A HÚSZAS ÉVEK VEGYKONYHÁI

Ez a tudományos és gazdasági fellendülés kéz a kézben járt a korszellemmel. A mesterséges mennyországnak nagy divatja volt a Weimari Köztársaságban. A nyomasztó valóság helyett szívesen menekültek az emberek egy álomvilágba – ez a szemléletmód politikai és kulturális szempontból is meghatározó jegye volt az első, német földön létrejött demokráciának. Az emberek nem akarták belátni a háborús vereség valódi okait, nem voltak képesek szembenézni azzal, hogy a német császári-nacionalista vezető rétegnek mekkora felelőssége volt a háború elvesztésében. Elterjedt a „tőrdöfés” (Dolchstoß) hamis legendája: a német haderő csak azért szenvedett vereséget, mert a háttérből, az országon belül a baloldal szabotálta a nemzeti összefogást.^{18}

Ez a csalódottság és hamis ideológia gyakran a féktelen gyűlöletben és a szélsőséges kulturális megnyilvánulásokban öltött testet. Nem csak Döblin Berlin, Alexanderplatz című regénye jeleníti meg Berlint Babiloni Szajhaként, ahol az összes világváros közül a leggyalázatosabb alvilági és félvilági élet zajlik, tetőfokára hág a kicsapongás és ennek részeként a kábítószerélvezet is. „Hát öregem, ez a berlini éjszakai élet – ilyet még nem látott a világ! Régebben príma hadseregünk volt, ma príma perverzióink vannak!” – írta Klaus Mann, az író.^{19} A Spree-parti város neve egyet jelentett az erkölcsi fertővel, és amikor a hatalmas államadósság megfizetése céljából szabadjára eresztett pénznyomtatás következményeként a nemzeti valuta teljesen elértéktelenedett (1923 őszén egy USA dollár – írd és mondd – 4,2 milliárd birodalmi márkát ért), minden morális érték összeomlott.

Minden alámerült egy toxikus kábulatba. A korszak nagy csillaga, a színésznő és táncosnő Anita Berber már kora reggel a kloroform- és étertartalmú koktéljába mártogatott fehér rózsaleveleket nyalogatta – induljon vidáman a reggel! Kokainról és morfiumról szóló filmek mentek a mozikban, és minden utcasarkon vény nélkül kapható volt az összes gyógyszer és drog. Állítólag a berlini orvosok negyven százaléka morfinista volt.^{20} Csiaocsouból, a Németország által Kínától az ópiumháborúk nyomán a Hongkongéhoz hasonló konstrukcióval bérbe vett szabadkereskedelmi övezetből származó kínai kereskedők Friedrichstadtban ópiumbarlangokat és illegális éjszakai mulatókat nyitottak a belvárosi hátsó udvarokban. A felhajtók röplapokat osztogattak az Anhalter pályaudvarnál, illegális partikra és „élménydús estélyekre” csábították a palimadarakat. Tömegesen vonzották a szórakozni vágyókat a nagy klubok, mint például a híres Haus Vaterland^{21} a Potzdamer Platz-on, vagy a Blumenstraßén található és szexuális szabadosságairól híres Ballhaus Resi, de hasonló vonzerővel bírtak a kisebb helyek is, mint a Kakadu Bar vagy a Weisse Maus („Fehér Egér”), melynek bejáratánál álarcokat osztogattak, hogy a vendégek megőrizhessék anonimitásukat. A szomszédos nyugati országokból és az Egyesült Államokból megindult a drog- és a parti-turizmus, mert Berlin egyszerre volt izgalmas és olcsó.

Vesztes háború után mindent szabad: a világváros Európa kísérleti laboratóriumává vált. A házfalakon expresszionista plakátok hirdették: „Berlin, állj le, térj magadhoz, a halálba táncolsz!” A rendőrség már nem volt ura a helyzetnek, a törvényes rend eleinte csak egyszer-egyszer, aztán már rendszeresen megbomlott, és többé-kevésbé a dekadencia rendje vette át a helyét, ahogy ezt egy korabeli népszerű dal is illusztrálja:

Mámorunknak szörnyű ára

Volt régen az alkohol,

Nekünk ez ma már túl drága,

Mással mulatunk hát jól:

Drága most már nekünk a rum,

De kéznél van a kokain s morfium.

