16. fejezet

Gneiss hallotta, hogy a tanácsteremben sisteregnek a most meggyújtott bronzlámpások, majd egy sóhajtással lassú, egyenletes égésre váltanak. A halántékát dörzsölgette, és közben rájött, hogy a jelek szerint a mozdulat lassan annyira a részévé válik, mint a fejfájás. A fejfájás oka, a nyolcszáz menekült, akik már túl régóta a tanácsülések témáját adták, a völgyben várakoztak a Déli kapun kívül. A képviselőik, akikre csak egy röpke pillantást vetett, amikor belépett a tanácsterembe, egy félelf és egy bájos síkvidéki nő voltak. Gneiss finomabban simogatta a halántékát. A két küldött most egy előszobában várt a tanács döntésére. A tanács szava szerint vagy elviszik máshová a nyolcszáz emberüket, vagy – Gneiss fáradtan sóhajtott – letelepednek velük Thorbardinban. A daewari hirtelen körbepillantott a széles, ovális asztalon. Az összegyűlt tánok egyike sem tűnt vidámabbnak, mint ő. Tufa a gránitasztal csiszolt felületét tanulmányozta, mintákat követve a szürke kőben, amelyeket csak ő látott. Azóta nem szólalt meg, hogy a tanácsot összehívták, döntéshozatalra. Bluph, a mocsári törpe, a széke lábán dobolt csizmás lábával. Mintha homályosan sejtette volna, hogy milyen jelentősége van a mai tanácskozásnak, megpróbált ébren maradni. Már ha lehet valakire azt mondani, hogy ébren van, gondolta savanyúan Gneiss, aki minden második pillanatban elásítja magát.

A két derro tán, a daergari Rance, valamint a theiwari Realgar meghúzódott az árnyékban, mint akik ott érzik jól magukat, akárcsak a halak a vízben. Rance elsősorban azért, mert mostanság soha nem távolodott el nagyon a theiwaritól. Úgy ragaszkodott egymáshoz ez a kettő, mint a legyek a kutya hátsó-feléhez. Hornfel, akinek a szeme álmatlan éjszakákról árulkodott, felállt az asztalfőről.

– Abban megegyeztünk, hogy többet nem vitatjuk meg az ügyet, hogy beengedjük-e a menekülteket Thorbardinba. – Rance már készült, hogy közbevágjon. Hornfel, mintha nem vette volna észre, megállás nélkül folytatta. – A menekültek képviselői a döntésünkre várnak. Nem váratom őket tovább. Van ennek a tanácsnak más megbeszélnivalója is.

Töprengő, várakozásteljes csend telepedett a teremre. Bluph úgy helyezkedett, hogy a levegőben lengjen a lába, és nem engedte, hogy a sarka nekiütődjön a széknek.

– Szavazni fogunk – fordult Hornfel a kalrihoz. – Tufa, halljuk a szavad.

A Klar tánja enyhén meghajolt, és lassan ingatta a fejét.

– Nem változott a véleményem. Elfogadom a tanács döntését. – Vetett egy gyors, és tőle kihívónak számító pillantást Realgarra. – Bármi legyen is a döntés.

Gneiss sóhajtott. Hacsak valaki a többiek közül nem szavaz másképp, ahogy azt korábban megjósolta, valóban az ő szava fogja meghatározni a tanács döntését. Ahogy már közölte Hornfellel a Déli kapu falán, döntésre jutott. Senkinek nem beszélt ugyan róla, a legjobb megoldást választotta, amit csak ki tudott ötölni. Hornfel lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, aztán biccentett a mocsári törpe felé.

– Bluph, beengedjük, vagy elküldjük őket?

Bluph kihúzta magát egy ásítás közepén, és abbahagyta a vakarózást. Pislogott, aztán szélesen elmosolyodott.

– Engedjük be őket. – Összehúzta a szemét, és úgy nézett ki, mint aki talán meggondolja magát.

Hornfel gyorsan megszólalt.

– Rance.

– Nem! Nem! Nem!

– Gondoltam – jegyezte meg gúnyosan Hornfel. – Realgar? – A theiwari megvonta a vállát. Abban a pillanatban egy macskára emlékeztette a szeme Gneisst, ahogy mohón összeszűkült.

