27. fejezet

Jeges szél süvöltött a keskeny, málló sziklaperemen. Úgy sivított, mint az átkozottak elhagyott lelkei, és húzta maga mögött a lángoló Halál síksága fekete füstjét. Mint egy halotti lepel. Erről a szirtről, ezer lábbal a fenyvessel teli völgy felett, Hornfel úgy látta a tüzet, mint egy vég arany-színű selymet, amely kibomlott, mint egy lobogó, és hullámzott, ide-oda tolódott a bolondos szél szeszélye szerint. Miközben Hornfel nézte, a tűz elhagyta a síkságot. Hátborzongató sebességgel megugrott, és elérte a hegy sűrű erdővel borított lejtőit. Mint egy dühöngő hódító sereg, elemésztett mindent, ami az útjába került. A szél hirtelen megváltozott, ahogy szokott a hegycsúcsok közötti meredek katlanokban, és most északkeletről üvöltött. A lángfal követte a szél irányát, és őrülten vágtatott át a Thorbardin alatti völgyön. Gneiss azt üzente, hogy találkozzanak a kapunál. Hornfel ott várakozott, beszélt egy-két szót az őrség kapitányával, de aztán a völgyben dúló tűz szaga és hangja kicsábította ide, a szirtre.

Most egyedül állt a peremen, annyira egyedül, amennyire a testőrei engedték. Mögötte, a tágas, üres helyen, ahol valaha az Északi kapu őrizte Thorbardinnak ezt a bejáratát, négy erős törpe harcos állt, ketten a hylari tánt nézték, ketten pedig jóval előbbre kémleltek, a kapu felé. Ez a kettő nem Hornfelen tartotta a szemét, hanem a belső udvaron, és a romos, törmelékkel beszórt kapu árnyékain. A kezük a kardjuk markolata közelében lebegett. Egyikük sem felejtette el egy pillanatra sem, hogy Gneiss azzal bízta meg őket, garantálják Hornfel biztonságát. Az Északi kapu, végülis, ellenséges terület volt. A kapu területének egy része ugyan theiwari kézen volt most, de a kaputól az Északi Igazságügyi Palotához vezető hatalmas csarnokot évszázadok óta vastag por borította. Magát a palotát, ahol néha őrök állomásoztak, tisztán tartották, és helyrehozták annyira, hogy gond nélkül használni lehessen.

A mögötte lévő templom és lakóépület azonban mintha érintetlen maradt volna a Törpekapu-háborúk ideje óta. Régi csaták nyomai éktelenkedtek a kőfalakon és padlókon. Egyes helyeken óriási fekete foltok, régi megalvadt vér nyoma mocskolta be a padló töredezett, repedezett köveit. Amíg a theiwariak igényt nem nyilvánítottak a területre, csak a halott törpék és emberek csontvázai foglalták el az Északi Kaput. Néhány még most is jelen volt, csontok és ősi páncélok kupacaiként, a fekete, fénytelen sarkokban. A theiwariak, a törpéknek ez a furcsa, derro faja, beteges örömet találtak benne, hogy halottakkal osszák meg a termeiket. Acél csörrent páncélhoz, csizmás lábak koppantak a kövön a kapu és az Északi Igazságügyi Palota közötti folyosón. Őrségváltás következett. Dörmögő kérdések hangzottak el. Hornfel elképzelte, hogy az új őrök érdeklődnek a guyll fyr állásáról. Kézzelfogható szorongást érzett a távozó őrök hangjában. Visszalépett a sziklaperemről. Az áthatolhatatlan Thorbardint nem fenyegette közvetlen veszély a tűz miatt, de a mocsarak és lápok pusztulása súlyosan érinti majd a hegyi királyság élelmiszerkészleteit tavasszal.

