Huszonegyedik fejezet

melyben a királynő némely udvaroncai feltámadnak, s egy másik elhantoltatik

 

Lord Rhoone verejtéktől csillogó arccal, zavartan, ám széles mosollyal lépett be a királynő pihenőszobájába, hol egy zsámolyra térdelve hálás kézcsókkal illette Gloriána felé nyújtott kezét.

– Megmenekültek! – szólt. – Valami látó, valami gyógyszerész segítségével!

– Hát nem maga Dee gyógyította meg őket, kedves jó Bramandil? – A királynő keresztnevén szólította a lordot, hogy éreztesse szeretetét s szimpátiáját.

– Ő nem tudott már mit tenni, elismerte, hogy halálukon vannak. Tolcharde mester ekkor hozta ezt a másik doktort. Miután elindultál, grófnő, hogy hírt hozz a királynőnek, bizonyára emlékszel erre.

Szavait a háttal álló, kimerült Unának címezte, ki bólintással nyugtázta egyetértését.

– Az én drágaságaim lélegzetéből készítette el az ellenmérget, amivel visszahozta őket az életbe. Most a lakosztályunkban lábadoznak.

– És ki a látó? – kérdezte Gloriána.

– Talán egy utazó. Dee azt mondta, hogy egy másik világból érkezett.

– Ó, a lovag foglya – szólt a királynő ismét, igyekezve leplezni kétkedését.

– Valószínűleg.

Una, ki eddig a magas, félig nyitva lévő ablakon keresztül merengve nézte a nagy belső udvart és a közepén elterülő azúrkék tavat, most közelebb lépett a beszélgetőkhöz. Rendkívül sápadt volt, s nehezen lélegzett. Sötétkék, búzavirág mintájú hímzéssel díszített alsószoknyát viselt, világoskék, gyöngyökkel ékes, könnyű felsőruhával.

– Életben maradnak hát? – kérdezte erőtlenül.

Lord Rhoone felemelkedett, s megfogta a grófnő kezét.

– Grófnő! Attól tartok, te is gyengélkedsz. Bocsáss meg nekem – szólt, megszorítva Una kezét. – Az aggodalom vakká tett mások szenvedései iránt.

A grófnő mosolygott, annak ellenére, hogy abban a pillanatban úgy érezte, az őrület határán áll.

– Azt hittem, gyilkosságok újabb sora fenyeget bennünket. Mikor Dee professzor oly biztosnak tűnt abban, hogy...

– Mindnyájunkat meglepte, mily hamar követte egymást két baljóslatú eset, s mindannyian gyanakvóbbak lettünk.

– El kell végre felednünk Maryt – szólt nyomatékosan Gloriána királynő.

– Oly sok mindent kell elfelednünk manapság – nézett körül Una gyanakvóan, mintha támadástól tartana, bár kezei még mindig Lord Rhoone tenyerében nyugodtak. – Hát jól van ez így?

– Akár jól van, akár nem, ebben nemigen van választásunk. – Gloriána felemelkedett székéről. Könnyed, nem hivatalos alkalmakra tartogatott aranyszín ruhát, s vöröses árnyalatban játszó arany diadémot viselt. Szavait ekként fűzte tovább: – Nincs több gyilkosság. Hisz a családod romlott vesétől lett rosszul, nemde, uram?

– Ez a nagy hőség az oka, felség. A hús gyorsan romlik, főként a belsőségek. Nem lett volna szabad megennünk, de meg voltam győződve, hogy egy frissen vágott jószágból származik.

– Már tájékoztattuk a henteseket és az éléskamra felvigyázóit.

– Akkor hát nem szándékosan mérgezték meg őket? – A grófnő elhúzta kezét a lordtól, és látszólag a ragyogó színekkel megfestett mennyezeti panelek tanulmányozásába mélyedt: Ámor és Pszükhé, Jupiter és Szemelé, Titánia és a takács, Léda és a hattyú, a legkülönfélébb stílusban megfestve, hogy a kompozíció nem kínálhatott megnyugvást egy zavart elme számára.

