Tizenötödik fejezet

melyben lord Montfallcon kétségbeejtő híreket kap, és sajnálni kezdi, hogy nem volt jó diplomata

Lord Montfallcon egyedül feküdt tekintélyes méretű ágyában, mialatt feleségei a szomszéd szobában egymás sebeit kenegették gyógyító kenőcsökkel és suttogva, néha fel-felnyögve beszélgettek. Nyomorúságos, nyughatatlan hangulatban volt aznap reggel, telve önutálattal. Gloriána jajszava azon éjjelen hangosan szólt, tele fájdalommal, s azért keltette fel asszonyait, hogy kiáltásaik elnyomják a királynő panaszát. Montfallcon erős, öreg testét nehézkesen mozdította meg, és haragudott magára, amiért hiányzik belőle a régi életerő. Azon töprengett, hogy vajon ez alkalommal agya, mely oly sokat elviselt már, s oly sokáig gyakorolt kontrollt, immár végleg szétesni készült. A királynő mostanában búskomorabb volt, mint valaha, és ő nem tudta megnevezni az okát. Gloriána mindig ügyesen elkerülte a házasság kérdését, amikor ő megpróbálta felvetni azt. Más gond is nyomasztotta lord Montfallcont: híreket kapott arról, hogy Tom Ffynne-t elfogták a mediterrán vizeken. Az öreg kalóz, idősebb korára rövidlátóvá válván összetévesztett egy arab háromárbocost egy ibériai vitorlással, és most Arábia világgá kürtölte panaszszavát, bár a tévedés egyértelmű volt. Mindennek tetejébe sir Cristopher Martin meghalt – mérgezés áldozata lett, úgy tűnt, saját keze által, mintha úgy érezte volna, kegyvesztetté vált. Ez rossz ómen volt a nemesek és a közrendűek számára egyaránt. Ezen kívül különféle szóbeszédek keringtek Kazimir királyról és a nagykalifáról – az egyik szerint heves vita dúlt közöttük, a másik szerint viszont szövetséget kötöttek. Más szóbeszédek is érkeztek Tatárföldről, a germán és flamand államokból, Ibériából és a Skót-felföldről, Afrikából és Ázsiából, és hiányzott Quire – az éles szeme, a gyors keze, a fegyverei.

Azt, hogy Quire, sértve Montfallcon, utolsó találkozásukkor tett, nem túlzottan diplomatikus megjegyzéseitől, felhúzta az orrát és próbálta bizonyítani, mennyire értékes szolga ő; avagy valóban megsértette büszkeségében; vagy netalán fejébe vette, hogy idegen országokba utazik, idegen úr szolgálatában; avagy végül meglakolt bűneiért, Montfallcon nem tudhatta. Ám Montfallcon mindenekfelett a tudatlanságot gyűlölte. Létének legalapvetőbb mozgatórugója volt a mindenhatóság érzete. És most nem csak hogy kiapadt tudásának legfőbb forrása, ám magának a forrásnak a holléte is kérdésessé vált. Nyomasztotta, hogy nem kap híreket, melyek alapján további lépéseit kidolgozhatná. Megismert egyfajta félelmet, miként a harcos, ki a csatamezőn egy pillanatra lebénul, s elveszti látását. Úgy érezte, mintha láthatatlan ellenségei egyre közelebb kúsznának hozzá, és ebből mindösszesen az egyre növekvő, alaktalan rosszakaratot érezte.

Nem sikerült megértenie és kellő részletességgel felmérnie e fontos eszközt, Quire-t; egy maga által kreált képet látott a férfi igaz valója helyén; megszegve saját szabályait feltételezésekkel élt, nem következtetésekkel. És most, egy ostoba figyelmetlenség miatt talán örökre elvesztette hatalmát a férfi felett. Quire-t művészetének szeretete hajtotta, Montfallcon pedig ideáljáért munkálkodott állhatatosan, melyet Gloriána személye testesített meg. Montfallcon csak most értette meg, hogy partnerségük ezeken az egymással rokon mozgatóerőkön függött. Nem volt ínyére mégsem a gondolat, hogy Quire-t, miként az sugalmazta, saját magával egyenrangú társnak tekintse, kivel együtt dolgoznak, miként költők egy közös színdarabon. A múltban Montfallcon gondosan ügyelt rá, hogy ne hagyja büszkeségét megnyilvánulni, mely akár alaptalan is lehet, vagy ami még rosszabb, a céljait fenyegetheti. Ám ebben a Quire-rel folytatott utolsó beszélgetésben engedte, hogy dühe és arroganciája vezesse, ami így összecsaphatott Quire büszkeségével. Most már megértette, hogy ha Quire támadt volna ellene hasonló vádakkal – például hátsó szándékokat gyanítván Albionért végzett munkája mögött – talán ugyanilyen dühöt érzett volna. És mégis, Montfallcon tisztelte Quire intelligenciáját. Nem tűnt rendjén valónak, hogy ily sokáig éreztesse rosszallását. Egy-két napig, rendben. Talán még egy hétig is. De már vagy egy hónapja történt mindez. Az is felötlött Montfallconban, hogy Quire valami módon bosszút forral ellene, ám a férfi természetével ellenkezett az alantas bosszú gondolata. Valószínűbbnek tűnt, hogy Quire valamely bonyolult kémtevékenységet folytat, hogy a megszerzett adatokat elé tárva mintegy kihívást intézzen hozzá.

