25. fejezet

Stanach belebámult az üres sötétségbe, hallgatta a sárkány zajos, fújtató lélegzését. Mintegy a sárkány leheletének apró visszhangjaként jutott a fülébe Kelida szaggatott sóhaja. A lány összegömbölyödve feküdt mellette, mozdulatlanul, amióta csak idehozták őket. A szemét a sárkányon tartva, lassan oldalra vitte a kezét. A lány csuklójára csúsztatta az ujjait, és megpróbálta kitapintani a szívverését. Lassú és egyenletes volt ugyan, de Stanach félelmét mégsem oszlatta el. Realgar álom-varázslata túl sokáig nem múlt el. Újra nekidőlt a hideg kőnek, a szíve minden egyes alkalommal meglódult, amikor a sárkány ásított vagy nyújtózkodott, mindig, amikor Kelida megmoccant, és az óriási szörnyeteg feléjük nézett. A két kamrából álló tárna magában foglalta a kis cellát, amelyben Stanach ült, és a sárkány széles, magas mennyezetű odúját. A két kamra elválasztását csak a kőpadló kiszélesedése és a hirtelen magasba szökő falak jelölték. Észrevette, hogy a falak nem pusztán a mennyezetig emelkedtek, hanem biztosan egész az égig.

A sárkány barlangjába vezető magas bejáraton át behallatszott a hegyoldalakon végigsöprő szél zúgása. Mivel Stanach rendelkezett természetes éjjeli látással, ki tudta venni a sárkány halovány pirosas körvonalat, ahogy feküdt a barlangjában. Megpróbálta felbecsülni a távolságot, és úgy találta, hogy közel ötven yard (46m) göröngyös kőpadló választotta el őket a bestiától. Igen, gondolta, és azt egy pillanat alatt megteszi! A jobb csuklójától a válláig izzó fájdalom emésztette a karját. Realgar őrei nem bántak velük kesztyűs kézzel. Igen, a karjában és a vállában fellángolt ugyan a tűz, de a kezét, amely még mindig be volt kötözve, nem érezte. Most már tudta, valójában nem Kem balzsamának köszönhette, hogy nem érzett fájdalmat. Soha többé nem fog érezni semmit azzal a kezével. Nem, még fájdalmat sem. A törött csontokat, még az elmozdult csontokat is, vissza lehetett illeszteni. Az összezúzott izmokat nem lehetett meggyógyítani. Stanach látta a gonosz sárga csillogást a sárkány szemében. A szörnyeteg légzése felgyorsult, mintha fújtató pumpált volna. Stanach rettegésként érezte az éhségét, mélyen, a csontjaiban, és érezte, hogy vár.

Parancsot kapott, hogy egyelőre ne falja fel Realgar foglyait, csak őrizze őket. Úgyhogy várt. Sötét-éj, így szólította Realgar. Valamivel korábban hoztak neki két kecskét és egy bőgő borjút, hogy csillapítsa az éhségét. Stanach még mindig érezte a vér vastag, rezes bűzét a leheletén. Az állatok csontjai között hevertek a theiwari őr fekete és ezüst egyenruhájának a darabjai. Kelida megmozdult, épp csak egy kicsit megmoccantotta a kezét, aztán megint mozdulatlan lett. Túl régóta, gondolta Stanach. Túl régóta eszméletlen. Mennyi idő telhetett el? Csak emlékfoszlányai voltak arról, hogy fölébredt ezen a helyen, mélyen a városok alatt. Egy darabig kába volt az agya, össze volt zavarodva, és Realgar álom-varázslatának utóhatása is működött még. Aztán, ahogy az álmokban, az idő elveszítette a jelentőségét.

