Utószó a jelen kiadáshoz
Kísértetjárta paloták és mérgezett kelyhek
Gloriána világa
Bár a regényről elismeréssel írt a sajtó, és számos díjat is nyert, a kezdetekben, 1978-as angliai megjelenéskor rögös utat kellett megjárnia. A Times irodalmi melléklete jó ideig becsmérlően írt róla, és ez néhány televízióban megjelenő hírességet is arra ösztönzött, hogy azt hangoztassák, utálják a könyvet. Germaine Greer, ajkán a gúnyos fintorral, amilyenre csak ő volt képes, és Yehudi Menuhin, szinte remegve az undortól, ahogy csak ő tudott, arról beszéltek, hogy egyenesen gusztustalannak tartják a regényt, miközben beismerték, hogy valójában nem olvasták. Sokáig úgy éreztem, átok ül a munkámon, ám idővel jobbra fordultak a dolgok, és megjelentek az első pozitív kritikák is. Angela Carter, Carolyn Slaughter és D. M. Thomas nagyon kedvesen írtak róla, és Peter Ackroyd nem csak írásban dicsérte, de a televízióban és a rádióban is elismeréssel szólt róla. Az Egyesült Királyságban és Lengyelországban bestseller lett belőle, és számos más országban is kiadták. Nagy örömömre szolgál, hogy kijelenthetem, angol nyelven azóta is folyamatosan nyomtatásban van. Angliában jelenleg két kiadásban is kapható, mivel legnagyobb örömömre a nagyszerű Fantasy Masterworks sorozaton belül is kiadták. Bízom benne, hogy mindennek említése nem tűnik szerénytelenségnek, mivel a mű két általam nagyon kedvelt könyv hatására született, melyek vitathatatlanul korszakalkotó mesterműveknek számítottak a maguk korában, egymástól közel négy évszázadnyira. Az első Spenser The Faerie Queene című műve, a másik pedig Peake Titus Groanja.
Felesleges mondani, hogy soha nem lehetett részem abban a megtiszteltetésben, hogy személyesen találkozhassam Spenserrel, ám Peake-et volt szerencsém jól ismerni. Ő már akkor is rendkívül kedves volt velem, amikor először kisfiúként találkoztam vele az 1950-es években. E találkozásunk után jó barátságba kerültünk, s mikor szörnyű betegsége kialakult, kötelességemnek tartottam megtenni mindent annak érdekében, hogy hírnevét és munkásságát életben tartsam, hisz egy időben csökkent a népszerűsége. Különösen büszke vagyok arra, hogy a néhány éve elhunyt Oliver Caldecottal együtt fontos szerepem volt abban, hogy a Titus sorozatot a Penguin kiadó Modern Classics gyűjteménye kiadja, miáltal végül jelentős olvasótáborhoz eljuthatott. Peake igazi zseni volt, aki legalább annyira ügyesen rajzolt és festett, mint amennyire tehetséges író és költő volt. Szerencsésnek tartom magam, hogy ismerhettem őt és családját. Felesége, Maeve Gilmore maga is kiváló művész volt, akárcsak fia, Fabian. Jelen írásommal egyidejűleg egy személyes emlékiraton is dolgozom gyermekeik, Sebastian, Fabian és Clare közreműködésével, melyben Mervyn és Maeve szép szerelméről írok – arról a szeretetről, mely összekötötte őket, s melyet Mervyn életének utolsó évei komoly próbatétel elé állítottak. Peake mind emberileg, mind művészileg igen magasra tette a mércét, s örök példaképet jelent számomra. Ő volt az, aki ráébresztett, hogy lehet igazi emberi kérdésekről írni a fantasy műfajában is. Ifjúkori műveim leginkább hősi kalandregények voltak, de mindig is szerettem volna írni egy olyan könyvet, mellyel előtte tisztelgek.
