26. fejezet

Tyorl nekidőlt egy magas fenyő érdes törzsének. A vadászbőrök nedvesen és súlyosan lógtak rajta, sár és fekete hamu borította őket. A lába elgyengült, a karja és a háta csupa sajgó izom- és csonttömeg, és tudta, hogyha a fa nem támasztaná, elesne. A füst és a hamu forró könnyeket csalt a szemébe. Rázta a hideg, megtörölte a szemét a keze fejével, elkenve sápadt arcán a kormot, amely hátborzongatóan hasonlított a gyászolók hamujára. Mögötte tombolt a sebesen közeledő tűzfal. Guyll fyr dühöngött a mocsárban, a lángok magasra csaptak az égen. Tűzoszlopok hasítottak át a sűrűn gomolygó füstöt, és áradatként közeledtek az előhegyek felé. Néhány pillanatnál többet nem pihenhettek a barátaival.

– Finn – krákogta. A szó elakadt Tyorl forró, kiszáradt torkában. – Finn, mennyire ismered ezeket a hegyeket?

Finn a fejét rázta, az ajka keserű, gunyoros mosolyra rándult.

– Nem vagyok törpe. Ugyanannyit tudok erről a hegyvonulatról, mint bárki más, azaz nagyjából semmit. Úgy tudom, hogy a törpék külterületnek hívják ezeket a dombokat és előhegyeket. Viszont az is igaz, hogy soha nem tartoztak azok közé, akik szívesen fogadják a látogatókat. Kár, hogy most nincs veled a félkezű barátod.

Tényleg kár, gondolta Tyorl. Igaz, hogy az ifjú törpe sosem tartozott a kedvenc útitársai közé, most jó hasznát vehetnék. A mindig hűvös és csendesen borongós Stanach azonban valószínűleg már nem élt. Megrándult az arca a gondolat lelketlenségén. Igaz, hogy Stanach mindig hűvös volt és távolságtartó, de Tyorl tudta, hogy inkább Kelida miatt ugrott a sárkányra, és húzta fel magát fél kézzel, kimerülten a szörnyeteg hátára, mint az átkozott Viharpenge miatt. Tyorl megrázta a fejét, belefáradt a futásba, és belefáradt a gondolkodásba. A társai már mind meghaltak. Ők is részét képezték a Viharpenge véres árának. Finn köhögött az egyre sűrűsödő füstben, és Tyorl felnézett.

– Nincs vezetőnk, Finn. Meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, és egyetlen célunk maradt, hogy elfussunk a guyll fyr elől.

– Nem érjük el mindannyian ezt a célt. – Finn Lavimra mutatott. A surranó is egy fenyőfa törzsébe kapaszkodott. Mélyen lehajtott fejjel, zihálva próbált levegőhöz jutni, hogy belereszketett az egész kis teste, és úgy zörgött a tüdeje, mint szél a haraszt között. Az utolsó mérföldön sántított, és a cipőjébe került kövekről motyogott. Elég nagy lyuk éktelenkedett a surranó öreg lábbelijén, hogy a kifogás megállhassa a helyét. Tyorl mégsem hitte el. Most is, amikor azt hitte, hogy nem látják, Lavim ráhajolt a jobb térdére, és lassú, óvatos mozdulatokkal masszírozta. Csúnyán megrántotta, miközben kijöttek a mocsárból. Tyorl Finnre pillantott. Az erdőkerülő-vezér megint megrázta a fejét, és szánalom költözött a füst-kék szemébe. Igaz, mondogatta, hogy vágják el a surranó torkát, és hagyják az ingoványban, de a haragja, mint mindig, most is hamar elszállt. Ő húzta ki Lavimot káromkodva és szitkozódva az utolsó, legmélyebb vizekből. Mi maradtunk a négyből, akikkel elindultunk, Lavim és én, gondolta az elf. És egyikünk sem tudott igazán semmit a másikról, csak a nevét. Egyszerre rádöbbent, hogy e néhány nap alatt fontossá váltak számára ezek az útitársak. Kettejük halála igen, még a mogorva Stanaché is! – hosszú évekig fog sötéten visszhangzani a szívében.

Tyorl ellökte magát a fától.

