EGY EMBER, ÜRES FEGYVERTOKKAL

Az űrkikötőben ismertem meg. A járatom jócskán késett. Fenemód unatkoztam. Vagy huszonöt turista lézengett az idegenvezetőkkel s néhány magamfajta kiküldetésben utazó. Senkit sem tudtam kiszúrni, akivel egy jót fecserészhetnék. Éppen ezen morfondíroztam, amikor a férfi feltűnt a váróteremben. Az ilyeneket messziről felismeri az ember. Mármint akinek megvan hozzá a gyakorlott szeme. Távolsági űrfelderltő lehetett, vagy valami ilyesféle. Egy tekintélyes méretű, sárga szinű sugárvetőtok himbálózott az övén. Bal lábára enyhén sántított. Kozmikus sugaraktól foltokban lebarnult arcán egy nagy, félhold alakú sebhely fehérlett. Ha a régi idők sokat tapasztalt, marcona hajósait tengeri farkasoknak titulálták, akkor ez az ember egy valóságos űrfarkas. Az ilyen emberből a leghihetetlenebb történeteket lehet előhorgászni, persze tapasztalt pecás kell hozzá.

Egy kávét csurgatott magának az automatából, és egyenesen az asztalomhoz ült. A hal, ha szabad így kifejeznem, magától jött a horogra. Gondolatban rápöktem a képzeletbeli csalira, és azon nyomban vízbe dobtam a horgot.

– Hol tett szert erre a figyelemre méltó sebhelyre?

– Jéghoki – világosított fel készségesen. Kozmikusan lebarnult arcán vékony verítékpatakok csörgedeztek. – Fiatalkoromban rajongtam a hokiért.

– Kapus volt?

– Nem, néző. – Ujjával megérintette a fehér sebhelyet. – Sehogy sem tudom eltüntetni.

Türelmesen várakoztam, ahogy egy igazi pecáshoz illik.

– A tenger sem tetszett különösebben – folytatta. – A parton mindenütt éles, csúszós kövek.

Óvatosan megtapogatta a bal térdét.

– Még most is fáj. És iszonyú a hőség. Mármint a tengernél. Csaknem olyan, mint itt.

Felnyitotta hatalmas fegyvertokját. Rövid ideig kotorászott benne, majd előhúzott egy gyűrött zsebkendőt, s letörülte arcáról a verítéket.

Az én helyemben a legtöbben már lemondtak volna a további pecázásról. Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy ilyen könnyen feladjam.

– Ön távolsági űrfelderítő? – kérdeztem.

– Igen. Egy leszállóegység pilótája.

– Akkor hol van a pisztolya?

– A sugárvetőre gondol? – pillantása a sárga tokra siklott. – Igazság szerint ez elsősorban inkább – szerszám. Arra az esetre, ha valamit ki kell égetni, át kell vágni, vagy akár ha esetleg egy kutat kellene ásni. Továbbá: jelzőműszer és reaktív hajtómű.

Elhallgatott.

– Ám egyúttal fegyver is – tettem hozzá. – De akárhogy s mint, hol hagyta?

– Hát ez egy elég hosszú történet. – Végre mégiscsak ráharapott a csalira! – Ha esetleg úgy gondolja...

– Természetesen! – vágtam rá. – Parancsol esetleg még egy csésze kávét?

Bólintott. Mire visszaértem az automatától, az emberem már teljesen megpuhult. Még el sem helyezkedtem, máris beszélni kezdett.

– Akkor történt, miután találkoztunk az Ötödik Kultúra hajójával. Azt a szezont egy gömbhalmazban töltöttük. Unalmas hely. A csillagok, de még a bolygók is teljesen egyformák. Életre sehol sem bukkantunk.

– Miért?

Elnevette magát.

– Ezt a biológusoktól kérdezze. A gömbhalmazokban túlságosan világosak az éjszakák, igen gyengén észlelhető a napos váltakozási ciklus. Az élet alapja pedig a kontraszt. Legalábbis így mondják. Igen...

Nos, egyszóval rábukkantunk az Ötödik Kultúra csillaghajójára.

– Mindjárt az Ötödikére? – kérdeztem. A pilóta bólintott.

– Először aszteroidának véltük. Túlságosan is nagy volt – csaknem tíz kilométer átmérőjű gömb. Ám éppen ez a szabályos gömbforma vezeteti rá bennünket az igazságra. Az egyik letűnt civilizáció – az Ötödik Galaktikus Kultúra – évmilliókkal ezelőtt elhagyott hajója volt. Olyasféle kozmikus „Mary Celeste".

Elhallgatott. Rá kellett kérdeznem.

