5. fejezet

A vérfoltos sziklák nyolcszáz ember útját jelölték. A menekültek hosszan, rendezetlenül szétszóródtak, ahogy tántorogtak, meginogtak, és összezuhantak. Néhányan azok közül, akik elestek, felálltak. Mások addig feküdtek vörös porral a szájukban és a hidegtől rázkódva, amíg valaki el nem haladt mellettük vagy talpra nem segítette őket. Ha segítséget kaptak, köszönetet mondtak a megmentőjüknek, amint lélegzethez jutottak. Ha elhaladtak mellettük, megpróbáltak maguktól felállni. Ha nem sikerült, meghaltak. Nők, gyermekeikkel, csecsemőikkel követték a férfiakat.

Éhesen, állandóan éhesen fürkészték fáradhatatlanul az út göröngyeit, hátha találnak élelemre utaló jelet. A terület üres volt. Itt semmi nem nőtt, a vadak pedig jóval a menekült sereg megérkezése előtt elhagyták a helyet. Éhség. Az állandó éhség. A dombok egyre magasabbak lettek, az út véressé vált a lábaktól, és egyre csak felfelé haladt. Ezek voltak a Véres-dombok, vörösek, ahogy a nevük jelezte, ahol a kegyetlen emelkedőket durva sziklák és fullasztó por fedte. A víz errefelé sós és borzalmas volt. Senki nem állt meg teletölteni a palackját. Senki nem maradt le azért, hogy enyhítse szomjúságát, amely éppúgy gyötörte, mint az éhség. Kevesen merengtek azon, hogy Thorbardin lesz-e a menedékhelyük. Kevés embernek volt arra ereje, hogy elmerengjen, arra pedig senkinek, hogy végiggondolja, mi történik, ha a törpék nem hajlandóak menedéket nyújtani számukra.

– Teszünk róla, hogy meghallgassanak – mondta Tanis. Ennyi elég volt azoknak az embereknek, akiknek nem maradt más hely, ahova mehettek volna.

* * *

– Állj! Elég volt! – Gneiss erőteljes parancsszavai úgy hasítottak Rance gyalázatos szónoklatába, ahogy a mennydörgés hasít bele a sűrű nyári éjszakába. A Nagy Csarnok falán szőnyegek lógtak, amik életszerűen ábrázolták a törpe történelem egy-egy jelenetét, és mindegyiket csillogó, színes fonalból szőtték, nagy szakértelemmel. A falikárpitok azonban nem segítettek, hogy lecsillapítsák Gneisst, aki próbálta figyelmen kívül hagyni a fejét hasogató görcsöket is. A falikárpitok eddig sem voltak képesek lecsillapítani a Tánok Tanácsában dúló harcok indulatos üvöltözését. Gneiss nem tudta, miért éppen most lennének ilyen hatással. Az ezüst fáklyatartókban úgy villogtak a fénycsóvák, ahogy szélvihar előtt szoktak. Az árnyékok felfutottak a tartóoszlopokon, és elvegyültek a boltíves mennyezet sötétjével. A Tánok udvarán gyűlésező hat törpe elhallgatott. A hylari Hornfel, a nagy-király fia, türelmesen várta, hogy visszaálljon a nyugalom. Realgar, a sötét szemű, sötét lelkű derro mágus és gyilkosságok kitervelője, úgy nézte Gneisst, mint egy zsákmányát figyelő kígyó. Rance, a szövetségese, akire a gyilkos hajlam és az elborult dühkitörés volt jellemző, mereven állt, ám nem arra várt, hogy beszélhessen, hanem hogy lecsillapodhasson annyira a dühe, hogy beszédét tovább folytathassa. Tufa ujjaival úgy túrt végig vörös szakállán, hogy ne vegye senki támadásnak, de bátorításnak se. Ő fordította el először tekintetét. Az együgyű Bluph nem nézett semmit, csupán szemhéjának belsejét, és halkan horkolva átaludta még Rance dühkitörését és Gneiss csendet parancsoló mennydörgését is. Rance, a daergar tán ökölbe szorította a kezét, állkapcsa pedig kőkemény volt. Őt nem lehetett könnyen csendre inteni.

