1.

Mintha a szörnyű üvöltés rémisztette volna meg, a szirtről kövek repültek le, s egyre kisebbedve, sebesen belezuhantak a kráter füstölgő vermébe. A lavina tompa pergése lent, a parányi nyüzsgő alakok között gyorsan elcsitult. A gammadont üvöltött.

A hasadékot a tengertől elválasztó félkör alakú katlan gerincéről a hatalmas vad óvatlan cserebogárnak tűnt, mely veszélyes közelségbe került a hangyák városához. Ám a teleobjektív erős optikája túltett a katlan díszletein, s látni engedte a csapdába esett gigászi állat körül táncoló bennszülötteket.

A gammadont üvöltése megrázkódtatta a sziklákat.

A makacs nyíláradat nem csitult, és legyőzte az állat soktonnás testét. Bumerángok és fáklyák, kopják és kőgolyóbisok szúrós áradata zúdult az állat hatalmas hátára, mely áruló módon beszorult a hasadék résébe. A vég már közel volt, ám az óriás lény titkos központi szervei mélyen áthatolhatatlan bőre alatt rejtőztek, s az megbízható védelmet nyújtott neki. A gammadont harcolt, forgolódott a szűk árokban, mely véletlenül nyílt ki előtte az itatóhelyhez vezető úton. Nem adta meg magát, nem akarta elismerni, hogy legyőzték.

– Íme, az emberiség gyermekkora – mondta testőrének a férfi, aki a sziklák alkotta katlan szélének mélyedéséből figyelte a vadászatot.

– No, menjünk. Nem illik, ha a felnőttek túl sokáig leskelődnek a gyerekek után.

A férfi felállt, szemtől szembe a magaslaton fújó széllel, egy percig álldogált a kráter peremén, arcát a meredély felé fordította, s élvezettel tapasztalta, hogyan töltődik fel teste a hegyek rugalmas levegőjével.

Majd megfordult, és lefelé lépdelt az alig kivehető ösvényen, amelyet a bolygón töltött egy év alatt taposott ki. Testőre nesztelenül követte. Alig ereszkedtek lefelé két métert a meredek lejtőn, a szél elállt, ám a távoli tarka felhők tovább vibráltak a levegő láthatatlan áramlataiban.

A férfit, aki a vadászatot figyelte, és most lefelé tartott a szúrós fűvel benőtt lejtőn, Igor Gorinnak hívták, biológus volt, a Galaktika déli részén elhelyezkedő Pratt-rendszerbe küldött harmadik komplex expedíció résztvevője. A fényes Lega csillag, a csillagrendszer napja tizennyolc hatalmas bolygónak adott életet, melyek mindegyike egy-egy biológiai kutatócsoportnak adott szállás– és munkahelyet. A csoportok kicsik voltak, két-három emberből álltak, és Igor Gorin most az előre megbeszélt helyre tartott, hogy találkozzon kutatótársával.

– Kosztya Baszkakovnak fura szakmája van – fordult testőréhez. – Igaz? Ám erről nem érdemes neki szólni.

Elöl bokrok sűrűsödtek, és testőre megelőzte Igor Gorint, hogy megtisztítsa előtte az utat. Egy szót sem szólt, mivel nem tudott beszélni, Igor viszont mindig beszélgetett vele, amikor csak ők ketten voltak, mert a robot rendkívül hasonlított egy acélemberre, és mindig pontosan teljesítette minden gondolatban megfogalmazott utasítását.

Gyorsan túljutottak a bokros részen, és beértek a teljesen áthatolhatatlan erdőbe, amelyben keskeny, egyenes ösvényt vágtak. A lejtő lankásabb lett, majd az út majdhogynem vízszintesbe ment át, s mindkét oldalán alacsony, tűlevelű növények furcsa törzsei görnyedeztek; úgy érezték, hogy ősi faszobrok múzeumában járnak.

Gorin testőre ismét leszakadt, hogy fedezze gazdája hátát, s nemsokára elérték a vízszintes útszakasz végét. Az út itt egy szakadékban fejeződött be, ahonnan kilátás nyílt a tengerre és a parti bozótra. Innen jól ki lehetett venni szálláshelyük apró, ideiglenes építményeit és az állomástól egy kilométerre álló, messziről játékszernek tűnő rakétát.

– Hol van a mi lepkészünk? – tette fel magának a kérdést Igor Gorin, s kényelmesen elheveredett a füvön, a szakadék peremén. – Ma valamiért késik.

– Messze fent a bozótban zajt hallott, s a hang felé fordulva megpillantotta váltótársát, Kosztya Baszkakovot, aki gyorsan siklott a földhöz tapadt fák koronáján, mintha görsílécen száguldott volna lefelé, a sűrű erdőtakarón. Vett néhány kanyart, s közvetlenül Igor mellett kigördült egy kis tisztásra. Síléc természetesen nem volt rajta. Kosztya Baszkakov leugrott acél testőrének nyakából, és élvezettel kinyújtózkodott.

– Pont olyan vagy, mint egy cirkuszi lovarművész – fordult hozzá Igor Gorin.

– Messze vannak ők tőlünk, ezer fényévre – jegyezte meg Baszkakov, miközben leült melléje. – Elfáradtam. A léggömböt a hegyek felé sodorta a szél, utána kellett másznom. Viszont majd egy tonnát gyűjtöttem. Egyelőre ott hagytam. A táborukból jössz?

