Tizennyolcadik fejezet

melyben lord és lady Rhoone megvitatják az udvar életében megjelent titokzatos, zavaró eseményeket

– Tárgyalást kellett volna tartani, kedvesem – szólt lord Rhoone, miközben az utolsó marhaszeletet is leemelte a szolga által felé kínált tálcáról.

Éppen saját, bútorokkal zsúfolt lakosztályukban fogyasztották villásreggelijüket, élvezve a szobába beáradó júniusi napsütést. Lady Rhoone, ki az asztal szemközti oldalán ült, pufók, vörös arcát kezére támasztotta, letette kését, és felvett egy darabka kenyeret, melyet azután lustán megszemlélt.

– Tancrednak? – kérdezte férjurától.

– Ártatlan, erre meg mernék esküdni.

– Elégedettnek tűnik a Bran-toronyban. Hős lovagnak képzeli magát, kit egy gonosz ogre tart fogva, és egy harcos szűz érkezését várja, valami Clorindát, aki megmenti őt. Ártatlan vagy bűnös, mindenképp őrült, úgyhogy bezárva kell tartani, kedvesem. A királynő olykor meglátogatja, és mások is.

– Mégis úgy vélem, be kellett volna bizonyítani, hogy ártatlan, és nagyobb erővel kutatni az igazi gyilkos után. – Lord Rhoone az asztalkendővel gondosan megtörölgette fekete szakállát, s szipákolt egy keveset. – Így megmaradt a gyanú, hogy a gyilkos szabad, és bármikor újból ölhet. Nem volt tárgyalás, nem volt meg az ügy hivatalos rendje, nem lehetett megnyugtató a lezárása sem. Emiatt oly harcias sir Thomas is.

– Lord Montfallcon komoly erőfeszítéseket tett, Bramandil. Senki mást nem láttak lady Mary lakosztályában, egyedül Tancredot. Montfallcon egy álló hónapon át kutatott s vizsgálódott. Sőt még most is folytatja a kutatást, amennyire telik tőle.

– Igen, és senkit nem igyekszik megnyugtatni. Figyeld csak meg, milyen különösen viselkedik Dee professzor mostanság. Talán nyomja valami a lelkiismeretét... Vagy ott van sir Orlando Hawes, ki oly zord, s indulatos lett. Vagy sir Amadis Cornfield, aki valamely rejtélyes okból meggyűlölte lord Gorius Ransleyt... vagy Florestan Wallis mester, ki újabban kifogást kifogásra halmoz, csak hogy kibújhasson mindennapos kötelezettségei alól, pont ő, ki korábban a királynő leglelkiismeretesebb szolgája volt. És mindez lady Mary halála óta. Miközben sir Thomas Perrott fiaival egyetemben megjelenik az udvarban, követelvén, hogy adják kezére sir Tancredot, csak hogy darabokra hasíthassa, majd egy beszélgetés után maga is meggyőződvén Tancred ártatlanságáról, éjjel-nappal járja a palotát leánya gyilkosa után kutatva. – Lord Rhoone lehalkította a hangját, s úgy fűzte tovább szavait. – És azután eltűnik. Eltűnik, kedvesem, az éj leple alatt! És senki nem találja! Vajon ki látta őt utoljára? Bizonyára maga a gyilkos. Megölte az apát, ahogyan a leányát is, ám ez alkalommal elrejtette a holttestet. És a fiai tovább folytatják a kutatást, majd egyik pillanatról a másikra mindannyian hazatérnek, a szaracénokat vádolva, ám az informátorukat nem hajlandók megnevezni.

– Miért pont Arábia? – kérdezte az asszony a kenyérfalatot rágva.

– Egy bizonyos lord Ibram halálát megbosszulandó – emlékszel rá?

– Lady Mary lett volna Ibram gyilkosa? – Lady Rhoone megborzongott. – Magasságos ég!

– Azt beszélik, Ibram szerette őt, és ajánlataival zaklatta; s hogy talán ezt bosszulta meg Montfallcon egy titkos kémje, és emiatt ölték meg a leányt.

– De hol a kém?

– Halott. A szaracénok megölték.

– Biztos vagy benne?

– Hisz ez köztudott.

– Akkor hát a Perrott fivérek most a mórt keresik, ki e tettet elkövette.

– Azt mondják, lord Sahriár volt az, a követ, ki nemrég tért vissza hazájába.

– A Perrot testvérek Arábiába is követik tán?

– Erről nem beszéltek. De ők az egyik legnagyobb hajótulajdonos család. Kiterjedt rokonságuk van nemesi körökben, és elég nagy a flottájuk ahhoz, hogy ha háborúval fenyegetnek valakit, az komolyan vegye fenyegetésüket.

– De bizonyára nem sértenék meg a királynő érdekeit, ugye?

Lady Rhoone eközben rádöbbent, hogy még mindig éhes, intett hát az egyik szolgának, hogy hozzon még egy tál sült földialmát, s elégedetten szemlélte, amint a szolga térült-fordult, s felhalmozta a tányérján a finom falatokat, majd ekként folytatta:

– A Perrott família legendásan hűséges a királynőhöz.

– Ám suttogják, hogy úgy érzik, a királynő elárulta őket.

– És a királynő?

– Ő maga is úgy érzi, elárulta őket, mert lady Maryt az ő védelme alá helyezték. Úgy gondolja, elárulta a bizalmukat. És amikor a Perrott urak azt állították, hogy politikai megfontolásból védi a gyilkost, bár a királynő esküdött, hogy tévednek, s ezt oly hangon tette, hogy úgy érezték, hazudik. Hisz a hangja remegett, tudod, kedvesem.