– A bizonyítékok ez ellen szólnak. – Lord Rhoone a nyugalmat árasztó királynő és az aggodalmas grófnő között állt, próbálván megnyugtatást kapni és adni egyaránt. Hirtelen eszébe ötlött a kézenfekvő megoldás, mely nyomban jobb kedvre derítette: – Ha megbocsátanak a hölgyek, ideje visszatérnem a családomhoz.

– Esetleg fogadhatnánk e látót, hogy illő jutalomban részesítsük? – A királynő elmosolyodott, ahogy lord Rhoone térdet hajtva búcsúzni készült.

A lord a fejét vakarta.

– Már nincs itt. Talán visszatért a saját világába. Nem vágyott hálálkodásra. Jó ember. Igaz követője Aszklépiusznak!

A királynő homlokráncolva felelt:

– Reméljük, hamarosan újból ellátogat hozzánk. Majd beszélek Dee professzorral. Úgyelj rá, Una, hogy meghívásunk eljusson hozzá!

– Igen, úrnőm – felelt személyi titkára, hálásan, hogy feladatot bíztak rá. – Még ma szólok Dee professzornak, felség.

Lord Rhoone kétszer meghajolt, mialatt egy inas kinyitotta mögötte az ajtót, melyet azután halkan be is zárt a távozó lord után.

– Látom, lady Castora és a gyermekek esete felizgatott, s borongóssá tette hangulatod – fordult Gloriána barátnőjéhez, midőn magukra maradtak. Láthatóan ő maga is kimerült volt.

Oly sok nemes érzés, – gondolta Una –, s túlzott érzékenységet szült csak, s mindenkinél, miként egy túlfeszített húrú hangszeren, bármelyik pillanatban elpattanhat egy húr. Mégis, képtelen volt megosztani félelmeit a királynővel, bár tudta, hogy hallgatása éket ver a beszélgetésbe, s Gloriánában is kételyeket ébreszt, saját aggodalmait is szabadjára eresztve, hangosan mindössze ennyit felelt:

– Jól látod, úrnőm.

– Talán a legjobb lenne visszavonulnod, s aludnod egy keveset. Magam is ekként szándékozom cselekedni. Az éjszakám, nos...

A királynő egy pillanatra megmerevedett, mintha csak elhessenteni igyekezett volna magától egy előtolakodó emlékképet. Una azonban képtelen volt együttérzésre – a Rhoone család miatt érzett aggodalma s a többi esemény túlságosan kimerítette. Ugyanakkor bűntudatot érzett, hisz képtelen volt megvigasztalni azt az embert, kit az egész földkerekségen a legjobban szeretett. Valóban az tűnt a legjobb megoldásnak, ha távozik, hisz sejtette, hogy rosszkedve csak tovább gyengíti a királynőt.

– Igazad van, úrnőm. Köszönöm neked. Szívből remélem, hogy délután jobb hangulatban találkozhatunk. Akkor majd érdeklődöm Dee professzornál, s utánanézek ennek az idegen filozófusnak. Ha tudom, színed elé is hozom őt, a lehető leggyorsabban.

– Talán a segítségével fényt deríthetnénk más rejtélyekre is. – Gloriána komolyan beszélt. Búcsúzóul megcsókolta a grófnőt, s elváltak.

 

Una, Scaith grófnője visszatért lakosztályába, s menet közben nyugtázta, hogy a fogadótermekben a szokásosnál vidámabb hangulat uralkodik. Szerette volna, ha osztozhat az általános jókedven, így azonban csak legyőzte magában a késztetést, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre, mely érzése szerint az egész udvart fenyegette, s melyet nem tudott nevén nevezni. A palota használatban lévő részét úgy látta most, mint egy napsütötte kis tavacskát, melyben fényes testű aranyhalak úszkálnak, nem is gyanítva, milyen veszélyes ragadozó lakozik a mélyben.

