8.

Szétnézett a kabinban. Egy kevés kávé, két kis pohár az egész, a kabint mégis alaposan összepiszkította. Ronggyal a kezében kúszott a padlón, hogy feltörölje a foltokat. A kiborg segített neki.

– Kell lennie a sarokban még két foltnak. Ügy, jó! Még tovább, jobbra!

– Ez az – mondta Dvinszkij, miközben föltörölte az egyiket. – Hogyan talál rájuk? Szeme van a kabinban?

– Nem – válaszolta a kiborg. – Belevillannak a végtelenségbe. Inerciaimpulzátoraim vannak.

– Azt akarja mondani, hogy reagál a tömegközpont elmozdulásaira?

– Természetesen.

– A kiömlött kávé miatt bekövetkezett elmozdulásra is?

– Miért ne?

– Ehhez fantasztikus pontosság kell!

– Mit tud maga az én pontosságomról?

– Semmit – mondta Dvinszkij. Megtalálta a második foltot is a sarokban. – Nem, nem, semmit sem tudok. Ki-ki önmagához mér. De mondja: hogyan tudott úgy manőverezni, hogy egyszerre csak az ülésben találtam magam? Azt hiszem, megmentette az életemet.

– Nem kell hálálkodnia. Egy meteorit veszélyeztetett bennünket. Tudja, sok-sok röppálya van, amelyeken az expressz kitérhet. Végtelenül sok. És végtelen azoknak a röppályáknak a száma is, amelyeken a tehetetlenségi erő éppen az ülésbe dobja magát. Mi kell még? Egy bizonyos paraméter szerint ki kell választani a legmegfelelőbb utat. Mondjuk a gyorsulás nagysága szerint.

– De hát ez nagyon bonyolult variációs feladat! – kiáltott föl Dvinszkij. – Egyetlen pillanat alatt kell megoldani! Lehetséges ez egyáltalán?

– Tapasztalhatta, nem? – mondta a kiborg. – Ha a döntés egyértelmű, megtalálásának folyamata a fordításra korlátozódik. Egyszerű alkalmazott nyelvészet az egész. Le kell fordítani a feladatot a kiindulási feltételek nyelvéről a megoldások nyelvére. Persze ki-ki más és más sebességgel fordítja le.

– És maga mindenkinél gyorsabb?

– Nem erről van szó – mondta a kiborg. – Ahogy mondani szokás, én mindkét nyelvben perfekt vagyok. Nincs szükségem fordításra. Ha a feladat adott, azonnal tudom a megoldást is.

– A szavait értem, de csak a szavakat – mondta Dvinszkij. – Maga ösztönösen tudja ezeket a dolgokat: olyan ez, mint amikor én átmegyek az utcán, és amit teszek, magától értetődik. De mondja, mért nem úgy kerültem az ülésbe, hogy égnek meredtek a lábaim? A maga számára persze ez is egyszerű.

– Természetesen – mondta a kiborg. – A kabinhoz képest bármilyen helyzetbe tudom állítani magát. Beleültethetem az ülésbe, hozzányomhatom arccal az ablakhoz, ráhelyezhetem a kezét a pultra, és kényszeríthetem, hogy valamelyik gombot megnyomja. Ez a mi kézi vezérlőpultunk csupán fikció. Ha robot vezérli a hajót, a pilótának mindig van lehetősége arra, hogy átvegye az irányítást. A mi esetünkben csak elvben van meg ez a lehetőség. A vezérlőpultról érkező jelzés mozgásba hozza ugyan az egységeimet, de kizárólag tőlem függ, hogy a pult működik-e vagy sem.

– Miért tervezték így? – kérdezte Dvinszkij. Egy másodpercre megint úgy érezte, hogy az a hidegség megdermeszti. – Mi volt a céljuk?

– Senki sem láthatta előre – válaszolta a kiborg. – Mindenki úgy gondolta, hogy a pilóta bármikor átveheti az irányítást. Nem így történt. Az ember rabja az érzelmeinek. Hallucinációi támadhatnak, megtébolyodhat, hatalmába kerítheti a lelke mélyéből föltörő sötétség. Tapasztalatból tudom. S mi minden történhet még az emberrel!...

– És magával?

– Legmélyebb sajnálatomra – válaszolta monoton hangon a kiborg –, velem semmi.