A PROGRESSZOR-AKCIÓ

Ritz ott állt az űrhajó lakóegységének két hatalmas, párhuzamos tükre közt, és elmélyülten tanulmányozta új testét, amelyet sűrű, vöröses szőrzet borított. Pontosan úgy festett, mint a képeken: erős volt, egészséges, mindenütt keskeny izmok borították. Tökéletes volta csakis lelkesedést válthatott ki bárkiből.

Ám új arca sokkal kevésbé tetszett Ritznek. Rövid, merev szőrzet, vastag ajkak, homloka gyakorlatilag nincs is, az apró szemek tompán pislognak... Nem is arc ez, hanem undorító majompofa, az intelligencia legkisebb jele nélkül. Szinte állatkerti ketrecért kiált.

Ritzet csak az vigasztalta, hogy míg meg nem érkezik rendeltetési helyére, senki sem láthatja. A csillaghajó fedélzetén Ritzen kívül teremtett lélek sem volt. Szigorúan titkos küldetésben járt.

– Most kaptad meg a diplomádat – mondta neki egy héttel korábban az audiencián a vezető felderítő. – Ne reszkess már, és hallgass figyelmesen. Vagy figyelj hallgatagon, ahogy tetszik. Őszinte leszek: ezek az én pojácáim fabatkát sem érnek. Az iskola vezetősége téged ajánlott.

Ritz az előírásoknak megfelelően lesütötte szemét, az asztal kék üveglapjára meredt, és illendően zavart képet vágott. A vezető felderítő folytatta:

– Nem titkolom, a helyzet több mint rossz. A Galaxis légkörét megmérgezi a konkurencia. Egyre nagyobb ütemben szaporodnak a szupercivilizációk és azok az izék, hogy is hívják őket...

– Hiperkultúrák – súgta Ritz.

– Úgy, úgy – bólintott a vezető felderítő. – Ördög tudja, honnan bújnak elő, mint a gombák eső után, de nem is ez a dolog lényege. Eredetük nagy titkával majd még foglalkozunk, de később. Mit művelnek ezek a végképp elszemtelenedett galaktikus bandák? Meghódítják az egész világegyetemet! Anélkül hogy bárkitől engedélyt kérnének, űrhajókat építenek, és beleköpnek a levesünkbe. Oxigénburokkal veszik körül a bolygókat, erdőket telepítenek, állatokat tenyésztenek, városokat alapítanak, metrót fúrnak, állatkertet, bölcsődéket építenek! Egyszóval, teljesen elszemtelenedtek! Különösen pimaszak az úgynevezett földlakók.

– Tanultunk a földlakókról – emlékezett Ritz. – Ritka kártékony és ravasz népség.

– Tűrhetetlenné váltak! – csattant fel a vezető felderítő. – Kész katasztrófa! – Öklével lecsapott a kék üvegre, majd lehiggadva hozzátette: – Ha nem nyújtunk segítő kezet valakinek, még élénkbe vágnak... – Kérdő pillantással nézett Ritzre.

– Ha élénkbe vágnak, lemaradunk – vonta le a logikus következtetést Ritz.

– Úgy van – bólintott a vezető felderítő. – Ezt nem tűrhetjük. Elárulok egy titkot. Dicső hajóink eljutnak a végtelen űr minden részébe. Feladatuk magasztos: egy olyan bolygót kell találniuk, amelyet vontatókötélre vehetünk. Hihetetlen mennyiségű energiát ölünk ebbe a dologba. Elvben információt kell nyernünk cserébe. De elképzelni sem tudod, mit hordanak nekem össze rendszerünk határain túlról azok a hatökrök.

– Sejtem – vetette ellen Ritz. – Hírt hoznak szupercivilizációkról és hiperkultúrákról, amelyek oxigénburokkal veszik körül a bolygókat, erdőket telepítenek, állatkertéket és bölcsődéket építenek...

