ELTŰNT EGY ŰRHAJÓ!
– Elvégre szabadságon vagyok – jelentette ki Eo.
Le s fel száguldozott a teremben, nem is nézett a külbiztonsági miniszterre, aki óriási íróasztala mögül nyugodtan szemlélte a jelenetet. Eo dühöngött, mint mindig, ha félbeszakították valamilyen tevékenységét, és becipelték valaki másnak a dolgozószobájába.
– Szabadságon vagyok – ismételte Eo. – De önök mégis utánam jönnek, elráncigálnak a folyó mellől, és helikopteren visszacipelnek a városba. És mindent azért, hogy elmeséljenek egy történetet, amely bár érdekes, de egyetlen olyan használható adatot sem tartalmaz, amelyből kiindulhatnánk.
– Miről beszél?
– Ön is nagyon jól tudja. Azt hiszik, hogy ha elvonulok az isten háta mögötti vadonba, nem viszem magammal a tévémet? Azt hiszik, nem tudom, hogy tegnap az önök felderítő űrcirkálója találkozott egy idegen űrhajóval? És hogy mindez a Mariontól alig egy fényhét távolságra történt?
– Nem tegnap, hanem több mint egy héttel ezelőtt – igazította ki a miniszter. – De mi csak tegnap értesültünk az ügyről. A fény sebessége sajnos korlátozott.
– Ez most mindegy – mondta Eo. – Nekünk az a feladatunk, hogy egymás mellé rakjuk a tényeket. Egyetlenegy tény, ez semmi. Két tényt már valahogyan össze lehet kötni. A detektív munkája három ténynél kezdődik, ekkor már ezeket az adatokat három alapvetően különböző láncra lehet felfűzni. Itt most szó sincs három tényről. De mit is vesztegetem az időmet! Hiszen még probléma sincs.
– Nyugodjék meg – szólt közbe a külbiztonsági miniszter. – Miből gondolja, hogy e miatt az űrhajó miatt hívtam?
– Hát mi másért? – kérdezte Eo. – Veszély. Biztonság. Külső fenyegetés. Nem hiszem, hogy önök kivételek. Annál kevésbé, hiszen ez a foglalkozásuk.
– Részben igaza van – jegyezte meg a miniszter. – Rendkívül elkeserített bennünket az idegen űrhajó felbukkanása. De egyelőre önnek valóban semmi dolga nem lehet ebben az ügyben.
– Akkor meg miért hívatott? – kérdezte Eo. Lassacskán lecsillapodott.
– Történt itt még valami más is – folytatta a külbiztonsági miniszter. – És ez már az ön szakmájába vág. Az Alkalmazott Fizikai Intézetben eltűnt az időgép.
– Hogyan? Ismét Ross készüléke?
A miniszter arcán mosoly futott át.
– Nem, Ross készülékét szigorúan őrzik. Az intézet kidolgozott egy új típust, egészen más alapelvből kiindulva.
– No és aztán? Ezt lopták el? – kérdezte Eo.
– Nem – felelte a külbiztonsági miniszter. – Tegnap próbálták ki, s a gép eltűnt. A pilótával együtt.
– Ha az önök modelljének a működési határa egy hét, akkor semmiképpen sem távozhatott a régmúltba. – Eo szünetet tartott. – És miért nem a feltételezett célba érés időpontjában fújtak riadót, tehát nyolc nappal ezelőtt?
Az Alkalmazott Fizikai Intézet hírnevessége, Kramp idegesen dörzsölte a tenyerét. Meghatározhatatlan korú, köpcös, szakállas férfi volt. A laborban óriási hőség uralkodott, s Kramp arcáról csak úgy patakzott a veríték. Szemét négyszögletes, vastag szemüveg takarta. Mellette a laborszéken forrasztópáka füstölgött. Kramp úgy festett, mint valami rádióamatőr.
– Voltaképpen igaza van – felelte. – De az átvitel pontos idejét csak az utolsó pillanatban állapítottuk meg. Rettenetesen sürgettek bennünket. Nem tiltakozhattunk, ugye megérti?
