Első fejezet

melyben bemutatásra kerül Gloriána királynő palotája némely lakójának ismertetésével egyetemben, valamint rövid előszámolása történik bizonyos eseményeknek, melyek Szilveszter éjjelén London városában következnek be az említett királynő uralkodásának huszadik esztendejében

 

A palota oly hatalmas volt, akár egy tekintélyesebb méretű város, hiszen az évszázadok során melléképületeit, kerti lakait, vendégházait, valamint a nemes udvaroncok és udvarhölgyek kastélyait számos fedett úttal összekötötték, s az utak fölé idővel tetők kerültek, miáltal – miként csatornában a csövek –, immár minden irányban folyosók futottak a folyosókon belül. A nagyobb szobákat házakká építettek át, s ezek idővel még nagyobb, mesterséges barlangok mélyén rejtőző kastélyok részévé váltak. Mindezek fölé arany–, platina–, ezüst–, márvány– és gyöngyházcserepekkel rakott tetők épültek, hogy a palota ezer színben tündökölt a nap fényében, folyamatosan csillámlott a hold sugaraiban fürödve, falai és házhéjai elbűvölő dagályhullámként emelkedni és alázuhanni látszottak, tornyai és minaretjei pedig süllyedő vitorlások árbocrúdjaiként magasodtak az ég felé.

Belül a palota ritkán volt nyugodalmas: magas rangú arisztokraták jöttek és mentek brokát–, selyem–, s bársonyruháikba öltözötten, arany–, s ezüstláncaikkal dúsan megrakottan, finoman megmunkált dísztőreikkel, elefántcsontszín abroncsszoknyáikban, köpenyeiket és uszályaikat lobogtatva maguk mögött, vagy olykor apró fiúcskákkal és lánykákkal cipeltetve, kik maguk is oly súlyos ruhákat viseltek, hogy szinte lépni alig bírtak. Kifinomult, tökéletes muzsika áradt egyszerre több irányból, hogy nemesek és követőik egyként suhantak végig a termeken a zene ütemére. A csarnokok és szobák némelyikében maskarákat és színdarabokat próbáltak, zenés előadásokat tartottak, arcképeket festettek, freskókat vázoltak falakra, szőtteseket szőttek, követ faragtak, strófákat citáltak. Másutt heves udvarlás, szerelmeskedés vagy épp vita folyt, méghozzá oly heves, amilyen csak az udvar világához hasonló helyekre jellemző. A falak közti elfeledett terekben pedig emberi dögevők, a homály lényei éltek. Vagabundok voltak ők, elbocsátott szolgák, megunt szeretők, kémek, kiközösített apródok, szerelemgyermekek, elformátlanodott s magukra hagyott szajhák, fogyatékos elméjű rokonok, remeték, őrültek. De éltek itt romantikus lelkek is, kik bármely nyomorúságot vállaltak, csak hogy a hatalom közelében lehessenek. Azután ott voltak még a szökött rabok, s a szűkölködő nemesek, kik a városban alant szégyellték felfedni magukat; visszautasított kérők, csapodár férjek, félelemtől űzött szerelmesek, vagyonukat vesztett szerencsétlenek, betegek és irigykedők. Mindahányan álmaikat kergették: vagy magányosan, vagy saját társaságaik körében, mindenki számára jól láthatóan kijelölt felségterületeiken, önnön bevett szokásaikat követve, teljesen elkülönülve a palota ragyogóan megvilágított termeinek és folyosóinak jogos lakóitól, jobbára észrevétlenül, mégis azok mellett élve.

A palota alatt pedig a nagy város, a birodalom aranyban és hírnévben gazdag székhelye terült el. Ez adott otthont a kalandoroknak, kereskedőknek, költőknek, színjátékíróknak, mágusoknak, alkimistáknak, mérnököknek, tudósoknak, bölcselkedőknek, a legkülönfélébb szakmák képviselőinek. Itt gyűltek össze – a város nagy univerzitásza okán –, tanácsnokok, tanárok, teológusok, és festők egyaránt. Ám ugyanígy otthont adott e hely a mulattatóknak, kalózoknak, uzsorásoknak, útonállóknak, táncosoknak, zenészeknek, csillagjósoknak, építészeknek, kovácsoknak, az Albion fővárosát körülölelő nagy, füstölgő manufaktúrák mestereinek, prófétáknak, idegen földek száműzötteinek, állatidomároknak, csendbiztosoknak, bíráknak, borbélyoknak, aranyifjaknak, kacér hölgyeknek, nemes asszonyoknak és előkelő uraknak is. E sokféle nép a város sörözőiben, vendéglőiben, színi épületeiben, operaházaiban, fogadóiban, előadótermeiben, piacterein, borozóiban és más, elmélyedésre alkalmas helyein vegyült el egymással, fantasztikus ruhakölteményekben parádézván, olyannyira ellene szegülve az unalmas középszerűségnek és szokványnak, hogy még az utcakölykök elméncségei is felvették a versenyt bármely vidéki nemesi társaság szellemességeivel. Még az utcákon kóborló koldusok faragatlan beszéde is oly mértékben bővelkedett költői képekben és metaforákban, hogy bármely kor költője bizonnyal lelkét adta volna azért, hogy egy átlagos, itt élő polgár nyelvezetével bírhasson – noha maga a beszédstíl szinte lefordíthatatlan, a szankszkritnál is misztikusabb, s jellegében úgyszólván napról napra változó volt. Erkölcscsőszök becsmérelték is ez utóbbi jelenséget – az önmagáért való, üres újdonság állandó hajszolását –, s a szenzációkeresés elkerülhetetlen következményével, a mögötte meghúzódó dekadenciával riogattak. Mégis, a művészek felé irányuló várakozásnak köszönhetően – míg persze kontárok esetében pusztán naprakész, ám sekélyes művek születését segítette mindez – legjobbjaik alkotásait nyelvi tűz és összetettség jellemezte. A valódi művészek tudták: itt értő közönségre lelnek, munkáikban nem voltak hát ritkák a drámai, mesés fordulatok (hisz tisztában voltak azzal, hinni fognak nékik), s a szerteágazó, sokoldalú eszmefuttatások (hisz kétség nem lehetett afelől, hogy számosan képesek követni azokat). Ugyanez jellemezte a legkiválóbb muzsikusok, költők és filozófusok műveit – beleértve még azon alantas szövegek íróit is, akik mindenki által fattyúi származéknak tartott művészetük elismertetéséért küzdöttek. Röviden, London minden szintjén élettől nyüzsgött; még férgeit is kifinomult lényeknek vélhették egyesek, mondván: a bolha bolhával társalgást arról folytat, vajon a mindenségbeli kutyák száma véges-e avagy végtelen, patkányai pedig oly alapkérdések felett vitáznak, vajon a pék volt-e előbb, vagy a kenyér. És ahol a nyelvet ily belső tűz hevíti, ott a tettek is hasonló mód lángra kapnak – s viszont: a történések maguk is színesítik a nyelvet. Királynője nevében véghezvitt nagy tettek színtere volt e város, melyre az említett uralkodó palotája nézett. Expedíciók indultak, felfedezések születtek, feltalálók és felfedezők gazdagították a birodalmat – a gazdagságot hozó ikerfolyók neve pedig Tudás és Vagyon, s ez egyenlő arányban vegyülő vizek által alkotott tó maga London, minden részletével egyetemben. Persze ellenségesség, bűn is fészkelt határai között bőven – a szenvedélyek lángja hevesen lobogott, a bűntettek vadak és szörnyűségesek voltak, mert a tét akár elképzelhetetlenül nagy is lehetett; az irigység mérhetetlen. A becsvágy, mi sokak számára a hit helyébe lépett, bódító mákony, felemésztő kór, soha ki nem üríthető kehely. Ám jócskán voltak olyanok is, akik magukévá tették a módosakhoz illő erényeket, s felvilágosultak, emberségesek, adakozók, nagylelkűek lévén a legkiválóbb sztoikus eszményeknek megfelelően éltek; s nemességükben egyként állhattak példaként gazdag s szegény felebarátjuk előtt. Őket persze mások megfontoltságuk miatt gúnyolták, emberségességük miatt gyűlölték, sikerességük miatt irigyelték, s kivagyi jámboraknak mondták sokan (s minden tréfát vagy iróniát félretéve való igaz volt ez némelyekre). A kézműves mesterség e büszke bárói és kapitányai, kereskedők, papok és tudósok, bár kétség nélkül azonos elveket követtek mindahányan – esetenként kimondottan különc egyéniségeknek számítottak, noha egyként, saját terheikkel és költségeikkel nem törődve szolgálták a (királynőjük személyében megtestesülő) nemzetet és birodalmat, szükség esetén akár életüket is áldozva azért; mert az ország, s a királynő jelentette számukra a mindenséget. S lehettek akár nők, akár férfiak, mindezek után következő, másodlagos fontossággal bírt csupán számukra bármiféle saját érdekük, mert ítéletük szerint minden személyes vonatkozás jelentéktelen volt az állam érdekéhez képest.