Most igazán nem kérhette lord Rhoone segítségét a szörnyeteg felkutatásához, ám Una félt máshol keresni szövetségeseket. E pillanatban senkinek a hallgatásában nem bízott. Ám ez ügyben a diszkréció – amit természeténél fogva nem kedvelt, s amiről azt tartotta, hogy többet rombol, mint amennyit megóv – elkerülhetetlenül szükséges volt, amíg Tallow (és meggyőződése szerint egyben lady Mary) gyilkosának kilétére fény nem derül. Ám ehhez megkérdőjelezhetetlen bizonyítékra van szüksége, s tudnia kell, hol csapjon le, különben a gazfickó újból elmenekül, elrejtőzik a titkos, feltáratlan alagutak mélyén, s talán örökre nyoma vész. Ezalatt levonult a Királynői Lépcsőn, ahol némely udvaroncok – köztük sir Amadis Cornfield és Auberon Orme mester – időztek, szellemes, vidám társalgásba merülve. Lakosztályába érve elbocsátotta Elizabeth Moffettet és a többi szolgálót, majd felöltötte azt a ruhát, mely gondolataiban baljós előérzetéhez s új keletű melankóliájához kapcsolódott: nadrágot és zekét öltött, kardot csatolt s csizmát húzott. A fegyverek használhatók voltak (még két tőrt is az övébe tűzött), hisz kislány korában, még odahaza Scaithben, megtanult bánni velük, és gyakorlásra is alkalma nyílt, hisz a királynő trónra lépésének ünnepén tartott lovagi játékok alkalmával rendszeresen amazonként szórakoztatta őfelségét. Idén a Parasztlovag szerepét kellett alakítania sir Tancred helyett. Elhessentette magától e gondolatokat, s az íróasztalához lépett. Megfontolta, hogy írjon-e egy rövidke levelet, ám végül elvetette az ötletet, s csak a tollat hagyta keresztbe fektetve az üres papírlapokon. Ezután odatolta a széket, hol Tallow látogatásának éjjelén felmászott a szellőzőrácshoz. A faliszőnyegen még látszottak a vérnyomok, ha az ember alaposan szemügyre vette a szövetet. Félrehúzta a rácsot, eljátszott a gondolattal, hogy az ágyra dobja, de eszébe ötlött, hogy mily fontos a diszkréció.

A kis fekete-fehér macska nyávogni kezdett az anyáskodó természetű Elizabeth Moffett által hozott kosárban, mintha csak figyelmeztetni akarná a veszélyre. Megsimogatta az állat fejét, s közben azon töprengett, hogyan távozhatna nyom nélkül a helyiségből. Kioldotta az egyik ágyfüggöny hosszú zsinórját, s a rácsra kötötte, majd bojtos végét a derekához erősítette. Azután visszatért a székhez, tarsolyában egy gyertyával, kovakővel és taplóval, majd a székre állt, a nyílás peremébe kapaszkodott, s lábát a falikárpit akasztóján megtámasztva megpróbálta feltornázni magát a nyílásba – legnagyobb bánatára a szőnyeg egy helyütt le is esett a kampóról. Ám sikerült felmásznia, így inkább vállalta a kockázatot, hogy ezt az árulkodó nyomot maga után hagyva továbbmegy. Ahogy keresztülnyomakodott a nyíláson, a rács időnként hangos koppanással a falnak csapódva követte, s végül megakadt a résen, ahogy az alagútba ért. Porban s koszban kúszott előre, míg végre a járat annyira kitágult, hogy meg tudott fordulni, s visszaaraszolva helyére igazíthatta a rácsot. A kötél másik végét egy, a kőfalból előmeredő farúdhoz erősítette. Ily módon többé-kevésbé elrejtette távozása nyomait, s biztosította a visszavezető utat. Egy darabig még a sötétben haladt, azon az útvonalon, melyen előző éjjel a haldokló Tallow érkezett hozzá.