– De hát a legénység miért hagyta el a hajót?

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy el sem hagyta. Évmilliók távlatából bármely feltevés ostobaságnak tűnhet. Leszálláshoz készülődtünk, ámbár a Szabályzat értelmében nem voltunk kötelesek az idegen csillaghajót átvizsgálni. Feiderltők voltunk, s találtunk egy hajót. A többi nem a mi dolgunk. Azonban már a puszta gondotat is nevetséges, hogy – se szó, se beszéd – egyszerűen odébbállunk. Ugyan!

Mi, mármint a deszantosok, máris az egységeinknél sorakoztunk. Emelkedett hangulatban, akár egy olimpián. Igen, ez így elég találó is, mert ezt akár egy sajátságos sportnak is fel lehet fogni: ki jut be elsőként a hajó belsejébe. Az Ötödik Kultúra csillaghajóin több bejárat is van, maga a hajó azonban óriási. Százezer hektárnyi polírozott fémfelület, melyen valahol ott rejlik a bejárat. Tájékozódási pont – nincs. Valamennyiünkre külön-külön nagyobb terület jutott, mint ez az űrkikötö. Hát csak keresgesse az ember! Startoltunk.

Ha valaki kissé távolabbról nézett volna minket, a start bizonyára mély benyomást keltő látványt nyújthatott volna a számára. Két kolosszális gépezet az ürességben, és az egyik hirtelen egy maréknyi fénylő szikrát hint a másik felé. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de egy másik világ számára mindig földre szálló isteneknek éreztük magunkat... Száguldottunk az idegen hajó felé, akár egy csapatnyi isten, akik kalandot keresvén leszállnak az Olümposzról... Hangulat kérdése. A valóságban azonban mindez – munka.

– És nagyon veszélyes munka – szúrtam közbe.

– Igen, így igaz. Az űr egyáltalán nem tűnt feketének, olyan sok volt a csillag. És valamennyi hatalmas, fényes. Nem is égbolt, hanem – megfagyott tűzijáték... Társaim természetesen már eltűntek a szemem elől. A viszonylag kis sebesség miatt olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha minden megállt volna, még az idő is.

Ám hamarosan minden a helyére zökkent. Az utolsó kilométereken az idegen hajó már a fél eget eltakarja, a leszállóegység motorjai fékeznek...

Máris a ladikom mellett állok, egy lapos síkság közepén. A látóhatárig – száz vagy talán kétszáz méter. A fejed felett: csillagok. A lábod alatt is, csak jóval elmosódottabbak. A fémfelület homályosra kopott. Ezt látva az embernek akaratlanul is az jár az eszében, hogy az idő nem más, mint az események sora. Minden egyes tűhegynyi pontocska a fémfelület tükrén egy-egy porszemcsével való ütközés nyoma. Egy perc alatt, mondjuk, egy ilyen ütközés megy végbe. És hány perc tesz ki egymillió évet? Álldogálok, ezen filozofálgatok, pedig el kéne indulnom valamerre. Mindez egy kicsit borzongtató. Egy ilyen vénséges-vén csillaghajó valamiképpen kísértetkastélyra emlékeztet. Rettenetes történetek járnak szájról szájra ezekről a hajókról...

– Hogyhogy? – szakítottam félbe. – Az imént azt mondta, hogy a csillaghajó teljesen kihalt volt.

Ujjával megérintette az arcán húzódó sebhelyet.

– Nem. Az élet mindig fennmarad. Egy ilyen csillaghajó – egy valóságos mesterséges bolygó. Saját atmoszférával, növényzettel és állatvilággal. A belsejében nemcsak mikrobák élhetnek. A hajó közepét növényházak foglalják el. És távolról sem ősi növényzettel. Az elhagyott hajókban az élővilág az évmilliók során akadálytalanul fejlődik tovább. Az evolúció pedig különböző kacskaringókat írhat le, akár szörnyeket is teremthet. Legalábbis ezt mondják. Mellesleg, ha ez nem így lenne, ezek a hajók meglehetősen érdektelenek lennének számunkra.

– Sokat találtunk már az Ötödik Kultúra hajóiból. Csaknem teljesen egyformák. Az evolúció azonban mindegyikben másmilyen utat tett meg, ezért a biológusok minden egyes ilyen hajót kitörő örömmel fogadnak... Szóval ott álltam a hajó felszínén, és fogalmam sem volt, hogy merre keressem a bejáratot. Találomra elindultam, és váratlan meglepetés ért.

– Megtámadták a szörnyek?

