Harmincötödik fejezet

melyben Albion életében új korszak kezdődik, mely valóban az arany középút kora lesz, s egyensúlyt talál a romantika és a realitás között

Ahogy a természet rendje szerint az őszi nap melege idővel átadja helyét a téli hidegnek, úgy köttetik frigy a holdfény-románc és a napsugár-értelem között: házasságot kötött hát Arthur, Valentia hercege és Gloriána, Albion királynője, amit szerte a birodalomban hatalmas vigasságokkal ünnepeltek. Sir Thomasin Ffynne, a királynő főadmirálisa révén fény derült ugyanis arra, hogy Arturus Quire kapitány tulajdonképpen az ő gyámsága alatt áll, s utolsó élő unokaöccse lord Montfallconnak, kinek családját Hern király lemészároltatta. Quire kapitány története azután szájról szájra járt: beszélték, hogy közrendű sorban nevelkedett, hogy az udvarba úgy került, hogy részt vett az egyik ünnepi színdarabban, s ott elnyerte a királynő érdeklődését, majd később a szerelmét is. Ugyanígy beszéltek arról is, hogy később mint ébredt féltékenység iránta a királynő ellenségeiben, s szegény lord Montfallcon, ki nem tudta Quire valódi származásának titkát, miként ármánykodott ellene, s mások – többek között sir Thomas Perrott – ellen, és aztán hogyan ölte meg magát, mikoron megtudta az igazságot, vagyis hogy a saját unokaöccse életére tört. És szól a legenda arról is, hogy miként mentette meg Quire szinte egyedül a birodalmat, s hozott megnyugvást a királynő, a rivális csoportok, Albion, sőt az egész világ számára.

A lovagi eszmék ismét felvirágoztak, ám egy jóval gyakorlatiasabb rend alakult ki Arthur herceg befolyása révén, aki igyekezett csökkenteni a romantika mértékét (talán úgy érezve, hogy saját történetében bőségesen elég van belőle), és növelni a realizmusét, hogy a becsület egyszerre tűnt idegenebb, ugyanakkor sokkal hagyományosabb fogalomnak, mint azt korábban bárki gondolta.

A pár novemberben esküdött, megfelelő időben ahhoz, hogy megkezdhessék a rendes évi körutazásukat, mely a téli ünnepségek idejéig elhúzódott. Távollétükben a palota falai, s a mélyben húzódó ősi termek feltárattak, s a fény minden rejtett sarokba eljutott, és a még mindig ott élő csavargókat a külön számukra kialakított lakrészekben szállásolták el. A palota egykoron rejtett termeinek nagy részét megnyitották a nyilvánosság előtt, London polgárainak szórakoztatására.

Arthur herceg és Gloriána királynő az állam ősi arany bárkáján kezdte meg a körutazását, a királynő őseinek hajóján, mellyel a folyón lefelé a tenger felé hajóztak, hogy majdan sir Amadis Cornfield és sógorsága birtokain vendégeskedjenek, kik a folyó torkolatánál húzódó jelentős földterületeket uralták. A Charing Cross dokkjából hajóztak ki. A folyó két partján szilfák magasodtak, a földet borító, ezernyi színben játszó avarszőnyeget felkavarták a barna s fekete mének patái – a folyó két partján lovagok vágtattak díszkíséretként a hajó magasságában. A lovagok páncélja sötét arany s ezüst színben ragyogott, rőt köpenyeik lobogtak a szélben, magasba tartott dárdáikon Albion lovagi fegyvereinek képével ékes lobogók tarkállottak. És a királynő tekintete végigfutott a folyón, túl London falain, ahol a sötétzöld és sárga lombkoronákkal ékes hegycsúcsok pompáztak, s hitveséhez fordult, aki fekete bársonyban állt mellette, fején majdnem teljesen fekete színű, rubinkövekkel kirakott aranykoronájában, s megölelve őt ekként szólt hozzá:

– Ó, szerelmem! Mily megfontolt kis király lett belőled!

És mögöttük ott magasodott a palota, csillámló kupoláival és tetőivel, melyen a fény árapály játékot játszott, s melynek tornyai és minaretjei süllyedő hajók árbocai módjára törtek a magasba.