Nem volt ez mindig így Albionban, s soha nem volt ennyire igaz, mint történetünk idején, Gloriána uralkodása alatt; mert a fent említett személyek, kik erőfeszítéseik által fenntartották és egységes egésszé formálták a roppant Gyarmatbirodalmat, szilárdan hitték: csupán egyetlen tényezőnek köszönhető a mindenség egyensúlya, mely tényező pedig a királynő felséges személye maga.

Mert az idő kerekén az aranykor ezüstre, majd rézre s vasra váltott, ám Gloriána uralkodása által ismét aranykor köszöntött világukra.

Gloriána, ezen a néven az első, Albion királynője, Ázsia és Virginia császárnője, alattvalók milliói által imádott és istennőnek járó hódolattal illetett egyeduralkodó volt. Őt az államszövetség lakóin kívül még több millió lélek csodálta és tisztelte szerte a glóbuszon, a teológusok számára – a legszélsőségesebbek kivételével – valóban az istenek egyedüli képviselőjét jelentette a Földön; a politikusok szemében a megtestesült birodalmat; a költőknek Júnó ő, a köznép számára az Anya; szent és haramia egyként szerette őt. Ha kacagott, a birodalom vele nevetett; mikor sírt, a nemzet vele zokogott; szükségét kielégítendő ezrek jelentkeztek boldogan; dühének tárgyán méltó bosszút állni hosszú sorokban kígyóztak férfiak. Mindezek által szinte elviselhetetlen felelősség nehezedett vállaira: mert ekképp életének minden pillanatában tökéletes uralkodóként kellett viselkednie: sem érzelmei által el nem ragadtathatta magát, sem igényeinek nem tehetett kedve szerint eleget; minden kérelmet és kérelmezőt azonos, méltányos módon kellett fogadnia. Uralkodása alatt sem kivégzés, sem önkényes bebörtönzés nem esett, a köz szolgáit folyamatosan ellenőrizték, s közülük a romlottnak bizonyulókat elbocsátották. A bíróságok és ítélőszékek hatalmasoknak és rang nélkülieknek egyként szolgáltattak igazságot; sokaknak, kik csupán a törvény betűjét, ám nem elvét sértették meg, megkegyelmeztek, ha bűntettük körülményei ártatlanságukat mutatták – ily módon a törvénykezésben bevett elsőbbségi jog igazságtalanságai valójában semmissé tétettek.

Városban és falun, manufaktúrában és mezőn, fővárosban és határ menti településen az egyensúly egyként fenntartatott a nemes és emberséges királynő személye által.

Gloriána királynő, VI. Hern király (a degenerált despota, a hazaáruló, a belé bizalmukat helyezők megcsalója, a férfiatlan öngyilkos, kinek kezéhez ártatlan százezrek vére tapadt) egyetlen gyermeke, a Gógot és Magógot legyőző Elfikleosz és Brutus ősi véréből származó uralkodónő minden percben érezte alattvalói felé áradó szeretetét, s hasonlóképp viszonozta azt. Ám e kapott és adott szeretet roppant teherként nyomta vállát – oly nyomasztó erővel, hogy bevallani is alig volt képes létét, s oly súlyosan, hogy valószínűleg ez jelentette fő okát Gloriána személyes gyötrelmének. Az ő nyomorúsága persze nem maradt észrevétlen a birodalom lakói előtt: erről suttogtak nemesi házakban és közrendű szállásokon, vidéki kúriákon és papneveldékben egyaránt. Erről szereztek – mindennemű rosszakarat nélkül – kétes értelmű verseket a költők, s a birodalom idegen országokbéli ellenségei mind azt fontolgatták, miként használhatnák ki saját céljaikra e gyötrelmet. Vén pletykafészkek csak Őfelsége Átkaként hivatkoznak reá, míg egyes metafizikusok szerint a királynőt kínzó Átok az emberiség egészére – a szigorúbban ítélők szerint kifejezetten az Albion népére – nehezedő átok jelképe volt. Sokan megkísérelték már elűzni feje fölül ez átkot, s Gloriána maga is bátorította őket, mert soha nem adta fel a reményt. Drámai és fantasztikus orvoslatok egyként kipróbáltattak, ám eredmény nélkül; őfelsége – a szóbeszéd szerint – szüntelen lázban égett: nyögve, sóhajtozva, sírva keresett, ám nem talált beteljesülést. Ám még a közönséges sörházak mulattatói sem tréfáltak bajával, s még a legpuritánabb, legszigorúbb igehirdetők sem használták állapotát erkölcsöket ostorozó prédikációkra. Férfiak és nők haltak már meg szörnyű módon azért – noha sohasem a királynő tudtával –, mert csúfot mertek űzni Gloriána szenvedéséből.