Nem fogunk éhezni, gondolta keserűen, de összehúzhatjuk a nadrágszíjat. Mi fogja most majd meggyőzni a Tánok Tanácsát, hogy nemcsak, továbbra is segítenünk kell a befogadott menekülteken, de meg kell nyitnunk a kapukat a többiek előtt is? Felsóhajtott. A Törpekapu-háborúk viszályokkal teli napjainak emléke szellemként kísértette. Akkor az összeomlás miatt menekültek a törpék a hegyi királyságba. Annak a korszaknak a pusztítása egész Krynn arcát átalakította. Az összeomlást követő évek a járványok évei voltak, és a neidarok, a dombi törpék, akik még az összeomlás előtt elhagyták Thorbardint, és a külterületre költöztek, ahogy ők mondták, a dombok szabadsága miatt, vissza akartak térni a hegyi királyságba. Éhesek voltak, és nem tudtak növényt termeszteni, nem tudtak vadászni a földeken, amelyet szikkadtra perzselt a véget nem érő szárazság, és tönkretett a döghalál. Szövetségesekre volt szükségük a neidaroknak, és a nagy mágusban, Fistandantilusban találtak rá, aki egy szedett-vedett embersereg élén ostrom alá vette először Pax Tharkast, aztán Thorbardint. Az emberek azt hitték, kincsek vannak elrejtve a hegyekben.

Duncan tudta, ahogy a dombi törpék is, hogy valóban volt ott kincs: élelem. Azonban még arra sem volt elég, hogy a Thorbardinban élőket ellássa. Duncan nagy-király tudta, hogy a kötelessége a népéhez köti. Ő és Kharas, barátja és bajnoka, tervet forraltak, amely a később Törpekapu-háborúknak nevezett összecsapáshoz vezetett. Rokon támadt rokonnak, amikor Duncan, a törpék utolsó királya, úgy döntött, hogy élelmet és menedéket ad az ősi Thorbardinban annak a viszonylag kevés népnek, amennyinek tud. Megint háború dúlt Krynnen. Hornfel azonban tudta, hogy a háború kegyetlenségei ugyan egyformák évszázadról évszázadra, ez a háború más, mint amilyet Duncan vívott.

Először is, gondolta, a tűztől fenyegetett völgybe bámulva, ebben mi nem harcolunk. A népem úgy döntött, hogy kényelmesen távol tartja magát ettől a háborútól. Másodszor, a menekültek, akiket befogadtunk, nem a törpék fajából valók. Nem, ezek emberek. Tényleg olyan nagy a különbség? Nem lehetett komolyan rokonnak nevezni ezeket a túl magas, erőszakos, rövid életű teremtményeket. Mégis, a háborús területeken az emberek és az elfek, ha nem is egykönnyen, de összefogtak a sárkányseregek ellen. Egy régi közmondás azt mondta, hogy testvér lesz az idegenből, ha az ajtóban áll a farkas.

– Egy másik régi mondás is igaz még mindig, Duncan király – suttogta egy háromszáz éve halott törpének. – Aki nem tanul az őseitől, az senkitől nem fog tanulni. A farkas a gyermekeid véréért üvölt, Duncan. Érzem a leheletét a guyll fyr füstjében. Testvérekké kell tennünk ezeket az idegeneket. – Ezzel a gondolattal elfordult a sziklaperemről, a tűztől, és a két testőre között elhaladva, bement a kapu épületébe. Nem tudta, hol lehetett Gneiss, és tovább nem várhatott rá. Üzenetet hagy az őrség kapitányánál, hogy itt volt, és… Hallotta, hogy valaki halkan levegőt vesz, és körülnézett. Realgar nekidőlt a kapuszerkezet rúdjának, összefont karral, ráérősen. Sötét, nehéz köpenyt viselt a csípős szél ellen. A köpeny nem takarta el a kard formáját, amely mint mindig, a csípőjén lógott. A szűk pupillájú, fekete szeme messziről csillogott.

– Olyan, mint egy hadsereg – szólalt meg Realgar –, és egyre közeledik.

Tűz odakint és tűz idebent! Hornfelnek eszébe jutott, hogy Dhegan ott ólálkodott körülöttük, amikor Gneiss-szel átmentek a sötét hídon, és az őreire nézett. Azok jeges tekintettel közelebb húzódtak.