– Honnan tudod? – vált óvatosabbá a vezető felderítő. – Szóval ide jutottunk. Ahelyett hogy gyűjtenék az információt, kifecsegik. A disznók! Tudod, miben különbözik egymástól az ember és egy portré?

– Nem – ismerte be Ritz.

– A portrét előbb felakasztják, aztán lekapják. Az ember esetében ez fordítva van – magyarázta a vezető felderítő. – De most nem érek rá ezzel foglalkozni. Szerencsére nemcsak a kozmosz legtávolabbi pontjairól kapunk információt, hanem a legeslegtávolabbi múltból is. Hiszen ott is megvannak az embereink. Kiváló munkaerők, nem a mostani semmittevők, ők akkurátusan eljuttatják hozzánk a jelentéseiket.

– És hogy lehet átdobni őket a múltba? – Ritz képtelen volt leplezni értetlenségét. – Kronomobilon?

– Semmi szükség ilyesmire – öntötte el a düh a vezető felderítőt. – Miért kellene ügynököket telepíteni, mikor ott vannak a helyi káderek? Civilizációnk évmilliók óta létezik változatlan formában. És szervezetünk is.

– És hogyan tudják átadni nekünk az információt?

– És ez az iskola legjobb növendéke! Ugyanúgy, ahogy mi küldjük jelentéseinket a jövőbe. Az utolsó bitig minden objektív információ bekerül a titkos archívumok széfjeibe, és a maga útján el is jut a jövőbe mindenféle ostoba kronomobil nélkül. Hiszen elolvasható holnap, ezer év múlva, bármikor. A legbiztosabb időgép a páncélszekrény. Világos?

– Azt hiszem, igen – motyogta Ritz. – És nem évül el; nem öregszik?

– Az objektív információ? – hahotázott a vezető felderítő. – Megöregszenek az emberek, a gépezetek, a nézetek, de az információ soha! Az igazság vagy hazugság, amit egyszer kimondták, megmaradt annak, amh Különben szemétre vethetjük az egész formális logikát, amelynek tételei között vannak igazak és hamisak, de ez a minőségük nem függ az időtől. Az információ felett egyetlen törvény uralkodik – megőrzésének törvénye. Még a feldolgozás módjától sem függ. A legértékesebb felderítési adatok akkor kerültek az archívumainkba, amikor a mostani szupercivilizációk még gyerekcipőben jártak. Nemhogy csillaghajókról, még tutajról sem álmodtak! Galaktikus hiperkultúrák! Tudod, mit találtam az egyik jelentésben? Ritz tagadóan rázta meg a fejét.

– Helyes – nevetett fel a vezető felderítő. – Nem is tudhattad eddig. De most megtudhatod. Megtudhatsz mindent, kivéve a tér és az időbeli koordinátákat. Embereink a Galaxis peremén olyan bolygóra bukkantak, amely minden szempontból kielégíti igényeinket. Nincs rajta sem szupercivilizáció, sem hiperkultúra, de van élet. Igaz, a bennszülött humanoidok vadak, törzsi hordákban élő barlanglakók. Összesen vagy kétszázezren vannak. Az akkori vezető felderítő ügyet sem vetett a jelentésre, a hülye. Vagyis inkább derék fickó – helyesbített rögtön a vezető felderítő. – Ő más, szintén magasztos célokat követett. Most más időket élünk, megkezdjük a Progresszor-akciót. A dublőröddel együtt most rögtön átmész a biolaboratóriumba, ott majd kaptok a pofátokra! Úgy értem, átalakítanak benneteket a vad humanoidok képére. Aztán űrhajóra raknak – itt felvihogott a vezető felderítő –, elvisznek arra bolygóra, és kitesznek – megint vihogott – valami lakatlan helyen. A konspiráció érdekében. A feladatod: beépülni a legközelebbi törzsi hordába, rövid időn belül vezérévé válni és hordatársaidat az általad ismert cél felé vezetni. Pontosabban a haladás ragyogó csúcsai felé.