Nap nap után intézte Gloriána királynő – szépsége, méltósága, bölcsessége és ereje teljében – az állam ügyeit a lovagi kor magas eszményeinek megfelelően; éjszakáról éjszakára pedig kereste, hajszolta a kielégülést, a végső önátadást, a felszabadulást, melyet olykor hajszál híján elért, csak hogy a beteljesülés pereméről zuhanjon aztán vissza a kielégületlenség, gyötrelem, önutálat, lelkifurdalás, összezavarodottság agóniájába. Ám minden áldott reggel felkelt újra, bánatát elnyomva s személyes gyötrelmein felülemelkedve, hogy feladatainak eleget tegyen: olvasson, aláírjon, adományozzon, tanácskozzon, küldöttségeket és kérelmezőket fogadjon, hajókat avasson fel, szobrokat leplezzen le, építményeket szenteljen fel, fogadásokon és szertartásokon jelenjen meg, s hogy magát alattvalói előtt birodalma biztonságának élő jelképeként megmutassa. Esténként aztán háziasszonyként fogadta vendégeit, társalgóit a hozzá legközelebb álló udvaroncokkal, barátokkal és rokonokkal (beleértve saját kilenc gyermekét); majd jött ismét az ágy: a keresés, a kísérletek, melyekben, midőn – miként mindig is – kudarcot vallott, csak feküdt alvásra képtelen. Fájdalmának olykor hangot adott, nem is sejtvén, hogy roppant palotájának titkos termei és átjárói visszhangozzák keserű jajszavát, méghozzá felerősítve, hogy azok szinte minden sarokban tisztán hallhatóak voltak. Ekképp a királynő udvara véle nyomorúságában és álmatlanságában egyként osztozott.

– Ó, ez a sóvárgás! Egész bolygókat tömnék méhembe, csak kitölthetnék bennem az űrt! E kín túl hatalmas. Bármi mást elviselnék. Nincs semmi, senki, ki szükségemet kielégíthetné? Ha halálom által egyszer, csak egyszer megtapasztalhatnám a felszabadulást, bármi rettenetnek örömmel vetném magam alá... De hisz ez felségárulás! Mi vagyunk az állam. Csak szolgálunk, szolgálunk... Ó, lenne bár csak egyetlen teremtmény egész birodalmunkban, ki minket tudna szolgálni...

 

Ez éjszakán, nyest– és hódprémmel borított hatalmas ágyán, selyembe bújtatott karjaival mindkét oldalról egy-egy meztelen feleségét magához ölelve feküdt lord Montfallcon, s e szavakra figyelt, melyek suttogások, néha kiáltások formájában értek el hozzá, noha – tudta jól – az övétől negyedmérföldnyi távolságra eső lakosztályban fekvő királynőjének ajkairól fakadtak. Gloriána volt az a gyermek, az a remény, melyet őrült idealizmussal óvott mindvégig királyi atyja eufórikus önkényuralommal teli, szörnyeteg uralkodása idején. A férfi visszaidézte hű próbálkozásait, melyek során megfelelő szeretőt keresett úrnőjének, s azok kudarcát, meg az őket követő kétségbeesést.

– Ó, hölgyem – lehelte, hogy szerettei meg ne hallják –, ha csupán asszonyszemély, s nem Albion maga lennél személyedben! Ha véred nem az a vér lenne, mi ereidben csörgedez! – suttogta, közel húzva magához hitveseit, hogy azok haja ne engedje füléhez a hangokat, mert e bátor férfiú, őfelsége kancellárja, nem akart könnyezni ez éjjelen megint.

–... Semmi sem pusztíthat el. Semmi sem kelthet életre. Így megy ez talán ezer éve már? Háromszáz–, és hatvanötezer sajgó nappal s elvesztegetett éjszaka...

 

Eközben, az általa felfedezett folyosók egyikén osont – hogy a palota kamráiból élelmet orozzon – Jephraim Tallow, száműzött és cinikus, egyetlen barátjával, egy apró, fekete-fehér macskával a vállán. Megtorpant, ahogy a hangok dobhártyájának ütköztek, megremegtetvén csontjait, gyomrában dübörögve.

– Az a szuka! Folyvást tüzel, de soha nem nyer kielégülést. Egy éjjelen, esküszöm, szobájába lopózom, s kedvére teszek; ha nem is az ő, legalább a magam gyönyörére. Ide érzem gerjedelme szagát, az el fog vezetni hozzá. – A macska halk nyávogást hallatott, hogy barátját küldetésére figyelmeztesse, s karmait a vékony, foltozott pamutvászon ujjasba vájta. Tallow ravaszkásan pillantott társára, majd megvonta vállát:

– De oly sokan próbálták már, oly sokféleképp. Felettébb felderített útvesztő ő, ám cél nélkül való.

Egy hajlott fémdarab mellett settenkedve a poros folyosón át kőből rakott légkürtőig ért, mely használaton kívüli csatornába vezette, nyikorgó támpillérek és csöpögő csövek között, míg végül léghuzatban lobogó gyertyája kutyaólszerű helyiség rothadó kapualjába világított. Orra viszketni kezdett: frissen sült hús illata ütötte meg. Mohó ajkait önkéntelenül megnyalta, vállán a macska halkan feldorombolt.

