Negyedik fejezet

melyben John Dee professzor, a mágus, az univerzum természetéről elmélkedik

 

Hideg fény áradt a boltíves tető magas ablakain át a fogadóterembe, ragyogó fényköntösbe öltöztetve azt. Minden ablak a szivárvány színeiben játszó üvegmozaikkal volt kirakva: absztrakt mintáik a hópelyhek változatos, mégis szabályos geometriai formáit idézték. Árnyéknak nem maradt hely a kör alakú terem egyetlen zugában sem, kivéve talán a trón mögötti részt, ahol sűrű függönyök rejtették az ajtót, melyen át Gloriána hivatalos ceremóniák alkalmával a helyiségbe lépett. Az ajtó a királynői pihenőszobára nyílott. A fogadóterem faburkolatát pasztellszínekben megfestett, pásztori idillt megjelenítő képek díszítették, a fehérben és ezüstben játszó falak ívesen kapcsolódtak a tetőszerkezethez. A trónterembe nyíló hat ajtó azt a megtévesztő benyomást keltette, hogy a terem hatszög alakú, s e bejáratok között egyszínű függönyök s hímes falikárpitok függtek. A nagy, kétszárnyú központi ajtót, mely előtt libériás inasok álltak, a faburkolatéhoz hasonló mintázat díszítette. Ezen keresztül lépett be éppen a nagytiszteletű, ősz szakállú Dee professzor, tudós mivoltát mutató jellegzetes köpenyében és kalpagjában, hóna alatt papirosokat szorongatva. Okuláréja mintegy hivatása jelképeként az orrán, vállai meggörnyedve, mintha a tudás súlya nyomná őket, bár magasságban még így is megközelítette királynőjét. A fogadóterembe lépve azonnal látta, hogy uralkodója magánkihallgatást tart, hiszen nem volt más jelen, mint Una, Scaith grófnője, ajkán titokzatos mosollyal, és lord Montfallcon, erős, robosztus alakjával, szemmel láthatóan rosszkedvűen s akarata ellenére.

Gloriána királynő párnás, aranyból és márványból emelt trónszékén ült, sziluettjét a terembe áradó fény tiszta, ezüstös derengése övezte, arcát széles, merevített csipkegallérja foglalta keretbe, aranyszínű fűzős ruháján csillogott-villogott a sok apró drágakő.

– Elhoztad diagramjaidat, Dee professzor?

Válaszul a tudós meglobogtatta a papirosokat. Lord Montfallcon hirtelen megdörgölte az orrát, tekintete a királynőről a professzorra vándorolt. Számos kortársával egyetemben ő is sarlatánnak tartotta Dee-t, filozófiatudományi tanácsnokká való kinevezését pedig puszta női szeszélynek vette a királynő részéről Montfallcon heves ellenállással és szkepticizmussal viseltetett Dee iránt, cserébe Dee remekül mulatott a kancellár szkepticizmusán.

– Azt ígérted nekünk, uram, hogy részletesen elmagyarázod kozmológiai elméleteidet – emlékeztette Dee-t a királynő –, melyeket Scaith grófnője is örömmel meghallgatna. Ide kérettük lord Montfallcont is, az iránti erőfeszítésünkben, hogy látókörét szélesebbre tárjuk.

A lordkancellár felmordult, és sóhajtva így szólt:

– Szeretném emlékeztetni felségedet, hogy sürgető kötelmeim elszólítanak. Lengyelország...

– Természetesen. Néhány percen belül elbocsátunk – felelt Gloriána, majd a trónnal szemközti, távoli falon lógó, kecses ezüst ingaórára nézett, s egy pillanatra szinte feloldódni látszott az inga mozgásában, mint akit megbabonáztak. Kecses ujjaival helyére igazította szoknyája egyik fodrát, majd intett Unának, hogy foglaljon helyet a trón mellett elhelyezett széken, és szemöldökének felvonásával Lord Montfallconnak is jelezte, hogy leülhet a másik oldalon, ha kíván. A lord egy fejrázással elutasította a felkínált helyet, mire a királynő vállat vont, majd a professzorra mosolygott.

– Szükséged van segítségre a papirosokkal?

Dee letörölt homlokáról néhány verejtékcseppet, a termet ugyanis – római módra – a padló kőburkolata alatt lefektetett csőrendszerrel fűtötték jó melegre.