– Világos – mondta Eo. – Csak az nem világos, hogyan sikerült kiküszöbölniük a paradoxont.
– Mire céloz?
– Nagyon egyszerű – felelte Eo. – Ha önök megjelennek a múltban, akkor megváltoztatják. Éppen ezért aztán a jelennek is meg kell változnia. Régebben ebből azt a következtetést vonták le, hogy az időgép lehetetlenség. Önök megépítették a gépet, de a paradoxon megmaradt. Bebizonyították, hogyan lehet megoldani?
Kramp levette a szemüvegét, és végigsimította lehunyt szemhéját. A szeme gyulladásosan vörös volt. Vállat vont.
– Nem, ezzel nálunk senki sem foglalkozott. Kevés az emberünk.
– De a paradoxonról csak hallottak?
– Persze hogy ismerjük a problémát. Már a könyökünkön jön ki. De azért felépítettük a működő modellt.
– Értem – mondta Eo. – Tehát minden ellenvetést a gyakorlattal cáfoltak meg. De azért az elméleti kérdéseket sem hanyagolták el?
– Természetesen nem – válaszolta Kramp. Előhalászta zsebkendőjét, és homlokáról letörölte az izzadságot. – Modelljeink csak kis távolságra jutottak vissza a múltba. Az átvitelek mérésére különleges készüléket kellett készítenünk. A tervek kidolgozása közben egy sereg új problémát is megoldottunk.
– Én másra gondoltam – vetette közbe Eo. – De menjünk tovább. Azt mondja, hogy a modellek igen kis távolságra jutottak vissza a múltba. Körülbelül milyen időtávolságra?
– Egy nanoszekundumra.[3]
– Csak ilyen kis távolságra? És mivel magyarázható ez? Kramp ismét letörülgette magáról az izzadságot.
– Az energiafelhasználással. A gépek rengeteg áramot fogyasztanak, és még ez is kevés.
Beletúrt az asztalfiókba, és előszedett onnan egy öngyújtóra emlékeztető fénylő paralelepipedont.
– Nézze, ez itt egy ilyen modell. Tízszeres nagyítás.
– Köszönöm – felelte Eo. Az ujjai közt forgatta az egyenközlapot, aztán letette az asztalra. – Végül aztán hogy boldogultak?
– Kieszeltünk valamit – folytatta Kramp. – Más anyagokat használtunk, így aztán ugyanakkora energiával pilóta vezette kapszulát küldhettünk vissza a múltba, mégpedig egyhetes időtávolságra.
– Rögtön pilótával? Kramp hallgatott.
– Nem volt más választásunk. Ilyen nagy időintervallumnál gyakorlatilag tehetetlen a távirányítás. A kibernetikus berendezések túl súlyosak...
– Milyen volt az önök gépe?
Kramp egy áttetsző üvegszivart vett elő a fiókjából.
– Tessék. Százszoros kicsinyítés.
– Hogyan lehet belenézni a belsejébe?
– Hermetikusan záródó zsilipen.
– Miért szükséges a hermetikus zár?
– Tudjuk, hogy a kapszula a múltba távozik. De nem juthat vissza pontosan oda, ahonnan elindult. Hiszen a célba érés pillanatában a starthely foglalt.
– Várjunk csak – szakította félbe Eo. – Aha, most már értem! A gép áll ott. Tessék, folytassa!
– Ha a kapszula néhány kilométerrel feljebb köt ki, az ember megfullad. Miért érne vissza odafönt?
– A kapszula bármely irányba elmozdulhat. Felfelé is. Csupán az a fontos, hogy szabad térségbe jusson vissza.
– Miért beszél kilométerekről?
– A modellekkel végzett kísérleteknél a start és a cél közötti távolság két és fél métert is elért. A méretek elemzése alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a térbeli eltérés körülbelül arányosan növekszik a tárgy méreteivel.
– Várjon csak – szólt közbe ismét Eo. – Aha, értem már! Ésszerűen hangzik, de szeretnék megismerkedni a kísérletek eredményeivel.
Kramp odatolt eléje egy vastag kötetet.
– Ez a legutóbbi beszámolónk. Ebben minden benne van, kezdve az első kísérletektől.