– Csak vesztegetjük az időt. Stanach nincs velünk. Tudom, hogy milyen irányba akart menni. Délre a mocsártól, és keletnek. Nem sokat tudok Thorbardinról, de azt igen, hogy egyelőre még biztosan északra vagyunk tőle. Kemény út lesz felfelé és délre, Thorbardinig. Jobb lesz, ha elindulunk, ameddig még tudunk. – Ami Lavimot illeti, addig fog eljönni, ameddig én, Finn, mert ha nem bír továbbmenni, majd én viszem.

Tyorl ezzel otthagyta az erdőkerülő-vezért, hátra sem nézett, és odament Lavimhoz. Fél térdre ereszkedett, és a vén surranó vállára tette az egyik kezét. Lavim felnézett, és rávillantotta soha el nem múló vigyorát. Egy pillanatig azonban eltartott, mire a vigyor a helyére került.

– Hogy vagy, surranó? Kész vagy egy újabb futásra?

– Kész vagyok, Tyorl, amikor te is. És azt hiszem… illetve Tilinkó hiszi…

– Mit hisz Tilinkó? – kérdezte óvatosan Tyorl.

– Úgy hiszi, el tud minket irányítani Thorbardinba innen. Valamennyire felismeri a helyet, és azt mondja, igazad van abban, hogy délre és keletre kell tartanunk. Szeretné tudni, hogy megengeded-e, hogy egy darabig vezessen.

Egy kísértet, mint vezető? Tyorl fáradtan sóhajtott. Miért ne? Ha az ember égő házból menekül, mindent otthagy, hogy megpróbáljon élve kijutni. A nyugati ég felé fordult, amely vörösen izzott, és sűrű, fekete füst gomolygott előtte.

– Hát, jelenleg egyáltalán nincs vezetőnk. Mondd meg Tilinkónak, hogy hálásan fogadom a segítségét. – Elmosolyodott. – Csak hadd közöljem Finn-nel, jó? – Lavim széles vigyorral az arcán bólintott.

– Nem igazán kedveli Tilinkót, ugye?

– Mondjuk úgy, hogy nem igazán kedveli Tilinkó gondolatát. – Tyorl öntudatlanul végigsimított kezével az övén lógó puha cseresznyefa furulyán. Még a mocsárban vette el Lavimtól, és bőrszíjánál fogva az övére erősítette. Azóta nem hagyta szem előtt. Elmosolyodott. Valahogy majd megérteti Finn-nel. Itt volt az ideje, hogy hátrahagyjon mindent, beleértve a józan eszét is, amelyről valaha úgy tartotta, van neki.

* * *

Hauknak fogalma sem volt, hogy hol lehet, és rohamosan kezdett belefáradni az érzésbe. A hegy alatt sehogy sem lehetett meghatározni az irányokat, nem voltak tereptárgyak, amelyeket követni lehetett volna, és nem volt fény, csak az a kevés, ami Isarn pislákoló fáklyájából eredt. Sötét és mély folyosókon át követte ezt a fáklyát, ahogy a sarkcsillagot szokta ismeretlen vidéken. Isarn a menedékbarlangban felhalmozott készletekből elhozott egy tőrt és egy kardot. Ezeket odaadta Hauknak, tébolyult, vén szemében büszke csillogással.

– Én készítettem őket – mondta egyszerűen, miközben nézte, ahogy Hauk kipróbálja a finoman kidolgozott fegyverek egyensúlyát. – Hozd őket! Én hozom a fáklyát.

Hauk, tőrrel az övén, karddal a kezében, jobban érezte magát, mint sok-sok hosszú-nap óta bármikor is. Fegyver birtokában szinte újra épnek és egészségesnek érezte magát, szinte erősnek. Kurta biccentéssel fogadta el a fegyvereket, mintegy köszönetképpen. A járatok, melyeken át Isarn vezette, útvesztőnek tűntek, minden cél nélkül kanyarogtak és tekeregtek. Némelyik széles volt, és fáklyatartók sorakoztak a sima, magasba szökő falain. Mások keskenyek és szűkek, és olyan alacsonyak, hogy Hauknak le kellett hajolnia, hogy átférjen. Isarn fáklyájának füstje feketén tekergőzött, és belement Hauk tüdejébe, hogy majd megfulladt. Az egyik ilyennek a végén, amikor már sajgott a válla, és megmerevedett a háta, megragadta Isarn karját, és megállította.