Egy régebbi cikksorozatban, amelyet a brit Science Fantasy című lap számára írtam A fantasy aspektusai címmel, azzal a gondolatkörrel foglalkoztam, melyet Harry Levin az „elme kísértetjárta palotájá"-ként emleget, s egy oly generációnak volt sajátja, amelyik nem csak Kafka szürreális példázatainak pszichológiai és filozófiai mélységeit ismerte fel, de a legelvontabb művészeti fogalmakat is a tudattalanhoz való viszonyukban értelmezte, illetve annak alapján, hogy azok miként tükrözik a társadalmat. Peakehez hasonlóan én magam is a The Pilgrim's Progress (A zarándok útja) című művön, Bunyan nagy morális allegóriáján nőttem fel, és ártatlanul úgy hittem, minden könyvnek legalább két jelentésréteggel kell bírnia. Ezzel a felfogással olvastam a Gormenghast-történeteket is, bár Peake maga tagadta, hogy a műnek bármely mögöttes jelentése lenne. Ugyanígy olvastam Lovecraft és más fantasy írók műveit, akik ugyancsak tagadták, hogy bármely mögöttes jelentéstartalmat szántak volna műveiknek. A fantasy aspektusai című munkám egyes részeiben, melyek később egy hosszabb esszém, a Wizardry and Wild Romance alapját képezték, rávilágítottam, hogy Gormenghast egy emberi koponyát is jelképezhet, melynek üregei és katakombái a psziché működését illusztrálják.
Hasonlóképp Spenser allegóriáját is úgy értelmeztem, miként ő maga: ő úgy látta, a keresztény lovagi értékek Gloriána, a „Faerie Queene" (vagyis Tündérkirálynő), azaz I. Erzsébet személyében testesültek meg. A tündérbirodalom udvarát benépesítők sok esetben a kortárs olvasók által jól ismert, s könnyen felismerhető figurák voltak. Spenser azon erényekért dicsőítette Erzsébetet, melyeket kora Angliájának tulajdonított. Azt ritkán vitatják, hogy ez egy politikai dokumentum, s – akárcsak a különféle „Artúr korabeli” kerekasztal történetek, s más lovagkori történetek reprodukciói – azt a célt szolgálta, hogy a Brit Gyarmatbirodalom megszületését bemutassa. Talán Ariosto Orlando Furiosója teljesebb, és jobban sikerült modellnek tekinthető; az ő munkájával szemben nem voltak érveim. Ám kitartó imperializmusellenes emberként Spenser művével néhány ponton szembehelyezkedtem, bármennyire becsültem is művét. Mindkét szerző szóban forgó könyvét eredetileg fiataloknak szánt kiadásban olvastam. Akkoriban persze még kétkedés nélkül elfogadtam a lovagiasság azon eszméit, melyeket e művek megjelenítettek (még mindig sokszor látom kárát a „nemes önfeláldozás” erényének). A többi angol iskoláshoz hasonlóan kétségkívül én is magamba szívtam Marlowe és Shakespeare gondolatait, miszerint a királyok valamiféle istenségek. Ahogy idősebb lettem – bár e két klasszikus iránt való lelkesedésem nem csökkent – a világ egyre összetettebb lett, s én elkezdtem megkérdőjelezni néhány alapvető feltevésüket. Kezdtem ráébredni, hogy az általuk kínált idealizmus némiképp ellentmond a saját tapasztalataimnak – elvégre én magam olyan korban nevelkedtem, amikor a brit imperializmus alapvetései kérdőjeleződtek meg. A viktoriánus pompa és élethelyzet után teret kaptak az olyan racionális elmék, mint Aldous Huxley és George Orwell, akik látták azt is, hogy az emberi idealizmussal mily könnyen vissza lehet élni, ha nagy hatalmú önös érdekek szolgálatába állítják. Első tizenöt vagy húsz évemben tanúja voltam a Brit Gyarmatbirodalom hanyatlásának, amint egyre több és több terület követelte a függetlenséget. Kortársaimmal együtt tapasztaltuk, hogy csapataink „rendőr-szerep” ellátására kényszerülnek olyan területeken, ahol igazán soha nem láttak bennünket szívesen. A Birodalom a végét járta, és ekkor szembesültünk azzal, hogy mennyire népszerűtlenné lettünk az évek során, amíg nekünk azt tanították, hogy a „törvény nélkül élő alacsonyabb rendű népek” mily hálásak a birodalom zászlaja nyújtotta védelemért. A média elkezdte feltárni, hogy az illúzió és a nyers erő minő keveréke tartotta fenn bennünk ezt a képet.
