ÉLETMENTÉS

– Várjon, ne csinálja! – hallatszott valahonnan a magasból.

Swen Dalberg elkapta jobb kezét a szkafandere bal vállrészébe beépített gombról, és felnézett a gonoszan kéklő égre. Egy fehér felhőcske ereszkedett lefelé, egy ködösen gomolygó burok, olyasféle, mint a selyemhernyó gubója. A belsejében ült valaki.

A gubó földet ért és láthatatlanná vált, mintha feloldódott volna a mérgezett levegőben. Burkolat nélkül maradt utasa rögtön Swen Dalberg felé iramodott. Csaknem ugyanolyan volt, mint egy földi ember, csak szkafanderének illuminátora volt furcsa: emberi arcot mutató tévéképernyőre emlékeztetett. Ezt a hatást az is fokozta, hogy a kép időnként vibrált, szétfolyt, mint adáshiba idején szokott.

– Életmentő szolgálat – mutatkozott be az idegen lény (nyelvi akadály nyilvánvalóan nem létezett a számára) –, ha baleset történik valahol, a mi feladatunk az életmentés.

Épp a legjobbkor érkezett a segítség. Igaz, Swen Dalberg le tudta hozni az űrhajót, de már senki sem lett volna képes újból felszállni vele. A súlyosan megsérült űrhajó most ott magasodott a vigasztalan tájban: méregfehér felhők, méregsárga nap, az egész kép monotóniáját szinte betetőzte a sziklákat borító penész. Nem volt ott ezen kívül semmi, ha nem számítjuk az azonnali halált okozó baktériumokat, amelyeket a cianidokkal mérgezett szél sodort magával. A helyzet teljesen reménytelen volt. A szkafander ball vállán lévő gomb, amelyet Swen épp megnyomni készült, az arca előtti védőmaszkot nyitotta. Ha megnyomja a gombot, a mérgezett szél és a könyörtelen mikrobák ármádiája nyomban bezúdul szkafanderébe, azonnali halált okozva. Swennek nem volt más választása, hiszen sehonnan sem várhatott segítséget. És lám, mégis kapott.

– Ha baleset történik valahol – ismételte meg az űrlény, és felnézett. Tekintetét követve Swen is a magasba pillantott, és felfedezte, hogy újabb felhőcske ereszkedik alá az űrlény észrevétlen utasítását követve.

– Jó foglalkozása van – mondta Swen, érezve, hogyan tér vissza belé az élet. – Szerencsém volt, hogy épp a közelben voltak.

– Szerencséje? Téved. Ellenőrzésünk alatt tartjuk az egész galaxist. Őrszemeink ott vannak minden bolygórendszerben.

– Mindegyikben?

– Kivétel nélkül.

– Furcsa – mondta Swen. – Hogyhogy nem hallottam még soha magukról? Pedig mindig történnek balesetek.

– Maga félrebeszél – jelentette ki fölényesen az űrlény. – Nagyon hatékonyan dolgozunk. Emlékezetem szerint még egyetlen életben sem esett kár. Én magam tucatnál többet mentettem meg.

Az űrlény orra elúszott a füléig, majd nyomban vissza is tért megszokott helyére. A második felhő közben föléjük ért. Belsejéből terjedelmes, piros kocka bontakozott ki. Olyan volt, mint egy súlyos teherrel megrakott konténer. Zajtalanul siklott lefelé, mintha láthatatlan rámpán csúszna. Egyenesen Swen felé tartott, félre kellett ugrania előle. A kő, amin egy pillanattal korábban ült, porrá omlott, ahogy a piros kocka rázuhant. Az űrlény ököllel rácsapott, mire a tárgy hangtalanul kettévált, megmutatva a belsejében lévő, ismeretlen rendeltetésű szerkezetet. A feleslegessé vált piros burok az űrlény intésére felszállt, és eltűnt az égen lebegő felhő belsejében.

A lent maradt készülék masszív, három lábon álló fémcilinder volt. Oldalán akkora nyílás tátongott, mint egy emberi fej.

– Nagyszerű – állapította meg elégedetten az űrlény. Körbejárta a készüléket, letérdelve benézett alá, majd felállt, letörölte a szkafanderére tapadt penészt, és a fémcilinder nyílását Swen felé fordította.