– Köszönöm – felelte Eo. Nagy nehezen begyömöszölte táskájába a könyvet. – A modelleket magammal viszem, ha nem ellenzi. A viszontlátásra!
Felkapta a degeszre tömött táskát, és kisétált a laborból.
Eo dolgozószobája előtt nagy terasz húzódott, innen pompás kilátás nyílt. Közvetlenül a terasz alatt, a szakadékban, a törésvonal cikcakkját követve, egy folyó kanyargott. Távolabb, a túlsó parton, néhány kilométernyire magas fű borította, smaragdzöld rétek terültek el. Még távolabb, egészen a látóhatáron, a fűből zömök fák vízszintes koronái emelkedtek ki. Még távolabb: a föld összeért az éggel, amely kék volt és felhőtlen. A külbiztonsági miniszter Eo felé fordult.
– Ha jól értem, ön se jutott előbbre.
– Nagyon téved – jelentette ki Eo. – Már csak néhány apróság van hátra. Most neki kell ülnöm, és dolgoznom még egy kicsit. Gondolom, minden rendben lesz.
A külbiztonsági miniszter felugrott. A karosszék majdnem felborult.
– Mire alapozza a véleményét?
– Kiderült, hogy rengeteg mindent nem tisztáztak ott az intézetben – felelte Eo. – Különösen a paradoxonnal kapcsolatban. Bizonyára olvasta már, hogy az időgép lehetetlen, mert a segítségével megváltoztathatjuk a múltat és következésképpen a jelent is, holott a valóságban mindkettő változatlan marad. Éppen ez a paradoxon lényege. És aki elszánja magát az időgép megszerkesztésére, annak komolyan törnie kell a fejét, hogy miképpen oldja meg ezt a paradoxont.
– És megoldható egyáltalán?
– Elméletileg igen. Például ha ön átkerül a múltba, láthatatlanná válik, nem lehet érzékelni, s meg lesz fosztva attól a lehetőségtől, hogy beavatkozzék mindabba, ami ön körül zajlik, s így a paradoxon érvényét veszti. Példa rá Ross készüléke.
– Rendben van, nagyon szépen tud magyarázni – mondta a miniszter. – Tehát úgy véli, hogy az eltűnt pilóta most valahol itt tartózkodik a közelben, csak mi nem látjuk, nem érzékeljük?
– Nem feltétlenül – válaszolta Eo. – Én a paradoxon lehetséges megoldásai közül csak egyet említettem. És ha ez nem mond ellent annak, amit tudunk, akkor ez inkább azért van így, mert nem tudunk semmit.
– Világos – mondta a miniszter. – És az intézetben milyen megoldást javasolnak?
– Ők? Semmilyet.
– De hiszen éppen az imént mondta, hogy mindenkinek, aki az időgép megszerkesztésével foglalkozik, komolyan törnie kell a fejét a paradoxon megoldásán!
– Számít is az, hogy mit mondtam! Ők nem foglalkoztak ezzel. Úgy vélik, ha egyszer vannak működő modelljeik...
Eo eltöprengett.
– Ha egyszer vannak működő modelljeik – ismételte meg a miniszter. – És aztán? Szerintem nem fejezte be a gondolatmenetét.
– Várjon csak – mondta Eo. – Bocsásson meg, kérem, de sürgősen a gépterembe kell mennem. Nemsokára visszajövök.
Néhány óra múlva, amikor Eo hazaérkezett, a terasz már üres volt. Eo átment a ház túlsó oldalára a kifutópályához, és a kibernetikus pilóta hívóautomatájába betáplálta a lakcímét.
– Kérem, erre tessék.
– Köszönöm. – Eo kinyitotta az ajtót. – Elnézést kérek.
– Maga az, felügyelő?! – kiáltott fel a miniszter. – Kerüljön beljebb, foglaljon helyet.
A terem tele volt csillagokkal. Az egyik falat teljesen elfedte a tévé képernyője, s rajta hatalmas csillagok hunyorogtak; a szoba inkább egy űrhajó fülkéjére emlékeztetett.