Amikor magam is elkezdtem regényeket írni, szinte nem is tudatosan, ősi birodalmakat választottam témául (mint például Elric Melnibonéja), melyeknek hatalma véget ért; írtam a pompáról és a ceremóniákról, amik fenntartották hatalmukat és dicsőségüket; s írtam a hazugságokról és erőszakról, ami az egyet nem értőket elbátortalanította. A Bastable főhadnagyról és a Pax Britannica hatalmas léghajóiról; a Jerry Corneliusról és a hitelét vesztett autoritásról; vagy akár a kegyetlen Gran Bretan birodalomról szóló történeteim mind egy témának a variációi voltak, akárcsak a Gloriána, mely egy asszony történetét mondja el, aki a közösség előtt az államot testesítette meg, de a magánélete fájdalommal, frusztrációval és zavarral volt tele.
”Lovagi eszmék tartják az államot” – E szavakat adtam Montfallcon szájába a Gloriána befejezetlen musical változatában, melyet Peter Pavlival együtt írtam, szándékosan megtartva a Britten-opera címét, ám magába a történetbe nagyon is más csavart vittem. „Az államférfi bűvész csupán, ki a koronának bűvöl: mosoly megvetés felett, kötéltánc és piruett. ” – folytattam, talán az egyik legelső politikai utalást téve azokra az ügyes manipulátorokra, akik a politikai fordulatok felett bábáskodnak, előre vetítve ezzel a modern média illúziókeltésre való képességét, s ama törekvését, hogy érzéseinket a saját érdekében használja, s eme érdekről elhitesse velünk, hogy nekünk is sajátunk. Egy populista, látszólag áttekinthető demokráciában a kormánynak mind messzebbre és messzebbre kell mennie torzításaiban ahhoz, hogy meggyőzzön bennünket reálpolitikája erényes szándékairól. A Gloriánában azt a kérdést vizsgálom, hogy vajon az eszköz igazolja-e a végkimenetelt, és hogy vajon a csillogó-villogó konstrukció végül nem elpusztítója-e annak, aminek megóvására eredetileg született, bármennyire sikeresnek tűnt is a kezdetekben.
A Gloriána nem egy erkölcsi tanmese, a szó szűkebb értelmében véve. Igazság szerint a nemes spenseri ideállal szemben kínál érvet – a reneszánsz lovagi ideálokkal szemben, melyeknek felélesztésével honatyáink olykor mind a mai napig kecsegtetnek. Napjainkban kevés intelligens embert téveszt meg a nemes imperialista harcról szóló maszlag, vagy akár az a fajta hősies önfeláldozás, melyet Alexander Korda vagy John Ford mozifilmjei a harmincas években megjelenítettek. A kormányban helyet kapó realisták mind olvasták John Le Carre regényeit vagy látták Az elnök embereit (The West Wing). Mára már megértettük a felvilágosult önérdek fogalmát, még ha nem is mindig értjük a háborúkat, melyekbe belekeveredünk. Még arról a vakhitről és fanatizmusról is van fogalmunk, melyek jegyében e háborúk zajlanak. A Gloriána ilyen szempontból semmiképp nem hat a reveláció erejével. Valamilyen szinten foglalkozik ugyanakkor az önámítással, miközben elfogadja a tényt, hogy szükség van egyfajta egyensúlyra a magasrendű erkölcsiség és az alantas realitás között.
Magát Gloriána figuráját egy régi kedvesemről mintáztam, egy örökölt arisztokratikus hatalommal, ugyanakkor liberális gondolkodással bíró nőről. Quire alakját ezzel szemben többen is befolyásolták: sok van benne Marlowe személyiségéből, de emellett számos barátom, ismerősöm, sőt ellenségem vonásaiból is. Bunyan után Peake volt a legnagyobb példaképem a felnőtteknek írt fantasy regényeimben, akárcsak korai allegorikus regényem, a The Golden Barge esetében is, mégsem érzem, hogy igazságot szolgáltattam volna neki.