– Az isten tüzére, elég! Nyolcszáz? – Hangja fenyegetően elhalkult. – Nemet mondok. Tárt karokkal fogadunk minden csavargót és semmirekellőt, aki a mi kapuink felé veszi az útját? Nem! Felhorkanva fejezte ki megvető elutasítását. – Legközelebb azt fogod kérni, hogy küldjünk meghívókat a mocsári törpéknek.

Minden szem Gneissre szegeződött, aki mostanáig csendben volt. Gneiss nem mosolygott, noha szeretett volna. Büszkén felülemelkedett ezen. Tufára pillantott, aki Klar tánja és a jelenleg Thorbardinban élő egyetlen mocsári törpe klán vezetője volt. Rance pökhendi és lenéző megjegyzést tett. Tufa barna, általában nyugodt és türelmes szeme megkeményedett. Íme az egyik, gondolta Gneiss, aki kész Hornfel táborába állni. Hornfel is tudta ezt, és mosolygott. Igen, folytatta Gneiss a gondolatmenetét, rejtsd csak mosolyod a szakállad mögé, barátom. Láthatod, Tufa most már a tiéd. Gneiss felsóhajtva dobolt ujjaival trónja széles márvány kartámláján. Aghari Bluph szintén Hornfel mellett szavazna. Mindig így tett, amikor ébren volt. Az együgyű törpe szinte minden szempontból szánalmas és haszontalan volt, ám Gneiss nem hitte, hogy Hornfel megvetne bárkit, aki segítségére lehet azon erőfeszítéseiben, mellyel az idegeneknek próbál menedéket szerezni. Még azt a semmirekellő, együgyű törpét sem.

Ebben a pillanatban, Bluph felhorkantott és feje békésen trónja kő kartámlájára csuklott. Bluph gond nélkül töltötte így az egész, rendkívüli gyűlést, és még Rance legvadabb ordítása sem zavarhatta meg. Mégis, Gneiss nem tudta, hogy melyik oldalon áll a nyolcszáz ember menekült Thorbardinba fogadásának ügyében. Ő, Rancehoz hasonlóan, nem kívánta Thorbardin termeit emberekkel megtölteni. Végül is, azon nem volt meglepődve, hogy a hylari melegebb érzéseket táplált irántuk. Hiszen Hornfel az elmúlt három évben maga mellett tartotta azt a hórihorgas, sárga fejű varázslót. Vajon hol lehet most az a különös fickó, Tilinkó? Realgar olyan unott arckifejezéssel támasztotta karját az őt megillető trónra, mint aki az örökké civakodó gyerekeit figyeli. Theiwar trónján számtalan tekercs pihent, ezenkívül egy kard, amelyet szokás szerint viselni szokott a tanács gyűlésein (ami állítólag több volt szertartásosságnál), valamint a világos köpönyege. Gneissen végigfutott a hideg, amikor Realgar, megérezve a rá szegeződő szempárt, felé fordult és elmosolyodott. Mosolya olyan rideg volt, mint egy kígyóé, amelyik a lemenő nap fényében sütkérezve szélesre tárja állkapcsát. Amikor Gneiss elkapta a kígyótekintetet, nem nézett félre. Beleremegett, ahogy hirtelen az az érzése támadt, mintha Realgar kihallgatná a gondolatait. Sötét mágia és még sötétebb érzelmek rejtőztek a derro mágus élettelen, fekete szemében. Mintha az a kegyetlen elégedettség lenne benne, hogy gondosan kidolgozott terve nem végződhet kudarccal. Milyen terve? Rideg rettegés szorította össze a daewari gyomrát, ezért arra kényszerítette magát, hogy félrenézzen. Az nem volt titok, hogy Realgar szemben állt Hornfellel. Jelenleg nem létezett olyan törpe, aki jogosan elfoglalhatta volna a nagy-király megüresedett trónját. Soha nem is fog. Ám a szóbeszéd szerint egy fegyverkovács valamikor elkészítette a valódi királykardot, amit a hylarinak szántak, és hogy már hullott vér a birtoklásáért folyó harc” során. Gneiss ezeknek a suttogásoknak több hitelt adott, mint annak, hogy egy nap valaki megtalálja Kharas Bárdját. De… ha a szóbeszéd igaz, Hornfel régenskirállyá válhat. Ebbe Realgar soha nem nyugodna bele.