Idővel óvatosan gyertyát gyújtott, s ahogy körülnézett, látta, hogy egy keskeny járatban van, ahol már fel tud állni. Szerette volna, ha egy sötétített üvegű lámpás van nála, mert félt, hogy a gyertyafény elárulhatja őt. Tovább araszolt előre, s hamarosan kardját is kivonta. Ez némiképp megnyugtatta. A kezében tartott acélpenge egyensúlya a sebezhetetlenség illúziójával ajándékozta meg, így könnyebb léptekkel haladt előre, mígnem elérte a termet, melynek egyik oldalán a börtöncellák helyezkedtek el. A faragások immár nem különlegesnek, hanem félelmetesnek tetszettek. Ezután több alagút következett, majd egy terem, ahonnan egy lépcső tágas csarnokba vezetett le. E kihalt előcsarnok egy-két évszázaddal korábban talán egy külső ajtóhoz vezethetett. Összetévesztvén ezt azzal a csarnokkal, melybe Tallow vezette őt és a királynőt legutóbbi ittjártakor, lement a lépcsőn egy középütt lévő pihenőig, s onnan kukucskált felfelé. A terem kisebb volt, mint képzelte, s láthatóan használaton kívül állt. Albínó patkányok emelkedtek hátsó lábukra, s rózsaszín szemüket félelem nélkül szegezték rá. Idővel elindult visszafelé az ingatag grádicsokon, keresve a helyes irányt. Távolról dulakodás zajait hallotta, de figyelmen kívül hagyta azokat, a patkányok neszezésének tulajdonítván a hangokat. Hallott valami suttogó neszt, mely származhatott embertől s állattól egyaránt, ám e hang nem bátortalanította el, hisz korábbi útjairól már ismerős volt számára. A gyertya fényében megcsillantotta acélpengéjét, elriasztandó azt, aki esetleg gonoszan, támadó szándékkal méregetné. Ekkor a lépcső tetejénél megcsillant valami, s érezte, hogy a szíve azonnal hevesebben kezd dobogni.

– Hé!

Felemelte a kezében tartott gyertyát. Egy ezüstös csillanás. A hangja visszhangot vert a mélyben, mintha csak lent élő gonosz manók gúnyolnák. Ezután újra teljes lett a sötétség.

Megtorpant, rádöbbenvén, hogy mily vakmerő kalandra vállalkozott azzal, hogy bemerészkedett a falak mögé. Először aludnia kellett volna. Vagy tanácsot kérnie Wheldrake-től és lady Lysttől. Talán el is kísérték volna. Ám egyiküktől sem számíthatott józan megfontoltságra, lévén, hogy egyikük túlzottan élénk fantáziával volt megáldva, másikuk pedig túlzottan iszákos természettel. Ez a vágy, hogy kiderítse, ki Tallow gyilkosa, akár a vesztét is okozhatja – ezzel tisztában volt. Mégis, az előző alkalommal látott élő roncsoktól nem volt mit félnie. De mi van, ha egyikük volt Tallow gyilkosa, s egy másikuk, vagy netán ugyanaz ölte meg lady Maryt is, aki valami bűntényen kapta őt rajta? Una agyán villámként cikáztak át a gondolatok, egyik pillanatban tisztán látta a helyzetet, a másikban már összezavarodott. Felmérte a veszélyt: Tallow nem volt felfegyverkezve úgy, mint ő, ahogy lady Mary sem hordott magánál semmiféle fegyvert. A fallakó nomádok bizonyára tartanak egy kardot viselő férfitól. Különben sem lehettek túlzottan bátrak, hisz akkor miért bujkáltak volna itt?

– Mi?

A visszhangok egyre erősödtek, s a háta mögé egyre több árny gyűlt. Végre ismét a csarnok padlóján állt, és ahogy előreindult, érezte, amint az árnyékok elmaradnak mögüle. Némán szidta magát, hogy milyen bolond, amiért engedi, hogy gyerekes fantáziaképek uralkodjanak el rajta, páni félelmet idézve benne.

Aztán egy karcsú, magas alakra vetült a gyertya fénye, ki szemét elfedve zagyvált néhány érthetetlen szót, majd elhátrált.

– Ne!

De már ott sem volt. Valahonnan ajtóvas nyikorgása hallatszott.