– Egy televízióval felszerelt cirkálónk közeledik az idegen űrhajóhoz – közölte a miniszter. – Most kezdődik a legveszélyesebb szakasz.
– Lehetséges – mondta Eo. – Annak a fickónak már befellegzett. – Meghalt?
– Nem – felelte Eo. – Egyébként mindjárt elmagyarázom.
A falon a kép eltávolodott, most a vezérlőfülkét lehetett látni meg az űrhajósokat. Egyikük elfordított egy fogantyút, s a csillagok széthúzódtak, mintha a csillagos ég képe rohamosan közeledne feléjük.
– Emlékszik, mit beszélgettünk a paradoxonról? – kérdezte Eo. – A paradoxon lehetetlen, ezt próbáltam megcáfolni. Sikerült rátalálnom az igazi megoldásra.
– Elméletileg?
– Szokás szerint – válaszolta Eo. – De már gyakorlati bizonyítással is szolgálhatok.
– Ilyen gyorsan?
– Semmiféle kísérletet nem végeztem – mondta Eo. – Nem vagyok kísérletező alkat. A kísérletet maguk az intézet munkatársai hajtották végre, de az eredményt hibásan értelmezték. Voltaképpen az egész pofon egyszerű. Nézzük: ha ön eltávolodik a múltba, mi akadályozza abban, hogy hasson a jelenre?
A miniszter töprengett.
– Csak azt tudom, hogy akkor értem meg az egészet, ha ön elmagyarázza.
– Elmagyarázom – felelte Eo. – Önt csakis a távolság akadályozza. Hiszen az időgép a térben is megváltoztatja a helyét.
– Igazán? – Csodálkozott a miniszter, és az áttetsző falra bámult.
A csillagok továbbra is kiterjedés nélküli pontok voltak, bár a távolság egyre nőtt közöttük. Lassan az ernyő széle felé közeledtek.
– Nézze csak ezeket a csillagokat – mondta Eo. – Olyan messze vannak tőlünk, hogy mi csak sok-sok évvel ezelőtti állapotukat látjuk. Ha valami történt egyikkel vagy másikkal tegnap, vagy akár tavaly is, mi még nem vettük észre. Hiszen egy ilyen jellegű múlt nincs kauzális összefüggésben a mi jelenünkkel.
A miniszter hallgatott. A képernyő közepén csupán egyetlenegy csillag maradt, a többi már eltűnt. És a csillag egyre jobban növekedett. Eo kinyitotta a táskáját.
– Tessék, itt a grafikon – mondta. – Eddig néhány tucat modellt küldtek vissza a múltba. A vertikális tengely a távolságot jelzi, a horizontális a start és a célba érés közt eltelt időtartamot. Ön szerint mi a feltűnő ezen a grafikonon?
A miniszter nem válaszolt. A képernyőn a csillag éles körvonalú orsóvá alakult át.
– Most mindjárt mindent elmagyarázok – folytatta Eo, és egy halom teleirt papírt szedett elő a táskájából. – A start és a célba érés közt eltelt idő egyenes arányban áll a távolsággal, amelyet osztunk a fény sebességével. Az időben utazva a testek a fény sebességével haladnak a térben, megszorozva a múltban eltelt idővel. Így a paradoxon érvényét veszti.
– Miért?
– Csak – felelte Eo. – Hiszen ha az időgép paradoxonjáról beszélnek, ki nem mondva ugyan, de úgy vélik, hogy a múltba való átvitel a tér egy fix pontján történik. Például most mi itt nézzük a televíziót, aztán valaki egy időgépen egy óra távolságnyira visszamegy a múltba, és összetöri a készüléket. Érti már, hol itt a paradoxon?
– Igen – felelte a miniszter. – Hiszen most már megmagyarázta.
– De mi történik a valóságban? – folytatta Eo. – Mi történik, ha az alapvető elképzelést vesszük, miszerint a paradoxon lehetetlenség, és mi történik a kísérleti grafikonon? A valóságban mondjuk valaki egy fényórányi távolságban van tőlünk. Ahhoz, hogy széttörje a tévékészülékünket, neki magának kell iderepülnie, vagy rádión jeleket küldenie a társainak, de még a rádióhullámok is csak akkorra érkeznek ide, amikor ő elindult a múltba, s a paradoxon nincs sehol. Most már érti?