Még most is, miközben hallgatta a sárkány lélegzését, csak arra a néhány pillanatra emlékezett, amikor Sötét-éj letette őket a mély vízmosásban, az Északi kapu sziklapereme alatt. A hat theiwariból álló csapat, Realgarral az élükön, kiözönlött a barlang szájából, mint az éjszakai vadászatra induló denevérek. Mindegyik Kelidára és Stanachra szegezte az íját, lövésre készen, a tánjuk parancsára várva. Realgar nem adott ki ilyen parancsot. Felszólította őket, hogy szálljanak le a sárkány hátáról, és ők engedelmeskedtek, mindketten minden pillanatban várva, hogy mikor fúródik beléjük egy nyílvessző. Három őr azonnal körülvette Stanachot, ahogy letette a lábát a kőre. Gyakorlott mozdulatokkal, pillanatok alatt lefegyverezték. Miközben az egyik őr bőven lőtávolságon belül maradt, másik kettő megragadta a karját, és a tátongó, fekete lyuk, a barlang szája felé lökdösték. A bejáratnál, hiába tartották erősen a fogva tartói, megvetette a sarkát, addig küzdött, amíg hátra bírt fordulni, és akkor látta, hogy Kelidát is hasonlóképpen körbevették. Realgar odament a lányhoz, különös, sötét szeme fénylett, a keze nyughatatlanul rángott, mintha alig várná, hogy megérintse a Viharpenge hűvös aranymarkolatát. Az őrei erősebben fogták Stanach karját. Szorosan mögé szorították a karját, és izzó fájdalomnyilak hasítottak könyökéből a vállába. A fájdalomtól kábán, zavaros, vörös ködön át látta, ahogy lefegyverzik Kelidát. Még most is felfordult a gyomra, amikor felidézte, ahogy Realgar lassan a királykard után nyúlt, újra látta, ahogy majdnem megérintette a zafírokkal kirakott markolatot, aztán visszahúzta a kezét.

Intett az öröknek, hogy menjenek el. Aztán nagyon óvatosan lecsatolta a kardtartó övet Kelida csípőjéről. Stanach most behunyta a szemét, mert nem akarta újra hallani Kelida halk nyögését, és a saját felháborodott és elszörnyedt kiáltását, amikor Realgar mosolyogva felcsatolta magára az övet. Most, annak a vékony, kétségbeesett nyögésnek a visszhangjaként, Kelida lélegzete egyszer megakadt a torkában. Stanach megint a kezéhez nyúlt, betakarta, és odahajolt hozzá.

– Lyt chwaer – suttogta, olyan halkan, hogy maga is alig hallotta a szavakat.. – Nyugodj meg, itt vagyok.

A barlangban sötétebb volt, mint egy hold-nélküli éjszakán, és a lánynak nem volt éjszakai látása. Stanach érezte, hogy a keze megremeg az övében. Sötét-éj mellkasából mély morgás szakadt fel, és odafordította a nyakát, hogy vészjósló, sárga izzással a szemében megnézze foglyait. Aztán, mintha nem érdekelné a dolog, a hatalmas, fekete sárkány arrébb ment. Kelida keze elhűlt és elernyedt Stanachéban, amikor a kőhöz horzsolódó pikkelyek érdes hangja és a tőrhegyes karmok kaparászása visszhangzott a barlangban. Stanach megint rákulcsolta az ujjait Kelida kezére, hogy maradjon csendben és mozdulatlanul, amíg Sötét-éj teljesen visszavonul. Vajon mennyi ideig tartja vissza Realgar parancsa a sárkányt? Lassan, amilyen halkan csak bírt, helyzetet változtatott, és elengedte Kelida kezét. A lánynak elakadt a lélegzete, és megragadta a törpe karját; mint egy fuldokló nő kapaszkodott az egyetlen fogódzójába a fekete, hideg óceánban. Vékony, halk, rettegéstől feszült hangon szólalt meg.

– Nem… nem látok.

– Ó, dehogynem, Kelida. Csak itt nem látsz. Most csendben kapaszkodj belém, és ülj fel. – Lassan mozdult. Nekidőlt a kőfalnak, és felhúzta magát ülésbe. – Most jobb? Hogy van a fejed? Hasogat, lefogadom. – Megpróbált olyan fesztelenül beszélni, ahogy csak tudott, de hamisan csengett a saját fülében is. – Na igen, az álomvarázslat miatt van. Olyan fejfájás, mintha egy jó flaska törpepálinkát nyakaltál volna be, a mókából meg semmi. – Sötét-éj mélyen felmordult a barlangjában, és megint pikkelyek súrlódtak a kőhöz. Kelidának elakadt a lélegzete, és teljesen megdermedt. – Csak a sárkány – mondta Stanach, mintha azt közölte volna, hogy csak a nyúl. – Egyelőre biztonságban vagyunk.

– Hol… hol van? – Stanach megvonta a vállát.

– A barlangjában, házőrző kutyát játszik. – Megpróbálkozott egy kegyes hazugsággal. – Nem törődik velünk.