– Egy apród? – kérdezte.

– Lord Ingleborough apródja itt várakozik ura visszatértére. – Ezzel egy skarlátvörös függöny felé mutatott, mely félig-meddig elrejtette a mögötte álló lakkozott ajtót. – Amott.

Scaith grófnője felemelkedett:

– Majd én idehívom – szólt, és a függönyhöz sétálva kitárta az ajtót. – Ó, hisz ez Patch!

A függöny mögül kedves hang csendült.

– Jó reggelt, méltóságos grófnő!

– Kérlek, csatlakozz hozzánk, Patch – szólt Una meleg hangon. Kevesen voltak a palotában, kiket ne bűvölt volna el lord Ingleborough apródja.

A fiú, ki belépett az ajtón, elegáns és nagyon picike volt, sötétzöld öltözékéhez ugyanolyan színű gallér és köpeny tartozott, még kezében is sötétzöld kalpagot szorongatott. Szőke fürtjeit – melyek szinte már fehérnek látszottak – rövidre vágták. Kecses mozdulattal meghajolt, és hatalmas, barna szemének okos, udvarias tekintetét Dee professzorra függesztette.

– Patch úrfi, kérlek, segíts a professzornak!

– Uram? – lépett Dee elé a fiú. Még attól sem jött zavarba, hogy a professzor különös, hosszú ujjait felé nyújtva szórakozottan megpaskolta a fejét.

– Jó fiú vagy, Patch.

Dee professzor körülnézett, észrevett egy kis szekretert az egyik falnál, és odament, hogy ráhalmozza a papirosait. Egyet kiválasztott a kupacból, s ezzel visszasétált a trón lábához.

– Fogd meg az egyik végét, fiam. Azt ott! – Patch lelkesen követte az utasítást. – Menj odébb egy kicsit! Nagyszerű!

Ott álltak a kigöngyölített papirossal, bemutatva azt a királynőnek, aki – a grófnővel teljes összhangban – előre hajolva figyelt. Ezalatt lord Montfallcon kitartóan, némileg vágyakozva kémlelt a fogadóterem ajtaja irányába.

A királynő illata elérte Dee professzort, s ő érezte, hogy öreg térdei beleremegnek az izgalomba. Tizenkét éve már, hogy szerelmes volt ebbe a nőbe, hogy vágyott rá. Alig múlt el pillanat – még legelmélyültebb töprengései közepette is – hogy ne sóvárgott volna utána; ám nem volt módja rá, hogy vallomást tegyen. Oly sok éve tekintett már rá Gloriána tudósként, mentorként, a metafizika doktoraként, hogy ez a szerep teljesen ráfonódott, így nem merte megkockáztatni, hogy lerombolván e képet kiábrándítsa őt – ehhez túlságosan is szerette. Ó, felséges asszonyom, gondolta, bárha álcát ölthetnék valamely éjszakán, és egy ördög vagy tolvaj álruhájában hálótermedbe osonva megadhatnám neked, ami után sóvárogsz. Ami után mindketten sóvárgunk, az istenekre... Azon kapta magát, hogy vissza kell kérdeznie:

– Felséges asszonyom?

– Ezek a körök – szólt a királynő. – Ezek, melyek itt metszik egymást. A másvilágok, nemde?

Zavartan nézett le a saját ábráira

– Igen, úrnőm (miért, hogy ily csábító a hangja?), a nagyobbik ábra nem pontos ugyan, de az elméletemet jól szemlélteti. A középső gömb a mi planétánk, bár nem foglal el központibb helyet, mint mi magunk az általunk ismert univerzumban. A többi – ezek itt (ó, ezek a szemöldökök!), olyan világokat jeleznek, melyek a miénkkel párhuzamosan léteznek (ó, és az egyikben bizonnyal Dee az úr, s te vagy a rabnő) és annak tükörképei. Talán pontosan, talán csak nagyjából hasonlatosak ehhez. Némelyeknek ott lehetnek a szárazföldjei, ahol a mi tengereink, némelyeken megeshet, hogy az uralkodó faj a majmok leszármazottja – bármi elképzelhető...

– Miként érhetők el e világok, Dee professzor? – tette fel a kérdést lord Montfallcon kihívóan. – Hol láttad őket?

– Nem láttam őket, uram.

