19. fejezet

Tyorl végigment a fagyott sáron, a folyó partján. A víz felől hideg szél fújt, amely a keleti hegyek felől érkezett. Az elf arra gondolt, hogy hó szagát hozza. Az ösztöne azt súgta, hogy jóllehet, sok óra volt még hátra az éjszakából, és el kellene távolodniuk ettől az istenverte helytől, mégis, tűzre volt szükségük, némi élelemre, és esélyt kellett adni Stanachnak, hogy összeszedje valamennyire az erejét hajnalig. Valami azt súgta, hogy lábra kellene állítani Stanachot valamiképpen. A félszemű theiwari még itt lehetett a közelben. Egyedül volt ugyan, de azok közé tartozott, akiket a törpék derrónak neveztek. Tyorl elég időt töltött Thorbardin határában, hogy szép kis készletet sajátítson el a törpe nyelv szavaiból. Tudta, mit jelent az, hogy derro: félőrült, és láthatólag semmi más nem táplálja, csak a gyűlölet. Mágus volt, és amellett veszélyes is. Tyorl belerúgott egy kavicsba, és abban a pillanatban meg is bánta, amikor meghallotta a csobbanást. Az ilyen gyerekes viselkedés miatt hagyjuk itt mind a fogunkat még pirkadat előtt, gondolta.

Az ilyen gyerekes viselkedés miatt, meg amiatt, ahogy váratlanul megváltoztak az érzelmei Kelida iránt. Miatta maradt hátra az alagútban, mert féltette. Lavimnak jól jött volna a segítsége, és ha ott lett volna, hogy megadja neki, most nem fájna a fejük a theiwari miatt: halott lenne. A fenébe! Az a nő nem azért gyalogol át az erdőn és kockáztatja az életét, mert Hauk fontos neked! Azért teszi, mert ő fontos neki! Hauk a kardja nélkül és a szolgáló szívével hagyta el Tenny kocsmáját. Vajon tudta ezt? Tyorl mencsóválta a fejét. Nem hitte, hogy Hauk még életben lehet ebben a pillanatban, hogy tudja. A barátja kedvéért remélte, hogy már halott. Az elf elkáromkodta magát összeszorított fogai között, és futásnak eredt. A halott theiwari közvetlenül a folyó kanyarulata előtt feküdt. Egy nyíl meredt ki a törpe mellkasából. Négy vékony, kék szalag jelölte meg a nyílvesszőt, egyujjnyira a bevágás fölött. Nagyon jól ismerte a jelet, a szürke festést és a fekete kakastollat pedig még inkább. Finn! Gyorsan körülpillantott. A folyó, amely soha sem hallgatott, sustorogva szaladt tova a balján. Jobbján az erdő koronázta a domboldalt, fekete árnyékokkal, és még feketébb fákkal. Tyorl kihúzta a nyilat a törpe mellkasából, és felállt, miközben a vörös vércse keee-yeeer! rikoltását hallatta, amely visszaverődött az erdő fák alkotta faláról. Csak egyetlen válasz létezett erre a kiáltásra, egy rigó hajlékony, felfelé ívelő füttye. Tyorl szinte azonnal meghallotta, és hangosan felnevetett, ahogy úrrá lett rajta a boldog megkönnyebbülés. Finn a domboldalban állt, két fa között, magasan és vékonyan, akár egy kerítéspózna. Tyorl nem látta a mosolyát, de kihallotta a kérdéséből.

– Merre voltál, elf?

– Téged kerestelek, uram, és reméltem, hogy rám találsz. – Belerúgott a lába előtt heverő testbe. – Nem láttál még egy ilyet a közelben?

– Csak ezt. Túl hamar felemelte azt íjpuskát, amikor meglátott engem. Nem adott időt, hogy kérdezősködjek a többiek felől. – Finn elkocogott a lejtőn. Két árnyék vált ki az erdőből, sötéten, mint az éjszaka, és követték. Lehr az erdőkerülő-vezér elé vágott, Kembal, a testvére, pedig mögötte haladt. Lehr rácsapott Tyorl vállára üdvözlésképpen, sötét szeme fénylett széles mosolya felett, csapzott, fekete hajába pedig belekapott a hideg szél.

– Hauk hol van? Három arannyal, vagy tizenkét acéllal lóg nekem, több mint egy hete. Azt gondoltam, azért nem szeditek a lábatokat visszafelé, mert nem sikerült hozzájutnia a városban.

Tyorl megrázta a fejét, és a találkozás öröme elszállt.