Vajon elhitte? Tartott tőle, hogy nem.

– Miért nem látok? – Stanach felhorkantott.

– Mert nincs fény. A külterületen mindig van fény. Még a legfelhősebb éjszakán is megakad a föld és az ég között. Itt, a világ szívében, nincs fény, hacsak nem csinálunk.

– De… te látsz engem.

Sötét-éj kifújt egy nagy levegőt, vérszagot árasztva. Stanach gyorsan beszélt, hogy elcsendesítse a rettegést, amely érezte, hogy úrrá lesz Kelidán.

– Minden élőlény sugároz magából meleget. Az élettelen dolgok, mint a kő és a hegyek, magukban tartják a nappali világosságot. Én ezt látom, ennek a melegségnek a körvonalat. Most egy kiterjedés nélküli alak vagy, de azt nagyon jól látom. Ha most látnád a szemem, nem hiszem, hogy tetszene. Úgy kitágulnak a pupillák, hogy befogadják azt a kicsike fényt, hogy feneketlen veremnek látszanak.

Kelida nagy levegőt, és lassú volt, szinte hangtalan sóhajban engedte ki.

– Mi lesz velünk? – Stanach nem tudta, mit válaszoljon. Megrázta a fejét, de aztán eszébe jutott, hogy a lány nem láthatta a mozdulatát.

– Lyt chwaer, nem tudom. Most Realgarnál van a Viharpenge. Nem tudom, miért nem ölt még meg minket.

Kelida egy hosszú percig hallgatott. Stanach érezte, hogy az ujjai megint rászorulnak a kezére. Tudta, hogy mit fog mondani.

– Akkor… akkor Hauk halott. – Stanach nyelt egy nagyot, és nem mondott semmit. – Stanach?

– Igen – suttogta. – Hauk halott. – Hogyan tudott ennyi gyászt, ennyi fájdalmat kiolvasni egy mélység nélküli, vörös körvonalból? – Lyt chwaer – suttogta. A lány a vállába temette az arcát. Érezte, a forró könnyeit a nyakán, ahogy csendben sírt. Lyt chwaernek nevezte, kishúgnak. Vigasztalta a gyászában, gondozta, miután megnyomorították, kedves kézzel, gyöngéd gondoskodással, mint egy testvér. Stanach magához szorította a zokogó lányt, s válla felett látta a jobb karját, mely körvonalazódott teste melegének vörös izzásában. A lány ruháiból leszakított csíkokba kötözött kar érzéketlenül hevert Kelida hátán. Mivel nem volt benne élet, nem rajzolta ki a fény a helyet, ahol a kézfejnek kellett volna lennie. – Sajnálom – suttogta. – Kelida, sajnálom. – Kelida hirtelen megmerevedett a karjaiban, aztán elernyedt, mintha nem bírná elviselni valami új bánat terhét. Vastag, a csendes sírástól rekedt hangon szólalt meg:

– Én… én öltem meg. – Stanach visszafojtotta a lélegzetét, mert nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e. Eltartotta magától, megpróbált az arcára nézni, a szemébe, de nem látott semmit, csak egy reszkető, vörös körvonalat.

– Kelida, mit mondasz?

– Jobban… jobban kellett volna őriznem a kardot. – A kezei, mint piros madarak szellemei, eltakarták az arcát. – Nem. Oda kellett volna adnom neked vagy Tyorlnak. Ha meg tudtam volna őrizni biztonságban… ha el tudtad volna vinni a tánodnak – szaggatottan sóhajtott. – Stanach! Ha nem ragaszkodtam volna olyan bolond módjára, hogy én vigyem, hogy… hogy ne engedjem el, még mindig élne!

– Nem – suttogta Stanach. – Nem, Kelida, ez nem igaz. Semmit nem tehettél volna.

– Ha hagytam volna, hogy nálad legyen a kard, ahelyett úgy csinálok, mintha… attól, hogy nálam van, belőle is lenne nálam egy kicsi. Ó, ahelyett hogy beleéltem volna magam, hogy azért adta nekem a kardot, mert, mert számítottam neki. Hogy emlékszik rám, és hogy talán…

– Nem! – kiáltotta élesen Stanach. A kiáltás visszhangja visszaverődött a kis üreg falairól, apró tiltakozások soraként. Megint karmok kaparásztak a kövön. Sötét-éj mélyen felmordult a mellkasából. A sárga szempár felizzott a barlang másik végében. A bestia nem mozdult, de Stanach mégis biztos volt benne, hogy nevet. A törpe bal kezével tartotta Kelida karját, és az érzéketlen kezét hagyta lehullani. – Kelida, sajnálom. Ó, istenek, mennyire sajnálom! Hauk halála… soha nem tudtad volna megakadályozni! – A lány nagyot nyelt, és megrázta a fejét.