– Megkíméllek a fáradságtól, hogy a gondolataimban olvass, Hornfel. Küldd el őket! Nincs helyünk a számukra, nem kedveljük őket, és nincs szükségünk rájuk! – Gneiss felpillantott, és kitartóan állta Realgar tekintetét. Ugyanezt elmondhatnánk rólad is, theiwari. Hangosan csak ennyit mondott:

– Elhelyezhetnénk őket a keleti mezőgazdasági vájatokban. Azokat már három éve nem műveljük. Nem ismerjük ezeket az embereket, hogy szerethessük, vagy, utálhassuk őket, úgyhogy ez aligha számít. Hogy szükségünk van re rájuk? – Egy gyors pillantással végigsöpört az asztalon. – Gazdálkodóknak mindig hasznát vehetjük. Ezek az emberek pedig azok. Én azt mondom, engedjük be őket, és megdolgoznak a maradásukért. Feles bérlőkként fizetni is fognak érte. – Gneiss ismét Hornfelre nézett. – Te hogy szavazol? – Hornfel hangja halk diadallal zengett.

– Engedjük be őket. – Ezekre a szavakra Realgar csendes eleganciával felállt, és kisétált a tanácsteremből. Rance acsarkodva, sötét szitkokat mormolva távozott a theiwari sarkában. A, két derro tán már semmit nem tehetett, hogy megakadályozza a nyolcszáz ember befogadását. A tanács szavazott, és a döntést még Realgarnak is el kellett fogadnia. Egyelőre. Gneiss a két távozó után nézett, majd Tufa és Bluph is elment. Sóhajtott, fél füllel hallotta, hogy Bluph azon töri a fejét, hogy ugyan mi lett a szavazás eredménye, aztán Hornfelhez fordult.

– A te oldaladra dőlt el a szavazás, barátom.

Hornfel bólintott, de nem úgy nézett ki, mint aki biztosította a győzelmét.

– És most? Talán azt gondoltad, hogy az az ágrólszakadt nyolcszáz lélek majd átalussza és ellebzseli a telet?

Hornfel elengedte a füle mellett a gunyoros megjegyzést.

– Azt mondd meg; Gneiss, hogyan tesszük szövetségesünkké és barátunkká a beteg és éhes embereket, akiket épp most fogadtunk be, hogy feles bérlőként dolgozzanak a földjeinken? – Gneiss fáradtan sóhajtott.

– Nem kell még ma nekiállniuk, Hornfel. Élj a győzelmeddel, és mondd meg a menekültjeidnek, hogy itt tölthetik a telet. Ha utolér a háború a külterületről, addigra már rendbe jönnek, és valószínűleg örömmel védik meg a helyet, ahol élnek. Ha pedig… lázadásra kerül sor Thorbardinban, számos daewari és a klari áll mögötted. Másra nem lesz szükségünk. – Azért, miközben ezt mondta, Gneissnek eszébe jutott a macskatekintet Realgar szemében. Nyugtalansággal töltötte el a gerincén végigkúszó hideg. – Megmondod nekik most? – Hornfel az ujjaival dobolt az asztalon.

– Szeretném egy pillanatra kifújni magam.

– Kifújni magad? Hát persze, csak rajta. De figyelj oda, hol teszed. Nem tetszik mostanában a theiwari tekintete.

– Nekem sem – mondta Hornfel.

Gneiss akkor megértette, hogy a barátja nemcsak a menekültek miatt nem tudott aludni.

* * *

Hornfel odafigyelt, hogy hol fújja ki magát. Kiment a kertbe, a Tánok Tanácsterme elé. Kimért léptekkel róni kezdte a kavicsos ösvényt. Örült a győzelmének. És nem, nem állt szándékában hagyni, hogy a „nyolcszáz ágrólszakadtja” átaludja és ellebzselje az egész telet. Ugyanakkor nem akart szerződéses szolgaságot sem ajánlani nekik, márpedig Gneiss ötlete még neki is ilyesminek tűnt. Így nem lehetett szövetségeseket szerezni, és tudta, hogy hamarosan szövetségesekre lesz szüksége. Ennek a bizonyítékát látta ma Realgar szemében. Megállt. Körútja elvitte a kert legkiterjedtebb ültetvényéhez. Itt vad színben virítottak a nyári hegyi virágok, ahogy egész évben, a föld alatti kertek nagy körültekintéssel beállított klímáján. A keskeny levelű szürke hanga és a zöldesszürke hegyi szalmavirág egymás mellett virágzott. A királypáfrány széles leveleket hajtott, több aranyat, mint zöldet. Dús, sárga virágú zanót tört át ezen a hullámzó mezőn, mintha fittyet hányna a királyi előjogokra, az ültetvény szélén pedig leander húzódott alacsony sövényként. Hornfel egyik ujjával megérintette a leander egyik kecses virágát. A puha, rózsaszín szirmok vadul tündököltek a felszínre vezető számos kristálykamrából áradó fényben. A leander finom virága megremegett egy kicsit.

