A CSODADROG NYOMÁBAN

„A valódi háború soha nem fog bekerülni a könyvekbe.”^{432}

Walt Whitman

A német haditengerészetnél magas rangban szolgált egy tiszt, aki a furcsa hangzású Hellmuth Heye nevet viselte Az ötvenes években a CDU képviselőjeként bejutott a Bundestagba, de 1944. március 6-án még az volt a célja, hogy megnyerje a II. világháborút, és két munkatársával együtt egy tárgyalóhelyiségben ült Kielben. Heye volt a Kleinkampfmittelverbände, vagy rövidebben a K-Verbände, azaz a Kis harci alakulatok parancsnoka altengernagyi rangban, és ebben a minőségében közvetlenül Karl Dönitz főparancsnoknak volt alárendelve (aki 1945 májusában rövid időre Hitler utódja lett). Nem alakult jól a helyzet a tengeren a „császári tengerészet” számára, ahogyan magukat a „nemzetiszocialista légierőtől” megkülönböztetendő szívesen nevezték. Az atlanti csatát Németország elveszítette. A britek megfejtették a feltörhetetlennek tartott rejtjelkódot, a szövetségesek jelentős légi fölényben voltak, és emiatt, valamint a fegyverkezés során hozott rossz döntések miatt véget kellett vetni a tengeralattjáró-háborúnak. Ezután Amerikából már akadálytalanul érkezett az utánpótlás Angliába, és a szövetségesek alaposan fel tudtak készülni a normandiai partraszállásra. Heye azt a feladatot kapta 1944 tavaszán, hogy kötelékeivel ezt akadályozza meg.

Hitler valósággal ujjongott örömében, mikor a „kis harci eszközök” kifejlesztéséről hallott, mert reális esélyt látott az amerikaiak partraszállásának megakadályozására: „Ha ezek elkészülnek, meg tudom állítani az inváziót.”^{433}  Már 1944 tavaszán, egy a Farkasodúban tartott fegyverkezési tanácskozás során – melyen Speer fegyverkezési miniszter, Himmler, az SS vezetője és még néhány tábornagy vett részt – Hitler azt követelte, hogy minél hamarabb készüljenek el a remélt csodafegyverek. Az ellenség óriási fölényét kétszemélyes merülő csónakokkal, mini tengeralattjárókkal, robbanó csónakokkal és egyszemélyes torpedókkal kellett volna az úgynevezett „tűszúrás-taktika” – apró, kiszámíthatatlan támadások – révén megtörni, hajóikat elsüllyeszteni vagy legalábbis a tengerészek között pánikot okozni, ami visszavonulásra késztette volna őket. Dávid vette föl a harcot Góliát ellen, még ha nem is a bibliai értelemben: A „K-alakulatok” voltak a haditengerészet kis kedvencei, melyek a meglepetés erejével akartak hatni az ellenségre, valamint azzal, hogy nem lehet őket bemérni és felfedezni. Oda kellett lopakodniuk a nagy ellenséges hajókhoz, előkészíteni a torpedót, majd pedig: támadás. Ebből a célból a legénységnek több éjszakán és nappalon át megszakítás – és természetesen – alvás nélkül a vízben kellett maradnia, azaz még tovább, mint amit a tapasztalatok szerint Pervitin alkalmazásával el lehetett érni (48 óra aktivitást tartottak reálisnak). Speciális kiképzést nem terveztek az életveszélyes bevetésekben résztvevő tengerészek számára. Új drogokon viszont már dolgoztak, melyeknek minden korábbit felül kellett volna múlniuk.

Heye altengernagy a „D IX”-ben a kokain, a Pervitin és az Eukodal kombinációjában bízott

Ha ebben a háborúban valamikor is ütött az utolsó óra, amikor a végsőkig ki kellett tartani, az most volt. Heye lázasan keresett 1944 tavaszán egy olyan, gyorsan rendelkezésre álló szert, mely „az átlagosnál hosszabb időre harci körülmények közé kerülő, és ily módon alvási lehetőségüktől is megfosztott katonákat képes ébren és bevetésre kész állapotban tartani.” Ennek a szernek továbbá „növelnie kellett a katonák önbizalmát, és mobilizálnia kellett erőtartalékaikat is”.^{434} Ki volt azonban képes egy ilyen fantasztikus szer kifejlesztésére?