– Ismersz tán utazókat, kik látták? Tengerészeket talán?

– Nem tengerészeket, de talán... igen, utazókat.

– És ők hajóval érkeztek?

– A legtöbben nem, uram.

– Akkor tán a szárazföldön? – Lord Montfallcon kihúzta magát, mintegy jelezvén, hogy készen áll a további szócsatára.

Gloriána királynő felnevetett:

– Csitulj el, lord Montfallcon! – Kimondottan szórakoztatta legnagyobb miniszterének e jellemétől oly távol álló kicsinyes megnyilvánulása. – Rossz tudós vagy, sir!

– Szomjazom a tudást, felséges asszonyom – fordult némi indulattal királynője felé a lord –, hisz az én tisztem, hogy megvédjem a birodalmadat. Épp ezért ügyelnem kell a külső támadás minden eshetőségére.

John Dee elmosolyodott.

– E világok aligha fenyegetik birodalmunk biztonságát, uram.

– Semmilyen módon, Dee professzor? – kérdezte lord Montfallcon, jelentőségteljes pillantást vetve a magiszterre.

– Nem jut eszembe egy sem – felelte teljes ártatlansággal a professzor.

– Csupán az idődet vesztegeted, uram – és a miénket is – szólt Gloriána kissé türelmetlenül. – Ezek pusztán a professzor elméletei.

– Némi bizonyítékra alapozva, felség – mormogta Dee professzor.

– Természetesen – felelt a királynő jogarát megemelve.

– És hogyan érik el ez utazók partjainkat? – kérdezősködött tovább lord Montfallcon, aki annál inkább megmakacsolta magát, minél szélesebb mosolyra húzódott a körülötte levők szája.

– A szférák, úgy hiszem, alkalmanként összefonódnak. Amikor erre sor kerül, egyesek véletlenszerűen kerülnek ide, nem saját akaratukból... legtöbben legalábbis. Mások, előttünk ismeretlen praktikák segítségével, szánt szándékkal jönnek át talán. Úgy hiszem azonban, uram, hogy egyre messzebb kerülünk attól, amit én puszta ideaként tártam elétek. Maga Platón azt feltételezi...

Lord Montfallcon a fogai között, sziszegve fújta ki a levegőt.

– Nem vagyok ostoba, úgy vélem. Magam is tanulmányoztam a klasszikusokat. Sőt, úgy tartják rólam, érzékem van az apró finomságok felismerésére. Mindazonáltal még mindig nem értelek.

– Mert nem is próbálsz megérteni, ennyi az egész. (Ó, ez a tökfilkó tudja, hogy mit érzek! Tudja, hogy egyedüli vágyam megérinteni-megismerni e csodás asszony feszes bőrét...) Azt javaslom felség, hogy halasszuk el ezt a beszélgetésünket.

– Nem, nem, nem. Folytasd, Dee professzor!

– Igenis, felség. (Persze, folytassuk... csak izzó testeink összeforrhatnának...) Van nálam egy másik vázlat is, mely részletesebb képét festi a mi kozmoszunknak.

E szavakkal elindult Patch felé, közben felgöngyölítve a tekercset, melynek végét azután kihúzta az apród puha ujjai közül. Ezután lassan a szekreterhez sétált, és kiválasztott egy újabbat. A férfi és az ifjú ezt a papirost is kigöngyölítette – mozgásuk olyan volt, akárha táncot lejtenének.

– Ezen az ábrán az ismert csillagképeket pirossal jelöltem. Ezek mögött ugyanezek a csillagállások látszanak, más szögben, kékkel jelölve, ezután ugyanezek ismét feketével, majd újra és újra, sárgával meg zölddel. A pirossal jelölt konstelláció az, amit puszta szemmel is látunk. A többi szín azokat a csillagállásokat jelöli, melyek elméletileg létezhetnek, de hagyományos érzékeink elől rejtve maradnak – talán éteri rétegek rejtik el őket tekintetünk elől. (Ó, azok az ujjak! A kezei! Bárha férfiasságomon érezhetném őket...) Ilyen együttállásokat nem figyeltem meg a teleszkópjaim segítségével, lord Montfallcon. Ezek teoretikus csillagállások. Persze kaptam híreket róluk. Jelenleg is munkálkodom egy olyan alkímiai eljárás kidolgozásán, melynek segítségével át lehet jutni valamely másik világba, ám eddig még nem jártam sikerrel.