– Milyen messze van még? És hol vagyunk? – Az idős kardkészítő kicsusszant Hauk kezéből.

– A Mély üregekben. Már nincs messze. Csak néhány járat.

– Tényleg? Ha nem magasabbak, mint ez az utolsó, nem állok jót magamért! – Isarn nem mondott semmit, csak megvonta a vállát, mintha arra akarná emlékeztetni, hogy a járatokat eleve nem magas külterületieknek vájták. Nem is Thorbardin általános forgalmának a lebonyolítására. Sok helyütt Isarn is csak szűken fért át rajtuk. Amikor egy újabb folyosó végén Hauk azt látta, hogy a törpe mélyen lehajol, ingerülten mordult egyet magában, és négykézlábra ereszkedett. Hason kell majd csúsznom, gondolta, mire valaha elérek oda, ahová ez a bolond vén csirkefogó visz! Ennek a járatnak olyan alacsony volt a mennyezete, hogy Hauk úgy érezte, szinte az egész hegy súlya ránehezedik.

Olyan közel voltak a falak, hogy az érdes kő felhorzsolta a vállát és a karját. Isarn fáklyájának füstje hátraszivárgott a válla felett, aztán egy hirtelen örvénnyel előreröppent, mert elkapta egy hideg keresztáramlat. Hauk akkor rájött, hogy ez egyáltalán nem is folyosó, hanem egy amolyan átjáró a folyosók között. Kikúszott a járatból a könyökén, és óvatosan talpra állt. Isarn, aki eleddig nyugodt és szinte higgadt volt, most egyik lábáról a másikra állt. Felgyorsult a légzése, a keze úgy remegett, hogy a fáklya fényében a falak táncolni és imbolyogni látszottak.

– Mi az? – suttogta Hauk.

– Itt. Itt vannak. A fiú meg a lány. – Hauk szíve hirtelen meglódult, majd kiugrott a melléből.

– Hol? – Isarn nem válaszolt, csak belenyomta a fáklyát Hauk kezébe, és besurrant az előttük hullámzó árnyak és sötétség közé. Hauk követte, kiszáradt szájjal, zúgó füllel. Itt volt a lány! A tűzhajú lány, akinek nem is tudta a nevét. Az ő emléke, ahogy magasan, egyenesen és karcsún áll, csillogó zöld szemmel, ez tartotta épen és eszénél a rengeteg kínzás alatt, amelynek Realgar alávetette. Amikor nem tudta, hogy él-e, vagy meghalt, amikor látta és érezte Tyorl halálát, tudván, hogy ő ölte meg, és tudván, hogy nem ő, a lány szeme smaragdként ragyogott a szívében. Itt volt. Lassan, Isarn szaggatott légzésének zaját követve, oldalazva megkerült egy sarkot. A fáklya narancs fénye szétáradt a szemközi falon, felfedve a törpét, aki a sziklában lévő szaggatott szélű repedés előtt térdelt. A nyílás alig volt elég széles, hogy Hauk átférjen rajta, és a földtől indulva olyan magasságig tartott, hogy az erdőkerülő nem is látta a tetejét. – Odabent? – Isarn bólintott.

– Igen. A fiú és a… – Halk és vészterhes moraj töltötte be a folyosót, majd éles visítássá erősödött, amelyből Hauk valahogy sötét, vad örömöt hallott ki. Mintha maga a kő is beleremegett volna az üvöltésbe, és visszhangokat küldött vissza a lélekölő hang forrása felé. Isarn feljajdult, vékony, magas, halálra vált sikollyal. A rettenetes bömbölés ütésként vágta mellbe Haukot, és térdre taszította. Mindkét kezével kapaszkodott a fáklyába, miközben a kard a földre esett. Nem hallotta a kőnek ütköző acél csattanását és csörrenését. Mintha felemelkedett volna a hangot kiadó dolog, hangosodott az üvöltés. A fáklyafény árnyékai őrülten forogtak a falakon és a földön. Halvány, narancssárga fény vibrált a folyosón, egyszer az érdes falakat mutatva, egyszer meg a mélyedéseket, amelyekben összegyűlt a sötétség.

Isarnnak nyoma veszett. Hauk átvette a fáklyát a bal kezébe, a jobbjával pedig felkapta a leesett kardot.