– Mint egy hadsereg, igen – felelte Hornfel. Ellenállt a kísértésnek, hogy a csípőjén lógó tőrre tegye a kezét. – Össze fogom hívni a tanácsot. Terveket kell készítenünk; sovány telünk lesz. – Realgar megvonta a vállát.

– Ha te mondod. – Arrébb lépett, hogy elengedje maga mellett Hornfelt, és azt is megvárta, hogy a négy őr kövesse a védencét. Realgar, miközben elhaladt a sustorgó őrök között, derűsen gondolt a gyilkosságra és forradalomra, amelyet kitervelt. A véreskezű theiwariakból álló serege készen állt, hogy háborút indítson a városok ellen, a Viharpenge. pedig súlyosan húzta csípőjét a köpenye alatt. A királykard mintha nyughatatlan, éhes erővel lélegzett volna. Realgar meggyorsította a lépteit, hogy közelebb kerüljön Hornfel testőreihez.

* * *

Az Üllő Visszhangja felett átívelő hídra nyíló fagyos, nyirkos folyosó nem volt teljesen fénytelen, bár Kelidának úgy tűnt, Thorbardin meleg, kellemesen megvilágított utcái után. Hosszú percekig tartott, mire a szeme hozzászokott a sziklafolyosóra beszűrődő halovány, szürkés fényhez. Ez a fény nem a hegyen kívülről jött, hanem az erősebben megvilágított, ragyogó kristályaknákból származott, amelyek bevezették és felerősítették a napfényt a tulajdonképpeni, városba. Amikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, meghátrálva Haukhoz húzódott aki közvetlenül mögötte állt. A híd egy olyan magas és olyan mély tárna fölött vezetett át, hogy Kelida, aki sem az alját, sem a mennyezetét nem látta, nem tudta elképzelni a határait. A széles híd mindkét oldalán alacsony kőkorlát húzódott. Kis törpeszobrok tartották a korlátot erős kőkarokkal, mintha őrszemek lennének.

– Stanach – suttogta a lány. A suttogás szűnni nem akarva visszhangzott a tárnában. Kelida nagyot nyelt, és megérintette a törpe vállát, hogy felhívja a figyelmét. Stanach, kezét a kardon tartva, amelyet a városban szerzett, hátrafordult, és Kelidának elakadt a lélegzete. Ahogy korábban, a város alatti üregekben mondta, most csak egy óriási fekete pupillából állt a szeme, amely üresen meredt előre, mint egy kísérteté. Hideg futott végig a hátán. A törpe elvigyorodott, és tréfásan ijesztő képet vágott.

– Na igen, nem megmondtam? Ijesztő a látvány, ha nem vagy hozzászokva, igaz? – A bekötözött jobb kezével meglapogatta a lány karját. – Én vagyok, kishúgom, csak én. – …én, csak én… én… én…

Kelida megborzongott, aztán megérezte Hauk bizonytalan, de meleg érintését a vállán. Az ő szavai is körbekergették egymást a tárnában, amikor megszólalt.

– Nem tetszik ez a lyuk, Stanach. Mit csinál itt Hornfel? A Tánok Tanácsába kellett volna elmennünk, hogy segítséget kérjünk. – Stanach is ezt a megoldást választotta volna elsőnek, de a theiwari őr, akit lefegyvereztek egy hideg, sötét folyosón, a sárkány barlangjának a közelében, csak harsány röhögéssel válaszolt a kérdésükre, hogy hol van Realgar, és mik a tervei, majd láthatólag boldog büszkeséggel tódította, hogy „Hornfel most fordul fel az Északi kapunál!” Stanach a zord, hangtalan megegyezésük szerint továbbvitte magával Kelidát, amíg Hauk elidőzött még néhány pillanatot a theiwari őrnél, mielőtt utolérte őket. Holtan hagyta ott a theiwarit a folyosó sötétjében. Az őr ujjongó hencegése haraggal és kétségbeeséssel töltötte el Stanachot, amely addig nem hagyott alább, amíg el nem érték a város felsőbb szintjeit. Hauk mutatott rá, hogy amit az őr mondott, az nem lehet igaz. Vagy legalábbis, még nem.