Hornfel visszahúzta a kezét, felnézett a kristályaknába, amely majdnem pontosan felette helyezkedett el. Most a közeledő alkonyat levendulaszín izzása szűrődött le a kertbe, de napközben szórt aranyfény táplálta a növényeket. A kristályaknák ugyanilyen rendszere világította meg a hat várost is, mintha napfényben fürödnének, és innen kapták a meg a növények is szükséges napfényt, hogy táplálni lehessen az éhes Thorbardint. Lehet, hogy imádjuk a hegyeket és minden bennük rejtőző titkot, gondolta Hornfel, de a fényt is. Legalábbis némelyikünk. Halk lépések és hangos torokköszörülés rázta fel Homfelt a gondolataiból. Lassan fordult meg, hogy ne látszódjon a meglepődése. Amikor találkozott a tekintete a theiwari tán fekete szemével, Hornfelnek az az egyértelmű, benyomása támadt, hogy Realgar, aki hunyorgott a számára nyilván túl ragyogó kerti fényben, már figyelte egy ideje. Látta a sötét gondolatok árnyékát Realgar szemében. Lehűlt a tarkója, mintha a tél lehelete áramlott volna szét a kertben.

– Várnak a… vendégeid – mondta a derro mágus. Úgy ejtette ki a szót, mintha valami ragályról beszélne. A theiwari gúnyos mosollyal távozott, ugyanolyan hangtalanul, mint ahogy jött. Sötét gondolatok és vörös düh, gondolta Hornfel. Realgar az utolsó pillanatig küzdött a hosszú, és kimerítő tanácsülésen, kötötte az ebet a karóhoz, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle, ha embereket engednek be a hegyi királyságba. Régebben azt gondolta, ő lenne az első, akit Realgar meggyilkolna, ha tehetné. Most azt, hogyha lehetősége nyílna rá, a theiwari biztosan eltenné láb alól. Először azonban Gneisst ölné meg, akinek az időhúzása olyan hatékonysággal nyitotta meg a kaput a menekültek előtt, mintha határozottan elkötelezte volna magát. Feltételezte, hogy csupán egy okból nem halottak még, még, pedig azért, mert Realgar még nem találta meg a királykardot. Vajon még mennyi időbe telik neki? Vagy mikor dönt úgy, hogy nem vár tovább a jelképre, és indítja el a felkelést a nélkül? Hornfel már nem volt benne biztos, hogy a kard előkerül. Túl sok nap eltelt már azóta, hogy az első hírt kapták a Viharpenge felbukkanásáról. Előző éjjel, az éjféli sötétben kezdte mérlegelni, hogy mit kell tennie, ha Kyan, Tilinkó és Stanach meghalt; ha a Viharpenge megint elveszett.

Csak a védekezésben gondolkodott. Rájött, hogy Gneiss biztosan ugyanilyen terveken töri a fejét. Gneiss daewari harcosai közül három mintha mindig a közelében tartózkodott volna. Na de, hogyan védhetnék meg a mágiával szemben, ha Realgar netán eltér a szokásos módszereitől, azaz az orrgyilkosságtól és a sötétben támadó tőröktől? Sehogyan sem, gondolta keserűen, miközben elhagyta a kertet, felkészülve, hogy könyöradományként kiossza rongyos vendégszeretetét.