– Nem. Véletlenül épp a kellő helyen landoltam. Alig néhány lépést tettem, amikor a fém megremegett a lábam alatt. Gyorsulást nem éreztem, de a csillagok eltűntek, teljesen sötét lett.

Kisvártatva fény gyulladt. Három oldalról vak falak vettek körül. A negyedik fal azonban átlátszó volt.

Tulajdonképpen tovább nem is kellett volna mennem. Kis olimpiánkat mindenképpen én nyertem meg. Ahhoz, hogy visszatérjek a felszínre, elegendő egy helyben maradnom, s a teherlift némi idő elteltével magától felemelkedik. Én azonban nem vártam. Gyorsan, hogy idejében lejussak a liftről, a hajó belsejébe indultam, az átlátszó falon keresztül.

– És megtámadták a szörnyek?

Homlokát ráncolva, rövid szünetet tartott.

– Elővettem a sugárvetőt a tokból, és beléptem. Jól ismertem a csillaghajó alaprajzát. Minden bejárattól közvetlen folyosó vezet a vezérlőkabinhoz. Régebben sokat olvastam az Ötödik Kultúra navigációs műszereiről. Na meg a szemtanúk is sokat meséltek róluk.

Itt volt az alkalom, hogy közvetlen közelről is szemügyre vehessem az egészet. Ha úgy tetszik, szakmai kiváncsiságból. A vezérlőkabin mintegy másfél kilométernyire volt. A szkafanderem levegőtartaléka még két órára elegendő. A folyosó falai enyhén ívelve vesztek a távolba. Furcsa falak voltak ezek. A folyosóban gyenge, alig kimutatható légmozgás. Szellőztetőberendezés vagy egész egyszerűen: huzat. Az évmilliók során azonban ugyancsak megdolgozta a falakat – ha nem látom a saját szememmel, senki emberfiának el nem hittem volna. Mindent legömbölyített, minden kiszögellést elsimított. Tükörfényesre polírozta a falakat.

A folyosó mindenesetre tiszta és világos volt. A sugárvetőt visszatettem a tokba, még a fedelét is rácsattintottam. Lehet, hogy nem is olyan rettenetesek ezek a régi csillaghajók. Semmiféle mozgást nem észleltem, még a hajó mélyébe vezető oldalfolyosókban sem. Menetközben különféle dolgok jártak a fejemben. Leginkább az foglalkoztatott, hogyan tudnék a legegyszerűbben képet alkotni a évmilliókról. Miközben ezen töprengtem, nem vettem észre, hogy a folyosóban valami megváltozott. Sötétebb lett, és a lekerekített kiszögellések is hosszabb árnyékot vetettek. Az árnyékom elém került. Elbizonytalanodtam. Jobbról az oldalelágazások tátongtak. Védtelenül lépkedtem a nyitott terepen, egy szűk oldaljárat sötétjéből pedig mintha valaki – vagy valami – engem figyelt volna.

Kísérteties borzongás fogott el. A csendtől, a félhomálytól, a lépések ritmusától... Megtorpantam. Közvetlenül előttem, az árnyékommal egybeolvadva, valami hosszú feketeség mozgolódott.

Akár egy kövér és vak óriáskígyó, sután, esetlenül többször is a falnak ütődött. A szemem láttára változtatta a formáját, majd komótosan forgásba lendült, s mint egy belsejével kifordított örvény, kékesen villódzó tölcsérével engem vett célba. Forgása fokozatosan lelassult.

Nem szokásom a megfutamodás. Ismét kicsatoltam a sugárvető tokját, és a fekete tölcsérhez közeledtem.

A forgás teljesen megszűnt. Mint egy óriási látott száj, teljesen betöltötte a folyosót, széleivel mintegy beleolvadva a falakba. A tölcsér belső felületén koncentrikus körök váltakoztak.

Mozdulatlanul álltam a jelenség előtt.

A fekete hullámok a tölcsér közepén futottak össze, s ott elcsitultak. Észrevettem, hogy a tölcsér egyre laposodik. Végül teljesen elsimult, és egy sima membránná alakult át, lezárva a célhoz vezető utam.

Sietős volt a dolgom, ámbár még elegendő időm és oxigénem volt. Nem mozdultam. A membrán rugalmasnak tűnt. Valaki felruházhatta az ösztönök legegyszerűbbikével... tudja, mire gondolok... Időnként megrándult, mintha valamire várna.

A sugárvetőért nyúltam.

A membrán megfeszült, észrevehetően keményebb lett.

Levettem a kezem a tokról. A membrán újból ellazult. Félénken rángott egyet-kettőt, és nem tudom, miért, egy kutyára kezdett emlékeztetni. Egy gazdátlan kutyára, amely arra vár, hogy szóljanak hozzá.