– Miféle csúcsok felé? – Ritz nem értette.

– Hát ez már mégiscsak sok! – dühödött fel a vezető felderítő. – Hogy a te törzsi hordád hódítsa meg a szomszédait, perspektivikusan pedig az egész bolygót. Amikor már az egész civilizált lesz, megjelenünk, és vontatókötélre vesszük. Érted már?

– Igen – bólintott Ritz. – Csak... Elég régen jártak ott a mieink. Hosszú idő telt el azóta...

– És? ¦– kérdezte türelmetlenül a vezető felderítő. – Mire akarsz kilyukadni? A koordinátákat úgysem csalod ki belőlem, ne is reménykedj.

– És ha ezalatt már betolakodott oda valamelyik szupercivilizáció? – bökte ki Ritz.

A vezető felderítő harsányan felnevetett.

– Mire tanítanak benneteket az iskolában? Hiszen mindenkinek tudnia kell, hogy ezeknek a civilizációknak van egy idióta alapelvük: nem avatkoznak bele a kevésbé fejlett bolygók ügyeibe. Szerintem nagyon helyes alapelv. – Megint elnevette magát. – No és ellenőriztem: több évezrede egyetlen idegen hajó sem közelítette meg. Érted?

– Igen – bólintott Ritz.

– Akkor indulj – utasította a vezető felderítő. – Sok sikert!

Ez egy héttel ezelőtt volt. És Ritz – a vad humanoid testével elégedetten, de arcával elégedetlenül – most kilépett a tükrök közül, és a legközelebbi illuminátorhoz ment. Közönséges utasként repült, mindent az automaták intéztek. És ez őt tökéletesen kielégítette. A bolygó egyre növekedett, szűziesen érintetlen volt, kék-fehér és nagyon szép. Lakatlan térségek úsztak el a hajó alatt: kék tengerek, a sarkvidékek csillogó jégsapkája, sárgán virító sivatagok, zöldellő erdők...

Ha valóban kétszázezer vad humanoid él itt, mindegyikükre körülbelül ezer négyzetkilométernyi szárazföld jut.

A csillaghajó – a távolsági felderítés adatai alapján pontosított programnak megfelelően – lendületesen ereszkedett lefelé.

Lentről egyre közeledtek a csillogó hegycsúcsok. Hó és jég borította őket, helyenként Csupaszon meredeztek a sziklák. Az űrhajó lágyan leereszkedett egy hóbuckára. Kinyílt az ajtó, és Ritz kiugrott a bolygó felszínére.

Durva talpbőrét perzselte a hideg. Csontig ható szél fújt. Ritz egy hóval borított, meredek lejtőn állt. Jobbról sziklafalak meredeztek, tőle balra szakadék tátongott. A napsütésnek semmi ereje sem volt. A halványkék égbolt hideget árasztott. Kemény fagy volt.

Ritz visszafordult az űrhajó menekvést jelentő ajtaja felé. De az ajtó már nem volt mögötte, a hajó sem, csak egy nagy átmérőjű, nem túl mély, kerek lenyomat látszott a hóban. Ritz felnézett. Az elmosódó, színes folt lassan emelkedett egyre feljebb.

Az űrhajó, amelyet különleges álcázó erőtér vett körül, már vagy negyven méter magasra emelkedett.

Ritz jobb keze automatikusan megtapogatta a szőrös bal csuklóján lévő keskeny fém karkötőt. Ha megnyomja a gombot, az űrhajó nyomban visszatér. De a szerkezet csak egyszer használható: ha most igénybe veszi, tönkreteszi

az egész programot, még mielőtt elkezdődött volna.

A hajó felszívódott az ég kékjében. Ritz lefelé fordította tekintetét. Sehogy sem tetszett neki ez a lakatlan vidék. „Mit fogok inni? „– gondolta.