– Nem szükséges megvédened magad lord Montfallcon szkepticizmusával szemben, Dee professzor. – Gloriána királynő felemelt karja egyetlen gesztusával nyugalomra intette kancellárját, miközben szavaival a professzor indulatait csitította.

– Zavartnak tűnsz, Dee professzor.

A tudós felnézett, nagy nehezen uralma alá vonva a tekintetében parázsló indulatokat. Figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Hoztak elém az évek során, felség, olyan embereket, kik őrültnek tűntek. Ezek a nők és férfiak egytől egyig azt állították, hogy másik világról származnak. Szavukat logikusnak és következetesnek találtam, eltekintve attól az egyetlen, központi téveszmétől, hogy ez a világ nem a sajátjuk. Mindnyájukkal lerajzoltattam a saját bolygóját, és ezek alapjában véve megegyeznek miénkkel. A nemzetek és kontinensek elnevezései néha eltérnek egymástól. – Ezt a tekercset is felgöngyölte, és a szekreterről egy harmadikat vett elő. – Vegyük ezt, például. Hasonlatos a miénkhez, ám nem teljesen ugyanilyen. – Patch megfogta a papiros bal szélét, Dee professzor pedig a jobbat, és a királynő elé tartották a Föld egy térképét.

– Láthatod, hogy a nevek nem azonosak azokkal, amelyeket mi magunk ismerünk, bár vannak átfedések. Egy szegény holdkóros vetette papírra, aki azt állította magáról, hogy ő a német államok uralkodója, a Karoling dinasztia feje, s bír néminemű mágikus képességekkel...

– Albion ellen szőtt volna terveket? – vágott közbe a szürke hang.

Lord Montfallcon megjegyzését figyelmen kívül hagyták. Una, Scaith grófnője nagy érdeklődéssel tanulmányozta a térképet. Egészen úgy tűnt, mintha az ismerős lenne számára.

– Nagyon jó – szólalt meg.

– Úgy érted, szép, hölgyem? – kérdezett vissza Dee.

– Ha úgy tetszik.

– Azt hiszem, helyes az ábrázolás. Ez az egyetlen teljes térkép, amit összeállítottam. Az informátorom történetesen a térképek megszállottja volt. A többi bolygót még fel kell térképeznem, fenséges úrnőm. – Hagyta, hogy mindeközben Patch feltekerje ezt a papirost is, és visszategye a többi közé.

– A rendelkezésemre álló információk alapján azonban készíthetek egy vázlatot: egy elnagyolt tervet eme szféráknak a pozíciójáról, és arról, hogy ezek miként viszonyulnak a sajátunkhoz. Úgy lehet elképzelni, hogy egy nagy tó közepén vagyunk (megint csak az érvelés kedvéért). Amit cselekszünk, azzal áramlatokat és hullámok fodrozódását indítjuk el a víz egészében. Nagyrészt nem vagyunk tudatában ezeknek a változásoknak, hacsak valami különös véletlen folytán nem szembesülünk bizonyítékaival. Az ördögök, az angyalok, a szellemek, a manók és tündérek, sőt még az istenek tetteiről is azt tartották, hogy azok okoznak zavart a mi rendezett világunkban. Hisz még mindig van, aki a nagyszerű zenészt, lord Caudolont démonnak tartja, mert oly hirtelen érkezett földünkre, különös földekről és műalkotásokról beszélve, rácsodálkozva mindenre, amit itt látott (lady, bárcsak ajkaid érintenék lüktető hímtagom...). Ám hamarosan lehiggadt, és úgy ítélte meg, kikerült a mi bűbájaink – vagy egy álom – hatása alól. Mint mondottam, bizonyos szférák nagy hasonlatosságot mutatnak. Még a történelmük is hasonló lehet – kétség kívül léteznek bennük más Gloriánák, más Dee-k, más lordkancellárok is: árnyékai, halovány, esetleg torz lenyomatai saját személyünknek.

Gloriána tekintete a távolba meredt, miközben így szólt:

– Dee professzor, gondolod, hogy egy nap képesek leszünk majd utazni e szférák között?

– Pontosan ezen a problémán munkálkodom fáradhatatlanul, felséges asszonyom (ajkaid, s azután combjaid is megnyílnának testemnek...), és remélem, egy napon meglelem a módját, hogy szabadon mozoghassunk eme világok között, miként egy pisztráng, mely könnyedén szeli a tó vizét.

