Huszonkilencedik fejezet

melyben Montfallcon felderítő csapata visszatér a falak mélyéről, újabb halálhírt hozva, s némi meglepetéssel szolgálva Quire kapitány számára

– Még mindig várjuk lord Montfallcont – mondta a királynő szórakozottan, miközben Quire mellett ülve a kanapén békésen hímezgetett. A kapitány valamely görög szerző művét kapta kölcsönbe Dee professzortól, s azt olvasgatta. A pihenőszobában ezen a napon nagy volt a nyugalom. Néhány hölgy volt csak jelen, hogy kiszolgálják a királynőt, s Tom Ffynne csak egy igen rövid időre látogatta meg őket, hogy jelentse, Montfallcon és Kansas lordok útnak indultak az éjjel, s néhány fegyverest és fáklyákat vittek csak magukkal. A régi trónterem mennyezetén futó galérián leltek egy bejáratot, azon át ereszkedtek a falak mögé.

– Az ember nem is hinné, hogy egy ilyen kutatás ennyi ideig eltarthat – felelt a királynő megjegyzésére Quire egyetértőleg, fel sem pillantva könyvéből.

– Nem ismered azokat a járatokat. Rengeteg van belőlük, s össze-vissza kanyarognak.

– Aha... – mormolta Quire mintha oda sem figyelt volna rá. Azután hirtelen így szólt: – Nem kéne esetleg a testőrség néhány tagjával a keresésükre indulnom?

– Nem, dehogy! Miért is kutatnál valaki után, ki vádakkal illet? Azért időzik odalent a szükségesnél tovább, mert vonakodik elismerni, hogy nem talált bizonyítékot ellened.

– Mindenesetre – felelt Quire könyvét becsukva –, talán célszerű lenne az őrség néhány tagját a régi trónterembe vezényelni, hogy ott várják őket.

– Túlzottan is nagylelkű vagy – válaszolt Gloriána, elmélyedve egy bonyolult mintában. – Miért kéne törődnöd velük?

– Talán mert én magam is szeretném, ha véget érne a meghurcoltatásom? – vetette fel Quire.

– Bocsáss meg – mondta Gloriána, félretéve a hímzést. – Már értelek. Rendben van, vigyél néhány katonát, de könyörgöm, ne merészkedj a falak mögé!

– Köszönöm, hogy igyekszel a kedvemben járni – felelte, majd felemelkedett, s megcsókolta a királynőt. Ezzel átment a fogadóterembe, e pompás, fényűző, s jelenleg kongóan üres helyiségbe. Körülnézett, majd magához intette az egyik őrt:

– A királynő parancsára, hozz magaddal hat embert, s kövessetek!

A királynő már korábban parancsba adta, hogy engedelmeskedjenek Quire-nek. Az őr sarkon fordult hát, s futva indult társaihoz, hogy teljesítse, amivel megbízták.

Quire tudta, hogy kockára tette szerencséjét azzal, hogy e luxust megengedte magának, ám tartott tőle, hogy Montfallcon esetleg talált valami kis bizonyítékot, s úgy ítélte, nem szerencsés, ha ezzel a királynő jelenlétében kell szembesülnie.

Hamarosan Quire Hern rideg tróntermében volt, s a csúcsos mennyezetet bámulta. Eközben kellemes nosztalgiával gondolt vissza mindama tettekre, melyeket itt végrehajtott. Innen irányította a csábítás útjára Alyst és Philt; idejött Cornfield, Ransley és Wallis, szenvedélyükre kielégülést keresvén. Itt hallgatott ki számos beszélgetést. Innen rabolta el a kis Patchet. És most ide tért vissza a királynő testőrcsapatának élén, figyelve a nyílást, melyet maga is jó párszor használt már, s melyet még Tallow mutatott neki: a falak mélyére vezető bejáratot. Quire sajnálta Tallow halálát, bármennyire kényelmes megoldás volt is, és azt még jobban sajnálta, hogy csúszva-mászva megszökött, segítséget keresvén.

Magában mosolygott, elképzelve, hogyan boldogul Montfallcon a csavargók seregével – a csőcselékkel, kiket magányos csavargókból ő kovácsolt összetartó falkává, kik uralmuk alatt tartják a járatokat, rettegésben tartva mindenki mást. A falka megrémítette Tallow-t. Lerohanta és megölte őt, mert nem akart csatlakozni hozzájuk. Quire nagyot sóhajtott. Ez volt tervének legegyszerűbb szakasza. Erős nosztalgiát érzett e napok után.

Idővel zaj hallatszott odafentről, s egy fáklya lobogó lángja tűnt fel. Quire ösztönösen az árnyékba húzódott, s onnan nézte, amint Montfallcon átkozódva előkúszik a résből. Nyomában a városi őrség két katonája érkezett. Montfallcon a galérián körbefutó korlátnak támaszkodott, s nem látta az odalent várakozókat. Mindkét katona sebesült volt. Csata s üldözés állt mögöttük.