– Még nem járunk a konyhák közelében, Tom – szólt a kitaszított szemöldökét ráncolva, majd válláról leugró társa után nyomakodva átszuszakolta magát az ajtón, s egy farács előtt megállt. A cirádás farostély túloldalán tűzfény világolt. Tallow a faragott fal résein átlesve a palota nagytermeinek egyikét pillantotta meg. A láng a terem túloldalába rakott kandalló tűzhelyén már alig-alig pislákolt. A hosszú asztalt lakoma nyomai csúfították – a lakomázók némelyike pedig még ott hevert köztük, vagy legalábbis az asztal közelében. A tálakon marhasült, ürühús, baromfiételek maradékai, bor és kenyér. Tallow a farács erejét próbálgatta; a rostély lazán recsegett, s csapolások után kutatva szögekre bukkant. Nyakában zsinóron lógó tollkését előhalászta, s az apró pengét az egyik szegecs feje alá feszítette, hogy a léc alatta szinte meghasadt. Ily módon körbevájva szögeit egy egész nagy rácsdarabot meglazított, majd óvatosan kiemelt, s maga mellé helyezett. Ezt követően az alanti terembe lepillantva megállapította, hogy a padlat kövei igencsak mélyen fekszenek. A könnyű visszajutás reménye így csekélynek tűnt – hacsak bútorokat nem tolt a rés alá, ami viszont elárulhatta volna behatolása pontos helyét. A macska azonban, ügyet sem vetve gazdája óvatosságára, orrát mellére szorítva, kurtát morranva egyetlen hosszú ugrással a nyílásból az asztalon termett. Eltökélve magát, Tallow is utánaeredt: előbb karjain függeszkedett alá, majd ujjai eleresztették a peremet, s lepottyant. Esése végén egy kisebb – addig észre nem vett – padon lehorzsolta lábszárát, miért is átkozódva fél lábon szökdelt egy keveset. Aztán kését ingmelléből ismét elővonva megfordult, és sebesen az asztal felé bicegett, ahol a macska már valamely pulykasült maradványait túrta. A folyosók hidegéhez szokott Tallow-t a kandalló tüzének melege ismét ráébresztette életmódjának keserveire. Jó szelet hátszínnel a kezében a kandalló előtti zugba telepedett hát, s a húson rágódva fél szemmel a horkoló vendégekre pislantott – mulattatók, ha öltözékük alapján nem téved, kik kétségkívül magukat kissé túlságosan is elmulattatták. Hirtelen fénypászmák világították meg az alakokat, hogy Jephraim megriadt; ám csak a holdfény vetült a terembe a mennyezethez közeli ablakokon át, mely jelenség a számkivetettek birodalmában ritka látványnak számított. Fehér ruhás Pierrot-k és színes köpenyes Harlekinek feküdtek ezüstbrokát terítőkön, mint halott gúnárok a havon; jelmezeiket borfoltok szennyezték, melyeket a hold erősödő fénye feketéből vörösre varázsolt. Lisztes képük, maszkkal fedett arcuk kinyújtott karjukon nyugodott, bíborszín szájuk tágra nyitva, festett szemöldökeik meg-megrándultak – oly látványt nyújtottak, mintha mindahánnyal gyilkosság végzett volna. Ám fegyvert hiába keresett: pálcára erősített hólyag, s fából faragott gyümölcs voltak a legszörnyűbb eszközök, miket a közelükben talált. Teljes figyelmével pecsenyéje felé fordult hát ismét, és ahogy hasa gömbölyödött, elégedett sóhajjal és zsíros, kipirosodott arccal bámult a lassan kihunyó tűz lángjaiba, az ízes szaftot nyalogatva közben felfelé görbülő ajkairól. (E folyton mosolygósnak tűnő ábrázat számos veszélyből menekítette meg már, s úgyszintén számos kalamajkának volt okozója.) A macska volt az, ki kettejük közül elsőként fölnézett – szájában egy egész, roston sült szárnnyal –, ám közvetlenül utána Jephraim is felkapta a fejét a közeledő léptek zajára. Majd a borospalackokhoz sietett, felkapott egyet, ám azt túl könnyűnek ítélvén, megragadott egy másikat, nedűvel majdnem telit, végül behatolásának helyére pillantva rádöbbent: húst és bort hátrahagyva szökhetne csak. Hamar az asztal alá bukott hát, megzavarva egy felnyögő bohócot, kinek zsákruháját savanyú hányadékbűz lengte be, s kinek bal keze egy kétes erkölcsű, ibolyától túl erősen szagló Izabella ruhafodrai között tűnt el. Jephraim törökülésbe kuporodva figyelte aztán a terem túlsó ajtaját, melyen keresztül komor cammogással közeledett valaki – kit azonnal felismert, hisz senki más nem viselt ily késői órán ily díszes, egyben haszontalan vértezetet, hacsak hivatala nem kényszerítette erre. Sir Tancred Belfortes volt az, a királynő bajnoka – nyomorult kedvvel, miként mindig is, hisz saját vágyában éppoly beteljesületlen volt, mint úrnője, kit szolgálni rendeltetett. Mert Gloriána szavát vette: nem él fegyverei erejével sem az ő, sem pedig a lovagi kor eszményei nevében. Sir Tancred a terembe érve megtorpant, s körbetekintett. Eztán a tükörhöz lépdelt, melynek mélyén a tűz visszavert lángjai fénylettek. Hosszú, szomorúan lógó bajszát csupasz ujjaival pödörgette (kézfeje sápadtsága különösmód elütött vasba öltözött teste tömbjétől); ám kevés sikerrel járt e művelet. Felsóhajtott, fémcsengés közepette az asztalhoz lépdelt, majd – akárcsak alant Jephraim – bort töltött magának egy kupába. A nemes lovag aranytüskés térdét studírozva a számkivetett is megemelte palackját, s Sir Tancredhoz egy-két nyelet erejéig maga is csatlakozott. Ajtó nyikordult, és a kíváncsin nyakát nyújtogató Tallow előbb három gyertya vígan lobogó lángját, majd egy fiatal fehérszemély körvonalait vehette szemügyre, aki a kandelábert tartotta kezében. A nő dagadó köpenyt viselt a testét alaktalanná tevő hálóköntös felett, s bár arcát árnyék takarta, az ifjúnak és lágy vonásúnak tűnt. Hajzata dús, sötétvörös boglya; ajkáról hangos, türelmetlen sóhaj fakadt:

– Túlságosan kész vagy, Sir Tancred, buta duzzogásban keresni menedéket.

A lovag enyhén nyikorogva fordult a hölgy felé:

– Engem hibáztatsz, lady Mary, holott te vagy az, ki elutasítja ölelésem.

– Pusztán díszeid félem, nem akarván felnyársaltatni általuk. S javallám, vesd le páncélod, mielőtt karjaidba veszel. Nem téged, drága Tancredom, pusztán öltözeted utasítom el.

– E vért hivatásom jelképe; épp annyira részem, miként lelkem is, mert mutatja annak természetét.

Lady Mary – kit Tallow a Perrott lányok legújabbikának vélt – közelebb lépett Sir Tancredhoz, hogy a számkivetett is megérezte teste melegét. Erre olyannyira felhorgadt benne a vágy, hogy – bár kissé reménytelen szájízzel – tervezgetni kezdte, miként tehetné magáévá a lányt ő maga is.

– Jöjj most vissza vélem, Tancred! Az óév már elbúcsúzott, noha esküdtem, nem teszi anélkül, hogy szerelmünk beteljesedne. Kérve kérlek, kezdjük az újat illő módon!

A közelben alvó bohóc felnyögött, s megrezzent. Köhögött, majd kevés hányadékot öklendezett fel, tovább mocskolva maskarája elejét. Keményebben rámarkolt arra – bármi volt is az –, amit Izabellája testén szorongatott, aztán elégedett, hangos horkolásban tört ki, ily módon megzavarva a szerelmeseket.

– Drága szívem – mormolta az ifjú Mary Perrott.

– Ó, valóban, drága szívem – visszhangozta Tallow igen csendesen.

Mary Tancred kezét megragadva húzni kezdte maga után a bajnokot.

A késztetésnek ellenállni képtelenül Tallow a bohóc karját Sir Tancred lába köré próbálta erőltetni, ám az acélba bújtatott bokában elakadt, s így a bajnok kis vesződség árán – finnyásan az asztal alá rugdosva fémlábával a pojáca ártatlan ujjait – kiszabadult. A számkivetett, ki érzése szerint megtett minden tőle telhetőt, szomorúan szemlélte, ahogy a szerelmesek ruhasuhogás és fémcsengés közepette távoztak lady Mary szobái felé.

Kapva azon, hogy a bohóc közelségéből szabadulhat, Tallow előkászálódott az asztal alól, dugót keresett, majd borospalackját bedugaszolta, és az üveget övébe rejtette. Halkan füttyentett Tomnak, ügyesen átlódította a fal rostélyán, aztán lábujjhegyre állt a padon, amelyen korábban térdét lehorzsolta, hosszú ujjaival megragadta a párkány szélét, s felhúzta magát a farácson feszített résig. Átbújt, maga mögött a rostélyt visszarakta, s a járatok hidegét megérezve azonmód meg is bánta, hogy ennyire gyorsan hagyta el a kandalló melegét. Sóhajtva előrébb kecmergett.