– Isarn! – szólt halkan. – Isarn! – Semmi nem mozdult a sziklafolyosón, csak a reszkető fény és a fáklya által vetett, őrülten táncoló árnyékok. Nyomasztó félelem kúszott Hauk agyába, és átjárta a szívét. Isarnt sehol nem lehetett látni. Visszatartott lélegzettel hallgatózott. Semmit nem hallott, csak a fáklya sistergését és pattogását. Hol lehet a törpe? Aztán teljesen megfeledkezett Isarriról. Halkan, mint a szellő sírása, egy halk, nyöszörgő hang hallatszott a falban lévő repedés mögül. Miközben felismerte, hogy női hang, a nyöszörgés már el is halkult, majd teljesen elhallgatott. Hauk őrülten dobogó szívvel, gondolkodás nélkül átvetette magát a hasadékon. Isarn a bejárattól balra feküdt, apróra összegömbölyödve. Hauk csak a szeme sarkából állapította meg, hogy az idős törpe nem mozdul.

A barlangban hideg volt, és száraz, áporodott hüllőszag töltötte be. A távolabbi sarokban, mint a valóssággá váló emlék, ott volt a lány, a sűrű, rézszínű hajjal. A térdén kuporgott, a kezét ökölbe szorítva a magasba tartotta, a zöld szeme tágra nyílva az árnyékokkal hintett, fehér arcában. Egy fekete szakállú, vastag karú törpe állt mellette. Bekötözött kézzel nyúlt a lány után. Hauk elbődült, egy medve üvöltésével, és átvetette magát a barlangon. Miközben futott, észrevette, hogy a törpe túl közel van a lányhoz ahhoz, hogy karddal leszúrja. Megfordította a fogását a fegyveren, és a magasba emelte a markolat gombját. A lány észrevetette, és abban a pillanatban ismerte fel, amikor ő hatalmas erővel lesújtott a markolattal a törpe két válla közé.

– Hauk! – kiáltotta a lány. – Ne!

A sikolya visszhangzott az ütés utórezgéseiben, a törpe hörgésében, és a tompa puffanásban, ahogy elterült a földön. És visszhangzott a lány szemében villanó rémületben és haragban, ahogy rávetette magát a törpére, mintha meg akarná védeni a villogó acélpengétől. Hauk reszkető kézzel leengedte a kardot, a szíve fájdalmasan kalapált a bordái alatt. A fáklya megremegett és kialudt. Sötétség töltötte be a barlangot. Hauk nem hallott mást, csak a szél zúgását valami távoli, magas helyről, és a lány reszketeg lélegzését. Odanyúlt a vállához, és gyengéden megérintette. Amikor a lány elhúzta magát, és rémülten felkiáltott, a kiáltása egyenesen a fiú szívébe hasított.

* * *

Miután jó sok idő eltelt a borzalmas sötétben, egy kéz simogatta meg Stanach fejét, remegő ujjakkal.

– Ó, kérlek! – suttogta egy ismerős hang. – Ó, kérlek, Stanach! Ó, kérlek, barátom legyél életben!

Egy gyermek könyörgése volt ez, minden ésszerűség nélküli, és szívből jövő. Jellemzően Kelida könyörgése volt. Megsercent a hideg levegő, ahogy tűz lobbant életre. Fény gyúlt a sötétségben Stanach szeme mögött, és ez megzavarta. Alig emlékezett valamire a sárkány váratlan üvöltésén kívül. Kelida elborzadva felkiáltott. Az ő szíve megszűnt dobogni. Arra számított, hogy nem érez majd mást, csak azt, ahogy belemar, beletép a sárkány agyara. Arra végképp nem számított, hogy egy kard markolata fog lecsapni a válla közé.

– Lyt chwaer – sóhajtotta, és még nem bírta kinyitni a szemét –, semmi értelme nincs könyörögni a halottaknak, hogy éljenek. – A lány lélegzete elakadt, éles, döbbent sikkantás hagyta el az ajkát, és szorosan a kezébe fogta a törpe bal kezét. Stanach akkor kinyitotta a szemét, és a feje belefájdult a vakító fényárba. Az újra életre lehelt fáklya imbolygó fénye fekete árnyékokat vetett Kelida arcára. Zöld szeme mintha a láng ritmusára villódzott volna.

– Stanach?

– Igen – sóhajtotta hálásan. – Mi ütött meg, Kelida?