„Miért? „– kérdezte magát gondolatban, de választ nem talált. Egyetlen vad humanoid jut az erdők, sztyeppék, sivatagok ezer kilométereire... De a hegytetőn? És ha mégis elavult mára a régi információ, és a vad humanoidok elszaporodtak, a hegyekbe is eljutottak?

„Mit fogok inni? – gondolta Ritz. – Hol alszom? Mit eszem?” Lehajolt, és szőrös tenyerébe vett egy maréknyi ropogós havat. A fehér massza elolvadt a szájában, ehetőnek bizonyult, de kevéssé volt tápláló.

– Tkur ba – mondta a helyiek nyelvén, amit tökéletesen elsajátított a repülés egy hete alatt. – Tkur tkur.

Normális nyelvre lefordítva ez annyit jelentett: „Fázom. Nagyon fázom.” A barbár szavak furcsán csengtek a ritka levegőben.

„Hiszen itt levegőt sem kapok” – gondolta dühösen. Szőrös karjaival átfogta önmagát. Kézfeje belemerült a sűrű, vöröses bundába. Hálás lehetett a szakembereknek, hogy így felöltöztették. No és a helyi humanoidoknak is, hogy ilyen vadak és torzonborzok. Csak egy kicsit értelmesebbek lennének...

Akaratereje megfeszítésével Ritz arra kényszerítette intellektusát, hogy másik témára kapcsoljon át. Akár hideg van, akár meleg, a feladat első részét teljesítette, ideje megkeresni a legközelebbi hordát, hogy elvegyülhessen. De hol lehetnek potenciális hordatársai? Ezer négyzetkilométerre egyetlen humanoid... Merre keresse őket?

Csakis lefelé – világosodott meg hirtelen előtte. Lejjebb nincs hó, és több a levegő. A szikrázó hegycsúcsok közt hiába is keresné a vadembereket. És ami a legfontosabb: a programnak megfelelően a hajónak a legközelebbi humanoid törzs táborával szemközt kellett Ritzet leraknia. A tábor tehát valahol ott elöl lehet.

Ritz elindult lefelé, óvatosan a lába alá nézve. Mégis hol térdig, hol derékig süppedt a hóba, olykor el is esett. Igaz, ez, nem zavarta. Egy primitív társadalom vezérének, nagy cél felé kormányzójának érezte magát. A szakemberek csak a testét változtatták meg, intellektusa a régi maradt: fegyelmezett és pontos, fejében magasztos gondolatok kavarogtak.

Ritznek hirtelen megint eszébe jutottak a vad humanoidok. Egy másodpercig úgy érezte, valami fontos összefüggés van köztük és a hiperkultúrák között, de már nem volt ideje végiggondolni, mert...

A völgyből ketten jöttek felfelé, pont vele szemben. Nyilvánvalóan értelmes lények voltak. Ám korántsem azok a vad humanoidok, amelyeknek háromdimenziós képeit Ritz nemrég oly alaposan tanulmányozta minden szemszögből a központi felderítés archívumában. Ezek ketten szemlátomást az egyik olyan galaktikus szupercivilizáció képviselői voltak, amelyek eredetén törte éppen a fejét.

Magas, kétlábú, egyfejű, értelmes lények voltak, élénk színű, testhezálló kezeslábasba öltözve. Tiszta, napbarnított arcuk felső részét sötét szemüveg takarta. A nagyobbik lény hátán levő zsákból még egy példány – nyilván a kicsinyük – bámult Ritzre nagy, kerek szemekkel. A felnőttek rövid fémeszközt tartottak a kezükben, talán a jeget törték vele.