– Na, Tom, így ünnepeljük szilveszter éjjelét. – Ám a macska, rá sem hederítve gazdájára, egy patkány nyomában elrohant. Miközben Tallow a lelkes állat mögött araszolt előre, a farács mögül magas hangú, fuvolázó siránkozás ütötte meg a fülét.

Ernest Wheldrake mester egész idő alatt a terem sarkában rejtezett. Látta Tallow-t jönni és menni, végighallgatta a szerelmeseket, ám túl részeg volt ahhoz, hogy mozdulhasson. De most már a költő felemelkedett, tollát kereste, s találta ott, hová jó órája ejtette; meglelte papirosait is, melyekre legutolsó versét jegyzé. Mentében rálépett a pojáca ujjaira, s hívén, valamely apró rágcsálót tapos halálra, égővörös hajába kapott, majd feljajdult ismét:

– Ó, miért, miért kell romlására lennem ily sokaknak?

Aztán távozott a teremből, tintát keresve egyre. Mert a tinta volt az, miért eredetileg elhagyta saját, legalább egy mérföldre eső lakrészét, mielőtt nekiállt volna vádoló hangú szonettet írni ama nőszemélyhez, ki rútul összetörte aznap reggel a szívét, de kinek neve ez éjjeli órán nem igazán ötlött eszébe. Méltóságteljesen lépdelt végig a költő a lámpafényes folyosón, miként ha apró, tűzszín tarajú daru gázolna át a sekélyesen, hal után kutatva: karjait merevített szárnyak módján testéhez szorította, tolla füle mögött, könyvecskéje övtáskájában lapult. Szemét közben a padlóra szegezte, s dünnyögte alliteráló sortöredékeit:

– Szépséges Sarah, szívem szüntelen szeretett... Piruló Pamela megperzselt tekinteted... Dévaj Daphne dúlta fel éltem...

Mindezt a célból, hogy felidézze a kegyetlen leányzó nevét. Egy-két forduló után egy kívülre nyíló kapu előtt találta magát. Fáradt fegyveres üdvözölte, akinek ajtónyitást kérve jelzett.

– Havazik ám, sir – figyelmeztette a katona barátian, s nyomatékul szőrméit összébb húzta magán. – Tán a tél leghidegebb éjjele ez, kicsiny híján még a folyó is befagyott.

Wheldrake mester ismét – immár határozott eréllyel – intett, majd vékony, dallamos hangján szólt:

– A hőfok érzete pusztán az elme állapotának függvénye. Düh, s egyéb szenvedélyek fűtenek engemet. Lemegyek a városba.

Bundáját az őr saját válláról lekanyarította, s az apró poétára terítette, hogy az szinte elveszett benne.

– Viselje ezt, sir, ha kérhetem, vagy hajnalra csupán egy szobor lesz a kertben a többi közt!

Wheldrake elérzékenyült:

– Te kegyes kópé, bátor, büszke lélek! Albion kedves, kérkedő medvéje, Boudicca nemes nemzetsége, hős harcos, kinek jótettei híresebbek lesznek, mint Wheldrake rímei. Köszönöm, hálásan köszönöm néked, jó cimbora, s kívánok minden szépet!

Azzal a poéta átlendült a kapun, ki a sötét, didergető éjbe, a hóba, és nekivágott az ösvénynek, mely a jobbára alvó London még pislákoló néhány fénye felé vezet. Az őr, miközben a távolodó költőt figyelte, maga köré fonta karját, majd hangos dördüléssel bevágta a kaput, máris bánva nagylelkűségét, melyre – bizton érezte – reggelre kelve senki sem emlékezik. Ám mégis babonás öröm töltötte el, hisz rögtön egy jó cselekedettel kezdve az évet – szinte bizonyos lett benne, hogy kiérdemelt valamely csekély viszonzást a sorstól.

Wheldrake mestert vakszerencséje átsegítette két hókupacon, egy befagyott tükrű vízmedencén és a falba vágott újabb kapun egészen a város külső sikátoraiig kísérte, ahol a hóréteg már nem is oly vastag. Onnan – inkább ösztöneit, mintsem józan belátását követve – ismerős útra tévedt lába, mely ösvény végül hatalmas, düledező falú épülethez irányította, amelynek központi boltívén hosszú póznára erősített cégér hirdette, amit az ajtaján látható jel is mutatott: taverna az, mégpedig a Csikóhalhoz címzett. Az ablaktáblák mögötti fények, az ajtón túli hangok mind azt sugallták Wheldrake mesternek, hogy kedvenc mulatóinak egyike, e hírhedett tanya képes lehet azt nyújtani néki, amire szíve vágyik, s üdvözölni őt legóhajtottabb szándéka szerint. Így hát kopogott, s bebocsátást nyert. A belső udvart ölelő, sötétbe vesző emeleteket maga mögött hagyva a nagyterembe lépett, s elmerült a röhögés, durva tréfák és silány bor szagában és zajában, mert a sebzett poéta a jelenlévőkhöz hasonló garázdák – e folyóparti patkányfészket lakó szajhák; sértődött, cinikus, rossz természetű, kétségbeesett férfiak és nők – között volt képes legkönnyebben enyhülésre lelni. Az őr szőrmeköpenyét válláról levetve máris borért kiáltott, s miután aranypénzt villantott, meg is kapta. Az ismerős cafkák hozzá siettek, s nyakát simogatva incselkedőn ígérték: megkapja tőlük mindazt, amit csak kíván. A költő vigyorog, hajlong, vedel; egyként jó kedéllyel üdvözölve mindazt, kit ismer, s azt is, akit nem. Bátorította csúfondáros, tiszteletlen viselkedésüket, kuncogott minden sértésükre, örömmel kurjantott fel minden csípésre és taszításra.

Mindeközben csendes, kegyetlen szempár figyelte egy emelettel fentebb: azon férfié, ki egy burnuszos, szakállas, gyűrűkben bővelkedő szaracénnal osztozott épp egy butélián, s kinek vendége kissé megütközve nézte a Wheldrake-et körülörvénylő tömeget.

A szaracén társa felé hajolt:

– Ezek, úgy vélem, ártalmára lesznek e nemes úrnak.

A megszólított, foltos fekete tengerészköpenybe burkolózó férfi, kinek arcát sűrű, sötét hajfürtjei és idegen divat szerint való széles karimájú kalpagja – rajta kopott varjútollazat a dísz – jobbára elfedték, csupán a fejét rázta:

– Csak kedve szerint alakoskodnak, uram, biztosíthatlak. Ily módon nyerik el pénzét. Az úr Wheldrake, a palotából. A királynő kegyeltje, valamely déli, sunderlandi nemes família sarja, lady Lyst szeretője. Mióta a cambridge-i univerzitászra felvették, idejének javát ilyen, s ehhez hasonló tavernákban tölti.

– Oly régen ismered talán?

– Igen; bár ő engem sosem ismert.