Kelida mögött árnyék vált ki az árnyak közül, és egy fekete hajú, fekete szakállas fiatalember lépett a fénybe. Barna vadászbőrei esetlenül lógtak a testén, amelynek erősen izmosnak és zömöknek kellett volna lennie. Zömök, gondolta Stanach, ha rendszeresen eszik. Ez aztán nem evett rendszeresen, vagy gyakran.

– Én ütöttelek le, törpe. – A megbánásnak nyoma sem volt fagyos hangjában. Vadállati fény csillogott a fiatalember kék szemében; egy farkas szeme volt ez, akit túl sokáig tartottak fogva, egy farkasé, akit elválasztottak a falkától, és félt. Stanach felnyomta magát ülő helyzetbe. A fiatalember figyelte minden mozdulatát. Stanach megborzongott és egyetlen hosszú pillanatig arra gondolt, hogy kísértetet lát. Erdőkerülő öltözet, és egy éhes ragadozó tekintete. Egyszer csak tudta már, hogy ki ez az ifjú. De mégis, hogy lehetett életben? Hogyan élhette túl a kínzásokat, amelyekkel Realgar biztos nem fukarkodott? Igazán rettenetes pillanatok lehettek. A szív, amelyet Stanach Hauk sötét szemében tükröződni látott, elhagyatott volt, és nincstelen. A törpe gyorsan Kelidára nézett. A lány arcán olyan fáradt és zavart tekintet ült, mint aki megtalálta, amit elveszített, és most, valamilyen okból, nem tud dűlőre jutni, mert hangosan kiabálnak az ösztönei, hogy félnie kell tőle. Stanach felállt, sajgott minden izma. Hauk felszegett állal, feszülten nézte, minden egyes mozdulatát hideg, halálra szánt szemmel követte. A törpe kikényszerített magából egy szándéka szerint fanyar és elismerő mosolyt.

– Kelida Haukja vagy. Jól eltaláltál. – Hauk megfeszített állkapcsa megenyhült, és Stanach rájött, hogy az erdőkerülő eddig nem is tudta a lány nevét.

– Ó, igen – mondta tarkóját dörzsölgetve –, Kelida.

Kelida szárazon nyelt egyet, és felállt. Gyors és ideges mozdulatokkal kisöpörte a kósza hajszálakat az arcából, és kisimította gyűrött, foltos köpenyét.

– Emlékszel… rám? – A férfi ajka megmozdult, de nem jött ki rajta hang. Bólintott. – Hajlandó… hajlandó vagy eltenni a kardod, kérlek? – Hauk megmerevedett, és megszorította a fegyver markolatát. – Kérlek – tett felé egy apró lépést, kinyújtott kézzel. – Téged kerestünk.

Hauk lövellt egy éles, gyanakvó pillantást a törpe felé. Leengedte a fegyvert.

– Tyorl? – Kelida a csuklójára tette a kezét, és még lejjebb nyomta a kardot.

– Jól van, azt hiszem. – Stanachra nézett.

– Semmi bajom – mosolygott a törpe, és a szája gúnyosan megrándult. – Jobb lenne, ha elmondanád neki a kardot, Kelida. És ha ránk talált, talán tudja azt is, hogyan jutunk ki innen. A sárkány ilyen hirtelen távozása biztos, hogy bajt jelent. – Stanach körülnézett a barlangban. Egy alak feküdt összegörbedve a fekete árnyak között, a barlang bejárata mellett. Élesen felszisszent.

– Isarn – mondta közömbösen Hauk. – Szerintem, nem halt meg. Én… ő vezetett ide, és akkor hallottuk azt a visítást, azt a bömbölést. Előttem lépett be, és biztosan egy pillanatra még látta a távozó sárkányt. – Ahogy Hauk sejtette, az idős mester nem halt meg. Egyelőre. A sötétben feküdt, és apró, ziháló lélegzeteket vett. Stanach alig ismerte meg. A téboly, amely oly régóta dúlt a fejében, a bánat, amely oly régóta emésztette a lelkét, külső nyomokat is hagyott rajta. A vén törpe lefogyott, a valamikor erős csuklóiból és karjából csak csont maradt, amelyhez legyengült izmok és vékony hús tapadt. A szakálla, amely valaha tömött, tiszta és hófehér volt, most tépetten, kócosan és koszosan lógott. A szelíden bámuló szeme meg sem rezdült, amikor Stanach odament hozzá. Az ifjú törpe letérdelt mellé. Valamikor ez a tompa barna szempár meglátta a mesterkard látomását. Valamikor végignézte, ahogy az első fénysugár megcsillan a királykard pengéjén. Stanach szíve elszorult. Érezte a küszöbön álló gyász árnyékát.