– Hol van Lord Kansas, uram? – kérdezte Quire csendesen, tudván, hogy hangját a terem falai sokszoros erővel verik vissza.

Montfallcon megfordult, s még mindig a korlátnak támaszkodva lenézett.

– Gazember! Kansas lordja halott, s vele együtt még fél tucat katona! Félelmetes csőcselék van odalenn! A te hordád, mi?

– Túl nagy hatalmat tulajdonítasz nekem – felelt Quire. – Mit szándékszol tenni? Tán ellenük uszítasz egy másik, hasonló hordát?

– Talán. – Az őrökre támaszkodva Montfallcon végighaladt a galérián, majd leereszkedett a lentről láthatatlan lépcsőkön, s végül ott állt macskaszerű ellensége előtt, s hideg gyűlölettel nézte őt: – Te tanítottad meg gondolkodni őket, ugye, Quire? Azokat a patkányokat!

– Túl homályos számomra a logikád, uram, képtelen vagyok követni. A királynő megengedi, hogy folytatódjék a mozgolódás a falakon túl? Jobb lenne, ha...

– Ne beszélj ily tiszteleden közvetlenséggel a királynőről, te gazfickó! Előttem semmiképp! Te rontottad őt meg. Az a rettenetes hárem...

– Az mindig is megvolt, uram. Nem én találtam ki. Hisz alig járt ott, mióta ismer engem.

– Túlzott elnézésének szimbóluma az a hely, hódolás az előtt, amivé vált! Ez az, mit Hernből magában hordoz, s enged burjánzani!

– Vagy talán ahová Hern elől menekül...

–...és előled. Ó, Quire, hisz mintha magát Hernt látnám benned megtestesülni! Ismerem a logikáját, hisz saját bőrömön tapasztaltam épp elégszer. És most visszahallom, csak némileg kifinomultabban, a leánya szájából! A gonosz eszköze vagy te, Quire!

– Biztosíthatlak, uram, szerepem nem ily szimbolikus. Én csak saját magamat szolgálom.

Montfallcon felé köpött.

– El fogsz bukni, meglásd! Magam gondoskodom róla! Minden romlottságnak vesznie kell! Kansas lordja nőül vette volna a királynőt. Udvarolt neki, és sikerrel is jár, ha te nem bukkansz fel. Én az egyik Perrottot óhajtottam volna urának, de Xiombarg szent nevére mondom, Kansas lordja ellen nem lett volna kifogásom! És most halott. Te ölted meg!

– Én? – kérdezte Quire komikus meghökkenést színlelve. – Hisz ti ketten voltatok, kik szánt szándékkal a falak mélyére ereszkedtetek, figyelmen kívül hagyva a királynő óhaját, a józan ész szavát s az intelmeket. Hogyan ölhettem volna meg?

Majd összevonta szemöldökét, amint ráébredt, hogy a Montfallcon jobbján álló őr arca ismerős neki. Eltöprengett. Majd felismerte az arcot: az a katona volt, ki látta, amint megölte Ibramot, a szaracént, szilveszter éjjelén. A férfi azonban túlzottan is meglepett volt, és még a falak mögötti harc után sem tért magához teljesen, így képtelen volt szólni. Ám az egyértelműen látszott, hogy ő is felismerte Quire-t.

Quire elfordult.

– Jelentem a királynőnek a történteket. Bizonyára egy másik csapatot is be kívánsz küldeni, nemde, lordom? És még egyet?

– Meg fogjuk találni a módját, hogy ellenőrzés alatt tartsuk őket, és – ígérte Montfallcon – annak is, hogy igazságot szolgáljunk neked, Quire kapitány.

Quire tudta, hogy az őr hamarosan beszélni fog Montfallconnal, és hogy az az igazságszolgáltatás közelebb van, mint azt a szürke lord gondolná. Utasította az egyik katonát, hogy vigye meg a királynőnek a rossz hírt:

– Mondd neki, hogy Kansas lordját harcban ölték meg odalenn! Mondd neki, hogy legjobb lenne lepecsételtetni a lejáratokat, arra az esetre, ha ez a csőcselék át akarna törni!

Ő maga továbbra is ott állt, háttal Montfallconnak és a többieknek. Öklébe harapott.

A mögötte álló Montfallcon felemelte kardját, majd újból leeresztette. Megesküdött rá, hogy többé nem kerülhet sor nyilvános vérontásra, és tisztában volt azzal is, hogy ha saját kezűleg megölné Quire-t, a királynő felakasztatná. Kész lett volna az életét adni Albionért, de nem azelőtt, hogy meggyőződött volna, hogy a birodalom biztonságban van.

Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, Quire gyors léptekkel elindult, otthagyván a társaságot. Az őröket visszaküldte posztjukra, mielőtt a lépcsőkön Dee professzor lakosztálya felé indult volna. Úgy döntött, kénytelen lesz még egy szívességet kérni a professzortól. Méregre lesz szüksége. És azután Alys Finchnek el kell majd csábítania azt az őrt, és rá kell bírnia, hogy megigya a mérget. A tervnek ez utóbbi részével nem is lehet semmi gond, efelől Quire meg volt győződve. Elvégre a leány gond nélkül meggyilkolta sir Cristophert is. Problémát egyedül Dee jelenthetett, de volt a tarsolyában egy fenyegetés, melyről tudta, hogy biztosan beválik, miként már korábban is, bár azt sajnálta, hogy ezúttal nyíltan fel kell mutatnia. Korábban mindig sikerült úgy alakítania az érveit, hogy úgy tűnt, nem saját hibájából kénytelen lelombozni a mágust. Talán újból sikerülne, ám ezúttal kevés ideje volt az ügyes szónoklatra. Meg kellett szereznie a mérget, és átadni Alysnek, majd vissza kellett térnie a királynőhöz, mielőtt az hiányolni kezdené. Semmiképp nem hagyhatta életben azt az egyetlen tanút, aki képes lenne őt gyilkosként azonosítani, most, hogy már sir Cristopherrel is végzett. Könnyű dolga lenne Montfallconnak, ha mindez kiderülne: Quire-t egyszerűen vád alá helyezhetnék, és elítélhetnék egy egyszerű bűnért. Bármi, amit mondana, úgy hangzana, mintha csak az ítélet elől próbálna menekülni.

Bár Quire látta, hogy a helyzet túl kényes, s nem volt meggyőződve arról, hogy Montfallcon felhasználná ellene az őrt, immár túl közel állt a cél eléréséhez, hogy ilyen kockázatot vállaljon. Egy egyszerű őr halála különben sem tűnne fel senkinek. A testet szükség esetén akár örökre el lehetne rejteni.

Elérte Dee professzor ajtaját, s bekopogtatott. Belülről óvatos neszezés hallatszott, majd kinyílt egy kémlelőnyílás. A nyíláson Dee véreres szeme tekintett ki, s a tekintetén látszott némi megkönnyebbülés, amint a látogatóban jótevőjére ismert.

– Kerülj beljebb, uram! Éppen előkészítettem őt. Csak növelnem kell kissé a bájital erejét, attól tartok. Kissé nehéz ugyanis irányítani. Nézd! – s kuncogva lejjebb húzta ingét. – Megkarmolta a nyakamat. Talán tudsz segíteni, Quire kapitány, ahogy már korábban is?

Quire-n látszott, hogy szeretne segíteni:

– Természetesen, professzor.

– Ő a legcsodálatosabb teremtmény a földkerekségen. Soha nem láttam még ily nagyszerű hasonmást. De hisz ezt már sokszor mondtam neked. A mi tudományunk nem képes ily tökéletes, majdnem emberi lényt előállítani. Hisz elmeséltem, hogyan fulladtak kudarcba a próbálkozásaim, akárcsak Tolcharde mester kísérletei. Meg kell értened, hogy nem panaszkodom egy kis hiba miatt, csak...

– Értem én. Megvadul a kicsike.

Dee professzor bólintott, s felsóhajtott:

– Nem szelíd, uram. Többé már nem. És rendkívül erős.

– Megteszem, amit tudok. Addig is, légy óvatos.

– Ó, hisz oly csodás! Ellenállhatatlan! Ha megpróbálna megölni, boldogan halnék meg!

– Most más ügyben jöttem hozzád, Dee professzor. Segítségre van szükségem. Baj van a falak mélyén. Egy őrült egész csapatnyi gazfickót toborzott. El kell őt tenni láb alól.

– Eltenni láb alól? Magasságos Zeusz! Ki az? Veszélyben vagyunk?

– Van rá esély, hogy legyőzzük. De szükségem van még egy kevésre abból a méregből, amit a múltkor is kaptam tőled. Arra, amit oly nehéz kimutatni.

Dee bólintott.

– De miért van szükség ilyen méregre egy efféle őrült megöléséhez? Hisz bármilyen egyszerűbb méreg is megtenné, ha már mindenképpen méreggel kell dolgozni. Én magam azt gondolnám, hogy az ilyennel karddal kell végezni. Te bizonyára jó kardforgató vagy, Quire kapitány.

– Gyorsan meg kell kapnom a mérget!

Dee vonakodni látszott – a kapitány modora gyanakvóvá tette.

– Azt hiszem... – kezdte, majd észbe kapott, s félni kezdett. – Segíteni fogsz majd?

– Amint teljesítettem küldetésem.

– Megesküszöl, kapitány? – Szánandó volt.

– Eddig is jó voltam hozzád, Dee professzor, és nagyon kevés szívességet kértem csak tőled.

– Bölcs filozófus vagy, uram, ezzel tisztában vagyok. – Ekként meggyőzve magát, Dee elindult a szekrénye felé. Egy apró üvegcsét adott át Quire-nek.

– Hamarosan visszatérsz?

– Ígéretemhez híven. És ne feledd: addig is légy óvatos, professzor!

Quire ezzel elhagyta a szobát. Egyre jobban érezte magát. Nyomban hűséges, ügyes szajhája, a kis Alys Finch keresésére indult.