10. fejezet

Amikor a szürke hajnal kezdte megvilágítani az eget, Lavim visszatért az útitársaihoz. A surranó fázva-reszketve sóhajtott egyet, és azt kívánta, bárcsak lelt volna némi törpepálinkát Hosszú-háton. A butykosa üresen ütődött a csípőjéhez. „Fehér veszedelem”, így is hívták a törpék erős italát. Lavim mindig úgy tartotta, hogy ez a második legjobb dolog egy forró kandalló után. Néha még jobb is, gondolta, miközben alaktalan, öreg kabátja mély zsebeibe süllyesztette a kezét, és összehúzta magát a szemerkélő jeges esőben. Nem talált sem kísérteteket, sem jelenéseket, sem fantomokat – sem fejjel, sem fej nélkül, Ahhoz képest, mennyi szóbeszéd és félelem övezte Qualinestit, különösen unalmas egy hely volt. A táborhely azonban érdekesebbnek ígérkezett. Tyorl villámló szemmel meredt Stanachra a tűzön át. Kelida szúrósan meredt előre a zöld szemével, az állkapcsát pedig makacsul összeszorította. Valami felbosszantotta, gondolta Lavim. A surranó lecsüccsent a tűz mellé, közben vigyázva a hidegtől megmerevedett térdeire. Olyan közel tartotta a kezét a lángokhoz, amennyire csak merte, és fél szemmel Stanachra sandított.

– Mi történt?

– Fafejűség! – morogta Stanach. – Naiv, istenverte, elf fafejűség!

Rádobott egy darab fakérget a tűzre, és felnézett Tyorlra, elszánt, gúnyos tekintettel.

– Mond csak, elf, akkor megkockáztatod, hogy a barátod, Hauk, mégsem Realgar foglya? Cserbenhagyod a kardért? Na igen, gondolom, jól elélnél abból, amit kapnál érte, ha eladnád. – Tyorl jeges tekintettel nézett le a törpére.

– Megmondom, hogy mit nem fogok tenni: nem fogom odaadni neked Hauk kardját egy jól hangzó kis mese alapján. Ahova a kard megy, oda megyek én is. – Lavim hegyezni kezdte a fülét.

– Hová megyünk? – Senki nem felelt.

– Jól van – mondta Stanach Tyorlnak. – Akkor, gyere velem. Gondolom, hiszel nekem, elf. Ha nem, majd Tilinkó bizonyságot ad az igazamról. – Keserűen felnevetett. – Gondolom, abban egyetértesz, hogy ha hazudok, ő nem találhatta ki ugyanazt a hazugságot, hiszen nem is beszéltünk. Persze, gyere csak. Kérdezd ki őt, mielőtt szót váltok vele. Ha viszont jönni akarsz, jobb lesz, ha mihamarabb elhatározod magad. Tilinkó hamar arra fog jutni, hogy meghaltam, és nem vár tovább. Akkor pedig Thorbardinba lesz a séta. – Fanyarul elmosolyodott. – Gondolom, csatlakozol.

– Ki az a Tilinkó? – Lavim arcán bámulatos összevisszaságba gabalyodtak a ráncok, ahogy zavart képet vágott. – Miért hiszi, hogy meghaltál? Thorbardinba megyünk? Még sosem jártam ott, Stanach. Ráadásul, jobb helyet el sem tudok képzelni, valami jóféle törpepálinka beszerzésére. – Az elfre pillantott. – Kelida is velünk jön?

– Nem – felelte Tyorl. Kelida, aki eddig hallgatott, most felpillantott, és csendesen így szólt:

– De igen. – Tyorl már kezdett volna tiltakozni, de Kelida elébe vágott. – Megyek a karddal. Most nem mehetek vissza Hosszú-hátra. Sosem találnék vissza, és… – Elhallgatott, csillogó, szinte harcias tekintettel. – És… és a kard az enyém. Te magad mondtad. Ha Hauk még életben van, akkor… akkor azért szenved, hogy engem megvédjen. Kényelmes volt azt mondanod, hogy az enyém a kard, amikor azt hitted, talán visszajön érte, és úgy gondoltad, hogy én majd megmondom neki, hogy hová mentél. Akkor persze az enyém volt a kard. Hát még most is az enyém, és úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, akinek bármi joga van hozzá, hogy megmondja, hová megy a kard.