Mozdulatlanul megálltak vagy százlépésnyire tőle, és őt nézték. Ritz ágya úgy dolgozott, akár egy komputer. „Azonosítsd őket, azonosítsd – gondolta lázasan, miközben vastag majomajka hangtalanul mozgott, sorolva a bemagolt ismertetőjegyeket. – Szupercivilizációk és hiperkultúrák... Osztályozás... Emlős humanoidok... Arkturusz-14? Azoknak két pár kezük van, nem stimmel... Betelgueze-2? Nem, azok négylábúak... Szíriusz-6, Antaresz-8, Protion-11, Protion-11? Ormányosok... Capella-7, Vega-5... Gyorsabban! Denebosz-8? Harmadik szem a homlok közepén... Algol-1... Algol-1? Szárazföldi polipok... Canopus-2? Kétfejűek... Gyorsabban... Föld!”

Ritz hirtelen megérezte, hogy szőrös hátán a fagy ellenére is hideg verítékpatakok folynak végig és rögtön fel is száradnak. Vaskos majomajkával lázasan motyogott: „Leírás: fejek száma – egy. Lábak száma – kettő. Kezek száma... Fülek... Ajkak... Átlagos magasság... Feltételezett tömeg... Jellemző kedvtelések: sí, vívás, alpinizmus... Alpinizmus!”

Nehézkesen lehuppant a hóra. Semmi kétség, ők azok, a földlakók, a kártékony és ravasz földlakók. Nem elég, hogy telerakták óvodákkal az egész Galaxist. Mégiscsak elavult az információ: itt, ezen az érintetlen bolygón is megvetették a lábukat. Ott, ahová Ritz rendkívüli megbízatással érkezett, hogy ismeretlen cél felé vezesse... „Több évezrede egyetlen idegen hajó sem közelítette meg” – jutott hirtelen eszébe.

Agyában mintha kattant volna valami. Valamikor nagyon régen vad humanoidok éltek itt, most pedig szupercivilizált földlakók. És egyetlenegy idegfen hajó sem járt itt. Vagyis az utóbbiak az előbbiektől származnak – ez az egyetlen vitathatatlanul logikus következtetés lehetséges. Ez hát a nagy titok, azoknak a szupercivilizációknak a rejtélye, amelyek egykor nem léteztek, de mostanában oxigénburokkal veszik körül a bolygókat, metróvonalakat fúrnak a felszín alá, bölcsődéket és állatkerteket építenek...

És állatkerteket.

Ritz hátrálni kezdett, anélkül hogy felállt volna. Felmerült előtte a lakórészleg két hatalmas, párhuzamos tükre, látta tulajdon bozontos testét, keskeny izmai dudorodását, szőrös, lapos pofáját az apró szemekkel. Saját majompofáját.

Kitapogatta bal csuklóján a keskeny karperecet, megnyomta a gombot, és el sem engedte mindaddig, amíg közvetlenül előtte e nem ereszkedett a hóra a hajó színes, elmosódó, álcázó erőtérrel körülvett foltja. És alig tárult fel vendégszeretőén a zsilip, bemenekült a hajó melegébe.

„A nagy titok – gondolta, miközben az űrhajó simán emelkedett a sötétedő égbolt magasságába. – Nesze neked nagy titok...” Hazafelé egész úton ezeket a szavakat ismételgette, mint valami imádságot, még akkor is ezt mormolta, amikor újra és újra végighallgatta azt az ismeretlen nyelvű párbeszédet, amelyet a hajó külső mikrofonja rögzített a felszállás első pillanataiban. A nagy titok megfejtésén kívül ez volt az egyetlen objektív információ, amit Ritz haza tudott vinni.

Női hang: Hát ez furcsa, Szása. Hosszú idő után végre eljutottunk szabadságra, és máris mennyi mindent láttunk: hegyeket, jetit, ufót...

Férfihang: Igen, Katyenka. És van még két hetünk. Mit gondolsz, ne ugorjunk el a Loch Nesshez?

Ritz semmit sem értett, nem ismerte ezt a nyelvet. Őt másra tanították.

Weisz Györgyi fordítása