3.

A startot és a hipertérbe való áttérést Ric, mint mindig, elég tűrhetően viselte el. Az FHCS – a megszokott típus: hatfős legénységgel. A kapitány meglehetősen mogorva fickó volt, egy igen kellemetlen szokással: szótlanul álldogált az ember háta mögött. Ric valahányszor csak hátrapillantott, a kapitányt látta, amint baljós ábrázattal éppen egy poros válaszfalra rajzolgat az ujjával, esetleg a cipőfűzőjét csomózgatja, vagy pedig hangtalanul libben odébb, mint egy látomás. Elég gyakran mondott ostobaságokat, bürokratikus zagyvaságokkal fűszerezve, és Ricnek nem került túl sok fáradságába, hogy rájöjjön: ez egy közönséges ügynök, a csillaghajó igazi parancsnoka pedig szinte biztosra vehetően az a parancsnokhelyettes, aki eddig még ki sem dugta az orrát a kabinjából, s így Ric meg sem tudott vele ismerkedni. Mellesleg, Ric jómaga is helyettesként szerepelt a legénységi listán, méghozzá a navigátor-programozó helyetteseként. A fedélzeten még egy légikisasszony is sürgött-forgott, örökké kíváncsian, mint általában a legtöbb nő. Az ő kíváncsiságában azonban érezhetően volt valami szakmai jelleg. Nyilvánvaló: ő is Ric „kollégája".

Hasonló feltevés merült fel akaratlanul a legénység ötödik tagjával kapcsolatban is, aki bizonyos szempontból Ric közvetlen főnöke volt. Ha valaki, akár a legszerényebb programozói ismeretek birtokában is, szóba elegyedett vele, azonnal tisztába jöhetett azzal, hogy a navigátor ilyen irányú ismeretei még az övénél is jóval szerényebbek. A szolgálati érintkezés során egész egyszerűen Ric mondatait ismételte, kissé átalakítva a szórendet, más helyre téve a hangsúlyt, mindezt, persze, az értelem rovására. A beavatatlanokra mindenesetre ez kellő benyomást gyakorolt. Szerencsére ezek az érintkezések ritkák voltak, mivel Ric a legénység hatodik tagjával lakott közös kabinban, aki ugyan rádiósként volt bejegyezve, viszont – a többiektől eltérően – ő egyáltalán nem leplezte, hogy kém.

A hipertér-kommunikációs készüléken kizárólag dzsesszprogramokat fogott, s a rádiósfülke szinte rezgett a dobszólóktól. A felderítői tevékenységről is sajátos elképzelései voltak. Három hatalmas hajókoffert hozott magával, színültig megtömve a földiek ruházatával, s állandóan azokat próbálgatta. Sminket is használt. Szabályos időközönként új álruhában mutatkozott Ric előtt – hol mint szállodai tisztviselő, hol mint szakállas, részeges házmester vagy akár egy kövér szakács, sovány pincér, sőt, még mosogatólánynak is beöltözött egyszer. „Információra van szükségünk – avatta be Rlcet hitvallásába. – Az információ megszerzésének pedig a legjobb módja: elvegyülni a bennszülöttek között. Nekik mindenről tudomásuk van, és előbb-utóbb valamelyikük biztosan elszólja magát."

Ricnek nem volt ellenvetése, ámbár a rádiós foglalatossága kissé idegesítette. Sok idejét rabolta el – igaz, csak a gyorsulás idején, amíg az FHCS át nem tért a hipertérbe, ahol gyakorlatilag megállt az idő, sőt még egy kicsit visszafelé is forgott. Az idő normális menete csupán akkor állt helyre, amikor a csillaghajó a cél előtt kibukkant a hipertérből.

A hajó tattal előre repült, hatalmas fényoszlopot lövellve ki magából, fokozott ütemben lassítva a hatalmas tömeget. A fékezéskor, amint ez Ric előtt már ismeretes volt, a puszta űrbe szóródott szét ezer villamos erőmű egy teljes évi termelésének megfelelő energiamennyiség, ámbár az adott pillanatban nem ez aggasztotta. Egyéb problémák voltak. A helyettes parancsnok senkit sem engedett a vezérlőkabinba, ahol az egész utazás alatt kucorgott, s Ric csak jó idő elteltével láthatta meg a bolygót a fedélzeti kéMielő-ernyőn keresztül. Amikor végre megpillantotta, mintegy saját magának (senki sem volt körötte) hangosan konstatálta:

– Na, végre itt van a kedves.

– Miféle kedves? – kérdezte féltékenyen a légikisasszony, időközben a fedélzeten teremve.