– Ó, Quire kapitány! – nevetett fel a szaracén részegen, nem lévén hozzászokva a borhoz. Jóképű ifjú kereskedő volt egyébiránt, valamely kisebb úr Arábiából, a királynő védelmét élvező földek legbecsvágyóbbikából. Kétségtelenül hízelgett neki a tény, hogy maga Arturus Quire kapitány választotta mulatócimborájául; Quire egész Londont jól ismerte, s tudta, miként lehet a legélvezetesebb vigasságokra lelni benne. A mór ugyan sejtette, hogy a kapitány fél szemmel erszényét lesi, ám mivel az nem túl nagy összeget rejtett, készséggel átengedte volna neki – pusztán már azért a mulatságért cserébe, melyben addig részesítette őt. A szaracén homlokát ráncolva rákérdezett mégis:

– Vajon valóban megfosztanál tőlük, Quire?

– Miktől, méltóságod?

– Aranyaimtól, mi mástól.

– Nem vagyok tolvaj. – A kapitány hűvös hangja inkább unalmat, mint sértettséget tükrözött.

A mór boroskupájáért nyúlt, miközben figyelte, miként vezeti két ribanc Wheldrake mestert föl a lépcsőn és a folyosón az épület egy oldalszárnya felé.

– Arábia hatalma napról napra nő – jegyezte meg az ifjú idegen jelentőségteljesen. – Bölcs dolog tőled, ha ápolod kapcsolataid kalmáraival, ha megfontolod az előnyös kereskedelmi kötelékeket. Flottánk, mely uralja Ázsiát, második mindjárt Albioné mögött.

Quire szeme a szaracénra villant, a gúny jelei után kutatott. A mór megemelte gyűrűktől csillogó kezét, s elmosolyodott, még több aranyat fedve fel ezzel.

– Pusztán kölcsönös haszonról beszélek, nem másról. Köztudott, mennyire rajong ifjú kalifánk Gloriána királynőért, mennyire szereti őt. Mert bár atyja meghódított minket, ő megváltott a rabságból, visszaadta büszkeségünk. Örökké hálásak vagyunk ezért. Politikai érdekünk, hogy megmaradjunk az ő védelmében.

Hirtelen kiáltás harsant odalentről, és a tűz lángjai fellobogtak egy pillanatra: valaki egy lámpást csapott a rostélyhoz. Két fegyveres kezdett verekedésbe az asztalok között, tengerészszablyákat és tőröket forgatva. Egyikük magas és vékony, kopottas bársonyba öltözött; a másik méretre átlagos volt inkább, ám jobb vívónak tűnt, s bőrruházatából ítélve majdnem biztosan hivatásos katonaféle lehetett. A szaracén előrehajolva figyelte a küzdelmet, de Quire hátradőlt, szögletes állát simogatta, s tömött, fekete szemöldökét összehúzva merengett saját gondolatain. Ezalatt Uttley mester, a fogadós, gyakorlat szülte gyorsasággal tevékenykedni kezdett; a mocskos padlón az ajtóig sietett, s kitárta azt. A kocsmáros kerek képű, tésztás húsú férfi volt; bőrét, miként fügék a pudingot, itt-ott fekete bélyegek csúfították, tarkán foltos külsőt kölcsönözve neki. A nyitott ajtón keresztül a terem levegője rohamosan hűlni kezdett. Uttley mester – miként pásztoreb a birkákat – erre és amarra terelte a tömeget, míg végül folyosó nyílt a verekedőknek, melyen azok szép lassan kihátráltak az éjbe, s fémcsengés közepette elvesztek ott. A vendéglős ajtót zárt és reteszelt, majd a még mindig pattogó tűzre meredt. Aztán felmarkolt párat a csetepaté közben levert tányérok és kupák közül – az egyik szajha segíteni próbálván meg találta lökni a vállát, mire válaszul Uttley egy kupával fejbe verte. Ezt követően visszatért közvetlenül Quire kapitány és a mór ülőhelye alá eső, saját vackába. A tűz fénye hosszú árnyékokat vetett, és a tavernát váratlan nyugalom töltötte be.

– Talán érdemesebb lenne valamely melegebb helyet keresnünk? – érdeklődött a szaracén.

Quire még mélyebbre süppedt székében.

– Számomra ez kellően meleg. Kölcsönös haszon volt, amit említettél?

– Felteszem, birtokolsz érdekeltségeket némely hajókban, de legalábbis parancsolsz egynek, Quire kapitány. Léteznek oly hírek Londonban, melyekhez magam nem juthatok hozzá, ám te könnyűszerrel tudomást szerezhetsz róluk...

– Ahá. Azt akarod tehát, hogy kémkedjek néked. Hogy a haszonnal kecsegtető ügyletekről minél korábban értesülj, s elindíthasd saját hajóidat, megelőzve ellenfeleidet?

– Távol álljon tőlem, hogy kémnek nevezzelek, Quire kapitány.

–A „kém” az ide illő szó, akárhogy is. – Veszélyes pillanat. Vajon Quire rossz néven vette?

– Ellenkezőleg. Amit javaslok, bevett, szokványos gyakorlat. Hazádfiai is művelik a mi kikötőinkben – bizonygatta a mór békítőleg.

– Úgy hiszed tán, olyan fajta vagyok, ki kémkedik saját honfitársai után?

Az arábiai vállat vonva kerülte meg a kihívást:

– Túl elmés vagy ehhez, kapitány. Szándékosan csapdába csalnál.

Quire vékony ajka halvány mosolyra rándult.

– Úgy van, sir, de te sem valál egyenes beszédű.

– Ha így véled, talán üdvösebb lesz véget vetni eszmecserénknek.

Quire kapitány megrázta a fejét; vastag, tömött fürtjei meglendültek kalpagja alatt.

– Meg kell mondjam, nem birtoklok hajókban érdekeltségeket, s egy fölött sem parancsolok. Még csak tiszti rangot sem viselek semelyiken. Nem vagyok tengerész. Nem szolgálok semmilyen társaságot, sem vízen, sem szárazon. Quire vagyok, nem más, csupán Quire. Ennek okán sehogyan sem lehetek segedelmedre.

– Talán ellenkezőleg – hallatszott a jelentőségteljes, ám bizonytalan felelet.

Quire fejét szaracén felőli válla felé fordította:

– Itt lenne az ideje az egyenes beszédnek?

– Pénzzel jutalmaznánk bármilyen hírt, mi Albion vitorlásainak mozgására vonatkozik, legyenek bár hadihajók vagy polgári bárkák. Pénzzel jutalmaznánk bármely udvari pletykát, mely a hivatalos vállalkozásokkal kapcsolatban terjeng. Jelentékeny summával jutalmaznánk minden, Gloriána királynő magánbeszélgetéseire vonatkozó értesülést. Úgy hallottam, léteznek módszerek, melyekkel ezek kitudhatók.

– Valóban, uram? S kitől hallottad mindezt?

– Egy udvaronctól, ki múlt évben tett Bagdadban látogatást.

Quire száját elhúzva tűnődni látszott mindezen.

– Magam nem vagyok gazdag, miként bizonyára észrevetted.

A mór úgy tett, mintha ez először tűnne fel neki.

– Hasznodra válna egy új öltözet ruha, ez való igaz, sir.

– Téged bizony nem lehet bolonddá tenni, uram.

– Hitemre, nem.

– Azt is bizonyára sejtéd már kezdetektől fogva, hogy sem mester, sem pedig kalmár nem vagyok.

