AZ EGYSEJTŰEK ÚTJA

Két és fél milliárd évvel ezelőtt az ősóceán vizében két aprócska amőba lubickolt az ősnap fényében. Jól érezték magukat, tágas helyük volt. Szülőanyjuk, az öreg amőba, a tiszteletreméltó Eter már nem élt: egykor kettőbe osztódott, a két utód a Tera és Teri nevet vette fel, s a nővérekben most annyira túlcsordultak az érzelmek, hogy csak nehezen fogták vissza magukat, nehogy időnek előtte megismételjék az osztódás aktusát.

Egy anyától származtak, és születésük pillanatában semmiben nem különböztek egymástól. De azóta teljes tizenöt perc telt el, és ez idő alatt mindegyikük szert tett bizonyos élettapasztalatra, ráadásul Eter szellemi örökségéből is feledésbe merült már ez-az (pontosan annyi, amennyi újat szereztek), másként fogalmazva, ez alatt a negyed óra alatt a két hasonmás megismételhetetlen személyiséggé vált.

Az amőbák vidám táncot jártak az átlátszó vízben a molekulák rendetlen lökdösődése közepette, és örömmel zengték: „Szabadság, szabadság!” Hiszen ők is, mint az összes amőba, mindennél többre becsülték az egyéniség szabadságát.

És mindenütt – körös-körül sok centiméternyire – ugyanilyen táncban keringtek a pontosan ugyanilyen miniatűr teremtmények milliárdjai, amelyek ugyanazt a dalt énekelték ugyanazon a gyengéd hangocskán.

Tera hirtelen néhány milliméterre magától megpillantott egy amőbát, amelyet minden bizonnyal valami szörnyű betegség támadott meg. Az ismeretlen úgy nézett ki, mintha éppen az osztódási folyamat közepén tartana: félig átlátszó testében világosan kivehető volt a két sejtmag és a köztük feszülő membrán. A szerencsétlen azonban láthatóan nem volt képes teljesen kettéválni, sőt két maga a többiek szeme láttára szintén megkettőződött, de valami miatt az így keletkezett négy sejt sem távolodott el egymástól.

A vízmolekulák lökései alig mozdították ki helyéből a volt amőba testét, s ettől súlyosnak és esetlennek látszott.

Tera csodálkozva közelebb evezett állábaival a szerencsétlen lényhez. Teri is követte. Sajnálattal eltelve abbahagyták az éneklést, sőt a táncot is, csak a vízmolekulák kaotikus lökései kényszerítették néha őket a választott helyzet megváltoztatására.

– Mi van magával, szegénykém? – kérdezte az ismeretlent Tera, remegve az együttérzéstől. – Nagyon fáj? Nem tud szétválni két részre?

– Nem is áll szándékomban kettéosztódni – felelte dölyfösen a torz lény. – Elegem van az Egysejtű-életből, hiszen még a legmikroszkopikusabb molekula is ide-oda taszigálhat. Nem akarom szétszórni az ivadékaimat az óceánban. Éljenek csak együtt!

Tera és Teri néhány milliszekundumig értetlenül hallgatott, próbálták megemészteni ezt a váratlan bejelentést.

– Lényegében Csíra vagyok – folytatta a szörnyűséges teremtmény azt remélem, egyszer majd Többsejtű leszek. Nagy és erős Szervezetté válok, amelynek nemcsak a molekulák lökései, de még a tengeri áramlatok sem okoznak semmi gondot.

– Lehetséges ez? – kérdezte elámulva Tera. – De ha így lesz, a sejtjei zavarni fogják egymást.

– És nem lesznek szabadok – tette hozzá Teri.

– Sokan közülük nem is láthatják majd felmérhetetlen világunkat...

– Soha nem érezhetik meg a víz simogató melegét...

– És a gyengéd napfényt...

– Nem tudnak énekelni...

– Sem táncolni...

– Gondoltam erre – mondta a szörnyűséges Csíra. – Amikor Szervezetté válok, nagyon sok sejt lesz bennem, több millió, sőt több milliárd. Ezek elvesztik univerzális voltukat, specializálódnak. Némelyek gondolkodni fognak, mások emlékezni, megint mások megvédenek engem az ellenségektől. Csoportokba egyesülve érzékszerveket alkotnak, amelyeket most még el sem tudunk képzelni. Ezt még én sem merem megkockáztatni.

– Elvesztik univerzális voltukat? – motyogta végül a rémült Tera. – De mi lesz akkor a szabadsággal?

– Igen, mi lesz a szabadsággal... – visszhangozta a halálra rémült Teri. – Mi történik az egyéniséggel?

– Azt a szabadságot, amelyhez mi hozzászoktunk, felváltja egy másik – magyarázta a leendő Szervezet Csírája. – Én és az utódaim teljességgel elképzelhetetlen dolgokat leszünk képesek csinálni. Talán nem is élünk majd az óceánban.

– Na de a szabadság – ismételte meg Tera. – Az egyéniség...

– Az egyéniség szabadsága... – visszhangozta Teri.

– Sejtjeim mozgásszabadsága némiképp valóban korlátozódik majd – jelentette ki a Csíra. – Viszont a Szervezet igazán szabad lesz.

– Tehát a sejtek elvesztik szabadságukat?

– Összekapcsolódnak...

– Rabbá válnak...

Az amőbák elképedtek és elszomorodtak. Szerencsére egy virgonc H₂O-molekula néhány milliméterrel távolabb lökte őket a születendő szörnyetegtől, és rövidesen meg is feledkeztek róla. A másodperc töredéke múlva már ismét táncoltak és énekeltek a víz meleg hullámaiban, az osztódás újabb aktusára készülve és vidáman énekelve: „Szabadság, szabadság... „

Eltelt két és fél milliárd év. Az első Szervezet utóda azon tűnődött, hogyan fejezhetné be minél jobban ezt az elbeszélést, töltött magának egy pohár vizet. A víz tiszta, átlátszó és hideg volt. Valójában ebben a vízben ezrével éltek az első, igen egyszerű egysejtűek leszármazottai, vidáman járták kaotikus táncukat, és boldogan énekelték: „Szabadság, szabadság... „ De a Szervezet szeme csak a jelentősebb tárgyakat volt képes meglátni, nem vette észre az Egysejtűeket, ezért átlátszónak érzékelte a vizet. Füle sem volt képes felfogni gyengéd éneküket. Megitta a vizet, és az asztalra tette a poharat.

Az Egysejtűek azonban még ezután is boldogan énekelték: „Szabadság, szabadság!” A gyomorfal által határolt világ végtelennek tűnt számukra.

Weisz Györgyi fordítása