Ric már kezdte volna magyarázni, hogy miről is van szó, amikor halk zörejt hallott a háta mögött. Hirtelen megfordult, s természetesen a parancsnokot látta, amint ujjával közömbösen köröket rajzolgat a poros válaszfalra. A parancsnok abbahagyta e foglalatosságát, s úgy nézett Ricre, mintha csak most vette volna észre.

– Hol a munkahelye?! – förmedt rá szigorúan. – Ön miért itt tartózkodik, s miért nem a munkahelyén? Haladéktalanul terjessze elő az erre vonatkozó szolgálati feljegyzését!

A csillaghajó gigantikus fényözöne fokozatosan halványult. A száz méter átmérőjű tükör a földet érés utolsó pillanatáig verőfénybe öltöztette az egész űrkikötőt. A halványuló fényben Ric még egy futó pillantást vethetett a leszállópályát körülvevő épületekre, majd mindenre sötétség borult.

– Földet értünk – szólalt meg Ric.

– Milyen érdekes! – lelkendezett a légikisasszony. – Hol vagyunk? Valamilyen bolygón?

– Bolygón? – kérdezett vissza a parancsnok. – Ön téved. Útitervünk részét semmiféle bolygó sem képezi.

Éles sípszó harsant fel. Mindenki hátrakapta a fejét. A fedélzeti hídon egy rendőr állt, gumibottal, pisztollyal, szigorú pillantásokat lövellve egyensapkájának aranyozott szemellenzője alól.

– Mi ez a csoportosulás? – szólalt meg szigorúan a rendőr, a rádiós hangján. – Egy erős lökéstől megszakadt a dzsesszközvetítés. Mi történik itt?

Mindannyiukból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.

– A programozóhelyettes azt állítja, hogy leszálltunk valamilyen bolygóra – szólalt meg a légikisasszony. – De jó is lenne! Már úgy hiányzik az emberi súly!

Minden arc Ric felé fordult.

– Milyen alapon nyugszik azon feltevése, hogy a gondjainkra bízott űrközlekedési eszköz valamely ismeretlen objektumon esetleg földet ért? – tette fel a kérdést a parancsnok.

– Vizuális információszerzés alapján – közölte Ric. – Ha ott balra kitekint, megláthatja az űrkikötő védőkupoláját, és ilyennel csak a bolygók felszínén kiépített űrkikötők vannak ellátva. Jobbra kitekintve egy magas falat és különféle építményeket láthat, amelyek együttesen egy várost alkotnak. Az egész világűrben, legjobb ismereteim szerint, ehhez hasonló jelenségek csupán a bolygók felszínén voltak eddig kimutathatók. És végezetül, ha egyenesen előretekint, egy szkafander nélküli humanoid figyelhető meg. Ott ni, a kikötő előtti téren, egy emelvényen ül.

– Az űr fekete lyukaira esküszöm, igaza van! – jelentette ki a parancsnok. – De mi történt a helyettesünkkel? Figyelmeztettük a vezetőséget, hogy az ilyen tapasztalatlan káderekből összeállított legénységgel bármi megtörténhet az úton. Megbíztunk helyettesünkben, ő végezte a célba állási munkálatokat, és lám, mindez hová vezetett!

– Ön bizonyára megfeledkezett a tervszerű megelőző karbantartásról – sietett Ric a parancsnok segítségére, aki túlságosan Is belebonyolódott a konspirációba. – Elérkezett a kibernetikai berendezések átvizsgálásának és karbantartásának soron következő határideje. Minden bizonnyal ezzel magyarázható a leszállás.

A navigátorfülkéből hangos, sietős léptekkel közeledett Ric bizonyos szempontok szerinti közvetlen főnöke.

– Mindent tudok! – kiáltotta, majd kissé átrendezve Ric utolsó mondatának szavait, folytatta: – A leszállást, mint kiderült, a karbantartó berendezés soron következő kibernetikus átvizsgálása tette szükségessé. Hiszen vizsgálat is szerepel az útitervben?

– Igen – nyögte ki elvörösödve a parancsnok. – Úgy tűnik, hajlamosak voltunk ezt figyelmen kívül hagyni. Kivágódott a vezérlőkabin ajtaja, és megjelent a parancsnokhelyettes. Mint egyik tojás a másikra, úgy hasonlított a dicső Integher fényképére, amit a Legfőbb Felderítő mutatott Ricnek.

– Higgyék el egy dörzsölt veteránnak – szólalt meg Integher –, akármilyen kopók vagy kémek is maguk, az örökmozgót úgysem fogják megtalálni. Most pedig kinyithatják a fedélzeti ajtót.