Ha csupán ilyen ellenségre számíthatott, akkor alig volt félnivalója. Immár gyorsabb tempóban haladt tovább, nem törődve a két oldalt nyíló ajtókkal, hisz kimondottan a nagy csarnokot kereste, melyre emlékezett.

A folyosó kiszélesedett, és hamarosan egy lépcsőnél találta magát, mely cikcakkban vezetett fölfelé, emeletről emeletre. A rokokó stílusú korlátokon keresztül arcok néztek le rá, akár rabok a rácsok mögül – őszinte kíváncsisággal, bár távolságtartóan figyelték. Az arcok furcsán torznak tűntek, ám nem a díszes rácsok miatt, melyekhez az őt kémlelők a fejüket szorították, hanem mert így illett testükhöz. Una rádöbbent, hogy egy hatalmas törpecsapat nézegeti őt épp, férfiak és nők, gyerekek és fiatalok egyaránt. Láthatóan megzavarta őket a haladásban, hisz mindegyiküknél batyuk és csomagok voltak, s a csapat épp felfelé igyekezett a lépcsőkön. A grófnő kissé megnyugodott, s mosolyogva köszöntötte őket:

– Legyetek üdvözölve!

Szavait magas hangok visszhangozták, lágyan, mintha csak lant szólna – valódi zene volt ez fülének. Néhányan a mosolyát is viszonozták, s látta, hogy a kivillanó fogak csonkig vannak reszelve. Ettől lehervadt arcáról a mosoly. Meghajolt hát búcsúzóul, és távozott, a lehető leggyorsabb tempóban, amit még óvatosnak ítélt. De a törpe-sereglet nem szemelte ki prédának – amint otthagyta őket, folytatták útjukat fölfelé a végtelennek tetsző lépcsőkön, csoszogó járással, halkan morogva.

Ahogy tovább haladván eltöprengett, Una ráébredt, hogy úgy tűnt, mintha a törpéket kilakoltatták volna, s azért lennének úton. Erről persze eszébe ötlött saját elképzelése arról, hogy esetleg harc dúl a falak mélyén, talán hatalomért, felségterületért, vagy talán filozófiai viták okán. Eszébe ötlött az egyetlen dolog, amit Tallow mondott:

Megölt engem. Én védekeztem.

A szobának, melybe megérkezett, festett mennyezete Ulysses kalandjait ábrázolta, méghozzá oly művészi tökéllyel, hogy Una nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy részletesen szemügyre vegye a freskót, amennyire csak a halvány gyertyafény és a mindent belengő por engedte. Félelemmel vegyes áhítattal nézte a kompozíciót – még soha nem látott ehhez fogható képet. Sajnálattal nyugtázta, hogy az bizonyára divatjamúlttá vált, hisz már elfeledték, és azóta újabb és újabb épületrészeket emeltek köré, s e termet eltemették, midőn egy új, megváltozott ízlésvilágú kor képtelennek bizonyult szembenézni egy előző korszak ízlésével, bármily nagyszerűnek és elnyűhetetlennek tűnt is az a maga idejében. Una eltöprengett azon, hogy mily kevés uralkodó van megáldva azzal a kifinomult ízlésvilággal, amit a világ tán nem alaptalanul vár el tőlük. Amúgy is, legtöbbjük közönségessége, kérkedése és fennhéjázása, még az egyszerűbb szórakozásaikban is (mint például a rókavadászat vagy a szerencsejáték) oly nagy összhangban volt alattvalóik általános ízlésével, hogy jobban szimbolizálták és képviselték a többséget, mint azt bármely választott tisztségviselő tehette volna.