– Most mi lesz? – érdeklődött Swen.

– Most már minden rendben tesz. Ha lenyomja ezt a kart, teljesül a kívánsága.

– Bármelyik kívánságom? – tamáskodott Swen.

– Hogyhogy bármelyik? Azt teljesíti, amelyik kívánság önt az adott pillanatban foglalkoztatja.

– Ez ugyanaz – nevette el magát Swen. – Hát ez nagyszerű!

Megfogalmazta magában a kívánságot, és a készülék karjára tette a kezét.

– Ne kapkodjon – mondta az űrlény. Arca eltorzult, szeme keresztbe állt. – Várjon, amíg megfelelő távolságra megyek innen.

Swen Dalberg elengedte a készülék karját, és figyelmesebben szemügyre vette az idegen bolygón készült kívánságteljesítő gépet. Valamiféle múzeumi régiségre emlékeztette. Teleszkóp? Nem. Rakétahajtómű? Talán. De inkább valami más.

Az űrlény jelzésére leereszkedett melléjük a repülő szerkezet áttetsző burka. Az űrlény beleült. A szerkezet lomhán emelkedni kezdett.

– Hé! – kiáltotta Swen. – Várjon!

Hirtelen ráébredt, hogy a rejtélyes szerkezet meghökkentően emlékeztet arra az eszközre, amellyel hajdanában a demográfiai problémákat oldották meg. A repülő gubó visszatért a talajra.

– Nem működik? – kérdezte az űrlény gondterhelten. – Ha akarja, átállítom a regulátort, hogy könnyebb legyen bekapcsolni, így ni. De ne siessen. Be kell látnia, hogy a maga kívánsága meg az enyém nem egészen azonos.

Swen egyre fokozódó gyanakvással méregette az idegen bolygó demográfiai eszközét.

– Valóban meggyőződése, hogy ez a micsoda bármelyik kívánságomat teljesíti?

– Maga tényleg értelmes lény? – érdeklődött az űrlakó. – Nyilvánvaló, hogy senki sem képes teljesíteni csillagrendszerünk valamennyi lakójának valamennyi kívánságát. Hány értelmes lény él maga szerint a galaxisban?

Swen Dalberg megrázta a fejét. Hirtelen az a benyomása támadt, hogy a demográfiai eszköz is inog, követve az ő mozdulatát.

– Nem tudom.

– Nagyon sok – közölte az űrlény. – Ezért csak azok a kívánságok érdekelnek minket, amelyeknek közük van a munkánkhoz. Ezeket regisztráljuk és a lehetőségekhez képest teljesítjük. Például épp az imént maga az életet veszélyeztető döntést hozott.

– Miféle döntésről beszél?

Az űrlény szája a füléig húzódott, egész arca eltorzult, és csak vagy másfél perc után nyerte vissza eredeti állapotát.

– Maga végül is értelmes lény. És vannak dolgok, amikről nem szokás beszélni. De ha ragaszkodik hozzá... Néhány perce maga úgy döntött, már megbocsásson a szóért, hogy meghal. És ez a döntése életet veszélyeztetett...

– Világos.

– ...ezért elhoztam magának a megfelelő berendezést. Egyébként tudja, mekkora energia kell egy ilyen dezintegrátor azonnali helyszínre juttatásához?

– Ez... ez egy dezintegrátor?

– Többféle neve is van. Dezintegrátor, annihilátor, megsemmisítő, kivégző... Kinek hogy tetszik.

– Vagyis ha megnyomom ezt a kart – mondta Swen –, akkor...

– Teljesül a kívánsága – bólintott az űrlény.

– De maguk meg akartak engem menteni!

– Mi? Magát? – Az űrlény eltűnődött. Arcvonásai kígyóként tekeregtek. – Maga összekever valamit. Először is, ez ellent mondana a maga óhajának, a halál pedig, már elnézést, mindenkinek a magánügye. Másodszor pedig élőlényből, még értelmesből is, túlságosan sok van. A haldoklók megmentése a haldoklók dolga. Megint elnézést kell kérnem.

– Értem – motyogta Swen. – És ezt nevezik baleseti mentőszolgálatnak.