– Nézd! – mondta, és a piactérre, egy kocsmára, a parkra mutatott. – Ezek a törpék idegesek, de nem úgy viselkednek, mint akik most tudták meg, hogy az egyik vezérük halott.

Stanach belátta, hogy igaza van, és ahogy megkönnyebbült, a remény is feltámadt benne. Talán még nem késtek el, hogy segítsenek Hornfelen! Várakozás és félelem vibrált a levegőben. A város érezte a vihar közeledtét, és tudta, hogy hamarosan becsapnak, a villámok, bár azt nem sejtették, hogy az ég melyik feléből fog érkezni. Stanach a gondolataiból felriadva az őket körülvevő sötétségbe mutatott.

– Ez a theiwariak birodalma, és még a kalandozó kedvűek sem jönnek ide. A híd valószínűleg elég biztonságos.

A lépéseik visszhangját követve, mintha lopakodó kísértetek jártak volna körülöttük, elindultak a hídon. Kelida a lépéseit számolta, hogy elterelje a figyelmét az alattuk tátongó, látszólag feneketlen mélységről. Elég széles volt ugyan a híd, hogy mindhárman elférjenek egymás mellett, Kelidának akkor is túl keskenynek tetszett. Lépteik sűrűbben verődtek vissza, mintha közelebbi falakról érkezne a hang. Kelida sóhajtott, és úgy hangzott, mint amikor a szél fúj végig a szurdokok között. Maguk mögött hagyták az Üllő Visszhangja fölött átvezető hidat.

Stanach hátrapillantott a válla felett, majd szó nélkül előreintette őket… Olyan kifinomultan érzékelte az irányokat a föld alatt, mint az elfek az erdőben, és ezt követve egyenesen északnak tartottak. Tűztől kormos, és fehér csatanyomokkal teli falak mellett haladtak el. A sötét sarkokban háromszáz éve halott harcosok csontvázai hevertek. Ruházatuk bőre és szövete már rég elbomlott, de törékeny ujjcsontok még mindig markolták a töredezett kardokat. A rozsdás páncélingek és átszúrt páncélok még mindig ott lógtak a valamikori testeken. Kelida szorosan Stanach nyomában maradt, és valamelyest megnyugtatta Hauk egyenletes légzésének hangja a háta mögött. Egy idő után, ami végtelenségnek tűnt a szakadatlan sötétségben, szürke ködhöz hasonlatos fény törte meg körülöttük a koromfekete teret. Kelida egy kupolás tetejű, magas, széles épület alakját látta kibontakozni, amelyhez széles kőlépcső vezetett. Kiértek a kőfalú folyosókról, és valamiféle térre vagy udvarra érkeztek.

– A templom! – lehelte Stanach. – Közel járunk a kapu épületéhez. Figyeljetek! – Jól hallhatóan, mintha a régmúlt suttogása lett volna, páncélcsörgés és a kövön koppanó vasalt csizmák visszhangja hallatszott. Kelida libabőrös lett a félelemtől. Amikor Hauk a vállára tette meleg kezét, ijedten felhördült. – Nyugalom! – sziszegte Stanach. – Csak most van őrségváltás. Ez valószínűleg jót jelent. Bármit tervez is Realgar, kizárt dolog, hogy két teljes őrség szeme láttára végezni tudjon Hornfellel. – A templom valamikor ugyanolyan gyönyörű lehetett, mint bármelyik másik a városok területén. Mostanra a kupolás mennyezet beszakadt és leomlott, valamikor magasan ívelt át a templom felett. Egyes darabjai a poros fekete márványpadlón hevertek, és a kőbe vésett, még a márványnál is feketébb csillagok látszódtak ki a porrétegek alól. Kelida először eltűnődött, hogy a művész, aki ezt a tetőt készítette, miért ábrázolta még az égnél is sötétebbnek a csillagokat. Aztán rájött, hogy eredetileg csillogó ezüsttel kitöltött mély karcolatoknak készültek.