– De igen, ha…

– Nem – suttogta a törpe –, nem. Igen, Hauk halott, de neked semmi közöd hozzá. Kelida, valószínűleg már akkor halott volt, mielőtt még elhagytuk volna Hosszú-hátat.

A lány elhúzódott tőle, lassan, mintha egy hirtelen előrántott tőr elől oldalazna el.

– De azt mondtad… – A hangja reszketeg sóhajba fulladt, ahogy tapogatózva próbálta megérteni a helyzetet. – Nem, Stanach. Azt mondtad…

– Hazudtam. Kellett a kard. Hazudtam neked. – Kelida halkan felnyögött. Stanach nekitámasztotta a fejét a kőfalnak, és lehunyta a szemét. Nem kért bocsánatot, bár csak Reorx tudta, hogy soha életében nem bánt még ennél jobban semmit. Igen, még azt sem, hogy elveszítette a királykardot. Nem talált szavakat arra, amit érzett; nem hitte, hogy bármilyen nyelvben is léteznének. Miután hosszú ideig hallgatta a sárkány hörgő lélegzését és Kelida csendesülő zokogását, érezte, hogy a lány keze könnyen megérinti a jobb karját. Felemelte a kezét, és bebugyolálta a köpenye rongyaiba. Mivel hallotta a halk zizegést, ahogy a lány ujjai végigsimítottak a kötésen, tudta, hogy összeroncsolt kezét fogja.

* * *

A guyll fyr őrülten vágtatott át a széljárta Halál síkságán. Hosszú, keskeny lángnyelvek törtek előre a tűz fő tömege előtt, lángoló előfutárokként, a napnál is ragyogóbb kopjalobogókkal. A mohó lángok tombolva vonultak át mocsáron és lápon, vékony füveket és törékeny, száraz harasztot emésztve fel. Realgar a dolgozóasztala előtt állt, a Fekete Hold termében, és a tüzet nézte az üveg sima, tiszta felületén. Egyszerű látóvarázslat hívta elő a képet, és ő, mintha egy hegytetőn állna, úgy nézte a közeledő tüzet. Amikor megelégedett a látvánnyal, elhúzta kezét az asztal felett, és közben suttogott egy szót. A jelenet megváltozott, közelebbi képet mutatott, és élesebb lett. Riadt mocsári patkány sietett a part felé egy sekély, sásos pocsolyában, és pusztult el karnyújtásnyira a fészkétől, ahogy felforrt a vére a hirtelen felmelegedett vízben. Arrébb egy levegőtlen üregbe szorult smaragdfejű kacsa tüdeje felrobbant az utolsó próbálkozásban, hogy megpróbáljon felrepülni és elmenekülni a lángokból. Egy hosszú lábú daru és egy portyázó ezüstróka most együtt menekült a közös ellenség támadása elől. A guyll fyr könyörtelenül elkapta őket, ahogy minden teremtményt, ami az útjába került. A síkság feletti valamikor hideg levegő most remegett az elhaladó tűz hőjétől.

A szél, amely mindig eltévelyedett, őrült utazója volt a Halál síkságának, megtekerte a lángok útját. A mágus számára a tűz egy dühödt és tébolyodott szörnyetegnek tűnt, amely kitörő lánghullámokban ágaskodott és szökdelt. A guyll fyr a hegyeket megelőző dombok felé vágtatott, sisteregve nyomult át a mocsarakon, és bömbölve közeledett a zsírosabb lakoma, a gyantában gazdag fenyőkkel és rémült, menekülő vadállatokkal teli erdők felé. Realgar elfordult a pusztító képsoroktól. Égővörös és ádáz halál kárpitját szőtték a lángok, de volt még egy fonál, amelyet bele kellett szőni, hogy teljes legyen a kép. Realgar most a kezében tartotta ezt a szálat.