– Nincs itt, Lehr. – A barlang felé intett. – Kern, rád szükség van odabent. Tedd a kezed a zsebeidre, miközben bemész. Van odabent egy surranó, aki azt állítja, hogy négy törpét megölt. – Tyorl a nyílvesszőre pillantott, amelyet még mindig a kezében tartott. – Azt tudom, hogy hármat megölt közülük. Hármat vagy négyet. Valószínűleg már megunta, hogy fürödjön a büszkeségben, és hamarosan kalamajka után néz, amibe belekeveredhet.

Lehr felnevetett, de a fivére csak bólintott, és elügetett a barlang felé.

– Menj vele, Lehr – mondta csendesen Finn. Amikor magukra maradtak, az erdőkerülő-vezér elfogadta a nyilat Tyorltól, és megvizsgálta a tollazatát. Még mindig jónak találta, és visszatette a tegezébe.

– Jó újra látni téged Tyorl. – Az elf visszanézett az erdő felé.

– Téged is, uram. A többiek veled vannak?

– Nem, hat mérföldre, északra hagytam őket. Lehr tegnap keresztezte a nyomodat. Jöttünk volna hamarabb is keresni, de úgy néz ki, hogy Verminaard sietteti a háborút a határvidéken. Akadt dolgunk bőven az elmúlt három napban. – Hidegen elmosolyodott. – Utánpótlás szállítmányokat támadtunk meg.

– Veszítettünk embert?

– Nem, bár Kem majdnem kifordult magából, olyan bűz terjengett ezen a helyen néhány perce. Honnan jött? Ha azt mondod, hogy az Abyssból, én is azt hiszem. – Tyorl sóhajtott, hirtelen rádöbbenve, hogy mennyire fáradt, és hogy mennyire képtelen a történet, amelyet el kell mesélnie.

– Nagyon hosszú történet.

– Azt nem kétlem. – Finn szúrósan mérte végig. Egy kicsit meglágyult a tekintete. – Tyorl, nem láttuk jelét, hogy Hauk veled lenne. Meghalt?

– Nem tudom. Azt hiszem, Thorbardinban van. – Finn egy percig nem szólalt meg, csak átnézett a folyón, a keleten emelkedő előhegyekre. Thorbardin majdnem ezer mérföldre feküdt onnan.

– Fura lenne, ha ott volna, akár élve, akár holtan, nem? – Fura? Ó, igen, gondolta Tyorl, átkozottul fura! – Most meghallgatom a jelentésed.

– Jól van, uram, de lehet, hogy nem fogod elhinni. – Finn ellépett a halott theiwari mellől, és leült a sarkára.

– Hallgatlak. – Tyorl leült mellé. Nézte, ahogy a szél végigsuhan a víz fekete felszínén, megborzolja a törpe barna haját és szakállát, és az jutott eszébe, ami a Qualinestiben töltött első este óta nem, hogy Takhisis, a Sötétség Királynője mozgolódik Krynnen. Sárkány-királynőnek hívták Istarban és Ergothban. Az volt. Jégfal népe Ármánykodóként ismerte. Az is volt. Thorbardinban a törpék Tamexnek nevezték, ami annyit tett, hogy Hamis Fém. Elég hamisnak bizonyult a számodra, mondta hangtalanul a theiwarinak. Bárcsak ugyanilyen hamisnak bizonyulna a vezérednek is!

Tyorl csendesen elmesélte a királykard és a forradalom történetét, az erdőkerülőkkel, szolgálólánnyal, üldözéssel és megmeneküléssel együtt.

* * *

Fent, a magasban, a csillagokkal telehintett égen, a két most felkelt hold, a vörös és a fehér, bántó, lila egyveleggé mosta össze a fényét. Sötét-éj fekete dárdaként húzott el a vörös hold előtt. Izzóparázs, akinek hosszú, hatalmas izmoktól dagadó vállán Verminaard trónolt, óriási, alaktalan árnyként haladt el a Solinari előtt. Sötét-éj nemcsak a magasban uralkodó keserves hideg, hanem a hold sugarai miatt is eltakarta a szemét, és a széles szárnyait a hátára csapva zuhanórepülésben a Vörös alá vágott. Aztán megint a magasba ívelt, megfordult maga körül, és visszatért Izzóparázs oldalára, öblös, hangos nevetéssel nyugtázva a vörös megvetését, amiért viháncol. Sötét-éj egyáltalán nem törődött vele. Nem korlátozták többé a Mély Üregek nedves falai, és nem bírta visszatartani önfeledt, vad örömét.