– Azt hiszem, igen – válaszolta a miniszter. – De mi köze van mindennek a mi ügyünkhöz?
– Nagyon sok – mondta Eo. – Az időgép hét nap távolságba ment el a múltba. Az előbb kifejtett okok miatt a gép rendkívül messze került tőlünk: egy fényév távolságra. Érti már? A televízió felé fordult, s egy ideig a képernyőn látható tárgyat figyelte. Aztán a táskájából elővett egy apró üvegorsót.
– Gyönyörködjék az „ellenséges felderítő” makettjében – mondta. – Százszoros kicsinyítés.
A videofon felberregett. A képernyőt megtöltötte a miniszter arca.
– Bocsásson meg, felügyelő. Nem zavarom?
Eo a kapcsoló felé tapogatózott.
– Jó estét.
– Hivatalos ügyben zavarom – közölte a miniszter. – Milyen sötét van ott magánál!
Eo nem nézett a képernyőre, hanem előrebámult, túl a szélvédő üvegen. Az ég még világos volt, bár a nap már lenyugodott. Lebukott a bal part mögött, túl a magasra nőtt erdőn, amely végigkísérte a folyó kanyarulatait, s az égnek az a fele még őrizte az alkonypír visszfényét. Odafönt azonban már csak a fakó kékség terült el, s a víz is sima és szürke volt, mert az ég tükröződött benne, amely lassan-lassan elsötétült, de a szél egyáltalán nem fújt, napnyugta után nyomban elcsitult, s a folyóban is csak néha szélesedtek a fickándozó halak vízgyűrűi.
Közvetlenül Eo előtt, szinte a látóhatáron két jelzőárboc olvadt össze, élesen kiváltak a fényes ég hátterén.
– Tessék, hallgatom – szólalt meg Eo. – De az isten szerelmére, nehogy helikoptert küldjön ide!
– Más természetű ügyben keresem. Felügyelő, gratulálok!
– Gratulál? – álmélkodott Eo.
Előrenézett. Az ég világos volt, s a víz a csónak oldalánál sima és sugárzó, de egy kissé távolabb, ahol a part árnyékai már ráborultak, olyan sötét lett, hogy összeolvadt a földdel.
– Tudja, hogy szeretem a világos ügyeket – folytatta a miniszter. – Rövidre fogva, önt és Krampot felterjesztik a Bolygó idei fizikai díjára.
– Engem és Krampot? – csodálkozott még jobban Eo. – A Bolygó fizikai díjára? Talán csak nem az időgépért? De mi közöm van nekem ehhez?
– Ne beszéljen ostobaságokat! – nevetett a miniszter. – Ki adna Bolygó-díjat bárkinek is egy olyan időgépért, amelyről nem lehet tudni, hová röpíti az embert?
– Akkor most már semmit sem értek – jelentette ki Eo.
Az egymást takaró pontok leváltak a látóhatárról, már egészen közel jártak, a jelzőárbocok szétnyíltak, mert Eo párhuzamosan futott a parttal, nehogy belerohanjon egy kőhalomba.
– Rögtön megmagyarázom – folytatta a miniszter. – Ismétlem: miféle időgép ez? Ez már nem időgép, hanem űrhajó.
– Űrhajó?
– Igen – válaszolta a miniszter. – Emlékszik, mennyi idő alatt jutott el ez a szerkezet a célig? Mínusz egy hét. És mennyi idő alatt fogják visszahozni? Sokkal tovább tart majd, de ellenkező előjellel. Gondoljon bele ezekbe a számokba. Nyomban meg fogja érteni, hogy ez egy eszményi űrhajó, s az egésznek az elméleti és gyakorlati alapját ön teremtette meg. Az időben fogunk utazni, hogy helyet változtathassunk a térben.
– Várjon csak – mondta Eo –, hadd gondolkodjak! Aha, most már kezdem érteni.
– No látja – fejezte be a külbiztonsági miniszter. – Azért én is tudok magyarázni.
Apostol András fordítása