Évek óta nem állítottak ugyan szabályos őrséget a leomlott Északi kapuhoz, most azonban igen. A romos kapu, amely a Törpekapu-háborúk pusztító csatái óta nem működött, nem hivatalosan theiwari birtoknak volt jóváhagyva. Realgar leült egy székre az üvegasztal mögött, és felnevetett. Az őrséget Gneiss hűséges daewarijai alkották. Hűségesek mind, gondolta. Vagy majdnem mind. Mindenkit meg lehet vesztegetni, még egy daewari őrt is. Épp egy ilyen kereste most Homfelt azzal az üzenettel, hogy Gneiss találkozni akar vele az Északi kapu falán. Az áruló őr azt a hírt fogja vinni, hogy a daewari tán látta a guyll fyrt végigsöpörni, és lángra lobbantani a Halál síkságát. Az üzenet sürgős cselekvést fog követelni, tekintve, hogy a hamis hírnök tudatja majd, Gneiss aggódik a Thorbardin élelemkészletét fenyegető veszély miatt. Lehet, hogy Hornfel nem szívesen lép még a nem hivatalosan elismert theiwari területekre sem, ugyanakkor tudta: az Északi kapu az egyetlen hely, ahol útját lehet állni a tűznek. Épp eléggé meg fogja nyugtatni a meggyőződés, hogy Gneiss-szel fog találkozni. Csakhogy nem Gneiss fogja várni a hylarit az Északi kapunál, hanem Realgar. És a Viharpenge. Realgar végighúzta tenyerét az oldalán lógó, hüvelybe dugott kardon.

– Igen – suttogta –, régóta kutatsz a királykard után, Hornfel, és az Északi kapunál fogod megtalálni. Végül meg fogod látni, és meg is halsz általa! – Takhisis istennő, a Sötét Királynő, kinyújtotta felé a kezét. Csak ki kellett nyúlnia, hogy elfogadja. A forradalom szikrája, amely lángra lobbantja a csontszáraz Thorbardint, életet ad majd a derro uralom kezdetéhez. Realgar lehunyta a szemét, könnyedén átsiklott a gondolatátvitel síkjára, és szólította a fekete sárkányt. Megtaláltad az erdőkerülőt? Sötét-éj még nem találta meg. Árnyalatnyi türelmetlenség suhant át a theiwari gondolatszavain. Mindegy. Hamarosan lezajlik ez a dolog. Majd utána megkeressük. Egy gondolat, egy parancs, és Realgar elküldte a sárkányt, hogy repüljön fel a hegy tetejére. Sötét-éj ott fog állni készenlétben, hogy fedezze a támadását Hornfel, majd Gneiss őrei ellen, mind az Északi, mind a Déli kapunál.

* * *

Gneiss megállt a kert közepén, a Tánok Tanácsa előtt. A levegőben töményen illatozott a fehér vadrózsa és a skarlát királynőpamacs. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy akár az egyikben is gyönyörködjék, és kellemetlenül érezte magát a kert által sugárzott derűs nyugalomban. A zöld bukszussövényeken túl szokatlan és borús hangulat uralkodott Thorbardinban. Úgy, ahogy egy város lakosai szokták, a nép megérezte a veszélyt. Kevesen tudták ugyan azonosítani, mégis mintha mindenkire hatással lett volna, könnyen haragra lobbantak a kedélyek, és nyugtalan pillantások repkedtek. Gneiss indulni készült, a legrövidebb ösvényt választotta, mely visszavitt az utcára. Amikor elsétált a kis tó mellett, a kert keleti szélén, észrevette, hogy a kert nem olyan üres, mint ahogy azt gondolta. A külterületi Tanis guggolt a víz szélén, és kavicsokat dobált elgondolkodva a vízbe. A törpe közeledtére hirtelen megfordult, és láthatóan megnyugodott, amikor felismerte a daewarit.

– Ha Homfelt keresed – mondta szelíden Tanis –, nincs itt.

– Azt látom. – Gneiss óvatosan méregette. – Van valami dolgod itt? – A félelf a fejét rázta.

– Csak élvezem a kertet. – Amikor Gneiss tekintetében megjelent az enyhe gyanú, Tanis elmosolyodott. – Nyugodj meg, Gneiss! Hornfel az előbb még itt volt. Beszélgettünk, aztán egy őr, egyenruhája alapján a tieid közül való, elhívta.