Amikor tíz mérföldre elhagyta Thorbardint, és a Halál síkságának délkeleti peremén járt, Sötét-éj megérezte, hogy Izzóparázs a keleti erdők felett siklik. Erős szárnycsapásokkal felgyorsult, és a Vérdombság felett utolérte a sárkánynagyurat és a hátasát. Hanyag üdvözlésképp meglengette a szárnyát Izzóparázs felé, a nagyúrnak pedig adott egy gyors mentális képet a thorbardini helyzetről. Verminaard és Takhisis sárkányai között olyan empatikus és telepatikus kapcsolat működött, hogy a sárkánynagyúr nemcsak érzékelte Realgar terveit, hanem tisztán fogta azt is, hogy Sötét-éj milyen sikert jósol nekik.

Jól van, vidd el neki a királykardját, Sötét-éj! Segíts neki, hogy útjára engedje a forradalmát! Verminaard elégedettsége úgy fodrozódott végig Sötét-éj elméjén, mint árnyék a fekete jégen. Aztán hozd el nekem a Viharpengéjét, a fejével együtt! Mindkettő remek trófea lesz. – Izzóparázs körbeforgatta hosszú nyakát, és a keskeny állkapcsú pofájából kilövellő lángcsóva ragyogó fényében Sötét-éj meglátta az árnyékukat, amint aprón és élesen elsiklik a Kharolis-hegység előhegyei felett. A fekete megint hátracsapta a szárnyait, és mélyen leereszkedett a hullámzó, sötétbarna dombok fölé. Éles szemű, éjszakai teremtményként meglátta, amit Izzóparázs keresett, mielőtt még a vörös észrevette volna, és elküldte közvetlenül a sárkánynagyúrnak az erdőkerülő csapat képét. Az erdőkerülőktől több mérföldre, délre érzékelte a Szürke Hírnök tudatának sötét felhőjét. Sötét-éj mennydörgő bömbölést hallatott, elfordult, és megint alábukott. Odalent a sárkány egy folyó keskeny ezüstös csíkja felé suhant, a hegyektől nyugatra. Még sok óra hátra volt hajnalig, és Sötét-éj arra számított, hogy napfelkelte előtt visszatér az ősi Thorbardinba. Mielőtt a nap újra lenyugszik, győzedelmes kiáltása felhangzik, a törpe birodalmak felett.

* * *

A holdak alacsonyan jártak az égen, süllyedtek az erdő és a nyugati láthatár felé. Tyorl nézte, ahogy különös, lila fényük megérinti a fák tetejét, és közben arra gondolt, hogy vajon Finn hogyan fogadja a mesét. Tyorl tudta, hogy az erdőkerülő-vezér nem hiszi, hogy Hauk életben lehet. Erről nem sikerült meggyőznie.

– Ha a lány reménye életben tud tartani valakit, na igen, akkor életben lehet. – Finn szeme elárulta Tyorlnak, hogy a vezér már halottként gyászolja Haukot. – Thorbardinba akarsz menni.

– Igen, uram, így van. – Finn egy hosszú pillanatig nem mondott semmit, először a Viharpengére nézett, amely még mindig Kelida csípőjén lógott, aztán Stanach összeroncsolt kezére, miközben Kern leszedte a rögtönzött kötéseket, és közben elismerőn megdicsérte a lány munkáját. Tyorl a kis tüzet piszkálta. Lavim, anélkül hogy meg kellett volna kérni rá, keresett tűzifát és gyújtóst, és megrakta a tüzet a barlang előtt, a bejárattól távolabb. A surranó még mindig nem találta meg Tilinkó furulyáját. Elveszett, persze, gondolta Tyorl. A zsebeidben veszett el, te ördögfióka. Élvezd az éjszakai kószálást, Lavim. Az istenekre mondom, le foglak kötözni, és átkutatom minden zsákodat, és feneketlen zsebedet, amikor visszajössz. Tyorl hirtelen megfordult, amikor meghallotta, hogy egy csizma halkan csosszan a kövön, és egy kabát hozzásúrlódik a vadászbőrökhöz. Kelida bizonytalanul állt mögötte, kimerültségtől karikás szemmel.

– Zavarok? – Tyorl megrázta a fejét.

– Nem. Lehr fogott néhány halat vacsorára. Nem vagy éhes?

– Nem. Csak fáradt. – Leült mögé, a hátát nekivetette a barlang külső falának.

– Hogy van Stanach?

– Alszik. Tényleg alszik. Kern itatott vele valamilyen gyógynövény főzetet. Azt mondja, ez majd segít neki, hogy összeszedje az erejét.

– Úgy is lesz. Kern remek harcos, és még jobb gyógyító. Most is ott van vele?

Kelida bólintott. Átbámult a folyón, hallgatta a víz ősi vándorénekét.