– Mester – suttogta. Könnyedén jött az ajkára a régi megnevezés. – Isarn mester.

Jól ismerte az öreg ezt a hangot, és régóta nem hallotta. Isarn végignyalta száraz nyelvével kiszikkadt ajkát.

– Fiú – mondta távolian.

– Igen, mester, én vagyok az. Visszajöttem.

Észrevette a koszos, zöld kötést Stanach jobb kezén. Könnyként gyűlt a fájdalom a szemébe.

– Mit tettek a kezeddel, fiú? – Stanach arca megrándult, de nem tudta, mit válaszoljon. De nem is kellett; a kérdés elrepült Isarn fejéből. Amikor újra megszólalt, erőteljesen, bizonysággal telve zengett a hangja. – A Viharpenge meg fogja ölni a nagy-királyt!

Stanachnak elakadt a lélegzete. Próféciának hangzottak a szavak! Jövendölésnek, és Stanach hideg félelemként érezte végigkúszni a karján. Meg fogja ölni a nagy-királyt! Thorbardinban azonban nem volt nagy-király. Háromszáz éve senki nem ült azon a trónon. Igen, és királykardot sem kovácsoltak Thorbardinban háromszáz éve.

– Mester… – suttogta – nem értelek. – Isarn szemében megváltozott az üres, meredő fény, halványan felderengett benne az értelem. Egyenesen Stanachra nézett az ajka elhúzódott, olyanformán, hogy akár mosoly is lehetett volna.

– Mindig azt mondod, fiú, hogy nem érted. És mindig érted. – Stanachban kísértetekként merültek fel a jól megjegyzett szavak, valamikor nagyon régről, abból az időből, amikor a keze még tele volt felfedezéssel, a feje pedig tanulással. – A kezedben ott van a tudás, Stanach, fiam, és a szívedben a vágy. A fejedre marad – mely néha keményebb, mint a kő, amiről a neved kaptad! – a megértés. – Isarn mindig ezzel a mondással adott át neki egy-egy újabb tudásmorzsát, hogy irányítsa a kezét a kovácstűznél. Stanach közelebb hajolt.

– Mester, most nincs nagy-királyunk. Nem értem, mit… – Isarn szemöldöke olyan arckifejezésbe húzódott össze, amelyet Stanach jól ismert. Ezzel a fenyegető tekintettel szokott nekitámadni a segédnek vagy inasnak, ha nem hallgatott az utasításaira.

– Van király, fiú – suttogta rekedten, türelmetlenül. – Van király. Én készítettem neki a kardot. Viharpengének neveztem el… van király. – Hornfel! Stanach megremegett a kimerültségtől és a hirtelen megvilágosodástól, hogy mit mond Isarn. Hornfel nagy-király lesz. Stanach lehunyta a szemét, és megpróbált gondolkodni. Isarnnak vitathatatlanul elment az esze. Vajon ez is csak félrebeszélés? Egyesek szerint akkor kezdett el őrületbe süppedni, amikor a Viharpengét elrabolták. Stanach tudta, hogy akkor kezdődött el ez a hosszú süllyedés, amikor meglátta a kiolthatatlan tűzszívet a Viharpenge acéljában, és megtudta, hogy királykardot alkotott. Na igen, de nem nagy-királynak. Megbízott királynak. Még maga Hornfel sem kívánt többet a régensi címnél. A vén kardkészítő össze volt zavarodva, és az őrület és a halál homályos árnyai között bolyongott. Azt sem tudta, mit beszél.

– Isarn mester – mondta Stanach nagyon szelíden. Isarn nem válaszolt. Stanach szíve meglódult, közelebb hajolt hozzá. Az idős fegyverkovács szeme már nem kitágulva meredt előre, hanem elhomályosult, és megnyugodott. – Mester?