Azonban Montfallcon semmiben sem lehetett teljesen biztos. Mivel egyszer már tévesen ítélt, többé már nem bízott teljesen a saját ítéletében, hisz bármikor újra tévedhetett.

Hatalmas nyögéssel kitornázta magát a paplanok közül, melyeken levendula és izzadság szaga érződött. Készülnie kellett az előtte álló napra.

A kiálló fogú gazfickó, Quire legelső embere, nyúlbőr sapkájában és nála néhány számmal nagyobb bőrkabátjában, buggyos térdnadrágjában, paszományos zekéjében és lehajtott szárú lovaglócsizmájában, hetykén elterpeszkedve a kis szoba egyik székében, hosszú kardját térdén nyugtatva várta Montfallcont, aki aznap reggel egészen megörült e látványnak. Meglehetős vidámsággal hangjában köszöntötte hát Csellengőt, egészsége és jószerencséje felől érdeklődvén. A lord szokásos szürke és fekete viseletében gyors léptekkel az asztalához ment, ahol mintha kissé több papiros lett volna felhalmozva, mint általában. Szemöldökét felvonva nézett Csellengőre.

– Nos, Csellengő?

– Milord?

– Híreket hozol Quire kapitánytól?

– Nem, uram. Semmi bizonyosat nem tudok róla. Arra gondoltam, ön majd megnyugtat. No meg az adósságok is halmozódnak, és a kapitány már egy hónapja nem fizetett ki, pedig még mindig neki dolgozom.

Montfallcon Bantuföld egy levelét tanulmányozta.

– Ej, hát akkor miért jöttél, Csellengő? Csak nem aranyért?

– Vagy ezüstért, uram. Valamiért, amivel kihúzom, amíg a kapitány előkerül, vagy...

– Hallottál valamit Quire-ről?

– Csak a szóbeszédet, uram. Amikor legutóbb távoztunk tőled, az Árész-kapu felé vettük utunkat, majd elváltunk, megállapodván, hogy néhány óra múltán ismét találkozunk. Nem jött el a fogadóba, és tudomásom szerint azóta sem járt ott. A pletykák valami dulakodásról beszélnek, ami az Árész-kapunál zajlott aznap. A kapitányt, vagy egy hozzá nagyon hasonló személyt megtámadták, és elhurcolták onnan – sebesülten vagy holtan.

– De kik?

– Nincs szemtanú, uram. Az egész csak szóbeszédként jutott el hozzám. Talán egy kölyök látta, vagy egy függöny mögül leskelődő matróna. Más híresztelések is lábra kaptak, de a kapitány jól kitanított: leások a kérdés mélyére, és csak amit magam találok, azt hiszem el, semmi mást, amíg még többet fel nem fedezek.

– A történet nyomába eredtél hát?

– Természetesen, uram. Quire kapitány a barátom. És a jótevőm. Minden házban kérdezősködtem. Kitudakoltam az Árészkapun akkor áthaladó összes kocsi menetirányát. Kikérdeztem minden haramiát és zsebmetszőt, akit csak elő bírtam keríteni. Úgy tűnik, valaki felbérelt egy bandát, kik elfogták Quire kapitányt. Ám azt nem tudom, kik ők, mint ahogy azt sem, hogy ki bérelte fel őket és mi célból.

– Nesze egy arany, Csellengő – nyújtotta kezét Montfallcon a cingár gazfickó felé. – És többet is adok, ha bizonyságot szerzel Quire kapitány hollétéről vagy sorsáról. Gondolod, hogy meghalt?

– Azt beszélik, a szaracénok keresték.

– Nekik nem szokásuk elrejteni egy olyan férfi testét, akit bosszúból öltek meg. Ők biztos kiraknák valahová a holttestet, elrettentő példaként.

– Ez igaz. Nem egy ily holttestet láttam, uram, midőn a kapitánnyal a te megbízatásodból jártunk a Földközi-tengeren.