– Boszorkányság! – mormogta lord Montfallcon. – Hát nem erre vezet matematikád? Most láthatod, felség, hogy miért hagytam fel az efféle tanulmányokkal – bár nem hibáztatom e megtévedt tudóst.

Egy oldalra vetett rosszindulatú pillantás, és Dee professzor megvonta a vállát.

– Azt óhajtjuk, hogy udvarunkban minden művészetben folyjanak tanulmányok – mondta halkan a királynő.

– Akkor hát engedjük, hogy királynőnk a birodalom biztonságával foglalkozzék, amennyiben a Dee professzor kísérletei által reá szabadított démonok nem szaggatják darabjaira – szólott lord Montfallcon, bár hangjában csekély meggyőződés csengett.

– Úrnőm – hajolt meg enyhén Dee –, a kabbalizmus tudománya...

Az uralkodónő toppantott lábával.

– Látod e szétdarabolódásnak reális veszélyét, Dee professzor?

Dee újfent meghajolt, s közben vett néhány szapora lélegzetet. (Zeusz vérére! Ez a nadrág eunuchot csinál belőlem!), majd így felelt:

– Ettől nem tartok, királynőm. Az, hogy ördög, csupán egy név, melyet ráaggatunk az általunk nem ismert eredettel bíró lényekre. Ama kevés utazó, kik átlépték a szférák határait, olyan nők és férfiak, amilyenek mi magunk is vagyunk. Egyes esetekben azt hiszik, hogy újra születtek világuk múltjában vagy jövőjében; néha úgy vélik, a Mennybe kerültek, néha viszont úgy, hogy Pokolra jutottak. Kétségtelen, hogy ha mi kerülnénk véletlenül az ő világukba, mi is hasonlóképpen vélekednénk. (Istenemre, melled csodás bimbaja eleven életre kelne ajkaim forró érintésétől!)

–Nézz mélyen magadba, úrnőm! – szólt a kancellár, szavait egyértelműen riválisának címezve, mintegy figyelmeztetés gyanant. – A Dee professzor kínálta sötét ösvény egyenesen a Pokol legmélyebb bugyrába vezet.

Dee professzort meglepte, hogy ellenfele egy előző századbéli babonaságot emleget fel, melynek szavai akár Montfallcon híres, boszorkányüldözéseiről nevezetes nagyatyjától is származhattak. Mégis a diplomatikus megoldás mellett döntött:

– Az univerzum felelőssége, úrnőm, tán nem mind reánk hárul. (Hátulról tenném magamévá, szerelemmel és fájdalommal!) Ez a szféra, a maga sokszínűségével és árnyoldalaival már önmagában eléggé bonyolult, szükségtelen hát rivális szférák esetleges fenyegetését is számításba vennünk. (Ó, Ő maga az univerzum, galaxisok szülőanyja – addig csókolnám, szívnám bimbóit, míg a kéj mámora az egekbe nem röpítené!) Ha a kancellár úr óvatosságra int...

– Az én kötelességem az, hogy a teljes birodalmat védjem, beleértve ebbe önt is, Dee professzor, tudásom legjava szerint – felelt Montfallcon homlokát ráncolva, s szorosabbra húzta köpenyét.

– Tiszteletre méltó az őszinteséged, uram. – Dee hangszínén némi zavarodottság érződött, mikor ekként folytatta: – Ámbár különös, hogy ily nagyon zavar e kérdés, mely végtére is puszta találgatás.

– Az én feladatom a reális veszélyek mérlegelése – horkant fel Montfallcon –, és e pillanatban is sok ügy vár mérlegelésre.

– Gondterhelt vagy, uram, hisz elvontunk kötelmeidtől – szólt Gloriána engesztelően, immáron engedve Montfallcon kérésének. – Térj vissza hát feladataidhoz, elbocsátunk.

– Hálás vagyok, úrnőm. – Egy meghajlás, egy gyors, kritikus oldalpillantás a professzor felé, és Montfallcon már úton is volt titokzatos termei felé.

– Nem állt szándékomban – szólalt meg Dee, ajkát harapdálva, miközben mellkasára omló ősz szakállát igazgatta.