A theiwari vágyódása a hatalom iránt olyan mély volt, mint lelke sötétje. Igen, Hornfel, gondolta Gneiss, nem tudom, létezik-e a királykard. De azt tudom, hogy jobban teszed, ha valakivel gondosan figyelteted. Lehet, hogy valamikor ettől függ majd, meddig élsz. Gneiss előrehajolt.

– Azt kell mondjam, hogy mindkét oldalon vannak megfontolandó tények. Valóban, ez a háború nem tartozik ránk. Nem mi okoztuk, és nem is harcolunk benne. Az embereknek és az elfeknek maguknak kell szembenézniük azzal, amit előidéztek. – Rance mély lélegzetet vett, hogy megszólaljon. Gneiss fagyos pillantást vetett rá, majd folytatta. – Igen, a hylarinak igaza van. Választhatjuk azt, hogy nem veszünk tudomást a háborúról, de az attól még nem fog megszűnni. És egyre közelebb húzódik hozzánk. A felderítő járőr jelentése szerint ezek a menekültek csak most szabadultak ki Pax Tharkasból. Nyolcszázan vannak, és teljesen legyengültek. Még nem dörömbölnek a kapukon. Függesszük fel a témát. Gondolkodjunk rajta. És azon is ideje elkezdeni gondolkodni, hogyan fogjuk megvédeni Thorbardint, amikor nem rongyos menekültek, hanem a sárkánysereg halad át a Halál-síkságon.

Hornfel, még mindig hallgatagon, Gneissre pillantott. Még több dologról is tudott volna beszélni, de úgy döntött, hogy inkább átadja a szót a hylarinak. Hornfel halk és nyugodt hangon szólalt meg.

– A daewarinak igaza van. Van időnk. De behatárolja a kapuinkhoz közeledő lépések hangja. Akár tetszik, akár nem, hamarosan szövetségeseket kell szereznünk. Pax Tharkas még nem esett el. Még mindig egy sárkánysereg erődje. Verminaard nem halt meg. A rabszolgák, akiket az ősi bányáinkban tartott, kiszabadultak, de nem egy hadsereg segítsége által. Ha a felderítő járőr jelentése igaz, azt a nyolcszáz embert csupán kilenc kalandor szabadította ki. – Hornfel szeme összeszűkült. Arany fáklyafény csillant meg mogyoróbarna szakállán. – Azok a menekültek, akár szeretnék, akár nem, Thorbardin felé tartanak. Nem hibázhatunk… Erről Verminaard is tud.

– Igen – horkant fel Rance. – Ezt nem vonom kétségbe. Akkor mégis miért akarod befogadni őket?

Gneiss hallotta a sziklát és a jeget a hylari hangjában, ahogy válaszolt.

– Azért, Rance, mert thorbardini törpék vagyunk, és mi hozzuk a saját döntéseinket. Verminaard nem szabhatja meg, hol és mikor ajánljuk fel vendégszeretetünket. – Hirtelen felállt, és Bluph felé intett, aki még mindig horkolt és dünnyögött. – Az első jó javaslat, amit az agharitól hallottam ebben az évben. Túl késő van, és mindnyájan fáradtak vagyunk. Találkozzunk újra holnap. – Gneiss nézte, ahogy Hornfel kisétál az udvarról. Hagyományosan a hylari tán joga volt, hogy megnyisson és berekesszen egy tanácsgyűlést. Hornfel ritkán gyakorolja ezt a jogát, gondolta Gneiss fanyarul, de ha igen, különösebb szabadkozás nélkül teszi. A daewari elmerengve dörzsölte tenyerét, miközben Rance és Realgar egymásra pillantottak.