– Hauk? – nézett Lavim egyikről a másikra. Itt kellett volna maradnia a táborhelyen, állapította meg. Nyilván kimaradt valamiből az éjszaka folyamán. – Milyen kard? – Elkerekedett a szeme, amikor észrevette a Viharpengét, amely Kelida térdén nyugodott. – Ja, arról a kardról beszéltek? – Stanach a surranó vállára ejtette sebekkel tarkított kezét.

– Nyugi, öreg, majd később kérdezősködj. – Kelida felé biccentett. – Jössz?

– Igen, jövök…

– Na persze – húzta a szót Tyorl. – Tudod, mibe ártod magad?

– Lehet rosszabb annál, mint amin már keresztülmentem?

Tyorl erre nem tudott válaszolni. Ez azonban nem is számított. Tegnap éjjel az ösztöne azt súgta, hogy hallgasson Finnről. Most örült, hogy így tett. Finn erdőkerülői Qualinesti határában várakoztak. Tyorl biztos volt benne, hogy Finn a nyomukba ered, és rájuk bukkan, mielőtt még Stanach megtalálná ezt a Tilinkó nevű varázslót. Az egész ügyet az erdőkerülő vezér elé tárja majd: a kardot, a mesét és a híreket, hogy Verminaard utánpótlást halmoz fel a Kharolis-hegység előhegyeinél. Majd Finn eldönti, hogy mi a teendő.

– Jól van, Kelida – mondta. – Melegebb ruhákra lesz szükséged. – Felemelt kézzel vette elejét Stanach tiltakozásának. – Tudok, egy helyet, ahol szerezhetünk neki valamit. Útba esik. – Stanach újabb fadarabot dobott a tűzre.

– Merre?

– Merre? – visszhangozta Lavim, aki egyre kevésbé látta át a helyzetet.

– Qualinostban.

* * *

A nap előbukott az alacsony, palaszínű felhők mögül, és édes, meleg sugarai fényben fürösztötték a várost. A legtisztább fehér kőből készült négy karcsú torony emelkedett Qualinost négy sarkában, pontosan jelölve a négy égtájat: észak, dél, kelet és nyugat. Csillámlóezüst erezet szőtte be szinte mintázatszerűen a tornyok hófehér köveit. Az északi toronyból kiindulva, egy első látásra törékenynek tűnő boltív ívelt át magasan a város felett, egészen a déli kapuig. Ugyanilyen kötötte össze a többi tornyot is, és így mintegy be volt csomagolva a város. Az elfek városának közepén emelkedett a fényűző Naptorony, amely ragyogóbb fénnyel tündöklött, mint a nap. A sziporkázó aranyba burkolózó torony időtlen idők óta adott otthont a napszónoknak. Ahogy egész Qualinost, most ez az épület is üresen állt, mert a napszónok száműzetésbe vitte magával a népét, a gyermekeit. Qualinostot, az elf várost, törpék építették, az elfek tervei alapján, amikor még barátságos szálak kötötték össze a két népet, a mai ellenérzésekkel, daccal teli gyűlölködés helyett. Tyorl szívében tusakodott az öröm és a fájdalom, amikor belépett a szülővárosába.