– Te nagyon sok időt töltöttél ezen a határvidéken, ugye?

– Néhány évet.

– Amikor Stanach kezét tisztítottam és kötöztem, mondott valamit. Olyan nyelven beszélt, amit nem értettem.

– Valószínűleg törpe nyelven.

– Lehet. „Lít Kvar”, ezt mondta.

– Lyt Chwaer, nem? Kishúg. Hát, fájdalmai voltak, és talán egy kicsit megzavarodott a feje. Nem csoda, ha a rokonait hívta. – Megrázta a fejét. – Szóval Stanachnak van egy húga, igaz? Azt mondta, hogy Vörös-fejsze Kyan az unokatestvére volt, de valahogy soha nem gondoltam volna, hogy vannak rokonai, vagy hogy kötődik bármi máshoz a nyamvadt királykardján kívül. – A folyó csobogott és sóhajtozott a medrében. Tyorl rádobott egy ágat a tűzre. Kelidára mosolygott, és a mokány ifjúra mutatott, aki hosszú, fáradhatatlan léptekkel őrjáratozott a folyóparton. – Ő néha Haukra emlékeztet. Finn Lidérc Társaságnak nevez minket. Mi Finn Lidércének hívjuk Lehrt.

– Miért?

– Mert az ösztönei hajtják, nyughatatlan, és túlságosan szereti a jóféle harcot.

A szél egyre hidegebb lett, és gyászosan süvöltött végig a vízen. Kelida beburkolózott zöld kabátjába.

– Nem ilyen jellem való egy erdőkerülőnek? – Tyorl kérdéssel válaszolt a kérdésére.

– Nem látsz különbséget közte és Hauk között?

– Nem ismerem Haukot, csak azon az egy estén láttam Tennynél. De akkor, én… – Tyorl a tűzbe bámult.

– Mi?

– Nem tudom, Tyorl, azt gondoltam, hogy ő talán olyasmi olyasvalaki –, akit tudnék kedvelni.

Kedvelni, gondolta az elf, vagy szeretni? Megfordult a szél, most északkeletről fújt, egyenesen a folyó vonalában. Lehr abbahagyta a nyugtalan járkálást, és mozdulatlanul állt a folyóparton.

– Kedvelni való legény, ez a mi Haukunk.

– De ő is túlságosan szereti a harcot? – Tyorl megrázta a fejét.

– Nem, egyáltalán nem. Általában nagyon is józan. Jó, ha egy ilyen ember védi a hátad, ám, akárcsak Finn Lidérce, amott, ő is túl fiatal. Azt hiszem, valójában ezért emlékeztet rá Lehr.

Kelida visszaemlékezett a most már réges-réginek tűnő estére Hosszú-háton, az estére, amikor Hauk odaadta neki a Viharpengét. Visszagondolt rá, hogy milyen volt Tyorl azon az estén, ahogy elnéző derűvel figyelte a barátja szertelen bocsánatkérését. Nézte őt, ahogy lesikálja a sör- és borfoltokat a pultról, ő pedig, miközben dolgozott, összehasonlította a két erdőkerülőt: Hauk vaskos volt és zömök, mint egy medve, Tyorl pedig mint egy csendes léptű szarvasbika. Akkor arra gondolt, hogy nagyon nehéz, vagy talán lehetetlen lenne ránézésre megállapítani az elf korát. Most őt fürkészte, ahogy a nap-sárga haját borzolta a hideg szél, kék szemét meglágyították a gondolatai, és hosszú lábait kinyújtva előrehajolt a tűzhöz. A határvidéki erdőkerülő veszélyt sejtető és, igen, romantikus hangulata lengte körül a karcsú, jó kiállású férfit. Lehetetlen volt elhinni, hogy nem csak legfeljebb néhány évvel idősebb Hauknál.

– Azt gondolom – mondta a lány bizonytalanul –, hogy mi mind túl fiatalnak tűnünk a számodra.

– Hát, néha igen. Én már száz nyarat megéltem, Kelida. Emiatt te és Hauk fiatalok vagytok a szememben. A saját fajtám mércéje szerint fiatalnak számítok. – Elmosolyodott, és megvonta a vállát. – Csak összezavarodnak a dolgok, ha nem elfekkel vagyok. Annyi évet megéltem. – Kezét a mellére tette, amely most hirtelen összeszorult, és Sajogni kezdett. – De közben ez, ez a szív emlékeztet rá, hogy milyen idős vagyok valójában.