* * *

Gneiss testőrei nem léptek be a Tánok Tanácstermébe Hornfellel, hanem az ajtón kívül maradtak, hallótávolságra. Három másik a tanácsteremben várakozott, kezüket a fegyverük közelében tartva. Nem próbáltak udvarias látszatot kelteni, hanem kényelmes karnyújtásnyira álltak a menekültek képviselőitől. Hornfel óvatosan végigmérte a két hírvivőt, miközben átment a nagycsarnokon. Az egyik, egy vörös szakállas félelf, hátrafordult a törpe lépteinek a hangjára. Kard lógott a csípőjén, a vállán pedig íj. Zöld szemében határozott, éles tekintet ült. A társa, egy magas, szarvasbőrbe öltözött síkföldi nő, a vadász karjára tette karcsú kezét, amikor meghallotta Homfelt közeledni. Egyszerre holdfény-ezüst és napfény-arany haja megcsillant a most meggyújtott fáklyák fényében, ahogy mozdult. Csupán egy szót suttogott, és a félelf megnyugodott. Legalábbis úgy tűnt. Zöld szeme egy cseppet sem lágyult meg. Itt van egy, gondolta Hornfel, aki nem szívesen játszik alárendelt szerepet! Hát, igen, nem hibáztatlak, vadász. Magam sem lelkesednék a szerepért. Amikor Hornfel üdvözlésképpen széttárta a kezét, az őrök hátráltak egy-két lépést.

– Köszönöm, hogy vártatok – mondta a törpe. A félelf levegőt vett, hogy megszólaljon, de a könnyű kéz megmozdult a karján, egyszerre nyugtatóan, és parancsolón. A nő szólalt meg halk, lágy hangon. Galambszárnyak csillapító susogása bújt meg ebben a hangban, egy békés szív suttogásában.

– Élveztük a csarnokotok szépségét.

Alig hiszem, gondolta Hornfel, legalábbis a barátod biztos nem. Egy beugró felé intett, amely a fő-csarnokból nyílt, és akkora volt, hogy elfért benne egy térképasztal, amely egyetlen rózsaszín erezetű márványból volt kifaragva.

– Hölgyem – mondta, miközben kiemelt egy fáklyát a közeli tartóból –, helyezd magad kényelembe!

A nő kecsesen meghajtotta a fejét, amikor belépett a homályos fülkébe, és helyet foglalt. Hornfel arra gondolt, nem fogadna rá, hogy mi oszlatta szét az árnyakat, a nő szépsége vagy a fáklya fénye. A vadász szorosan a nyomában követte, mintha a testőre volna, a sarkában a három daewarival. Hornfel türelmetlenül vett egy levegőt, miközben nézte, ahogy elhelyezkednek. A fáklyát egy falikarra tette, és megszólalt.

– Te – mondta a félefnek –, menj a hölgyed mögé, ha úgy érzed magad biztonságban. – A hüvelykujjával az őrök felé bökött. – Ti ide gyűlhettek mind mögém, vagy menjetek, és őrizzétek az ajtót, ahogy jobban esik.

A daewariak zavartnak látszottak, de tudták, mi a dolguk, ha parancsot kapnak. Elhagyták a fülkét. A félelf végül félszegen elmosolyodott, de odalépett a nő mögé.

– Ellenünk védenek téged? – Hornfel megrázta a fejét, és leereszkedett a székbe, a nővel szemben.

– Engem védenek, de nem miattad, vagy a hölgyed miatt. Nem védjük magunkat a barátainkkal szemben.

A síkföldi nő emésztgette ezt a megjegyzést, aztán bólintott.

– Örülünk, hogy barátnak nevezel. – Méltóságteljesen a testőrére mutatott. – Ő Félelf Tanis. – Elmosolyodott. – Nem vagyok ugyan a hölgye, de ha az lennék, sem volnék nagyobb biztonságban vele. Aranyhold vagyok, a gue-shuk törzsfőnökének a lánya. – A hajnal valódi fényével ragyogott fel a szeme. – Mishakal istennőt szolgálom – folytatta –, és a papja vagyok. Az ő nevében jöttünk, hogy megtudjuk, segítesz-e az otthontalanokon, akik Verminaard rabszolgaságából menekültek. – Hornfel a fejét rázta.

– Hölgyem, az elmúlt háromszáz év során nem termett valódi pap Krynnen.

– Tudom, tán. Az összeomlás óta nem. Most viszont igen.

A törpe lehunyta a szemét. Mishakal! Mesalax, ahogy a törpék nevezték az istennőt, és ugyanannyira tisztelték, mint Reorxot, akit Atyjuknak hívtak. Ha ugyanis ő teremtette a világot, Mishakal volt a forrás, amelyből a szépsége fakadt. Hornfel Aranyholdról a Tanis nevűre nézett. Vajon igaz? Úgy vélte, hogy talán igen. Mostanában mozgolódni kezdtek az istenek Krynnen, királykardokhoz adták a tüzüket, a sárkányaikat pedig nagyurak szolgálatába bocsátották. Miért ne adta volna Mesalax az áldását egy nőre, a barbár Síkvidékről? Aranyhold elmosolyodott, és akár Mesalax saját fénye is lehetett volna, amit a törpe csillanni látott a szemében. Hornfel Tanisra pillantott. A félelf vörös szakállal keretezett elszánt arca megenyhült kissé, amikor a síkföldi nőre nézett.