Gerhard Orzechowski professzor, tengerészorvos és a haditengerészet főparancsnokságánál szolgálatot teljesítő főgyógyszerész a polgári életében farmakológus professzor volt a Kieli Egyetemen. Franciaország megszállása idején a Haditengerészet Orvostudományi Kutatóintézetének tengeralattjárókkal kapcsolatos részlegén dolgozott a bretagne-i Carnacban, és elsősorban a teljesítményfokozó szerek egészségügyi vonatkozásaival foglalkozott.^{435}  Úgy tűnt, hogy ez a szemüveges tudós a megfelelő ember arra, hogy a végsőkig kimerült csapatokból az utolsó erőtartalékot is kipréselje, a kis harci eszközökön szolgáló tengerészek teljesítményét felkurblizza, és így Németország számára a farmakológia segítségével a végső győzelmet kivívja. Orzechowski feladata az volt, hogy kémiai szerek használatával „az embert ragadozóvá változtassa”.^{436}

Ezt a célt akarta elérni maga Heye is, aki a Neger (Néger) nevű egyszemélyes harci csónakot, mely a hasa alatt egy torpedót szállított, sikeresen bevethetővé akarta tenni (a néger szó csavaros utalás a harci eszköz tervezője, Richard Mohr nevére – a Mohr ugyanis szerecsent jelent németül). A fölül levő – szintén torpedóra emlékeztető formájú – hajótestben ült a navigátor egy kis vízhatlan plexikupola alatt. Egy egyszerű irányzékkal tudta a torpedót a célra irányítani, majd – jó látási viszonyok esetén – egy lábbal kezelhető csappantyú segítségével kioldani, azaz kilőni. Utána megfordult, és maximális sebességgel menekült vissza a védelmet nyújtó kikötőbe. Ez meglehetősen kockázatos vállalkozás volt egyébként, mert az amerikai vadászbombázók számára nem jelentett megoldhatatlan feladatot a vízen úszó és fénylő plexi cockpitek kilövése.

Orzechowski, a drogtervező: „Az embert ragadozóvá kellett változtatnia.”

Orzechowski a gyakorlatilag kamikáze-bevetésre induló katonák számára tíz különböző serkentőszer-kombinációt fejlesztett ki, melyek jelölése D I-től D X-ig terjedt (azaz az 1. drogtól a 10. drogig). Eltérő arányban Eukodalt, kokaint, Pervitint és Dicodidot tartalmaztak – ez utóbbi egy félig szintetikus morfinszármazék, mely hatásmechanizmusát tekintve a kodeinnel áll rokonságban, de annál sokkal erőteljesebb. Ezek voltak akkor a legerősebb szerek a világon, melyekből a professzor izgalmas koktélokat kevert ki – ez szintén bizonyíték arra, hogy milyen lazán kezelték a haditengerészetnél is a kábítószereket. És arra is, hogy milyen kétségbeejtő katonai helyzetben volt a Német Birodalom.

1944. március 17-én a kieli tengerészeti kórház gyógyszertárában mindegyik változatból készítettek öt tablettát. Másnap a Blaukoppel nevű kiképzőtáborban ötven katona ki is próbálta a szereket. Szorított az idő, az egyes hatóanyagok kölcsönhatásának alaposabb vizsgálatára nem került sor. A kegyetlen versenyben a D IX volt a befutó, mely 5 mg Eukodalt, 5 mg kokaint és 3 mg metamfetamint tartalmazott. Olyan brutális kombináció, mely valószínűleg Hitlernek is ínyére lett volna. Már csak dr. Greulnak, a haditengerészet egészségügyi vezetőjének kellett a D IX-re rábólintania, mert a kokaint por formájában nem volt szabad felírni. Heye szintén zöld utat adott. Az egészségügyi szolgálat gyorsan készíttetett 500 tablettát a Biber (Hód) nevű, két torpedóval ellátott mini-tengeralattjárók és a Négerek számára.

A legszigorúbb titoktartás ellenére is kiszivárgott a brutális drog híre – az SS fülébe is eljutott. Ott is egyre nagyobb szerepet kaptak a válogatott harcosokból álló különleges alakulatok, és ezért nagyon érdekelte őket a kollégák kutatási eredménye. Kialakult egy szoros együttműködés, melyet a haditengerészet tisztjei a háború után a legszívesebben letagadtak volna. 1944. március 30-án a gátlástalanságáról és vakmerőségéről híres Otto Skorzeny alezredes, az SS kötelékén belül működő különleges egységek vezetője, akit a nyugati titkosszolgálatok – valós képességeit némileg túlbecsülve – időnként Európa legveszélyesebb emberének neveztek, váratlanul megérkezett Kielbe, a Heye irányítása alá tartozó parancsnokságra. Miután 1943 szeptemberében kiszabadította Mussolinit a fogságból, Hitler és Himmler minden kockázatos akcióját támogatta. A sebhelyes arcú kommandós hivatalosan a kis harci egységek új fegyvereit akarta megtekinteni, valójában azonban – ő, aki sohasem csinált titkot saját drogfogyasztásából – Orzechowski D IX-e miatt jött. Ezer tablettát rögtön be is csomagoltatott, hogy „különleges bevetéseken” próbálja ki.^{437}  Létrejött egy olyan kapcsolat, ami nem maradt következmények nélkül.