Lord Montfallcon eltöprengett egy pillanatra, hogy Csellengő nem az Albionnak tett szolgálataira utalva próbál-e újabb aranyakra szert tenni. Óvatosan méricskélte a beesett arcú, kiálló fogú madárijesztőt, tartva attól, hogy őt is félreismerte, és esetleg vele egy újabb Quire esne ki szolgálatából.

Ám Csellengő, kit az arany igencsak megörvendeztetett, s most gazdátlan kutya módjára próbált hízelegni neki, nem érhetett fel a ravasz kis Quire-rel.

Lord Montfallcon e gondolattól nekikeseredett. Soha azelőtt nem volt ilyen gyors kezű és éles elméjű szolgája. A legjobbat vesztette el.

– Ha látod őt, Csellengő, és még életben van, ugye átadod neki őszinte jókívánságaimat?

– Természetesen, uram. Mindketten hű embereid vagyunk.

– Igen – szólt Monfallcon, miközben kezébe vett egy titkosírással írt levelet, mely Csehországból érkezett. – Bizonyára elmondod majd neki, mennyire hiányolom szolgálatait, mennyire nagy szüksége van rá a birodalomnak, és mily nagyra értékeljük képességeit és művészetét.

– Azon tanakodtam nagyuram, hogy...

– Hogy?

–...hogy vajon értékelted-e, mily művészi finomsággal oldotta meg a rá bízott feladataidat. Azt, hogy milyen tökéletesen megtervezte és végrehajtotta a tervet, hogy minden rendben menjen, s még a gyanút is elkerülje, sőt olyan információt szerezzen mindeközben, mely később hasznodra lehet. Még arra is ügyelt, hogy gátat vessen a rosszindulatú pletykáknak és találgatásoknak. Művészként tekintett magára, uram.

– És rám?

– Mint leginkább műértő közönségére.

Lord Montfallcon hatalmas sóhajtással kiengedte ujjai közül a kódolt cseh üzenetet.

Csellengő hirtelen érzelemkitörésre ragadtatta magát, mely nyilvánvalóan érdekei ellen szólt:

– Meggyilkolták, uram. Tudom. Biztosan halott! Mind ez ész és bátorság odalett!

– Hozz elém bizonyítékot, és bőkezűen megjutalmazlak. Vagy bizonyítsd az ellenkezőjét, és legalább akkora lesz jutalmad, vagy még több. Hozd elém élve Quire kapitányt, és gondoskodom róla, hogy hátralévő éveidet jólétben tölthesd!

Csellengő lehajtotta a fejét, majd hirtelen felpillantott, mintha csak valami új gondolat suhant volna át elméjén.

Lord Montfallcon meglehetősen zord mosollyal válaszolt:

– Ezalatt pedig hozz nekem híreket külhonból, amennyit csak tudsz. Hisz továbbra is szolgálatomban állsz.

Csellengő az elbocsátó szavakat hallva meghajolt, és a pókjárat felé távozott, megkezdvén hosszú útját a sötét, rejtett katakombák mélyén, melyek úgy rejtőzködtek a palota szívében, miként Hádész is rejtőzhetett volna az Olümposzon.

Mialatt Csellengő átvágva magát a rejtett járaton kiért a párás, csillagfényes áprilisi égbolt alá, lord Montfallcon próbálta összerendezni hektikus gondolatait. Figyelmét igyekezett a küszöbön álló tavaszünnepre összpontosítani, amikor is a királynő számos arra érdemes főt kitüntet majd, és számos kisebb méltóságnak oszt ajándékot. Hálás volt, hogy e feladat oroszlánrésze Gallimarira, a ceremóniamesterre hárul, és neki az esetleges diplomáciai problémákkal kell csak törődnie. Bár e problémákat is merő időpocsékolásnak tartotta, legalább annak örülhetett, hogy nem vonhattak maguk után semmi különösebb következményt. Ezen alkalmaknak főként abban állt a jelentőségük, hogy a királynő az ünnepségeken megjelent a nép előtt, biztosítva hatalmáról, Albion biztonságáról, gazdagságáról és erejéről.

Megtalálta Wheldrake mester versét, melyet az a kért időre átadott neki, és alaposan áttanulmányozta. Mindig is kissé gyanakodva figyelte a költőt, különösen az udvarba érkezésekor, mivel élvhajhász, istentelen poéta hírében állott. Úgy ítélte, hogy Wheldrake munkája kétségtelenül fejlődött az udvari befolyás és fegyelem hatására. Montfallcon sajnálta, hogy már véglegesítette a tavaszünnepen kitüntetendők listáját, és elhatározta, hogy a következő ünnepen megkéri a királynőt, hogy legalábbis egy báróságot adományozzon a költőnek, aki érteni látszott a misztériumokat és a felelősséget éppúgy, mint Albion ügyeit.