– Aranyhold, hölgyem – mondta végül Hornfel –, üdvözöllek Thorbardinban!

Majd később kitalálja, mi legyen a mezőgazdasági vájatokkal. Nem tudta, hogy Aranyhold valóban az-e, akinek mondja magát. Azt azonban tudta, nem engedi, hogy egy összetákolt földműves kunyhóban húzza meg magát, mint ahogy azt sem engedné, hogy egy tömlöc cellájában sorvadjon. Márpedig tudta, hogy ő oda akar majd menni, ahová az emberei mennek.

* * *

Sötét-éj félig kiterjesztette a szárnyait, és abban gyönyörködött, ahogy az árnyéka elnyúlik barlangja fekete, csillogó falain, és szinte egészen betakarja a hepehupás, magas mennyezetet. Teljes hosszában kinyújtotta a nyakát, és szélesre tárta az állkapcsát. A hatást nem látta ugyan, de el tudta képzelni, hogy a hátsó fal közelében álló kis szénserpenyő fényében úgy néznek ki az agyarai, mint csillogó lángtőrök. Elfordította a fejét, és beszélni kezdett egy árnyékhoz, a falon.

– Uram, mindent összevetve, jobban kedvelem a napsütötte barlangokat Pax Tharkas szirtjein, mint ezeket a nedves, hideg vájatokat ebben a nyamvadt Thorbardinban.

Nem lep meg, suttogta az árnyék. Verminaard hátravetette a fejét, és úgy nevetett a szobájában, Pax Tharkasban. Az árnyképe a barlang falán, ugyanezt tette. Sötét-éj türelmetlenül csapdosott a farkával, és mély morgás tört fel a széles mellkasából. Jobban kedvelte a vasöklű, katonai parancsnokságot Pax Tharkasban, Verminaard irányítása alatt, mint a törpék viharos hatalmi harcait a királyságban, amelyet senki sem kormányzott.

– Nagyúr, őszintén kívánom, hogy Realgar indítsa el a nyomorult lázadását, és járjon a végére, hogy aztán végezhessek vele. – Az árnyék egészen kiélesedett. Sötét-éj szinte látta Verminaard szemét, vörös fényekként a kőben.

Még mindig az erdőkerülővel vesztegeti az idejét? – Az erdőkerülő, amióta csak a theiwari foglya volt, nem adott Realgarnak megfelelő választ a királykard hollétét illetően.

– Igen, uram. Ebben vagy te más. – A sárkány vicsorogva hallgatta, ahogy megkordul a gyomra. – Ha az erdőkerülő a te foglyod lenne, már napokkal ezelőtt kiszívhattam volna a velőt a csontjaiból. – A helyzet az volt, hogy Sötét-éjnek hegyi zergékkel kellett jóllaknia éjjelenként, miközben Realgar véres csizmával tapodta az erdőkerülő lelkét, puszta élvezetből. A sárkány felhorkant, és lehunyta a szemét. – Már egyszerűen csak élvezetből csinálja az egészet. Elismeri, hogy ha van is válasz, az erdőkerülő sosem fogja megmondani. Élvezet, meg az édes bosszú az elvesztegetett időért. – Vörösen felizzott az árnyékszem, és a bestia belemélyesztette karmait a barlang kőpadlójába. Nem hitte, hogy az erdőkerülő valaha is tudta, hol lehet a kard, és ha tudta is, mostanra már biztos nem maradt semmi az agyából, ahonnan előszedhetné a választ. – Uram, hogy alakulnak a te terveid?

Egész jól. A csapatok bevonulnak a hegyekbe, és a helyükre kerülnek az utánpótlás támaszpontok. Izzóparázs este utánuk repül hátvédként. – Izzóparázs! Repül, tűz és rettegés a fegyvere, ő pedig itt rostokol ebben a nyirkos, büdös lyukban! Dühösen csikorgatta a fogát.