Vonakodva hagyta ott a képet, de kénytelen volt folytatni útját. Egy nagy ajtón haladt keresztül, majd átvágott a pihenős hálótermeken, melyekben a rothadó selymeket és vászonneműt láthatóan még mindig használták. Egyszer elment egy ágy mellett, melyben egy férfi és egy nő aludt, rongyosan és mocskosan, fejükön kipárnázott aranykoronával. Majd utat engedett agg lordok s ladyk valamiféle menetének, kiknek botladozó lépteit vak gyermekek támogatták. Ő csak állt és bámult, s eszébe sem jutott útbaigazítást kérni bármelyiküktől is: hús-vér emberek voltak, orrfacsaró szaguk legalábbis erről árulkodott, ám Una mégis képtelen volt szellemeknél többet látni bennük. Úgy érezte, mintha csak Albion régi uralkodói fenntartották volna udvartartásukat itt a mélyben, miközben réteg rétegre épült a palotában.

Scaith grófnője tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb kénytelen lesz útbaigazítást kérni valakitől, különben eltéved, s élete végéig bolyonghat e falak között, osztozva az itt élő szerencsétlen őrültek sorsán. Egyszer csak egy keskeny, kanyargós kis lépcsősoron találta magát, mely kiegyensúlyozott szerkezetével valami módon megnyugvással töltötte el. Lesétált hát a grádicson, ügyet sem vetve az ajtókra, melyek mellett út közben elhaladt. A lépcső aljára érve tovább botorkált a sötétben, ám hirtelen valami nagy hústömegbe ütközött a lába. Lejjebb tartotta hát a gyertyát, arra számítván, hogy egy újabb tetemet lát majd, ám ehelyett egy hüllő idegen, bámész tekintete találkozott pillantásával. A jószág lustán pislogott a váratlan fényben. Egy szisszenés hangzott, nagyra tárult egy piros száj, és az állat már arrébb is ment – súlyos léptekkel, magabiztosan. Una rendkívül kedvesnek találta. Fontolóra vette, hogy a nyomába ered, miként egy eltévedt vándor, ki követ egy barátságos kutyát, ám a jószág egy olyan járatot választott, mely túlzottan keskeny és alacsony volt ahhoz, hogy ő kényelmesen haladhasson benne. Amúgy sem lett volna bölcs döntés megkockáztatni, hogy egy egész csapat hüllőbe botoljon. Ahogy elfordult, másik ajtó után kutatva, meglátott egy lánykát, aki egy vidéki szolgálólány egyszerű ruháit viselte. A közelében állt, és csodálkozó szemmel nézett rá.

A leány, ellentétben azokkal, akiket eddig látott, annyira egyszerűnek s szokványosnak tűnt, hogy az már-már abnormálisnak tetszett ebben a közegben.

– Sir! Azért jöttél, hogy segíts nekem?

– Segítsek neked? – kérdezte Una tétovázva. – Szükséged van rá?

– Igen – felelt a lány lesütött szemmel. – Azt reméltem... De senki sincs ezen a félelmetes helyen, kinek lenne hozzá bátorsága...

– Én segítek, ha tudok. – Una hozzá lépett, és megnézte az arcát. Megnyugvással állapította meg, hogy igazi, hús-vér ember áll előtte. – Ám neked is segítened kell nekem. Hogy kerültél ide?

– Atyám hozott ide, uram. A hitelezői elől menekültünk. Azt gondolta, itt majd biztonságban leszünk. Még a nagyapjától hallott a titkos bejáratról. – A kislány csendesen sírdogálni kezdett. – Ó! Már vagy egy éve itt vagyok!

– És hol van atyád?

– Meghalt, uram. Lemészárolták őt a rettegett Evius és Picus D’Amville lordok.

– Hern fogdmegjei? Hát élnek?

– Már öregek, uram, de itt élnek, megtartván régi udvari szokásaikat.

– De hisz Montfallcon Lydiába küldte őket háborúzni, és végül útonállók ölték meg őket.

– Hern király halála után titokban visszatértek, s azóta itt élnek. – A leány suttogóra fogta hangját, s úgy folytatta. – Kevesen vannak, ám igen vérszomjasak... és igen nagy területet uralnak.

– Ez is annak a része?

– Nem, uram. Ez egy másik kegyvesztett király földje volt, kit nemrég tettek el láb alól.