– Lord Montfallcon figyelmét az állam ügyei terelték el. Én vagyok a hibás, szeszélyes döntés volt ide kéretnem őt. Ha jól értem, Dee professzor, szükséged van további pénzösszegekre a kísérleteid folytatásához?

– Felséges asszonyom, nem azért jöttem, hogy...

– Ahogyan én magam sem. Ám aranyra mindenképp szükséged lesz. Úgy hiszem, a magánkincstárból kell rendelkezésedre bocsátanom a kellő összeget, hisz a tanács nem valószínű, hogy támogatná a tudományodat, uram – miért is tenné? Szólok majd Sir Amadisnak, hogy megkeresed kívánságaiddal.

– Köszönöm, úrnőm. (Kívánságok, kívánságok... Ó, ha tudná!) Ha, példának okáért, lelnék kettőt a bolondok házában, kik egymástól függetlenül ugyanattól a téveszmétől szenvednek, megvizsgálhatnám őket. Hermiston lovagja segítséget ígért.

– Mindenki úgy tartja róla, bohó s kérkedő – szólt Scaith grófnője, széke bársony karfáját végigsimítva. – Ezek a történetei a távoli birodalmakban tett utazásairól! Nem több ő, mint középszerű poéta s rossz hazudozó, nemde?

– Úgy hiszem, nem erről van szó, méltóságos asszonyom. Elvégre ott vannak a foglyai, s a megszerzett trófeák.

– Bemutatta őket az udvarnál. Barbár bolondok, holdkórosok, semmi egyéb – elmosolyodott. – Úgyetlenek is. Igazán alantas gondolat volt a lovagtól azt feltételezni, hogy áldozatai szórakoztathatják királynőnket.

Dee professzornak az az érzése támadt, hogy Scaith grófnőjének hangjában több rejlik puszta szkepticizmusnál. Úgy látszott, próbára teszi őt.

– Emlékeztek tán, hölgyek, a mágusra, aki csak átutazóban járt felénk – kezdett bele puha hangon, óvatosan a mondandójába Dee. – Cagliostro néven mutatkozott be, hirtelen jött és váradanul tűnt el. Ő egyike volt azoknak, akik képesek tudatosan irányítani útjukat a szférák között. Volt alkalmam beszélni vele. Sokat tanultam tőle. Aztán ott volt az a nő, Montez...

– Ugyan, ő teljesen összefüggéstelenül fecsegett, Dee professzor – vágott közbe Gloriána királynő. – Kihallgattuk őt. Szegény pára teljesen meg volt háborodva. És azok a ruhák! Valami őrült maskarás kreálmánya, aki ugyanazon intézetből szökött tán!

– Jómagam nem tudtam nem hinni neki, felség, bár meg kell hagynom, valóban közönséges elmeháborodottnak tűnt. Kijelentései, gondolatai általános téveszméket mutattak.

– Hol van ő most? – érdeklődött Scaith grófnője.

– Úgy hiszem, egy vándorcirkuszhoz csapódott, ám meghalt, Lincoln közelében.

Una töprengőn fektette tenyerébe az arcát.

– És e német császár, kit említettél, uram? – kérdezte Gloriána, miközben kezével intett Patchnek, hogy leülhet a trónhoz vezető lépcsőkre. – Még mindig nálunk van?

– Adolphus Hiddlerre gondolsz, felség? Megölte magát. Őt kedveltem pedig legjobban mind közül. Szórakoztató barbár volt, érdeklődött az alkímia és a geográfia tudománya iránt. Úgy tűnt, alkímiai kísérletei révén került ide. A maga módján tudósnak tekinthető, ki azt állította, hogy meghódította a világot.

Gloriána királynő játékosan mosolygó ajkaihoz emelte ujját, s így szólt:

– Psszt, Dee professzor, még lord Montfallcon meghallja. Tájékoztatsz majd bennünket kísérleteidről, ugyebár?

– Természetesen úrnőm. (Ó, micsoda izzás! Bárha egyetlen kísérletet végrehajthatnék, mielőtt meghalok! Bárha egyetlen hangszert megszólaltathatnék – ha tested hangszerén játszhatnék, Orfeusz csodás dallamait is életre kelthetnénk.)