Lehr otthagyta az őrhelyét, és elindult északnak, a folyó mentén, leszegett fejjel, mint a kutya, aki veszélyt érez. Tyorl, aki ismerte ezt a viselkedést, felállt.

– Kelida, menj, keresd meg Finnt! – A lány érezte a hirtelen feszültséget a hangjában, és gyorsan feltápászkodott. Mielőtt még bármit kérdezhetett volna, az elf már ott sem volt, rohant le a vízhez.

* * *

Lavim megérezte a füstszagot, amint megfordult a szél. Tábortűzre és melegségre gondolt, ahogy egész hosszában elterült hason a folyóparton. Egyértelműen tudott volna most értékelni egy kis meleget. Vén, fekete kabátja a közelben hevert a parton, és ő nyakig vizes volt, miután megpróbált kézzel halat fogni, ahogy korábban Lehrtől látta. Azt gondolnád, mondta magában, hogy olyan könnyű, mint amilyennek látszik!

Semmi sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, Lavim. – Lavim nem mondott semmit, csak megint bedugta a kezét a jeges vízbe. Késő! A sügér átsiklott az ujjai között, megcsiklandozta a tenyerét, ahogy kiszáguldott a part alatti sekélyesből a folyó közepe felé. Lavim kirántotta a kezét a vízből, lerázta róla a jeges vizet, és bedugta a hónalja alá. – Az egész nézőpont kérdése, Lavim. Amikor belenézel a vízbe, nem azt látod, amiről azt hiszed, hogy látod. Ahogy egyébként a hal sem, amikor felnéz. 

– Hm-hm – dünnyögte Lavirn. – Te aztán tudod, hisz életed nagy részében hal voltál, nem?

Mindent össze-vetve; morogta Tilinkó, szerintem kettőnk közül nem annak kellene ingerültnek lenni, aki él. Végül is, én vagyok a halott. Ha valakinek alapja van az ingerültségre, az én vagyok.

– Nem vagyok ingerült. Megpróbálok reggelit fogni. Tilinkó – mondta hirtelen –, sajnálom, hogy halott vagy. Nem ismertelek, amikor még éltél, de… sajnálom. Milyen érzés halottnak lenni? – Tilinkó egy darabig hallgatott.

Leginkább semmilyen érzés.

– Hol vagy?

A fejedben és a másvilágban.

– Hogy néz ki? – Tilinkó nevetett.

Ködös, mindkét helyen. Lavim, megint ott egy hal! – Egy barna pisztráng, közel olyan hosszú és kövér, mint a sügér, csillámlott a csendes sekélyesben. Csapott egyet lustán a farkával, és már bent is volt a közvetlenül a felszín alatt hullámzó sűrű fű között. Lavim elvigyorodott, és felemelte a kezét, hogy megint lecsapjon.

Célozz egy kicsit előre és oldalra!

– Miért?

Mert pisztrángot szeretnél reggelire. – Lavim ezt elfogadható oknak tekintette, és úgy tett, ahogy Tilinkó javasolta.

– Há! – rikkantotta, amikor az ujjai rákulcsolódtak a pisztrángra. Kirántotta a halat a vízből, és az csöpögve csillogott a holdfényben. – Megvagy! – A pisztráng azonban rángatózott és tekergőzött a markában, és Lavim, akinek nagyon tetszett az érzés, ahogy a pikkelyek hozzáérnek a bőréhez, egy kicsit enyhített a szorításán. A hal, mintha szárnyra kapott volna, kiugrott a kezéből, és visszapottyant a vízbe. – A fenébe! – Lavim bosszúsan az ülepére csüccsent, és annyira fázott, hogy nem akarta megint bedugni a vízbe elkékült kezét. A fafüst illata egyre sűrűsödött a levegőben.

– Egyébként is, mit csinálnak azzal a tűzzel? Nyilván…

Lavim!

– Az istenekre, Tilinkó, ne üvölts így! Beszakad a dobhártyám! Mi van?

Sárkányok!

– Hol? – Lavim felkapta a kabátját és az abroncsbotját, talpra kecmergett, és az eget kémlelte. – Hol?

Északra! Menj vissza a táborba, Lavim! Az egyik az erdő mögött van, és a folyó felé tart! – Lavim vigyorogva rohant a táborhely felé. Mindenki állandóan sárkányokról beszélt: vörösekről, feketékről, kékekről és zöldekről, a szivárvány minden színében. Lavim eddig csak egyet látott, azt a vöröset, amely mindennap elrepült Hosszú-hát felett, a magasban. A surranó hangosan nevetve száguldott a barlang felé, megpróbálva egyszerre figyelni az eget, és a földet a lába alatt. Kezdett visszatérni a szerencséje!