Szakad az eső s az ég dörög,

A berlini csak beszív és pörög!

A vendéglőben a pincér odaint,

És már kapod is tőle a kokaint.

Így az ember néhány órán át

Végre mindent rózsaszínben lát.

A morfint nyomod szubkután,

Aztán csak nézel már bután.

A gondolatod nem görög,

A berlini csak beszív és pörög.

Törvény szerint tilos a szer,

De hát nagy úr itt a kényszer,

És ha nem férsz hozzá valahol,

Egy barátod majd biztos síbol.

Nem baj, ha egy alak megvámol,

Mert már száll feléd a mámor.

A gondolatod nem görög,

A berlini csak beszív és pörög.

S ha végül a diliházba

Jutsz a sok spricctől elázva,

Mit számít neked e korszak,

hisz helyette ott a borszag.

Őrült hely ma Európa:

Lődd be magad a mámorba!

A gondolatod nem görög,

A berlini csak beszív és pörög.^{22}

1928-ban csak Berlinben 73 kg morfiumot és heroint adtak ki a gyógyszertárak teljesen legálisan, receptre.^{23} Aki csak tehette, kokaint fogyasztott, hogy kihozza minden pillanatból a maximumot. Beszippantották, és úgy érezték, örökké tart a pillanat, megáll az idő. A „koksz” széles körben elterjedt, és jelképévé vált a kicsapongó életformának. A kommunisták és a nácik számára, akik ekkor már az utcán versengtek egymással a hatalomért, a degenerációval volt egyenértékű, a társadalmat mérgező szernek tekintették. Egyre nagyobb ellenállás bontakozott ki a szabados szellemiséggel szemben. A jobboldali nacionalisták „az erkölcs hanyatlása” miatt szerveztek akciókat, de a konzervatív oldal is durva támadásokkal reagált. A polgárság ugyan büszkén vette tudomásul, hogy Berlin kulturális metropolisszá vált, de a radikális jobboldali kritika hatására egyúttal el is bizonytalanodott a dekadensnek minősített szórakoztatóipart és tömegkultúrát illetően.

A nemzetiszocialisták a féktelen drogfogyasztás ellen tiltakoztak leghangosabban a Weimari Köztársaság idején. Az általuk nyíltan elutasított parlamentáris rendszertől, a megvetett demokráciától és ezzel együtt egy nyitott társadalom urbánus kultúrájától való elfordulásuk a gyűlölt „zsidóköztársaság” züllöttnek minősített közállapotainak bírálatában öltött testet.

A náciknak volt kész receptjük a nép egészséges mentalitásának helyreállítására, az ideológiai megtisztulásra. Számukra egyetlen legitim kábulat létezett: a barna színű. Ugyanis a nemzetiszocializmus is egyfajta transzcendens állapot elérésére törekedett: kezdettől fogva a kábítás és az ámítás különféle technikáival igyekezett bűvkörébe vonni a németeket. Hitler már Mein Kampfjában is úgy fogalmazott, hogy a világtörténelmi fordulatok kikényszerítéséhez mámoros vagy adott esetben hisztérikus lelkesedésre van szükség. A náci párt ezért részben populista ideológiával, részben pedig fáklyás futásokkal, zászlóavatásokkal, látványos felvonulásokkal és gyújtó hangú beszédekkel mozgósította a tömegeket és hozta létre bennük a kollektív extázis állapotát. Ehhez járult még az SA (Sturmabteilung – Rohamosztag) erőszakkultusza a náci hatalomátvétel előtti időkben, amit gyakran a túlzott alkoholfogyasztás is feltüzelt.^{24} A reálpolitikát alantas kufárkodásnak tekintették: egy össztársadalmi kábulatnak kellett a politika helyébe lépnie.^{25} Ha a Weimari Köztársaságot pszichoszociális szempontból elfojtó típusú társadalomnak tekintjük, akkor ennek zászlóvivői a vele látszólag gyökeresen szembenálló nemzetiszocialisták voltak. Gyűlölték a drogokat, mert ők maguk akartak a nép ópiumává válni.