– Élnek férfiak Albionban, kik rangok nélkül ugyan, ám mégis hatalommal bírnak. Az ember sosem tudhatja...

Quire biccentett, s megköszörülte torkát. A folyosón vézna, kiálló fogú gazfickó közelített feléjük; nyúlszőr lábszárvédőt, szakadt, tűzdelt zekét viselt, lóbőrkalapja mélyen, füléig le volt húzva. Oldalán lógó kardjának markolatáról lerítt: a pengéről a rozsdát csak tessék-lássék vakarhatta le. Járása nem is annyira az italtól, mint inkább valamely születése óta őt kísértő kórságtól volt bizonytalan. Bőre kékesre fagyott, arról árulkodva, hogy nemrég jött meg csupán az éjszakából. Ám a szeme tűzben égett.

– Quire kapitány? – kérdezte.

Úgy termett ott, mintha megidézték volna, mintha csupán valamely epikureánus csintalanság bekövetkeztére várna.

– Csellengő... Épp időben, hogy tanúm lehess. Ő a Bagdadból való Ibram uraság.

Csellengő meghajol, s közben egyik mocskos mancsát az asztalra helyezi. Lord Ibram bizonytalan pillantása a gazfickóról a kapitányra vándorol.

– Csellengő mester, tudtodra adom, Ibram úr épp az imént sértett vérig engemet.

A szaracén végül észbe kapott.

– Ez igaztalan vád, Quire kapitány! – Ám felállni nem tudott, az asztal lapja nem engedte. A helyszínt el nem hagyhatta anélkül, hogy vagy Quire-t, vagy Csellengőt – aki nyilvánvalóan a kapitány jó embere – félre ne lökné.

– Kötekedésről van szó, ezek szerint? – kérdezte ez utóbbi, jobb karján a zeke ujját feltűrve. – Előre megfontolt szándékkal netán?

Quire kapitány hangja hűvösen csengett.

– Azt javallta, kémkedjek a felséges királynő személye után. Szavai szerint az ifjú Sir Launcelot Teale felfedte előtte ennek módozatát.

– Ah! – szólt hangosan lord Ibram – Mindent tudsz tehát. Csapdába estem. Legyen hát. – Azzal az asztal lapját eltolta volna magától, ám Quire nem engedte.

– Elismerem, kémkedésre késztettelek volna téged, Quire kapitány, de bizony ostoba volt e szándék, hisz nyilvánvalóan hivatásos kém vagy már. Ám remélem, egyben jó diplomata is, aki megérti, hogy esetleges elfogatásom, megkínzatásom vagy megöletésem nem lenne következmények nélkül való. Nagybátyám Marokkó emírjének sógora, magam a rövidesen érkező lord Sahriárnak, Arábia Albionba küldött nagykövetének rokona vagyok. Most távozom, belátva könnyelműségem. – S a mór végül nagy nehezen felállt. Köpenyét hátraengedte, hogy szemébe tűnhessen mindenkinek: nem fegyvertelen. Ez újabb hiba Quire-t gyors, diadalmas vigyorgásra késztette.

– De te megsértettél engem, lord Ibram, bárhogy is forgatjuk.

A szaracén úr meghajolt:

– Úgy kérem bocsánatod!

– Ám ez nem elég. Én hű alattvalója vagyok királynőmnek. Alkalmasint kevés nálam jobb szolgája akad őfelségének. Remélem, nem érdemled ki a gyáva nevet, sir!

– Gyáva? Én? Ó, nem, nem vagyok.

– Akkor engedd meg...

–.Mit? Hogy elégtételt vegyél? Itt? Kocsmai verekedésre vágysz, igaz, Quire kapitány? – S egyik sötét szemöldökét megemelve a mór drágakövekkel ékes kesztyűjét felhúzván csuklóját görbe kardjának díszes markolatára ejtette. – Te és cinkostársad az életemre törtök?

– Csellengő mester a segédem lészen, s te is választhatsz magadnak segédet. Küzdésre keresünk valamely félreeső helyet, ha az inkább ínyedre való.

– Tisztességgel kívánsz hát harcolni, kapitány?

– Mondtam, lord Ibram. Megsértettél, s királynőmet is megsértetted.

– Nem, nem tettem ilyet.

– Gyanúsítottál.

– Közönséges pletykát említettem. – Majd rádöbbenve, hogy önnön büszkeségén ejtett csorbát, a szaracén ajkába harapott, mire Quire kapitány ismét arcába nevetett.

– Helyénvaló netán, ily nemes úrként, hitelt adni efféle pletykáknak? A csatorna locsogásáról jelenteni pedig nyilvánvalóan becstelen.

– Beismerem – felelte vállát megrántva a mór. – Legyen hát, megküzdök veled. Szükséges épp e csőcselék közül kiválasztani segédemet? Nem akad nemes úr, kit felkérhetnék ily szerepre?

– Csak Wheldrake mester. Megnézzük, mennyi szesz dolgozik benne? – Quire nem mozdult az asztaltól, csak Csellengő lépett hátra, hogy utat adjon lord Ibramnak. De aztán a kapitány is elindult a folyosón az oldalszárny felé, melynek irányában Wheldrake eltűnt, ám a szaracén szava megállította.

– Az a szegény ördög nem lenne rá képes.

– Akkor közülük valaki – intett Quire a földszinti népség felé. – Bármelyik megteszi, ha megfizeted.

A mór áthajolt a korlát felett.

– Párbajsegédre lenne szükségem. Egy korona annak a férfinak, ki velem tart! – Azzal ezüstpénzt villantott elő. A bőrruhás, vörös ábrázatú fegyverforgató, aki legutóbb még pengeváltás közepette hátrált ki a taverna ajtaján – ám azóta a jelek szerint valamely más módon visszatért –, s kinek homlokát elöl két hosszú karcolás, kopaszodó feje búbját pedig egy horzsolás díszítette, vérző füléhez rongyot szorítva megszólalt:

– Én vállalkozom rá. Inkább legyek szemtanú, mint résztvevő.

Quire elmosolyodott.

– És az ellenfeled?

– Megfutamodott, sir. De maga után hagyta ezt. – Azzal a férfi egy közeli asztalról emberi orrot emelt magasba. – Leharaptam. Ő ugyan visszakérte, mondván: talán akad borbély, aki újólag arcára varrja néki, de nem adtam. Hisz becsületes harcban szereztem. – Azzal nevetve a tűz felé hajította a trófeát, ám a dobás rövidre sikerült, s a testrész a rostélyon fennakadva annak rendje-módja szerint sülni kezdett.

Lord Ibram Quire kapitány felé fordulva kérdezte:

– Tudsz rólam egyáltalán bármit is? Sir Launcelot mesélt felőlem?

– Hogy jó kardforgató lennél.

– Így hát magad még jobbnak tartanád?

Ám Quire nem válaszolt.