– Érdeklődünk minden vizsgálódás iránt, mely lehetővé teszi számunkra a természeti világ jobb megértését, ám óvatosan kell eljárnod, Dee professzor. Lord Montfallcon félelme esetleg beigazolódhat. Valamely másik világból démon szabadulhat reánk, melyet esetleg nem bírunk megfékezni majd.

– Ne merészkedj túl messzire tündérország földjén anélkül, hogy tudatnád velünk, hová mész, uram! – tette hozzá Scaith grófnője barátságos mosollyal. – És ne bízd magad könnyelműen Hermiston lovag rozoga felszerelésére!

– Vagy a barátja, Tolcharde mester gépszörnyeire! – nevetett Gloriána. – Szegény Tolcharde, oly keményen dolgozik kis játékszerein! Számos termet kellett már rendelkezésére bocsátanom, hogy szerkentyűi mind elférjenek, és egyre csak újabbakat és újabbakat készít. Láttad már a teleszkópot, melyet a hold lakóinak tanulmányozása végett készített, Dee professzor? Meg kell hagyni, egy ideig különös próbálkozás volt, sőt szórakoztató is egy ideig, ám az ilyesmi hamar elveszti érdekességét. Azóta, úgy hallom, egy hajó elkészítésén fáradozik, mely odavinné őt.

– Az igazság kedvéért meg kell mondjam, hogy Tolcharde mester számos kérdésben segítségemre van. Ügyes mesterember, és szinte bármit el tud készíteni, amire szükségem van.

– Csak az élteti, hogy újabb és újabb különös szerkezeteket kreáljon – nevetett Una is. – Az már nem érdekli, hogy használja-e valaki ezeket. A királynő szívesen fogadja ajándékait, csodálja őket, majd egy raktárba küldeti mindet. A mester pedig örömmel készíti a következő darabot. Madarakat és más állatokat formázó szerkezetek egész sora áll már rendelkezésünkre – egyre alaposabban megmunkált példányok.

Dee professzor elkezdte összegyűjteni a tekercseit. Elvörösödött, szakállát verejték sötétítette.

– Nem állt szándékomban gúnyt űzni Tolcharde mesterből – szólt Una. – Igazság szerint tisztelem tehetségét.

– Jól érzed magad, Dee professzor? – kérdezte aggódva a királynő.

– Hogyan? Ó, igen, asszonyom. (Az istenekre! Hogy miért nincs bátorságom lerángatni téged a trónról, hogy a padlóra döntve magamévá tegyelek...)

– Lázas vagy tán, uram?

– Nem, felséges asszonyom. Talán a meleg teszi. Az én termeim jóval hűsebbek. (Muszáj... különben a vágy izzó tüze elemésztene!)

– Vacsoránál csatlakoznál hozzánk?

– Engedelmeddel, úrnőm (bár szívesebben harapdálnám édes válladat). – Meghajolt, majd feljajdult. – Ah!

– Dee professzor?

– Akkor hát a vacsoránál, felséges asszonyom! – szólt magas hangon, majd kiviharzott a teremből, át a folyosón, mely balra kanyarodott. Fejét lehajtva ment előre, mintha egy erős széllökés ellenében kéne előretörnie, így aztán amikor lady Lyst, a gyönyörű, részeges ifjú hölgy – ki egyike volt a legkiválóbb tudós elméknek – a sarkon befordulva egy csuklással ráesett, fel sem ismerte őt, majdnem elment mellette, félre tolva őt az útból.

– Jó reggelt, Dee professzor!

– Félre az útból, szép komorna, félre!

Ám a lady belekapaszkodott köpenyébe, és a professzor végre az arcába nézett.

– Tanácsra lenne szükségem, tudós uram. Kérlek!

– Tanácsra?

– Filozófiai kérdésben. – Vidám, parázsló szempár nézett Dee arcába, derekára meleg kar fonódott, ahogy a hölgy igyekezett visszanyerni egyensúlyát.

– Úgy! – szólott a professzor. Gyönyörűbb pótszert elképzelni sem tudott volna. Öregurasan felelt bár, mégis erősen a hölgy vállába markolt.

– Jer lakrészembe! Kövess hamar, lady Lyst, és esküszöm, teletöltelek filozófiámmal.

Szeretetteljesen felsegítette hölgyét a lépcsőn, mely a keleti szárnyba vezetett – itt, a toronyban alakította ki lakrészeit és laboratóriumait e minden tekintetben tradicionalista férfiú.