Örvendek, gondolta, mert nem gondoltam, hogy valaha is újra látlak; ugyanakkor fáj, hogy ilyen elhagyott, üres szemű halottnak kell lássalak, ki valaha gyönyörűséges voltál, de ma csak hűvös szépség árad belőled. A késő őszi hideg szél végigsüvített az elhagyatott városon, sírva kerülgette a valaha élettől nyüzsgő épületek ereszeit. Megzörgette az utcákat szegélyező számtalan nyárfa utolsó aranyló leveleit. Valaha gyöngyöző kacajnak hallatszott ez a hang, most azonban erőtlen, megfáradt gyászéneknek tűnt. A szél mögött Tyorl hallotta az emlékezés hangjait. Az apja csendes nevetését, a húga dalolását. Hol lehettek most? Száműzetésbe menekültek, a nép többi részével együtt. Tyorl nem tudta, hogy viszontlátja-e őket valaha is. Megrázta a fejét, mintha az emlékeket és a kérdéseket akarná lerázni magáról. Qualinostban a lakóházak, az üzletek és minden épület hajnalszínű kvarcból épült. Most ezek is üresen álltak, sötét ablakokkal, a kapualjakban árnyak kavarogtak és az emlékek visszhangjai, melyeket csak Tyorl vett észre. Csillámló, zúzottkővel felszórt széles utak jelölték Qualinost utcáit és sugárútjait. Ezek mentén a csillogó utak mentén mindenütt fekete tűznyomok és szürke hamukupacok sorakoztak, mint koszos ujjnyomok.

Kelida, aki csendben reszketett Stanach mellett, nekidőlt egy nyárfa vastag, szürke törzsének. A város nem volt feldúlva, csak kiürítve, mégis ugyanazt a kétségbeesést érezte, mint amit akkor, amikor a saját otthonának elfeketedett, csontvázszerű gerendáit és oszlopait nézte. Stanach, aki az élete egyik kincsének tekintette a hegyi otthonát, átérezte Tyorl fájdalmát. Tyorlról Kelidára nézett – az egyikük elvesztette az otthonát, a másikuk a klánját –, és kirázta a hideg. Végül Lavim törte meg a csendet. Mély, vidám hangja nem árulta el, hogy megérezte volna az elf bánatát, vagy a törpe sajnálatát. Odacsusszant Tyorl mellé, és a legközelebbi hamukupacra mutatott.

– Tyorl, ezek micsodák? Olyan, mintha őrtüzek maradványai lennének, de ahhoz túl sok van belőlük.

Tyorl lepillantott a surranóra.

– Nem őrtüzek voltak ezek, surranó. Én magam nem voltam itt, hogy lássam, de hallottam, hogy a lakók nagyrészt elégették azt, amit nem tudtak magukkal vinni a száműzetésbe. Ezek temetési máglyák nyomai, és egy életforma lett itt elhantolva. – Lavim bedugta a hidegtől elkékült ökleit a hónaljába.

– Micsoda szégyen, Tyorl! Az égetés a legrosszabb megoldás, ha engem kérdezel. Bármi is volt az, én biztos, hogy elrejtettem volna, vagy elvittem volna a zsebeimben, vagy eladtam volna egy gnóm házalónak. Az égetés olyan pazarlás. Most aztán kezdhettek mindent elölről.

– Soha nem lenne ugyanolyan. Megváltozott. – Azt is mondhatta volna, hogy „eltűnt”, vagy „meghalt”.

Stanach megrázta a fejét.

– Minden változik, ami él – mondta csendesen. – Úgy tűnik, még az elfek is.

Tyorl kék tekintete, amelyet az imént még meglágyított a szomorúság, most jeges lett, és megkeményedett.

– Nem, törpe. Túl sok hosszú évszázadon át nem ismertünk változást. Az elfek csak egy változást ismernek, és az a halál. – Stanach türelmetlenül felhorkantott, és már bánta, hogy tett egy esetlen próbálkozást a vigasztalásra.

– Akkor te már halott vagy, Tyorl, és elszívod a jó levegőt a többiek elől. A városod, az életformád megváltozott. Lehet, hogy nem elfnek, hanem szellemnek kellene tekintenünk?