Elzárta az utam, de nem bántottam. Egyelőre még volt időm. Leültem elé a sima, homorú padlóra.

„Sietek – Kezdtem beszólni hozzá szelíd hangon. – El szeretnék jutni a vezérlőkabinba, és elég kevés levegőm maradt. Értesz engem?"

Úgy tűnt, hogy figyelmesen hallgat.

„Talán nem több puszta szeszélynél – folytattam –, de nagyon szeretnék odamenni. Eressz át, kérlek!"

A membrán megingott.

„Kérlek szépen, eresz át a vezérlőkabinba!"

Enyhén remegve, óvatosan összegöngyölődött, Továbbmehettem.

– És a pisztoly? – emlékeztettem, amikor beszélgetőtársam elhallgatott. – Hová lett? Megígérte, hogy...

– Persze.,. – dünnyögte bizonytalanul. – Egykettőre a vezérlőkabinban találtam magam. Elég sok időt töltöttem ott, alaposan végignéztem a fantasztikusabbnál fantasztikusabb készülékeket, műszereket, melyek rendeltetését a könyvekből már ismertem. A legérdekesebb a vezérlőkabin közepén elhelyezett gömb volt. Egy vékony tűvel apró lyukakat szúrtam bele, és a tűszúrásokkal átellenben a kabin kupoláján, akárcsak egy planetáriumban, csillagok gyúltak ki.

Ha bármely űrszektor valóságos csillagos egét rajzoltam volna ki a gömb felszínére, a csillaghajó azonnal odaröpített volna. A véletlen egybeesés valószínűsége azonban igen csekély volt, és tetszés szerint szórakozhattam. Hirtelen azonban rádöbbentem, hogy már egy óránál is hosszabb ideje vagyok itt, és sürgősen vissza kell térnem a leszállóegységhez, hacsak nincs szándékomban örök időkre itt maradni. Futva indultam vissza.

– Minden világos – érthető módon némi kiábrándultság tükröződött a hangomban. – Szóval a pisztolyt a vezérlőkabinban felejtette.

– Sajnos, nem... A folyosón újból a membránba ütköztem. Már várt engem, nemlétező farkát csóválva.

Úgy tűnt, hogy minden a régi. Ön azonban bizonyára megérti, hogy a helyzet megváltozott.

„Eressz át, kérlek – szólítottam meg –, nagyon sietek!"

Hangomban megérezhette a türelmetlenséget, és elbizonytalanodott.

„Kérlek, engedj át!" A membrán megfeszült.

„Engedj át!" – ismételtem meg. Nyugodt hangon, legalábbis nekem így tűnt.

A membrán egyre szilárdabb lett. Megértettem őt, de ezúttal nem volt időm. Már nem tudtam magamon uralkodni.

„Azonnal engedj át! – most már kiabáltam. – Hallasz engem?!"

Összerezzent, kissé hátrahúzódott, és olyan áthatolhatatlan lett, mint egy várfal.

– Mire ön...

– Igen – bólintott. – Ha nem lett volna nálam a sugárvető, minden másképpen alakult volna. Akkor biztosan megtaláltam volna a kellő szavakat, a kellő hangnemet. Azonban...

Hallgatott egy darabig.

– Azóta nem fordult velem elő olyan eset, hogy elkerülhetetlenül szükségem lett volna fegyverre. Ez természetes. Szerintem a fegyver a gonoszság eszköze, még az is, melyet a felfegyverzett gonoszság elleni harcban használunk. Még a háborúkat, melyekre szinte már senki sem emlékszik, nos még azokat sem pusztán fegyverekkel nyerték meg. Ennek ellenére a maga övén is ott függ az „univerzális szerszám", amely – mint ön oly találóan kifejezte – „egyúttal fegyver is". A napnál is világosabb, hogy lyukat nemcsak a falba lehet ütni. És ön használja, már csak azért is, mert kéznél van. Kizárólag csak ezért. Ön sohasem vadászott?

– Soha.

– Kár – mondta. – Akkor jobban megértett volna. Amikor az ember fegyverrel a vállán ballag az erdőben, minden megváltozik. Mindenre másképpen reagálunk: a hangokra, az illatokra... Másképpen nézelődünk, másképpen megyünk, és másképpen is gondolkozunk. Egyszóval egészen más ember válik belőlünk. Érti?

Majd még hozzáfűzte:

– Ez persze, fordítva is érvényes...

Elment. Alig félóra múltán már be is mondták a járatomat, és a többiek közé vegyülve készülődni kezdtem a beszálláshoz.

Veperdi Gábor fordítása