– Hátvédként, uram? Nincsen Izzóparázsnak… – Sötét-éj visszafogta magát. A dölyfös Izzóparázs sosem ismerné el, hogy segítségre van szüksége. – …szüksége társaságra?

A Sötét Királynőre! A lába görcsölt, a szárnya sajgott egy éjszakai repülés után! Az árnyék már egyáltalán nem árnyéknak nézett ki, hanem mintha fényezett ébenfán tükröződött volna egy kép. A sárkány most már látta Verminaard arcát – ridegen csinos arc, kőkemény vonásokkal és jeges tekintettel.

Izzóparázsnak nincs szüksége több társaságra, mint amekkorában része lesz, jó Sevristh, az pedig én leszek. Csak egy maroknyi erdőkerülőről van szó. – Mintha azt mondta volna, maroknyi szúnyog. Sötét-éj sóhajtott. Verminaard felnevetett – jégzajlás a fagyott folyón. – Türelem, Sötét-éj. Maradj még egy darabig az új uraddal.

Ezzel az árnyék eltűnt. A vörös fény elhalványult, mintha soha ott sem lett volna. A fekete sárkány felmordult. Sötét-éj véleménye szerint az új ura egy seggfej volt. Realgar egy sereg-fanatikust irányított, mégpedig jól. Nem lehetett könnyű feladat kordában tartani egy csapat gyilkos kedvű derrót, akiknek a legszebb álmaik kínzásokról, lázadásról és halálról szóltak. Realgar akkor is egy seggfej volt. Sevristh nem volt egy politikus alkat, és nem igazán érette vagy nem volt türelme foglalkozni vele –, hogy Realgarnak miért annyira fontos megszerezni ezt a Viharpengét, ezt a királykardot. Sóhajtott, és megremegett a levegő. Ezek a törpék, és különösen a theiwarok, megörültek a talizmánokért és jelképekért. Realgar nem fog lázadást kirobbantani Thorbardinban, amíg nem tartja a Viharpengét a mohó, elfehéredett öklű kezében. Verminaard pedig, a jelek szerint, szívesen várt. Ugyan mit számít, gondolta gúnyosan, hogy Realgar a királykardot forgatja, vagy valami egyszerű, névtelen pengét? Homfelt meg kell ölni, és aligha számít, hogy egy királykard suhintása vagy egy tőrdöfés végez Vele. Aki megöli, azé a történelem. A saját szájíze szerint írhatja meg a mesét később, és a törpék megbízott királyának vagy nagy-királynak nevezheti magát, ha akarja.

Na igen, feltéve, hogy életben tud maradni. Sötét-éj elmosolyodott, és egy kicsit jobban érezte magát. Ez pedig nem tart soká, bármilyen címet ad is magának Realgar. A sárkány érezte, hogy lépések alatt enyhén megremeg a barlang kövezete, és hallotta a távoli szuszogást. Lehunyta a szemét. Ez Realgar légzése volt, és a sárkány kiérezte a felfokozott, éles izgatottságot a szagából. A Sötét Királynőre kérem, találja meg azt a nyomorult kardot! Sevristh kinyitotta a szemét, és sóhajtott. Nem találta meg. Vagy igen? Sötét-éj megnézte egy kicsit közelebbről. Igen? Talán.

Realgar odalépett hozzá, és elmosolyodott, azaz hidegen széthúzta a száját, hogy kilátszottak a fogai.

– Üdv, Sötét-éj!

– Neked is, nagyúr. – A titulustól egyáltalán nem engedett fel a sárkánynagyúr mosolya. Soha nem. Ő azt akarta, hogy nagy-királynak nevezzék, és semmi mással nem elégedett meg.

– A királykardot megtalálták. – Verminaard ajándéka végignyalta villás nyelvével a fogait. Nem, nem igaz, gondolta gúnyosan Sötét-éj. Már ismerte a tekintetét. Csak remélte, hogy megtalálták. A sárkány megmozgatta a szárnyait.

– Igazán? Repülhetek, uram? – És akkor a theiwar meglepte a sárkányt.

– Igen, repülj! A Hírnök vár téged. – Sevristh széles vigyorra húzta az ajaktalan száját. Repülni fog, és repülés közben értesíti az egyetlen sárkánynagyurat, akit igazából elfogadott, hogy a tervei talán gyorsabban haladhatnak előre, mint ahogy azt akár ő is remélte.