Tyorl levegőt vett, hogy válaszoljon, aztán visszafordult a hallgatag város felé.

– Lehet. – Lavim nézte, ahogy Tyorl elvezeti Kelidát. Hosszúkás szeme összeszűkült, és szórakozottan az ujja köré csavarta a vastag, fehér varkocsa végét.

– Stanach! – szólt. – Ha az elfek mindent elégettek, mielőtt elmentek, ugyan mit fog találni Tyorl Kelidának, hogy viselje? – Stanach megvonta a vállát.

– Nem tudom. Amióta egy mérföldre megközelítettük ezt a helyet, ez az átkozott elf olyan lett, mintha tényleg csak kísértet lenne. Talán majd elővarázsol neki valamit. – Elindult az úton. Menjünk, Lavim. Minél előbb elhúzzuk innen a csíkot, annál könnyebben fog menni. Lavim a törpe oldalára szegődött. Még mindig félig sem értette, hogy mi folyik. Kelida kardja, valami eltűnt erdőkerülő, és két törpe törzsfőnök valahogy mind részt vettek a történetben. Na és, ki volt az a Tilinkó? Egy kicsi, fából készült szarvasbika, amely a fafaragó keze által megmerevedett egy szökkenésben, ezüst nyakláncok és arany fülkarikák összegabalyodott hálójában feküdt. Egy gyerekjáték az anyuka ékszerei között. Stanach a tölgyszarvas után nyúlt, és olyan óvatosan szabadította ki, mintha legalábbis élne. Szórakozottan felfordította, és elmosolyodott. A szarvasbika hasába határozott vonalakkal, amely akár az állat szőrének az aprólékos kidolgozása is lehetett volna, egy stilizált üllő rejtőzött, egy törpe F rúnával kettészelve. Törpe munka. Óvatosan félrerakta a szarvasbikát, és körülnézett a szobában. Iszonyatos felfordulást látott. Gyönyörűen kidolgozott kárpitok, szőnyegek és színes selyemfonállal hímzett puha párnák hevertek szanaszét a helyiségben, mintha kétségbeesett kapkodásban hajigálták volna szét őket. Egy magas szekrény, amelyet finom festésű vadászjelenet díszített, ott hevert, ahol feldőlt, miközben valaki fejvesztve próbált összepakolni a menekülés közben. Lavim tántorgott be a szobába, az ölében egy nagy halom tarkabarka ruhával.

– Tessék, Stanach. Tyorl azt üzeni, nézd át ezeket Kelidának.

– Igazán? Es hol van a lány?

– Fürdik. Ragaszkodott hozzá, és Tyorl nem szállt vitába. Azt mondta, így legalább lesz egy kis ideje ellátmány után nézni. – Lavim ledobta a ruhákat a földre, és közéjük vetette magát, majd boldogan túrni kezdett a köpenyek és vadászruhák, csizmák és ingek között. – Szerintem nem égettek el mindent, mielőtt elmentek, nem? Tudod, Stanach igazán szép lehetett ez a hely, még nem is olyan régen. Olyan kár, hogy az elfek úgy döntöttek, hogy elmennek. Én addig nem mennék el egy ilyen helyről, amíg azok a sárkányfattyúk puszta kézzel ki nem rángatnak.

A félelem árnyékként lebegett a levegőben. Hozzátapadt a tetszetős épületekhez, ott ólálkodott az almáskertek és körteligetek sötétjében. Félelem és fájdalom járt az utcákon, és gonoszul kikacagta minden nyárfa halálát. Stanach a fejét csóválta. A surranók soha nem értették meg a félelem érzését, és felesleges időpocsékolás lett volna megpróbálni elmagyarázni nekik. A törpe átment a szobán, majd keresztbe vetett lábbal leült a jéghideg márványpadlóra. Igyekezett kordában tartani a türelmetlenségét, hogy minél hamarabb itt hagyja ezt a szomorú szobát, ezt a szomorú házat, és az egész elnéptelenedett várost, és nekilátott átválogatni a ruhákat, mielőtt még Lavim valami úton-módon bele nem gyömöszöli a fél kupacot a zsákjaiba. A surranó zsákjai és zsebei már így is dagadoztak. A dereka körül is erősen szélesedett, miközben Stanach tudta, hogy nádszál-vékony. Míg Tyorlnak fájdalmas, Stanachnak és Kelidának pedig kellemetlen volt Qualinost elhagyott házait és üzleteit átkutatni, Lavim számára ez volt az álmok netovábbja.