– Mondta, hogy hová megy?

– Nekem nem. – Kínos csend állt be közöttük. Tanis, hosszúkás zöld szemét félig lehunyva, megvakarta a szakállát. – Gneiss, te nem kedvelsz engem, ugye? – A törpét váratlanul érte a kérdés, és habogni kezdett.

– Nincs véleményem sem az egyik, sem a másik irányba.

– Ó, dehogynem. – Tanis visszaült a sarkára, és bedobott még egy követ a tóba. – Nem kedveled a Külterületekről valókat, és kiváltképp nem kívánod őket Thorbardinban látni. Mondd csak, miért szavaztál végül is amellett, hogy befogadjátok a menekülteket?

– Mert Hornfel minden érve megállta a helyét – felelte kurtán Gneiss. Összehúzta a szemét. – Mit akarsz, félelf?

– Biztonságot a menekülteknek. – Tanis könnyed kecsességgel felállt, és kiszórta kezéből a kavicsokat.

– Azt már megkaptad.

– Igazán? Addig nem, amíg fennáll a veszély, hogy beszorulnak a kalapács és az üllő közé. Vagy egy forradalom két oldala közé. – Tanis elnézett az illatos bukszussövényen túl húzódó utca felé. – Nő a feszültség, Gneiss. Ne mondd, hogy te nem érzed a levegőben. – Gneiss nem mondott semmit. Véleménye szerint Thorbardin politikáját és gondjait nem volt ildomos egy külterületivel megtárgyalni. – Nagyon kellemetlen középen lenni, Gneiss. Mielőtt jöttél, erről beszélgettünk Hornfellel. A menekültek harcolni fognak, ha szükség lesz rá. Jobb lenne, ha mellettetek harcolnának, nem pedig veletek szemben. Ha kitör itt a forradalom, szükségetek lesz a segítségünkre. – Gneiss a fejét rázta.

– Képzetlen földművesek segítségére nem, nekem nem. – A félelf végighúzta egyik finom ujját egy félig kinyílt királynőpamacs virágzaton. A tollszerű virág halvány-arany porral vonta a be az öklét.

– És mi a helyzet azoknak a segítségével, akik kiszabadították ezeket a menekülteket a rabszolgaságból – elragadták őket Verminaard orra elől, Gneiss! –, és idáig elhozták őket Pax Tharkasból?

Nyolcszáz, gondolta Gneiss. Talán a felük képes lenne harcolni, vagy legalább megvédeni a Keleti Üregeket, ha úgy alakul. De nem hitte, hogy arra sor kerül. Realgar nem robbantja ki a forradalmát, ha nem biztos benne, hogy győzni fog. Ugyanakkor, ha Realgar mégis támadna, az azért következne be, mert Rance szövetségre lépett a theiwariakkal. Az első támadásnak keménynek és megsemmisítőnek kell lennie. A két derro tán nem fogja arra fecsérelni az időt, hogy a távoli gazdálkodó üregekre mérjen támadást, Thorbardin keleti felében. Nem volt szükséges bevonni a félelfet vagy a menekültjeit. Vagy mégis? Gneiss megint végigmérte Tanist. Ezúttal sem gyanakvás sem bizalmatlanság nem volt a tekintetében. Lassan elmosolyodott. Sehogy sem lehetett biztosan tudni, hogy mikor csapnak le a derrók, ha egyáltalán lecsapnak. Arra azonban volt lehetőség, hogy ha támadnak, tompítsák a csapásuk erejét. A Keleti Üregek Rance Daergar városára nyíltak északról és délről. Ha beszorulnak a városukba, mint patkányok a lyukba, a daergariak nehezen fogják támogatni Realgar forradalmi kísérletét. Tanisra nézett, és felvonta a fél szemöldökét.

– Nem sokat tudok a földművesekről, félelf. Úgy-képzelem, biztosan ügyesen csapdába tudják ejteni a férgeket, hogy megvédjék a termésüket. – Tanis megvonta a vállát.

– Gondolom. – Gneiss megvakarta ezüstös szakállát.

– Akkor lehet, hogy mégiscsak tudok egy feladatot a földműveseidnek. – Lehajolt, hogy felvegye Tanis egyik kavicsát, és behajította a tóba. A kavics csobbanásának hullámai, mint a visszhang, kigyűrűztek a víz szélére.