– Én a kardot – suttogta Isarn – egy tánnak készítettem. Realgar arra fogja használni, hogy megölje vele a nagy-királyt. – Kortól göcsörtös és égési sebekkel pettyezett keze átkúszott a mellén. Amikor az ujjai megérintették Stanach kezét, olyan szárazak voltak, mint az ősi pergamen. – Hazahoztad a kardot. Találd meg újra. Találd meg!

Egy fájdalomcsomó, mint a könnyek, belefojtotta Stanachba a választ. Összezárta az ujjait az öreg törpe kezén.

– Kérlek, Isarn, ne. Ne bízz rám… – Szavai suttogásba és egy sóhajba fulladtak. Pörölyverő Isarn meghalt. Karcsú, reszketeg ujjak érintették meg a vállát. Stanachot annyira lesújtotta a rokona és barátja halála, hogy csak úgy vakon fordult hátra. Kelida letérdelt mellé. Egy fekete árnyék haladt el a lány és a holttest előtt, imbolyogva a fáklyafényben. Stanach felnézett, és látta, hogy Hauk áll Kelida mögött. A szemébe, amely az előbb még vadállati tűzzel égett, most lágyabb tekintet költözött. Még így is riadtan nézett azonban, kínzások képei éltek abban a szempárban. A törpe megpróbált fölállni, de visszaesett a térdére. Úgy látszott, hogy még ehhez is túl fáradt. Hogyan fogja elbírni a Viharpenge rettenetes súlyát? Kelida a keze után nyúlt.

– Hadd segítsek! – Stanach mozdult, hogy elfogadja a segítségét. Mielőtt még megfogták volna egymás kezét, Hauk közéjük lépett. Neki nagy marka volt, kemény ujjait kard és tőr okozta forradások szabdalták. Amikor felhúzta Stanachot, nem engedte el azonnal a kezét, ahogy arra a törpe számított. Ehelyett köré zárta az ujjait, és hosszan megszorította, egy harcos bajtársi szorításával. Stanach nem mondott semmit. Nem volt szükség szavakra.

– Hallottam, hogy mit mondott neked az öreg törpe – kezdte Hauk. – Többé már nem tudom, hogy ez a kard, ez a Viharpenge, az enyém-e. Azt hiszem, hogy nem. De akkor is belekeveredtem ebbe. Realgar… – elhalkult a hangja. – Realgar mindenfélét csinált velem – megmutatta Tyorl halálát, és elhitette velem, hogy én öltem meg. Tudom… tudom, hogy azt mondjátok, életben van, de a gyilkosság emléke még mindig bennem él. Megölt, aztán visszahozott az életbe. – Most Stanachon tartotta a szemét, mert nem akarta, hogy Kelida lássa benne a csupasz ürességet. – Aztán megint megölt. Stanach, elszámolni-valóm van Realgarral.

Stanach lenézett az összetört ujjú kezére. Lehunyta a szemét, és varjakat látott a metsző kék égen, hallotta a sírhalom körül jajgató szelet a hideg hegyekben. Isarn utolsó szavait a téboly, a kísértetálmok, a mítosz és a legenda szülte. A valóság az volt, hogy barátok és rokonok haltak meg Realgar veszedelmes hatalomvágya miatt. És még többen fognak meghalni. Stanach jeges félelemmel nézte, ahogy Hauk odaadta a tőrét Kelidának.

– Te is? Ne, Kelida!

– De igen – a lány reszketve nézett körbe a hideg barlangban. – Nem maradok itt. Oda megyek, ahová Hauk megy. Ahova te mész. – Hüvelykujjával végigsimította a tőr nyelét. – Te ragaszkodtál hozzá, hogy megtanuljam, hogyan kell ezt használni. Úgy hiszem, a barátunk; Lavim, jó tanárnak bizonyult. Még mindig nem tudom, hogy képes vagyok-e ölni vele, Stanach. Azt viszont gondolom, hogy meg tudom vele védeni magam. Veletek megyek. – Gyengéden megérintette a törpe bekötözött kezét. – Többen engedték magukat bántalmazni, miattam. Veletek kell menjek.

A törpe Haukra nézett, és azt látta, hogy az üresség egy része elmúlt a tekintetéből. Azt is látta, hogy félti a lányt. Abban a pillanatban kimondatlan egyezségre jutott az erdőkerülő és a törpe. Velük megy a lány, de mindketten egyetértettek abban, hogy nem eshet bántódása.