Stanach megmentett egy vastag köpenyt Lavim érdeklődése elől. A fenyőtoboz színű, szürke nyúlszőrrel szegett darab körülbelül Kelida magasságára és termetére készült. Aztán talált egy pár keményre talpalt szarvasbőr csizmát. A csizma nehezebbnek érződött, mint ahogy kinézett. Az egyiknek belenézett a belsejébe, és megtapogatta a szélét. A puha, finom bőr két réteg vastagságban készült, és közte pehelytollal volt kibélelve.

– Ez úgy nézem, talán jó lesz neki. – Lavim felkapta először a fél pár csizmát, aztán a másikat.

– Szép holmi, Stanach. Kelida lába melegebben lesz, mint bármelyikünké.

– Eddig jobban fázott, mint bármelyikünk. Itt az ideje, hogy forduljon a szerencséje. Menj, vidd el ezeket neki, aztán próbáld megkeresni Tyorlt, és sürgesd meg egy kicsit. És, Lavim…

A surranó visszafordult, a keze teli ruhákkal és csizmákkal.

– Igen?

– Kopogj, mielőtt bemész, ürítsd ki a zsákjaidat, mielőtt Tyorlt megtalálod, és útközben már ne szedj össze semmit. – Lavim ráncos arca maga volt a megtestesült ártatlanság. Stanach hajthatatlan képet vágott. – És ne is fecséreld arra az időd, hogy kiötölsz valami mesét, hogy hogyan jutottál a dolgokhoz – egyszerűen csak szabadulj meg tőlük.

– De Stanach…

– Komolyan mondom, Lavim. Így is épp elég érzékeny az az istenverte elf kísértet. Úgy néz ki, mintha az anyja legfinomabb ruháit adta volna oda.

– Talán azt is adta – állapította meg elgondolkodva Lavim. A ráncok hálója mélyén ülő szeme végtelenül bölcsnek tűnt. – Na jó, ruhákat éppen nem, mert Kelida valószínűleg nadrágot fog viselni, nem ruhát, de lehet, hogy Tyorl jól ismerte azt, akié ezek a dolgok voltak. – Talán így van, gondolta Stanach. Nem gondolta tovább a dolgot, és nem bánta meg a gúnyos megjegyzését. Remek védekezés volt a hangtalan bánat ellen, amely úgy kavargott a szobában, mint a régi por.

– Menj, Lavim! – Miután egyedül maradt, a ruhákat egy kupacba halmozta a fal mellé, leült, a könyökét a felhúzott térdére támasztotta, és borongós csendben várta, hogy útitársai csatlakozzanak hozzá. Megtette, amit meg kellett tennie. Nem került nagy fáradozásába elhitetni Kelidával vagy Tyorlal, hogy Hauk talán még mindig életben van. Kelida még rá is jött magától az összefüggésre: ha Hauk életben van, akkor őt védelmezi. Mialatt átgyalogoltak az erdőn, Kelida elmesélte a törpének, hogyan bízta rá Hauk a kardot. Miközben azt ecsetelte, hogy mennyire félt Hauktól a raktárhelyiségben, még érezni lehetett a hangján, hogy megindította a bocsánatkérése. Stanach most már biztos volt benne, hogy ha Tyorl netán megint kétségbe vonná a döntés helyességét, hogy elvigyék a Viharpengét Tilinkóhoz, a lány le fogja szavazni. Kelida meg volt róla győződve, hogy a félrészeg erdőkerülő, akitől a kardot kapta, most is, mint valami paladin, őt védelmezi a derro mágustól, aki ölni is kész, hogy megszerezze a Viharpengét.