Igor Gorin társa entomológus volt, és rovarokat gyűjtött különleges csapdák segítségével, melyeket aerosztátokon engedett fel a légkörbe. A Gamma őslakóinak, a legijeknek roppant tetszettek az áttetsző ballonok, vad égitesteknek hitték őket, olyannak, mint a Hold, s ezért Kosztya Baszkakovot nerti másnak tisztelték, mint a Szférák Dicső Urának. Igor Gorint alacsonyabb rendű lényként tartották számon, aki valahol az istenek és halandók között foglal helyet.

– Nem – mondta Igor Gorin. – A táborukba ma nem mehetünk. Megfigyeltem őket felülről, a sziklakatlan gerincéről.

– Miért, mi történt?

– Elfogtak egy galammadontot.

– Áldozatok voltak?

– Nem.

– No, majd lesznek – jelentette ki Baszkakov. – Elszabadulnak a vadászattal járó vérszomjas ösztönök, s ez óhatatlanul verekedést és gyilkosságokat von maga után. Különösképp ezeknél a vadaknál.

– Miért beszélsz így? Hiszen még gyerekek, az emberiség gyermekkorát élik.

– Még hogy gyerekek! – vitatkozott Baszkakov. – Közönséges felnőtt vademberek. Lám, a te gyerekeid most elcsíptek egy vadat. Egy hónapig ásták a vermet, mennyi munkát fektettek bele! Menj azonban hozzájuk holnap reggel, amikor szenvedélyük lehiggad, s egy nyomorult gyöngyfüzérért odaadják neked a zsákmányt. Van ennek értelme? Minek gyöngysor a vadembereknek?

– Tetszik nekik – felelte Igor Gorin. – A gyerekeket a közvetlenség jellemzi. Ha egy gyerek szemet vetett egy holmira, amit elérhet, akkor utánakap.

– Mégiscsak közönséges vademberek – makacskodott Baszkakov. – Mennyivel különbek a mi robotjaink! Mellesleg mind a mai napig nem értem: miért nem engedelmeskedik a te testőröd az én gondolatban kiadott parancsainak? És fordítva.

Igor Gorin elnevette magát.

– Ez a telepatikus működés elve. Minden robot a gazdája agyműködésére van hangolva.

– Miért van viszont akkor, hogy az űrhajó robotjai bárki parancsának engedelmeskednek?

Igor Gorin ismét elnevette magát.

– Az űrhajó összes rendszeré, beleértve a robotokat is, annak az óhaját teljesíti, aki a parancsnoki székben, a bura alatt ül. Érdekelnek a technikai részletek?

– Nem – felelte Baszkakov. – Engem az elv érdekel. Az elv – az urak privilégiuma.

– Akkor menjünk az űrhajóhoz. Az urak nem késhetnek le a találkozóról.

– Minek siessünk? – ellenkezett Baszkakov. – Az állomásig húsz perc az út. Amíg kiérünk a pályára, újabb negyvenöt perc. És még-egy kevés. Mit tegyünk a hátramaradt három órával?

Igor Gorin a rakétára pillantott, mely egy zsebsakk figurájára emlékeztetett.

A szakadék meredek volt, köves, ám lépcsők vezettek, lefelé, melyeket a robotok acéllába vájt ki.

– Ellenőrizni kell a fedélzeti rendszereket.

– Valóban – hagyta rá Baszkakov. – Egészen elfelejtettem. Valami történt a bejárati nyílással. Amikor elmentem... szerintem nem csukódott be.

– Nyilván megint a külső adó hibája – állapította meg Igor Gorin. – Kénytelenek leszünk belepiszkálni, de semmi vész, majd kijavítjuk. Rosszabb lenne, ha lezárt nyílással romlana el. Ha jól emlékszem, leadtam az igénylést az új adóra.

– Világos – mondta Baszkakov, s felmászott testőre nyakába.

– Várj csak – állította meg Igor Gorin. – Nézd! Ott, az űrhajó mellett. Valami mozog.

– Kifestett vadembereid egyike – állapította meg Baszkakov, miután figyelmesebben körülnézett. – Megjelent az ígért gyöngysorért. Adj ide valamilyen optikai segédeszközt.

Igor Gorin odanyújtotta távcsövét, ő maga pedig a filmfelvevő lencséjéhez tapadt.

A bennszülött a rakéta mellett állt. Izmos férfi volt, erős karja majd a földig ért. Megfordult, vörös szőrzettel borított, széles képét feléjük fordította.

– Ismerős pofa – jegyezte meg Igor Gorin. – Kire is emlékeztet?

– Arra a mély hangúra – felelte Baszkakov – a támaszpontról.

Igor Gorin elnevette magát.

– Valóban hasonlít rá.

– Öröklődés – magyarázta Baszkakov. – Közös genetikai kód. S mi van, ha a fejébe veszi, hogy nem enged fel bennünket az űrhajóra? Különben velünk vannak a testőreink.

Ismét felmászott robotjára, majd hirtelen Igor felé fordította izgatott arcát.

– Ide figyelj – mondta neki. – Hiszen a bejárati nyílás nincs bezárva.