* * *

Realgar nehézség nélkül közlekedett a mezőgazdasági vájatok alatt húzódó sötét csatornákban. Nem volt szüksége fáklyára, sem arra, hogy érzékelje az utat. Theiwari volt, akik nemcsak megtűrték a sötétséget, hanem vágytak rá. Itt, a csatornák teljes sötétségében tökéletes éjjeli látása irányította. Szélesre kitágult pupillája elfedte íriszének barna peremét. Halványvörös fény lángolt kőszínű szemének mélyén, amiről Realgar a nevét kapta. Bárki a szemébe nézett, feneketlen tűz jutott az eszébe. Hornfel, noha egész nap próbálta, nem győzte meg a Tánok Tanácsát a saját álláspontjáról. Ma azonban már közel járt hozzá. Ez aljas csel, gondolta dühösen Realgar, hogy előhozakodik a törpék vendégszeretetének szent hagyományával. Olyan csel, amely működhet. A tanács tagjai közül kevesen, talán senki sem kíván menedéket felajánlani – és biztos, hogy nem vendégszeretetet – nyolcszáz ágrólszakadtnak.

Ugyanakkor, egyikük sem nézné jó szemmel, ha kétségbe vonnák az ehhez való jogukat. Ahogy Realgar egyre beljebb jutott a Thorbardin alatt húzódó hegy gyomrában, úgy lettek gondolatai is sötétebbek, hasonlóvá válva a fény nélküli csatornák hangulatához. Ez a hylari, aki úgy csinált, mintha régens lenne, nagy szónok volt. Ha elég ideje van, még meggyőzi Gneisst, hogy a többi ostobával együtt mellette szavazzanak, és megnyissák Thorbardin kapuit ennek a csőcselék emberhordának, akik olyan háború elől menekülnek, amit maguk robbantottak ki. 

Realgar ökölbe szorította a kezét. Rance ellenfelének fellengzős beszéde és dührohama közben a theiwari érezte – ahogy a havon megjelenik egy hideg, kék árnyék – a Szürke Hírnök gondolatának érintését. Abban a pillanatban meglátta a Szürke Hírnököt, amint Hosszú Hegygerincben egy eső áztatta sikátor sáros istállófalánál áll. Megtalálták az erdőkerülőt, de nem találták meg a kardot. Rance dühe egy gyermek duzzogása volt ahhoz képest, ami Realgart gyötörte abban a percben. Senki nem tudta, és nem láthatta. Még Gneiss sem, aki folyamatosan figyelte. De a Szürke Hírnök meghallotta az átkozódását. Korábban már rálelt az erdőkerülőre és a királykardra. Amikor felkészültek a támadására, még nála volt. Most pedig nem tudják, hova lett. Realgar felmordult. A másik erdőkerülőnél kell lennie, az elfnél! Vagy… kinél? Vörös-fejsze Kyan meghalt. Hornfel kis-mágusa, és az őrült Isarn tanítványa még a város közelében voltak, de még nem tudtak semmit Haukról és a Viharpengéről. Azzal voltak elfoglalva, hogy elmeneküljenek Brek és a járőrök elől. Az embert be kell zárni, az elfet pedig követni.

– Hozd ide a erdőkerülőt! – utasította Agust, miközben Gneissre mosolygott. – Egy órán belül meg fogom tudni kinél van a kard. – Abban a pillanatban a Szürke Hírnök a fiatal férfi fejére helyezte a kezét, és a teleportálás varázsszavait mormolta. Rhuel és Agus, Haukkal az erdőkerülővel, most Thorbardin mélyén várakoztak. A vájat kiszélesedett, könnyező falai hirtelen egy magas mennyezetű csarnokba vezettek. Realgar halálos mosolyra kerekítette száját, ahogy, belépett a széles, kör alakú barlangba. Itt éppen olyan sötét honolt, mint a vájatokban, a falak durvák és nyirkosak voltak. Realgar végigsétált a sima padlón, és az eszméletlen erdőkerülő teste mellé állt. Hauk megmoccant. A theiwari elvigyorodott, és kelletlenül távozásra intette két őrét.