A Gloriánát az utolsó fantasy regényemnek szántam, s mellette azon a regényötletemen dolgoztam, melyből aztán a Byzantium Endures és az azt követő kötetek születtek. Ezekben azt a világot vizsgáltam, mely azután teret adott a náci holokausztnak. E művek sorába tartozott a Brothel in Rosenstrasse, mely a szexuális megszállottságról szól, a nyelvezetről, mely a háborúba sodort bennünket, illetve annak irányíthatatlan következményeiről, s a bizonyosságról, hogy a retorikát illetve a nyelvet uralni nem jelent egyet annak a világnak az uralásával, melyet e nyelv leír. Végezetül e ciklusba tartozik a Mother London című munkám is, mellyel szülővárosom előtt tisztelgek. Az ezután írt fantasy regényeim egyre inkább az erkölcsi tanmesék sorába illenek, például a The Warhound and the World’s Pain (Harcikutya) vagy a War Amongst the Angels. Bizonyos tekintetben a Gloriána vízválasztónak tekinthető; egyfajta hattyúdal, szeretetteljes búcsú a Coleridge klasszikus definíciója szerinti nagyszerű és egzotikus emlékezéstől (fancy), sőt tán magától az alkotó képzelettől (imagination) is. Szinte minden, amit ezután írtam, az alkotó képzelet szolgálatába állította az emlékezést. A Breakfast in the Ruins szándékos kísérlet volt arra, hogy szembesüljek mindazokkal a szellemekkel és démonokkal, melyek űztek engem, a Gloriána pedig módot adott arra, hogy leszámoljak velük.
Albion a maga plátói templomaival és bolondos alkimistáival, amilyen John Dee is, nem Anglia egy alternatív képe, hanem egy mesés koncepció; alternatív leírása annak, hogy egy nemzet legjava miként festhetett a tizenhetedik század perspektívájából vizsgálva. Nem törekedtem az Erzsébet korabeli Anglia nyelvezetének és gondolatvilágának imitálására, inkább a késő Karoling kori Anglia attitűdjeit és stílusát vettem alapul. E tekintetben Defoe és Marvell gyakorolt jelentős befolyást a műre. Spenser műveinek (főként a Mutability Cantosnak) és a tizenhatodik századi udvari költészetnek művemben megjelenő paródiája a tizenhatodik század perspektívájából készült, amikor a praktikus kereskedelmi érdekek kezdték vezérelni az újsütetű imperialisták gondolkodását.
A könyv tehát, mint említettem, vegyes kritikákat kapott megjelenésekor; néhányan megértéssel, mások értetlenül viszonyultak hozzá, de senki, még Germaine Greer sem (kiben több az indulat, mint a valódi erő) tiltakozott az erőszaktevés jelenete ellen, mely jelentős fordulatot hoz a könyvben. Igazából csak a kiadás után néhány évvel kezdtem el egyes hölgyektől hallani, hogy ellenezték a jelenet által sugallt üzenetet. Kedves barátom és támogatóm, Andrea Dworkin is azt mondta, hogy bár tetszett neki a könyv, ez a jelenet őt is erősen zavarta. Épp ezért, amint alkalmam adódott, újraírtam a jelenetet. Emellett itt is szeretném újfent leszögezni, hogy semmi nem lehet mentség a nemi erőszakra. És mivel egy másik karakteremet felidézve egy fiatalember egyszer hasonló gaztettet követett el, azóta mindent megteszek, hogy ne essek ismét ebbe a hibába, és még csak közvetve se sugalljak ilyesmit. Jómagam egyike vagyok azoknak, kik úgy látják, az írás is olyan, mint minden cselekvés: mindenki felelős a cselekedeteiért, azok következményeivel a lehető legkomolyabban kell foglalkoznunk. Ez azonban az egyetlen jelenet, melyet megváltoztattam, ellentétben azzal, amit egyes kritikusok gondolnak, és a könyv többi része az eredeti formájában maradt meg. Az összehasonlíthatóság kedvéért a kérdéses jelenet mindkét változatát beillesztettem e kiadásba (az egyiket a szövegtörzs egy függelékeként). Újra szeretném hangsúlyozni, hogy a nemi erőszak bűnére nincs mentség, mégis hiszem, hogy a rosszból születhet jó, s ugyanúgy a jóból is gonosz.
Végezetül szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a segítségért, inspirációért és támogatásért mindazoknak, kik e művem megalkotásában ilyen formán szerepet játszottak – többek között Peter Ackroydnak, Edward Blishennek, Andrea Dworkinnak, Angela Carternek, John Clute-nak, Giles Gordonnak, Mike Harrisonnak, Emma Tennantnak és Angelus Wilsonnak. A könyv, mint említettem, Spenser felfogása mellett érvel. Nagy tisztelettel és szeretettel ajánlom Mervyn Peake emlékének.
Michael Moorcock
Texas, 2003 december