A kis csoport a taverna hátsó bejáratán át távozott, majd a folyóparti ösvényt követve a türelmesen várakozó hintóig ért, mely Ibramot és a kapitányt a Csikóhalba hozta. Mindannyian dideregve beszálltak, majd Quire a hajtót a White Hall mezői felé parancsolta. Menet közben a kapitány kitekintett a széles, fekete folyóra, melynek hátára hó szállingózott. A víz még lustábbnak tűnt, mint az megszokott. A hóesésben tekintélyes méretű vitorlás körvonalai bontakoztak ki; evezők hangja hallatszott, amint a hajót a Charing Cross melletti dokkba irányították. Quire a haragvó arccal magába mélyedő mórra pillantott, aztán Csellengőre kacsintott, aki foghíjas vigyorral válaszolt. A kapitány nem nézett azonban a vörös rongyos fegyverforgató felé, aki – talán hogy ezüstjét kiérdemelje – baráti társalgást próbált kezdeményezni lord Ibrammal.

A hintó fagyott keréknyomokon döccent, majd elnyelte a szürkeség.

 

Az oly későn és nehézkesen a Temzére felhajózó vitorlás fedélzetén sir Thomasin Ffynne húsból lévő és csontból faragott lábával felváltva tapodta a parancsnoki híd deszkáit, úgy látván, saját lélegzete is megfagy az orra előtt. Remélte, hogy a hajnal előbb beköszönt, mintsem vitorlása elérné a dokkokat, mert nem bízott a révkalauzban. Alig-alig pislákolt néhány fényforrás a parton, s azok nagy részét is köd takarta. Nehéz, fagyott hótakaró borította hajója testét, kötélzetét, csigáit és fedélzetét. Hó súlya nyomta Tom Ffynne kalapját és vállait is; azzal fenyegetve, hogy csizmája pereme és kapcája közé becsúszva még ép lábát is lefagyasztja. (Fagysérülés miatt kellett a másikat is levágni, még az északi sarkkörön túlra vezető híres utazása idején.)

Tom Ffynne vitorlásával épp a Mexikói-öbölben végzett kalózkodásból – vámszedői utazásról, ahogy ő szerette mondani – volt visszatérőben. Korábban azt remélte, már a karácsonyi ünnepségre hazaérhet, aztán, hogy az újévi maszkabálra, ám mindkettőt lekéste, ezért hangulata cseppet sem volt rózsásnak mondható. Mindezektől függetlenül azonban boldogan szemlélte Londont, a távolban csillogó hatalmas palotát, és még az ónkupányi forró rumot is megköszönte, melyet egy legény a hajókonyhából hozott fel neki. Belekortyolt, s bár a fém égette szakállal s bajusszal övezett ajkait, elégedetten nyögött egyet, majd ép lábával toppantott. Közben éles fejhangon mindannyiszor a révkalauz csónakjáig kiáltott, midőn úgy vélte, vitorlása túl közel került a partfal megerősített magaslatához. A pöttöm, pufók, pirospozsgás arcú sir Thomasin Ffynne külseje mögött egész Albion egyik legagyafúrtabb elméje rejtőzött. Már huszonhat évesen, a régmúlt idők hódítással és fosztogatással teli évei idején admirálisként vitte csatába Hern király hadiflottáját. És ugyancsak ez időben érdemelte ki a Gaz Tom Ffynne melléknevet – egy olyan korban, mely egyébiránt bővelkedett gazfickókban. Ám a rajongás, amely a kapitányt királynőjéhez fűzte, legalább oly erős volt, mint lord Montfallconé. Egyike volt ő azon keveseknek, kik Hern uralkodását túlélték, méghozzá valaminő becsülettel; s ugyancsak egy a néhányak közül, kik Gloriána idején is megtarthatták hivatalukat. S bár Tom Ffynne nagybátyja volt az, ki Hern számára a mór kalifátusokat megszerezte, mégis Thomasin Ffynne tartotta meg őket, s ő érte el azt is, hogy ezen államok túlélése és védelme Albiontól függjön. Akkor is a birodalom erejét szilárdította az admirális, mikor Virginia roppant kontinensének két nagy lázadását leverte; s ugyanígy küzdött ádáz könyörtelenséggel Kathájban, Indiában, Ázsia minden királyságában és az afrikai partvidéken azért, hogy Albion érvényesíthesse akaratát Gloriána protektorátusai felett – melyekben a királynő akaratából tilalmas az erőszak, s mindenkinek, kinek védelmet ígértek, igazságos bánásmód dukál. Érthetetlen idők voltak ezek Ffynne számára, ki nem is oly rég még szilárdan hitte: a mindenségben kívánatos rend fenntartásának legalkalmasabb eszköze a rettegés; kinek számára az új kor törvényei csupán pazarló, szükségtelen intézkedéseknek tűnnek, melyekből épp azok húzzák a legtöbb hasznot, akik megsértették őket. Ám mindezek dacára az admirális megtanulta tisztelni úrnője kívánságait, s vonakodva bár, de tűrte, mikor királynője tétlenségre kárhoztatta és pusztán felfedezőutakat engedélyezett néki – melyeket még az esetenkénti kis kalózkodással is csak akkor tehetett élvezetesebbé, ha a szóban forgó hajó valamely kifejezetten nagylelkű és bőkezű uralkodó zászlaja alatt vitorlázik. Ffynne karcsú vitorlása, a Trisztán és Izolda e pillanatban tele volt rakodva: félig valamely nyugat-indiai uralkodó kincsei töltötték ki, akinek városait akkor látogatta meg az admirális, mikor egy széles folyó hátán több száz mérföld mélyen a szárazföld szívébe hajózott, másik felét pedig azon két ibériai karavelláról származó szövetek és öntecsek alkották, melyekkel mintegy öt órán át tartó harcot vívott Virginia legnyugatibb tartományának, Kaliforniának a partjainál. Tom Ffynne mind e javakat királynőjének sietett felajánlani – persze azzal a szerény reménnyel, hogy egy részüket az uralkodónő visszajuttatja a Trisztán és Izolda tisztjeinek és legénységének. Volt azonban még egy jó oka az admirálisnak arra, hogy kihallgatásért folyamodjon: híreket hozott, melyek minden bizonnyal érdekelni fogják Montfallcont és talán a királynő figyelmére is számot tarthatnak.

Ffynne egyszer csak ráébredt, hogy a sűrű hóesésben észrevétlenül beköszöntött a hajnal, s a mind jobban sápadó látóhatár a palotát gigantikus hegycsúcsként rajzolta az égre. Londont félig hó takarta, a Temzén pedig – bár a hajó köztük tört előre – egyre híztak a jégtáblák.

Mindenütt fehérség és csend honolt. Tm Ffynne még toppantani is elfelejtett, ahogy Albion fővárosát szemlélte ezen az új reggelen, a Gloriána királynő uralkodása szerinti tizenharmadik esztendő első napján. Amely évre – legalábbis ha doktor Deenek, a királynő asztrológusának hinni lehet – úgy tekintettek, mint mind Gloriána életének, mind a birodalom történetének legfontosabb évére.

Az admirális nagyot, mélyet sóhajtott. Kesztyűs kezeit összeütögette, sötét szakállából kirázta az apró jégkristályokat, majd kéjeset morrant, megpillantva hazai kikötőjének büszke, fagyott, dicsőséget sugárzó körvonalait, melyek az otthon átmeneti nyugalmát ígérték.