– És ezt ők a hazugság lelepleződésének vélték?

– Igen.

– Szegény királynőnk! Mintha a bánat nem nyomasztaná így is szörnyű súllyal! – Lady Rhoone szomorúan rágcsált egy falat földialmát. – És nincs benne meg a mesterkéltség, hogy elleplezze igaz érzéseit, leszámítva természetes méltóságát. Montfallcon nem beszélt a Perrottokkal?

– Nem bíznak benne. Sosem bíztak, hisz Montfallcon még Hern uralkodása idején elárulta egyik nagybátyjukat.

– Akkor hát van okuk a gyanakvásra.

– Pontosan. Oly régi sebek ezek, melyeket atyjuk lelkében Gloriána trónra lépésével eltemetett. Hű alattvaló volt, és nagyon szerette leányait. Az egyik jól házasodott, sir Amadis Cornfield vette nőül, és egy másiknak is elég jó férj jutott sir Lepsius Lee személyében (ki korábban a királynő szeretője volt). Mindhárom leány igen nagy becsben állt az udvarnál. Pontosan ennek révén gyarapította sir Thomas Perrott birtokait és flottáit, cserébe jó szolgálatot téve Albionnak, mint azt mindenki tudta is. Ám most a fivérek árulóknak bélyegezték nővéreiket, s úgy hallottam, hogy hajóik közül legalább ötöt máris hadihajóvá alakíttattak. Montfallcon úgy tűnik, kezd kifogyni az eszközökből.

– Szentséges Mithras! Bramandil, drága uram, csak nem arra célzol, hogy polgárháborúnak nézünk elébe. Itt, Albionban? A királynő uralkodása alatt?

– Nem polgárháborúról beszélek, hisz senki nem csatlakozna a Perrottokhoz. Ám véres felkelés zavarhatja meg a birodalom nyugalmát, megfosztván hitétől a köznépet. Hacsak a Perrott fivérek nem kapnak rá engedélyt, hogy megtámadják Arábiát, ami azt jelentené, hogy hadba szállunk az egyik legerősebb protektorátusunkkal. Tehát végül is eljutunk valamiféle polgárháborúhoz, hacsak valaki nem állítja meg a Perrottokat.

– És mi a helyzet sir Tom Ffynne-nel?

– A királynő tulajdonképpen váltságdíjat fizetett a szabadon bocsátásáért. Beleegyezett ugyanis, hogy kárpótlást fizet az elpusztított hadihajókért. Az ő hazatértével legalább tanácsot remélhet a királynő. És őrajta nem uralkodik majd el a téboly, ami az udvar többi részét megfertőzte lady Mary halála óta. Ezen kívül Arábiából származó hírekkel szolgál majd.

– Úgy véled, kedvesem, hogy Arábia a felelős e gyilkosságért?

– Ezt kevéssé tartom valószínűnek. Lord Sahriárt igen gyakorlatias embernek ismertem meg.

– Akkor tán valaki azon munkálkodik, hogy a két országot egymás ellen ugrassza? – kérdezte lady Rhoone szemöldök ráncolva, maga is meglepődvén saját éleslátásán. – Csak erről lehet szó.

– De hát kinek állhatna érdekében ekkora zűrzavar? – Lord Rhoone nehézkesen felállt, és szétterpesztett lábakkal nagyot nyújtózott vörös-zöld egyenruhájában. Réz mellvértje kidagadni látszott, ahogy megfeszítette mellkasát. – Az udvar léte a stabilitáson múlik. Elvégre nem Hern idejében vagyunk, amikor gyilkossággal és árulással lehetett nagy javakat szerezni. Most a szolgálat, a jótétemény és a hűség hoz ily jutalmat.

– Akkor tán valamely külhoni cselszövésről lehet szó?

– Túl könnyen készek vagyunk – szólt lord Rhoone bölcsen – valamely külső erőt hibáztatni nehéz helyzetünkért. Én még csak nem is vádolnék szívesen külhonit addig, amíg nem győződtünk meg róla, hogy a rosszakarat nem közösségünkből származik.

Felesége megölelte őt, hatalmas keblei szinte körülfolyták a páncélt.

– Túlzottan igazságos vagy, drága lelkem. Túlzottan óvatos. Túlzottan kedves, a hivatásodhoz s rangodhoz képest.

– Én a királynőt védelmezem.

– Méghozzá nagyon jól.

– Ahhoz, hogy megoltalmazhassam őt, nem szabad teret engednem a képzelet szüleményeinek, melyek elterelnék gondolataimat, s szétszórttá tennének, ekként eltántorítván kötelességemtől. Épp ezért elutasítok mindenfajta találgatást, akárcsak lord Montfallcon, bár az ő feladata jóval nehezebb. Ha pedig az udvart valamiféle nyári őrület szállta meg, mely súlyosabb a régebbieknél, az én kötelességem az, hogy józan elmével szembeszálljak vele.

Hitvese megcsókolta, s e kérdést intézte hozzá: – Ám az bizonyára nem lenne ellenedre, ha meglátogatnám vidéki birtokainkat, s elvinném magammal a gyerekeket is?

– Mintha csak olvasnál a gondolataimban! Induljatok hamarost!

Lord Rhoone ezután felemelte súlyos fejét, és eltöprengve szemrevételezett egy tál almát.