Az a hosszú évek alatt megfeketedett ezüst valaha biztosan úgy verte vissza a fáklyák és a szénserpenyők fényét, hogy az az igazi csillagok sziporkázására emlékeztetett. A központi oltárhoz vezető széles, vörös kővel kirakott sétányt rózsaszín márványoszlopok szegélyezték, némelyik kettéhasadt és ledőlt, mások még mindig épen álltak. Középen egy hét láb magas, öt láb átmérőjű üllő állt. Az egész oltárt egyetlen obszidiántömbből faragták ki. Az üllő lábánál hevert valami, ami mintha egy óriás kalapácsának nyele lett volna. Reorx temploma, gondolta Kelida, milyen gyönyörű lehetett annak idején! Kilelte a hideg a gondolatra, hogy gyilkosság készülődik ennek a valamikor imádságra szolgáló helynek a közelében. Stanach besurrant az oltár mögé, és megtalálta a papok ajtaját.

– Éz alighanem kivezet minket magába a nagycsarnokba. Ez az egész hely az Északi Igazságügyi Palotának a része. Valamikor a királyság látogatóinak kényelmét szolgálta a templom. Ma már csak rom. Innen valószínűleg könnyebb lesz a haladás. Lehet, hogy a theiwariak szeretik a koszt és a romokat, de a kapu épületét tisztán tartják, arra az esetre, ha őrséget kell állítani.

Hauk egészen közel lépett a háta mögé. Alig lehetett hallani a suttogását, amikor megszólalt.

– Mi van mögötte? – Mielőtt még Stanach válaszolhatott volna, éles, rettenetes fájdalommal teli sikoly hallatszott odakintről. Még el sem ült a visszhangja, amikor felhangzott egy riadókiáltás, aztán egy másik. Stanach, mintha íjból lőtték volna ki, már kint is volt a papok ajtaján. Hauk megragadta Kelida csuklóját. A szeméből egyszerre tükröződött az iránta való féltés, és valami különös, vad vágyakozás, amelynek egyáltalán semmi köze nem volt a lányhoz. Kelida hátrált egy lépést, felismerve a harci vágyat.

– Maradj! – mordult rá. Aztán valószínűleg érezte, hogy milyen nyersen parancsolt rá, vagy felismerte, hogy semmilyen parancsa nem tartja vissza a lányt, ha egyszer a fejébe vette, hogy vele megy, ezért hozzátette: – Védd az ajtót! Ha még tudunk segíteni Hornfelen, valószínűleg ezen az úton fogunk menekülni.

Nem várta meg, míg kiderül, hogy Kelida hallgat-e rá. Kelida egyedül maradva a most már a közelből hallatszó, egyre hangosabb csatazajban, visszanyelte a késztetést, hogy utána kiáltson, kényszerítette magát, hogy maradjon ott, ahol van, és ne rohanjon utána. Úgy nézett ki a fiú, mint valami idegen, szívtelen harcos, akinek minden célja csak az ölés volt. Kelida ujjai szárazon és hidegen markolták a tőre markolatát. A kis fegyver egyszerre tűnt nehéznek, és képtelenül könnyűnek a kezében. Halvány emlékfoszlányok tünedeztek elő, úgy érezte nagyon-nagyon régről, amikor Lavim indokolatlan vidámsággal oktatta a tőrrel való bánásmódra. A másik dolog, amire a tőr való, az a döfés. 

Kelida erősen próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy émelyegve kavarog a gyomra, hogy elgyengül a térde, és közelebb kúszott az ajtóhoz. Döfés… A templom mögött elterülő nagycsarnokban csak egy kicsit volt kisebb a sötétség, mint az Északi kapu használaton kívüli részeiben, de itt sokkal szórtabb volt a megvilágítás. Ennyi fényben Kelida látta, hogy Realgar tényleg megpróbálta meggyilkolni Hornfelt, az őrségváltás alatt, mégpedig nagyon is jó okból.

