HITLER NEM ÉRTI
A VILLÁMHÁBORÚT
„Ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy a történelem legnagyobb katonai katasztrófájával állunk szemben.”{162}
Edmund Ironside tábornok, brit vezérkari főnök a szövetségesek helyzetéről, 1940. május 17.
„Nagyon kellemetlen nap a mai. A Führer rettentően ideges. Megijedt a saját sikerétől, semmit nem szeretne kockáztatni, és a legszívesebben megállna.”
Franz Halder, a Wehrmacht vezérkari főnöke, szintén 1940. május 17-én
„Tombol és őrjöng, hogy az egész hadműveletet elrontjuk és vereséget szenvedünk.”
Halder, egy nappal később
A száguldó események meglepték a teljes német vezérkart. Éjjel-nappal dolgoztak a katonai hírszolgálatok, összegyűjtötték a telefonos jelentéseket a front egyes szakaszairól, és állandóan korrigálták a frontvonalat ábrázoló térképeiket. Jodl vezérőrnagy minden délben és este jelentést tett a hadműveleti helyzetről a Sziklafészek főhadiszálláson. A nyugtalan, türelmetlen és nagyon rossz alvó Hitler azonban az éjszaka közepén is felkelt a parancsnoki álláson elhelyezett heverőjéről, kilépett a másfél méter vastag falú betonbunkeréből, és a világító foszforcsíkok mentén a sötét tölgyesen át odabotorkált a kártyavárhoz, ahol Jodl segédtisztje a térképen már éppen kijelölte az újabb nyugati frontvonalat. Hitler ezután hajnalig ott ült a fonott széken, és csak állkapcsa folytonos mozgása árulta el belső nyugtalanságát és – egyébként indokolatlan – rosszkedvét
Ezt a hadjáratot ugyanis igazából nem a Führer vezette, csak loholt az események után – páncélos tábornokai teljesen a maguk feje után mentek. Eredményesek voltak ugyan, de a diktátor nem tudta magát túltenni azon, hogy kivették a kezéből az irányítást. Kinek a háborúja volt ez tulajdonképpen? A hadsereg vezetői, akik olyan sokáig ellenezték a támadást, mostanra talán teljesen magukhoz ragadták a kezdeményezést, és gyorsabban is haladtak előre, mint ahogy azt a terepasztalnál egyeztették. Hitlert elfogta a félelem magasan kvalifikált tábornokaitól, akik mind jóval műveltebbek és képzettebbek voltak, mint ő, az egykori őrvezető. Ott is bajt látott, ahol nem volt, és tábornokainak a szemére vetette, hogy megittasodtak a győzelmektől és nem védik kellőképpen a szárnyakat, ami kiszolgáltatottá teszi a csapatokat: mi lesz akkor, ha a Belgiumból és a délről érkező szövetséges csapatok a német hadosztályokat a túl széles arcvonal miatt harapófogóba fogják? Ez a veszély a valóságban az ellenség teljes zavarodottsága miatt egyáltalán nem fenyegetett. Hitler azonban nem gondolkodott realista módon, mert belső félelmei, titkolt kisebbrendűségi érzései hajtották.
A reménytelenül túlterhelt diktátor 1940 tavaszán az Eifel-dombság erdeiben ezért el is követett egy súlyos hibát, amikor elhatározta, hogy leállítja a jól teljesítő Wehrmacht teljes gőzzel zakatoló gépezetét. Titokban úgy határozott, hogy – kerül, amibe kerül – kiiktatja és megfosztja döntéshozói hatalmától a hadsereg vezetését, csak még azt nem tudta, hogyan. Senki előtt nem maradhatott kétséges, ki tartja kezében a gyeplőt, ki az igazi vezető. Egyébként is szilárdan meg volt arról győződve, hogy egy zseniális ember – mint amilyen ő is – fizikai adottságai és szívóssága elegendőek a győzelemhez. Ha mindenki más el is vesztené az önuralmát, ő még akkor is kitartana. Bivalyerősnek érezte magát, és meg volt róla győződve, hogy szembe tud szállni az egész világgal. Hát akkor már talán csak elbír a saját hadvezetésével.{163}
Hitler személyes orvosa is nehezen élte meg ezeket a katonai sikerekben gazdag napokat: úgy érezte, háttérbe szorul és vereséget szenved. Állandó készenlétben állt ugyan, de szolgálataira alig tartottak igényt Ezt írta a feleségének: „Néhány napja megkérdeztem a Führert, vannak-e panaszai. Nincsenek, sőt fantasztikusan érzi magát. Friss és élénk. Orvosi szempontból nincs itt sok tennivaló.”{164} Haszontalan civilként Morell csak útban volt mindenkinek a parancsnoki állás éjjel-nappal állandósuló pörgésében. A sok katona ösztönösen viszolygott a személyétől és a szerepétől is. Az sem használt igazán, amikor saját fantáziájára hagyatkozva – hogy ne kelljen tovább a tisztek között civil ruhában közlekednie – terveztetett magának egy egyenruhát, melynek szürkészöld hajtókáját a gyógyítás görög istenének, Aszklépiosznak az aranyozott pálcái díszítették. Nevetséges megjelenése gúny tárgyává tette a tábornokok között. És amikor – hogy némi tekintélyt vívjon ki magának – egy SS-csatot tett a fekete derékszíjára, a tisztek nyomban kifogást emeltek, tekintettel arra, hogy nem is volt SS-tag, és így aztán a csatot el is kellett távolítania. Zavarában egy operett-stílusú arany csatot választott helyette. Irigyen tekintett riválisára, Hitler sebészére, aki egy megfelelő Wehrmacht-rendfokozat boldog tulajdonosa volt: „Dr. Brandt a mai naptól alezredesi váll-lapot visel.”{165} Morell ezt követően – kívülállóként ugyan – megpróbált maga is katonaorvosi ranghoz jutni, de kérvényeit elutasították. Hitler sem segített neki ebben, hiszen éppen arra volt szüksége személyi orvosa esetében, hogy maradjon kívülálló, akinek nincs pártfunkciója, sem rangja a Wehrmachtban, sem semmilyen tömegszervezetben, mert így sokkal kevésbé manipulálható és vonható be bármiféle intrikába – és így egyedül és kizárólag a Führertől függ.
Miközben a harckocsik éppen lerohanták az ellenséget, a teljesen elszigetelt Morellt a Sziklafészekben egzisztenciális félelmek gyötörték. Mások, akik szintén Hitler legszemélyesebb köréhez tartoztak, mint például Hoffmann, Hitler fényképésze, rendkívül jól profitáltak a Harmadik Birodalom sikereiből, és tulajdonképpen szép lassan kialakult a Führer körül egy egyfajta újkori rablólovag-csapat. Morellnek azonban csupán egy havi 3000 birodalmi márkás alapfizetés jutott a Führer és segédtisztjeinek orvosi ellátásáért. „A többi urak sokkal elfoglaltabbak nálam, ezért mindig egyedül ücsörgök. (…) Ha nem közvetlenül a Führer környezetében lennék, olykor azt kívánnám, bárcsak lehetnék otthon. Hamarosan 54 éves leszek” – így nyafogott a feleségének írt egyik levelében, és azt panaszolta, hogy „a schwanenwerderi villát csak akkor tudjuk fenntartani, ha jelentős orvosi jövedelem van (miközben fizikumom már nem a régi) vagy valamilyen gyógyszerészeti tevékenységgel keresek pénzt.”{166} Végül ez utóbbi utat választotta, aminek messze ható következményei voltak, és nem is csak a páciensei számára.