Lehet, hogy Hauk tényleg őt védelmezte – amíg élt. Most azonban már biztosan halott. Stanach lehunyta a szemét. Ha egyszer megtalálja Tilinkót, a Viharpengét varázslat útján visszajuttatják Thorbardinba, ott is Hornfel kezébe, mielőtt Kelidának vagy Tyorlnak egyáltalán esélye lenne felfogni, hogy mi történik. Csak annyit kellett tennie, hogy életben tartja a lányban a reményt, és még egy kicsit kijátssza az álmait. És mennyit nyom a latban egy egyszerű szolgálólány bolond álmodozása azzal a bizonyossággal szemben, hogy valaki – mégpedig Hornfel – uralkodni fog Thorbardinban? Egyáltalán nem nyom semmit, győzködte magát Stanach. Egyáltalán.

Könnyű, vékony ujjú kéz érintette meg a vállát. Stanach felnézett, és látta, hogy Kelida áll előtte.

– Stanach? jól vagy? – Valahogy sikerült megmosakodnia. A kölcsönvett ruháiban, a fakéreg-szürke gyapjú vadászruhában és a puha szarvasbőr csizmában, valamint a vállára vetett zöld köpenyben, úgy nézett ki, mint egy erdei kobold. A Viharpenge a derekán lógott egy hüvelyben. Stanach felkecmergett.

– Persze, jól vagyok.

– Úgy hallottam, mintha…

– Jól vagyok! – csattant fel. A királykard felé bökött az állával. – Még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy cipeld?

Kelida szemében tűz lobbant.

– Eddig is én hoztam.

– Na igen. És minden második lépésnél megbotlottál benne. Ez nem Hosszú-hát. Ha kardot hordasz magadnál, mindenki magától értetődőnek veszi, hogy tudod is használni. Jobb lesz, ha megtanulod, különben halott leszel, mielőtt még kigabalyítanád belőle a lábad, és megpróbálnád kihúzni a hüvelyéből. Hadd vigyem én. Vagy, ha ez nem tetszik, add oda a barátodnak, az elfnek. – Kelida a fejét rázta.

– Egyelőre a kard még mindig az enyém! – Stanach sóhajtott.

– A halálod lesz az a kard, ha legalább azt nem tanulod meg, hogyan kell vinni. – A kardhüvelyre mutatott. – Csatold azt lejjebb, hogy a csípődön legyen a súly. – Kelida megigazította a kardtartó övet. Furcsa volt, ahogy a Viharpenge súlya lehúzta a csípőjét, de valahogy mégis kényelmesebbnek tűnt. Stanachra nézett, és elmosolyodott.

– És most?

– Most menj, keress magadnak egy tőrt! A karddal nem fogod tudni megvédeni magad. – Hirtelen minden ok nélkül elfogta a harag Kelida iránt, dühös volt magára minden miatt, és magányosnak érezte magát a kétszínűsége fala-mögött. Elfordult, és átment a szobán, az egyik ablakhoz. Egy udvarra nézett le; jobb volt azt látni, mint a megbántottság árnyát nézni Kelida szemében. A nyárfák levelei törékeny aranyérmékként kavarogtak és pattogtak a nedves szélben. Csak ezt a zörgést lehetett hallani ebben a szomorú, elhagyatott városban. A hallgatag Qualinostban mindenütt kísértetek jártak. Kísértetek és emlékek. Vagy a lelkiismerete sustorgott folyamatosan.

