13. fejezet

Hol van a kard? – A hang, amely olyan kemény, és olyan hideg volt, akár az obszidián, maga lett a sötétség. A sötétség lett a hang. Hauk nem tudta, hogy a szemével látja-e a törpét, vagy az elméjében érzi, mint egy alak-váltó lidércet. – Hol van a kard? – Hauk óvatosan válaszolt. A törpe belelátott az agyába. Vagy benne volt az agyában.

– Nem… nem tudom. – A vallatás olyan lett, mint egy védekező kardvívás. Kitérés és hárítás, visszavonulás, aztán megint kitérés. Mint egy harcos, aki háttal áll egy szikla szélén, Hauk tudta, hogy már nem hátrálhat sokat. Igazat válaszolt. Nem tudta, hogy hol lehet most a kard.

Kinél van a kard?

– Nem tudom – Nem tudom, ismételte magának. Nem tudom a nevét. Elrejtette az akaratereje fala mögé a vörös hajú szolgálólány képét. Ez az enyém, gondolta magában. Ez az emlék csak az enyém. Az enyém! Eltemette mélyre és messzire, ahogy a fösvény emberek ássák el a felbecsülhetetlen értékű kincsüket.

Realgar nevetése émelyítőn nyaldosta Hauk lelkének széleit. A mágus, mint egy bányász egy éles csákánnyal, ásott és kapart Hauk elméjében, és minden egyes emléket felemelt a hideg, fehér fény felé. Hauk egy fogadó ivójának a füstjét szagolta a levegőben. Realgar megint nevetett. A fehér fény eltűnt, utó-izzása rezegve lüktetett. Két szívverés között a magasba csapott, és lángoszloppá vált. Viharos szelek üvöltöttek. Hauk sör ízét érezte a szájában, és epe gyűlt a torkába. Ezüstös villanás szelte át a füstöt. Látta Tyorl kék szemét, ahogy derűs elnézéssel viseli ifjabb barátja túlkapásait. A tőr pengéje pontosan a fatálca közepébe csapódott. A remegő penge hangja egyre erősödött, hangosan zümmögött, és Hauk érezte. A cella padlója megmozdult, mintha földrengés rázta volna meg a követ.

Nagy erővel csapott le a sötétség, és Hauk reszkető szívvel hagyta, hogy rátelepedjen, azzal nyugtatva magát, hogy a sötétség jó. Elrejti a kincseket. Realgar nevetése a kocsma ivójában uralkodó fülsértő zsivajjá vált. Hauk megtalálta Tyorlt az agyában, és kapaszkodott a barátja képébe. Megtöltötte az elméjét a sok-sok év minden emlékével, fiúként és férfiként, amióta az elfet ismerte. Vér cseppent a kőre. Végigcsurgott az árnyékfoltos kőpadlón. Tyorl holtan feküdt Hauk lába előtt. Az elf ujjai megmerevedtek az elmúlásban, még mindig a halálos sebet markolva a hasán. Hauk kezében ott lógott a Viharpenge, a zafírok lágy, alkonyati fénnyel lüktettek, és vér csurrant le a pengén.

Hol van a kard? – Hauk hátravetette a fejét, és üvöltött kínjában, haragjában és védekezésként. Soha, egyetlen pillanatra sem engedte meg magának, hogy eszébe jusson a smaragdzöld szemű, rézszín fonatos lány. Számára már nem volt valóságos a lány. Csak egy fényes, ragyogó emlék a sötétben. Ez az emlék őt illette, és ő úgy kapaszkodott belé, ahogy a fuldokló markolja meg a viharban felborult hajó utolsó, széttört deszkáit. Semmi más nem maradt neki.