A Realgar szolgálatában állók fekete és ezüst egyenruháját viselő törpe harcosok özönlötték el a helyet, rávetetették magukat az őrségre, közel kétszeres túlerőben. Csatazaj dübörgött a csarnokban. Acél csattant acélon, szinte megkülönböztethetetlen egyvelegben szálltak magasba a hangok, hirdetve halált vagy győzedelmet. A vér és félelem bűze úgy lebegett a hely felett, mintha ezek lennének a felhők, amelyekből kitört a vihar. Ennek a viharnak a közepén egy többszörös túlerő által ostromlott törpe küzdött az életéért. Semmiből nem látszott rajta, hogy ő Hylar tánja, csak abból, hogy köré összpontosult a vihar, és megvolt benne az a belülről fakadó nemesség, amely további harcra ösztönözte, noha tudta, már legyőzték. Hornfel sokáig harcos volt, mielőtt tán lett belőle. Egyetlen őr maradt az oldalán, egy fiatal törpe, vörös és ezüst egyenruhában, amiről Kelida úgy gondolta, hogy csak az őrség színei lehetnek.

Hornfelnek háttal, egy farkaskutya hősies elszántságával vert vissza minden támadót. Ebbe a középpontba, e felé a mag felé rohant Stanach. Hauk pedig fedezte hátulról. Kelida gondolkodás nélkül mozdult meg. Alig tett meg pár lépést a csarnokban, amikor a csata örvénye közé és a barátai közé áramlott. Valami keményen hátba taszította, egy kéz átkulcsolódott a térdén, és úgy elakadt a lélegzete, hogy sikoltani sem bírt, miközben a földre zuhant. A rémülettől rászorult a keze a tőrkard markolatára, különben elhajította volna. Hevesen kapálózott, kirúgott a jobb lábával, miközben szabad kezét és a bal lábát maga alá kapta, majd térdre szökött. Akkor felsikoltott, de nem félelmében.

Annak a haragjával sikoltott, aki látja a saját halálát egy ellenfél szemében. A döfés vicces dolog… ne döfj lefelé, ha közelharcban vagy. Csak csontot érsz, és feldühíted az ellenfeled. Szúrjál alulról felfelé. Akkor igazán jó esélyed van, hogy valami fontos szervet találsz el, mondjuk egy májat vagy egy vesét… Kelida két kézzel, nagy erővel felfelé döfött késével. Az acél megcsikordult a páncélingen, és a penge lecsúszott. Kelida kétségbeesetten lihegett, gondolkodás nélkül változtatott a célpontján, és minden erejét összeszedve alulról döfött a törpe torkába. Magasra fröccsent a vér, mint valami undorító vörös szökőkút, és theiwari őr elzuhant. Kelida a forró vér rezes bűzétől öklendezve feltápászkodott. Megint beleütközött valami hátulról. Vakon megpördült, és döfött, de célt tévesztett, és egyszerűen ágyékon rúgta a támadóját. Az hörögve elesett. A lány ösztönösen felfelé rúgott a térdével. Hallotta és érezte, ahogy összetörik a törpe állkapcsa. Kelida most már dübörgő szívvel fordult körbe, és észrevette, hogy átmenetileg kikerült a forgatagból. Legyűrte magában a késztetést, hogy hányjon, sikoltson vagy fusson, és körbenézett a véres csarnokban a társai után. A fekete és ezüst őrök száma megfogyatkozott ugyan, de még mindig túlerőben voltak Hornfel védőihez képest. Hauk kimagasodott közülük, mint egy feldühödött medve a csatázó törpék között, és harcolt, hogy távol tartson egy ellenfelet Stanach hátától. Stanach, aki most már csak egy karnyújtásnyira volt a tánjától, és a kardjával éppen lesöpörte egy theiwari fejét a válláról. Arrébb rúgta a holttestet, és a jobb kezével, melyen vértől és sártól volt mocskos a kötés, Hornfel után nyúlt. Eközben a vitéz testőr, Hornfel egyetlen védője, elesett, miután egy theiwari tőr markolatig becsúszott a bordái közé. A tán megperdült, ahogy Stanach hozzáért. A halott testőr vérével telefröcskölve, tébolyult dühtől kitágult és izzó szemmel, két kézzel a magasba lendítette a kardját, hogy lecsapjon.

Kelida felsikoltott.