– Természetesen – bólintott az űrlény. – Hiszen mi az életre vigyázunk. A galaxisban sokféle élet van. Maga például a fejébe vette, hogy meghal. Szíve joga. De miféle módszert választott? A legbarbárabbat: ki akarta nyitni a szkafanderét. És alóla baktériumok tömegei zúdultak volna ki, jóvátehetetlen kárt okozva a helyi életben. Még az is lehet, hogy teljesen kipusztult volna.

– A helyi élet?

– A helyi élet – mondta az űrlény.

– Ez a szürke penész? Vagy... ez nem is penész?

– Miért ne? Penész, baktériumok, mikroorganizmusok. Van valami kifogása ellenük?

– Nincs – mondta Swen. – De mégiscsak furcsa. Magának választania kell. Az egyik oldalon egy értelmes lény, egy ember, a teremtés koronája. A másikon pedig valamiféle mikrobák. Hogy lehet összehasonlítani a kettőt?!

– Természetesen sehogy – bólintott az űrlény. – Mi az ember? Az egyes élőlények pusztulása, az értelmeseket is beleértve, be van programozva az evolúcióba. Viszont minden önállóan kifejlődő élet felbecsülhetetlen érték, mivel megismételhetetlen. Nincs nagyobb csapás, mint ha egy egész bolygón elpusztul az élet. Szerintem ez nyilvánvaló.

– És ha én kinyitom a szkafandert... Hát erről van szó! – derült fel Swen Dalberg, felismerve végre a történtekben az épeszű, normális logikát. Kezdem megérteni magát.

– A megértés még semmi. Cselekedni is kell. De mit csinál maga ahelyett, hogy végre használná a dezintegrátort, amely nemcsak teljesíti a kívánságát, hanem magával együtt eltünteti mindazt a mocskot is, már megbocsásson, ami ott lapul a szkafanderében? Mit csinál? Értelmetlen locsogást kezdeményez. Nem gondolja, hogy ideje lenne abbahagyni?

Az űrlény járműve felé indult.

– Várjon! – kiáltotta Swen. – Nem akarok meghalni!

– Máris meggondolta magát? Ahogy akarja.

– Élni akarok! – kiáltotta Swen. – Élni!

– Éljen – bólintott az űrlény. – Ez törvényes joga.

A gubó megindult a felhők felé. A dezintegrátor fekete nyílása pontosan Swen arcába ásított. Dalberg oldalt lépett. A masszív tömb is elmozdult, továbbra is Swenre irányulva, minden rezdülését követte.

– Segítség! – ordította Swen kétségbeesetten.

Egy perc múltán az űrlény ismét előtte állt.

– Mit ordít? Már megmondtam: éljen, ha akar.

– Itt?

– Ahol akar. Nagyon lekötelezne minket, ha például visszatérne a saját bolygójára.

– Hogy térhetnék vissza?! – mutatott Swen teljesen használhatatlan űrhajójára.

Az űrlény is az űrhajóra bökött.

– Gondolom, ugyanúgy, ahogyan idejött.

– Gúnyolódik?! Hiszen megsérült, teljesen tönkrement, minden: az irányítórendszer, a hajtómű, még a burkolat is...

– És miért nem javítja meg?

– Gúnyolódik?! – fakadt ki megint Swen. – Hogy javíthatnám meg?

– Maga nem tudja megjavítani a tulajdon hajóját? Na jöjjön, nézzük meg.

Swen Dalberg a startgombra tette kezét. Az űrlény távolabb húzódott, a sziklák között állt, a dezintegrátorra könyökölve. Még mindig aggódott, nehogy megint meggondolja magát ez a szeszélyes földlakó.

Az űrhajó feldübörgött, majd a magasba emelkedett. Swen úgy meredt a hatalmas képernyőn megjelenő kinti tájra, mintha most látná először ezt az átkozott bolygót, amelyre balsorsa vetette. Látta a gyorsan sötétedő kék eget, a fehér felhőket, amelyek felé hajója száguldott, a mélybe merülő vad sziklákat. Ő elrepül, és mindez itt marad a maga helyén – az ég, a felhők, a sziklák.

És a sziklákon a penész – egy ősi életforma, egyelőre még ismeretlen jövővel.

Weisz Györgyi fordítása