2.

– Üdvözlöm! – szólalt meg a hang. – Vlagyimir Szergejevics Dvinszkij, nemdebár?

Színtelen, monoton, hétköznapi automatahang volt. A kifejezésmód azonban nem a megszokott. „Nemdebár?” Nasztya is mindig így beszél. Fura dolog: alig búcsúzik el az ember az asszonytól, és száll be a gépbe, ugyanazokat a szavakat hallja, amiket Nasztya mondott az utolsó estén. Filozofikus gondolat suhant át az agyán: a gépet a programja a jövőhöz kapcsolja, az embert meg az emlékezet a múltjához. Búcsúzás az embertől, találkozás a géppel. Micsoda analógia! Tán éppen ettől az egyforma szavak? Hülyeség!

– Üdvözlöm! – felelte Dvinszkij.

– Készüljön! – mondta a hang. – Rövidesen startolunk. Nem fél az egyedülléttől?

– Nem.

– Helyes. Bár vannak dolgok, amiket újra meg újra meg kell élni. Nos, rendben. Két héten át én leszek a maga mindenese: a pilótája is meg a beszélgetőpartnere is. Gondoskodni fogok magáról. Mintha az anyja lennék. Vagy a barátnője. Van barátnője, nemdebár?

– Menyasszonyom van.

– Látja, Vologya, még arra is képes vagyok, hogy kitaláljak dolgokat. Ugye megengedi, hogy így szólítsam? Maga harmincéves, én valamivel idősebb. Majdnem egyidősek vagyunk. Szólíthatom így?

– Semmi akadálya – mondta Dvinszkij. – De azt hogy értsem, hogy majdnem egyidősek vagyunk?

– Hosszú történet – válaszolta színtelen hangon a komputer –, elég időm lesz elmesélni, még két hét áll előttünk. A menyasszonya odalent maradt, így hát nincs, aki gondoskodjon magáról. Kivéve engem. Kapcsolja be az övét! Startolunk. Dohányozhat is, ámbár ez tilos. Engem a füst nem zavar. Ha meg tüzet csinálna, majd együtt eloltjuk.

– Nem dohányzom.

– Remek – mondta a komputer. – Mint mondtam, a füst nem zavar, csak éppen büdös. A tűzoltásban pedig kevés örömömet lelem.

– Valóban nem nagy élvezet.

– Maga okos ember, Vologya. Mindent megért.

Nos, rendben. Beszíjazta magát? Remek! Akkor elindulunk.