* * *

A harminc láb (9m) hosszú fekete sárkány, amelynek olyan vastag és széles volt a feje, mint egy nagy lóé, izmos lábai hosszabbak, mint két magas ember, akár az éjszaka egy nagy darabja is lehetett volna, ahogy kivált a felhők közül, és alacsonyan leereszkedett Qualinesti keleti vonulatai fölé. Egy felhősáv felkavarodott, ahogy megcsapta a szele, miközben elhaladt alatta. A Solinari már rég lenyugodott, de a Lunitari vérvörös fénye végigfutott fémes pikkelyein, karmazsin-szín tündökléssel megcsillant, a karmain és tőrhegyes agyarain, rendesen sápadt és fagyos szemében pedig láng lobbant. Sevritsh volt a titkos és szent neve a sárkányok nyelvén. Amúgy Sötét-éjnek lehetett nevezni.

A sárkány a szárnya alá kapta a szelet, és lesiklott a fenyvesekkel borított, köves hegygerincek felé, amelyek a határt alkották Qualinesti és a törpék hegyei között. Gyűlölte a fényt, de ha a nap lement nyugaton, kiváló lett a látása. A holdak hideg fényétől nem félt ugyan, de jobban látott, ha sűrű, sötét felhők mögé rejtőztek, ahogy ezen az éjszakán is. A fekete sárkány úgy fürkészte a tájat maga alatt, ahogy az emberek egy részletesen kiépített terepasztalt szoktak szemlélni. Még mélyebbre ereszkedett, és elsöpört a Kristály-tótól keletre eső magas erdők felett, és át a Dergoth-síkságot határoló dombok felett, amelyet a törpék a Halál síkságának hívtak. Sötét-éj Verminaard nagyúr követeként repült Realgarhoz, Thorbardinba. Hamarosan nagyúrként fogja szólítani a törpét, ha az elfogadja Verminaard ajánlatát. Nyilván el fogja fogadni. A törpe ravasz, törtető, vakmerő és egy kissé flúgos teremtés hírében állt.

Nagyúrhoz méltó lelke volt, olyan lelke, amely épp csak egy árnyalatnyival kevésbé gőgös, mint egy sárkányé. Most őt várta, hogy megérkezzen Pax Tharkasból. Sevritsh új sárkánynagyurat fog szolgálni. Legalábbis egy ideig. Verminaard ajándékaiban mindig voltak buktatók. Még most is, miközben arra készült, hogy sárkánynagyúrként köszöntse Realgart, a kegyetlen Verminaard már terveket szőtt, hogy utánpótlás támaszpontokat és csapatokat helyezzen el a hegyekben. Ezeknek a támogatásával elűzi majd a Theiwart, és az uralma alá hajtja Thorbardint, hogy a keleti támaszpontja legyen. Sevritsh tudta ezt, és még többet is. A szél hideg, ádáz ellenfélként szállt szembe a fekete sárkánnyal, és ingerelte akaratos áramlataival és láthatatlan hullámaival. Sötét-éj nevetve repült át a mocsarak felett, átszelve a felhőktől terhes eget, lesüllyedve és hemperegve, csapkodva vitorla méretű szárnyaival aztán emelkedett, emelkedett, amíg át nem tört a felhők vastag, jeges rétegén, és ki nem ért a csillagokhoz az ősi Thorbardin felett.

Igen, gondolta a sárkány, Verminaard minden ajándéka kétélű volt, és az én fogaim igencsak élesek! 

– Hagyjuk, hogy elvégezze a piszkos munkát – mondta volt a sárkánynagyúr –, és adjunk meg neki hozzá minden segítséget, amire csak szüksége van. Amikor a Tánok Tanácsa biztosan megbukik, majd megszabadulunk tőle.

Sötét-éj pusztán a mágia öröméért kibocsátott egy félelmetes és sötét varázslatot. Ma éjjel, odúja sötét és titkos kényelmében, a Thorbardin városai alatti barlangokban úgy fog álomba szenderülni, hogy közben apró mocsári lényekre gondol, amint elpusztulnak, mert megáll a szívük, és elönti őket a rémület, amelyről nem tudhatják, hogy honnan jött.