– Sokat tudsz arról, mi e falak közt zajlik. Ha segítek megszökni, leszel az informátorom?

– Szívesen, uram.

– Van itt valahol egy csarnok – azt hiszem, nem messze innen, bár kissé eltévedtem –, ahol családok táboroznak. Ismered a helyet?

– Azt hiszem, uram.

– Hallottál Jephraim Tallowról?

– Igen, uram. Ő a maga ura. Hozzám mindig kedves volt.

– Nos, Tallow ebben a csarnokban élt, vagy legalábbis úgy sejtem.

– Akkor biztos, hogy ismerem, uram – szólt a leány kézen fogva Unát. – Jer, mutatok egy biztonságos utat.

– Onnan már kitalálok. – Una úgy érezte, hogy egyelőre az is elég, ha segít ennek a fiatal lánynak, s megmentve őt a halál torkából, visszajuttatja a külvilágba. Ott legalább tanúsítja majd, hogy mit talált a falak mögött – ez talán elég bizonyítékul szolgál majd, hogy Gloriána egy felderítőcsapatot küldjön le ide, fogságba vesse a zsarnokokat és megmentse az elnyomottakat. Ám pusztán ahogy végiggondolta mindezt, ijesztően nagy horderejű elképzelésnek találta. És vajon Gloriána belátná mindennek szükségszerűségét? Talán a családja már generációk óta engedi létezni e külön kis világot, melynek lakói tán a palota alapjait lerakó halott ősök emléke előtt bemutatott áldozatok; udvaroncok, kik az ősök szellemét szolgálják.

A fiatal leány gyorsan s biztosan vezette végig Unát a kanyargó folyosókon, majd egy ajtó előtt megtorpant, s ajkait harapdálva nézett fel jóakarójára.

– Azt hiszem, ez az, uram.

Una óvatosan nyitotta ki az ajtót, mely nyikorogva tárult fel, s mögötte jól ismert tűzfény fogadta. Ahogy szélesebbre tárta az ajtót, felismerte a hatalmas termet, mely mostanra jelentősen megváltozott, a közepén ugyanis hatalmas emelvény állt, különféle gránittömbökből, márványtáblákból és több tucat különböző helyről származó kőből összeállítva, melyek némelyike sima felülettel bírt, míg néhányat míves faragások díszítettek. És ezen a bizarr emelvényen néhány összetákolt lépcső tetején barbár, elefántcsontból faragott szék állt, kétség kívül Kelet-Indiákról származó mestermű, melyet harci diadal s fegyveres hódítás képei díszítettek. A székben egy alak ült, kényelmesen hátradőlve. Arcát csuklya, kezét hosszú fekete ujjú köpeny rejtette. A csuklya tetejébe hatalmas, hegyes korona volt illesztve – egy acélból készült korona, kirakva gyémánttal s smaragddal; egy harci fejék, amilyent Gloriána ősei viselhettek, midőn hadba vonultak. A nomádok helyett, kiket a legutóbb itt látott, most zajos tömeg népesítette be a termet. Voltak itt toprongyos úrfiak, bolondok, s festett, szajha-forma nők, kik arany s ezüst tálcákat tartva vártak az elveszett lelkek e csuklyás urának megnyilatkozására, ki akár maga a Halál is lehetett volna, s kinek hatalma e gyülevész tömeg felett bizonyosan a haláléval vetekedett. Ijesztő megjelenésükkel s ősrégi, málladozó ruháikkal, melyeket bizonyára holttestekről csentek el, az itt egybegyűltek akár halottak is lehettek, kiket az elefántcsont trónon ülő úr keltett életre.

Vajon valóban boszorkányság lett volna?

A leány ártatlanul, ám Una számára túlzottan is hangosan megkérdezte:

– Ez az a hely, mit kerestél, uram? Itt biztonságban vagyunk?

– Megváltozott – szólt Una, s közben a csőcselék (mely most elcsendesedett, s minden szempár rájuk szegeződött) és a leány közé állt.

A csuklyás alak felemelte karját, s magához intette őket.