Bevetés csak erős drogok alkalmazásával együtt: a Néger, az egyszemélyes és torpedóval felszerelt harci csónak

És tényleg olyan hatásos volt a D IX? „Egy vagy két tabletta beszedése után egy órán belül mindenkinél kellemetlen tünetek jelentkeztek” – számol be róla a kevés fennmaradt jelentés egyike. „Azoknak, akik előtte kipihentek és frissek voltak, remegni kezdett a kezük, és átmenetileg euforikus állapotba kerültek, azok pedig, akik fáradtan vették be a szert, arra panaszkodtak, hogy elgyengült térdük nehezen tartja meg a testüket és hogy húzódnak az izmaik. A D IX később fokozatosan megbénította a központi idegrendszert, a kezdeti ígéretes eufória megszűnt, a kísérleti alanyok gondolkodása lelassult és döntésképtelenné váltak. Kifogyott belőlük minden energia, a kritikai képességük lecsökkent, erősen izzadni kezdtek, amit hányinger, majd rendkívüli kimerültség és levertség követett.”^{438}

Ez nem hangzik túl ígéretesen, a haditengerészet azonban ennek ellenére alkalmazni kezdte a D IX-et, ami súlyos következményekkel járt: a Hódok navigátorainak kétharmada nem élte túl a nyaktörő bevetést. A „csodadrog”, melynek mellékhatásai inkább akadályozták a katonákat harci feladataik teljesítésében, mintsem segítették volna őket, olyan gyorsan eltűnt a süllyesztőben, amilyen gyorsan kifejlesztették.

Időközben drasztikusan romlott tovább Németország katonai helyzete. A szövetségesek partra szálltak Európában, és hatalmas hadaikkal megindultak a birodalom nyugati határai felé. A német katonai vezetés 1944 őszétől egy újonnan kifejlesztett kis harci eszközbe, az újfent forradalminak kikiáltott Seehundba (Fóka) vetette minden reményét. Heye a Fókákkal akarta a szövetségesek hajóit a Temze torkolatánál és a normandiai partok előtt felrobbantani. Az új harci eszköz kezelése és irányítása rendkívül nagy kihívást jelentett. Nagyon szűk volt benne a hely, és az ételt egy beépített fazékban lehetett megmelegíteni. A katonák szükségüket az üres konzervdobozokba végezték el.^{439}  „Nagyon nehéz volt négy napig kibírni ebben a harceszközben és serkentőszer nélkül nem is mindig ment”^{440} , írta a K-alakulatok egészségügyi ellátásával megbízott tengerészorvos, Hans-Joachim Richert. Egy-két álmatlan éjszakát azért okozhatott neki a serkentőszerek felhasználása, mert katonai naplójában, melyet egyébként személytelen stílusban kellett vezetnie, némileg elhatárolódik a dologtól: „A katonai vezetés azon az állásponton van, hogy ebben a háborúban szükség esetén súlyos egészségkárosító hatással járó gyógyszerek alkalmazásával is számolni kell. ” 1944. október 11-én Richert Lübeck közelében találkozott Orzechowskival, hogy egy, „a Fóka navigátorai számára kifejlesztendő teljesítményfokozó szerről tárgyaljanak”.

Egy tengerészorvos naplójából: „Coffein, Pervitin és Cocain”

A kombinált készítményekről már kiderült, hogy súlyos mellékhatásaik miatt használhatatlanok, ezért a két egészségügyi szakember azon elmélkedett, hogy az extrém nagy dózisban bevett vegytiszta kokain vagy metamfetamin nem volna-e képes két napnál és éjszakánál is tovább ébren és harcképes állapotban tartani a katonákat. Az idő szorított. Kilenc nap múlva, 1944. október 20-án Dönitz főtengernagy, a haditengerészet főparancsnoka, akitől Hitler állandóan csodafegyvereket követelt, megtekintette a kis harci eszközökből álló flotillát Richert arról tájékoztatta, hogy „a Fóka harceszköz 4 × 24 órás bevetése rendkívül nehezen megvalósítható és új típusú gyógyszerek kifejlesztését és kipróbálását teszi szükségessé”. A D IX-hez hasonló kudarcok elkerülése érdekében elhatározták, ezúttal előzetes kísérleteket is fognak végezni annak érdekében, hogy „kiderüljön, miként viseli el az emberi szervezet a nagy dózisban és tablettaként bevett Cocainum hydrochloricumot, a szintén nagy adagban és rágógumi formájában bevett Pervitint, valamint a szintén rágógumi formájában, de kisebb adagban beszedett Cocainum hydrochloricumot és basicumot.”

Ám hol és kivel lehetne végrehajtani ilyen – nem veszélytelen – vizsgálatokat? Ekkor eszükbe jutott az orvosoknak az Otto Skorzeny-féle kapcsolat az SS-hez. Tapogatózhatna esetleg a haditengerészet abba az irányba? Heye áldását adta rá, és Dönitz is egyetértett A haditengerészet makulátlan egyenruhát viselő tisztakezű férfiúi felvették a kapcsolatot a mocskos SS-szel, és kezdetét vette egy szigorúan titkos együttműködés, melynek a mai napig nem ismerjük minden részletét. A kísérletek irányításával megbízott Richert tengerészorvos számára 1944 novemberének végén feltárult egy óriási létesítmény kapuja. Nagy acélbetűs felirat jelezte a bejáratot: ARBEIT MACHT FREI.^{441}