– Kit tisztelhetek személyedben? – kérdezte Una egy tapodtat sem mozdulva. Immár valóban félt.

Ekkor a leányka előreszaladt, átvágott a tömegen, felrohant a lépcsőn, és a csuklyás alak lába elé vetette magát, majd kényelmesen odagömbölyödött, mint aki tökéletes biztonságban érzi magát. Una megpróbálta kinyitni az ajtót, melyen át bejött, ám az nem mozdult.

– Becsaptak. Tán csak nem egy valódi boszorkány? – szólt Una ironikusan, a félelemtől elvakultan. – Mik vagytok ti?

A trónszéken ülő jelenés megint intett, s a tömeg elkezdett köré gyűlni. Ő kardjával fenyegette őket. Erre mindenünnen rozsdás pengék kerültek elő, s beteg kezek nyúltak ki feléje. Kelésektől, s fekélyes sebektől rút arcok néztek rá gúnyosan. A maradék bátorsága is elszállt. Megvágta az egyik felé nyújtózó csuklót, melynek gazdája torkából fájdalomkiáltás hangzott, s a kezében tartott fegyver a földre hullt. Döfött egyet a karddal, ám mozdulatát tucatnyi rozsdás penge fogta fel, s a mocskos ujjak megragadták őt, testének legérzékenyebb porcikáit is érintve. Páni félelem tört rá, s felsikoltott. Megpróbált kiszabadulni. Támadói seregén túl látta, amint a csuklyás alak a leányka fejét simogatja, ezét a kis Júdásét, ki tőrbe csalta őt, s most félig riadt, félig diadalmas tekintettel szemlélte, amint a tömeg szíjakkal és rongyokból hasított kötelekkel körbetekeri, s vállukra veszik, kardját messzire hajítván.

A reszkető, dadogva beszélni próbáló Unát egyre közelebb és közelebb vitték a trónhoz, majd szinte gyengéden a legalsó lépcsőre helyezték. Meredten nézett előre, s hallgatott.

Az alak felállt – az arcát s a végtagjait még mindig rejtette a köpeny – és lenézett rá. A lánykához intézte szavait:

– Remek munka. Ez ő, semmi kétség.

Una visszabámult a rejtélyes alakra, s amint úrrá lett heves szívverésén, bátorságát összeszedve megszólalt:

– Engem vártál?

– Csak reménykedtünk, ez minden, hölgyem. Te vagy Scaith grófnője, a királynő legközelebbi barátnője. Sötét Una – a megtévesztő Igazság...

– Az igazság, uram, egy tükör. Fordulj hát el. – Una megelégelte a mocskos kötelékek ellen vívott hiábavaló küzdelmet. Immár hidegvérrel állt a helyzethez.

Fogva tartóját, úgy tűnt, szórakoztatta e felelet. Így válaszolt neki:

– A legjobb mind közül. Jobb, mint maga Montfallcon. Egy oly ellenség, kitől félni kell. Nos, hölgyem, van egy feladatunk számodra. Nem sok, igazán. Esetleg elcsitítod kissé az öreget. Zavarba ejtőnek találod az őrültséget?

– Mi?

Ám ez költői kérdésként hangzott el. Az alak választ sem várva ismét intett a kezével, mire Unát megint felemelték, s végigvitték a termen, majd egy szűk járaton. Kinyílt egy rácsos ajtó. Ürülék szaga csapta meg az orrát; egy ember bűze, kit már nagyon régóta tartanak fogva. Állati hangot hallott – üvöltést, morgást, vasláncok csörgését. A csőcselék röhögve lökdöste be a helyiségbe, ahol a padlóra zuhanva rothadó rongyokra esett. Az egyikük még utána is kiáltott:

– Nesze, öregember! Itt van, ami kell neked, hogy lenyugodjál! Egy nő, egyedül neked!

Az ajtó bezárult, a kulcs elfordult a zárban, és Una, kit most teljes sötétség vett körül, páni félelemmel hallgatta a lény nem emberi hangjait, amint az a ropogó szalmán lassan közelített felé.