Kilencedik fejezet

melyben a királynő és udvartartása a vízkereszt ünnepét ülik, az év első hetében zajló ünnepsorozat záró éjszakáját

 

Una, Scaith grófnője mélyet szippantott pipájából, és kényelembe helyezte magát díszesen kárpitozott díványán. Erdei jelenetek (vadászat, nimfák és faunok, Diána és szűz kísérői) felett nyújtózkodott a kandallóban lobogó tűz mellett. Alsóruhája félrecsúszott, s rosszul felakasztott csengettyű módjára lógott; fűzőjét meglazította, merev gallérját gyöngyfonatokkal ékesített hajkoronája mellé hajtotta féloldalasan, így élvezte ki néhány szabad percét az ünnepség előtt, melyen a királynő közeli barátjaként megjelenni volt kénytelen. Szórakozottan simogatta a dívány mellett alvó nagy kandúr vörös szőrét, s teljes odaadással élvezte a pipadohányt, miközben komornái a szomszédos helyiségben öltözéke többi részét készítették elő.

A grófnő szinte minden nyilvános eseménnyel szemben mély ellenérzést táplált, különösen azok iránt, melyeken valamilyen szerepet kellett vállalnia – ezen az éjszakán a királynő kérésére az ő tisztje volt bejelenteni minden egyes programot az est során, ami azt jelentette, hogy jelen kell lennie a teljes ünnepségen, az adományosztástól a záró vacsoráig, mely utóbbinak a kora reggeli órákig való elhúzódására bizton számítani lehetett. Tovább rontott a helyzeten, hogy az est első felét a jégen kellett töltenie Westminsternél, ahol a folyó jege annyira vastag volt, hogy máglyát lehetett rajta gyújtani, sőt akár malacot is sütni rajta (előző éjjel egy velencei fogadósnak szép hasznot hozott ez a vállalkozás). A grófnő tudta jól, hogy csontig fog ott fagyni, akár mindenki más, és – szintén akár mindenki más – jelentős mennyiséget fogyaszt majd a forralt borból, mely a legfőbb nedű, s egyben a legjelentősebb hőforrás lesz a jeges estélyen. Később azután – díszes jelmezeikben – a nagyterembe vonulnak a maszkabálra, mely az ő számára további kényelmetlenséget hordoz, hisz az ő szerepe, hogy a három sorsistennő egyikeként megjelenjen. Kényelmetlenségből itt persze másoknak is jut bőven, hisz Wheldrake mester Ragnarok éje című darabjában szerepel Thór, Odin, Hela, és a germán panteon sok más istensége is. A mű az egykoron a Balti-tenger mindkét felét uraló Nagy-Lengyelország dicsőségét mutatja be az északi mitológiákból, Gloriána királynő Freját, az istenek királynőjét jeleníti meg a darabban. Una számára, kinek birtokai s szülőföldje az Albiontól északra húzódó nagy sziget, Ynys Scaith területén voltak, ez a panteon nagyon is ismerős volt, sőt egyenesen unalmasnak találta eme istenségeket, és gyűlölte az udvart, amiért ezzel az újítással az ő kedvelt klasszikusait divatjamúlttá tette.

Una pipáját elszívva nagyot sóhajtott, s felemelkedett, hogy megigazítsa ruháit, s szolgálói segítségével a többi darabot is magára öltse. A vörös bársonyköpeny zöld, moaréval szegett csuklyája árnyékot vetett arcára. A komornák elkísérték lakrésze utolsó ajtajáig (amely lakrész tulajdonképpen egy teljes ház volt a palota szerkezetébe ágyazva; bejárata egy szélesebb, középütt kerti tóval ékített kerti sávra nézett, melynek közepén még egy kis mesterséges sziget is helyet kapott).

A királynő zárt utazófülkéjű szánja már odakint várt rá, a díszes bokrétával ékített kalapot, rövid brokát ujjast és kék-sárga térdfodorral díszített nadrágot viselő inasok felsegítették a szánba, ahol a jótékony félhomályban kényelmesen elhelyezkedett a puha párnák között. Egy felharsanó kiáltás, egy reccsenés, a szán megbillent, és már vitte is végig az ösvényen, a királynő privát kertjének díszes homlokzatú kapubejárója felé, ahol az őrség lord Rhoone vezetésével felsorakozott. A lord lehelete füstszerűen gomolygott, emlékeztetve Unát, hogy mennyire hideg is van odakint. Még jobban beburkolózott hát köpenyébe, kezét muffjába rejtette, és nyomorúságos tekintettel bámulta az ablakon keresztül a díszes kertet, melyre ismét nagy pelyhekben kezdett hullani a hó. Úgy tűnt, a tél legyőzhetetlen erővel uralja a tájat, és tán sosem ér véget, hacsak nem omlik össze az egész világ. E gondolatmenet eszébe juttatta a Fimbul telet, és valamiféle bizarr örvendezéssel azon kezdett töprengeni, hogy talán tényleg elérkezett Ragnarok éje, az istenek alkonya, amely káoszt és végtelen éjszakát hoz, s az örökre elnyeli őket. Ásított egyet. Úgy érezte, hogy ha a sötétség urai ismét testet öltenének a földön, mint azt a múltbéli legendák szerint az ősidőkben megtették, ő örömmel üdvözölné őket, hisz legalább a rajta tespedő, nyomasztó unalomra enyhülést hoznának. Nem mintha hitt volna az efféle történelem előtti mendemondákban, bár néha – maga sem tehetett róla – azt kívánta, bárcsak igazak lennének az ősi legendák, és ő bennük létezhetett volna, hisz a világuk bizonyára jóval változatosabb és izgalmasabb lehetett, mint az ő jelene, melyben a szürke értelem elűzte a csodás romantikát: mintha gránittömb választotta volna ketté a fényesen folyó higanyt.

Ily gondolatokkal elméjében köszöntötte a platinakoronát viselő királynőt, amint az mellé szállt a szánhintóba, s mosolyogva e szavakkal fordult feléje:

– Ariókhra mondom, pompásan festesz e tarka öltözetben!

Gloriána viszonozta barátnője mosolyát, megkönnyebbülve, hogy Una szándékkal vulgárisan fejezte ki magát (hisz udvariatlanságnak számított kimondani a régi istenek nevét).

A királynő hermelinprémmel szegett fehér, gyöngyökkel és ezüsttel ékes selyemruhát viselt, hisz ez éjjelen az ő szerepe volt a Sark úrnőjének, a Hókirálynőnek a megjelenítése. Épp ezért mindenkinek, ki az udvarba hivatalos volt, e motívum szerint kellett esti kosztümöt öltenie. Una köpenye alatt ennek megfelelően halványkék ruhát viselt valamivel sötétebb árnyalatú szegéllyel, fehér alsószoknyáján kis kék szalagok díszlettek, az előző év tavaszi pásztorjáték-kosztümének kissé átalakított változata.

Eközben az őrség tagjai fehér paripákra ültek, egyenruhájukat ezüstösen csillogó köpennyel fedték, fejükbe húzták hóbagolytollakkal díszített fehér hódprém kucsmáikat, és előkészültek az indulásra. Ezután lord Rhoone előre lovagolt – fekete szakálla furcsa kontrasztban állt öltözéke világos színeivel –, és kérdő tekintettel bekémlelt a szánhintó ablakán. Gloriána válaszként intett neki fehér csipkekesztyűbe bújtatott kezével, mire a lord felegyenesedett, s vezényszót kiáltott:

– Előre, uraim!

A szántalpak megnyikordultak, a lovak patái feldübörögtek, a királynő és kísérete mozgásba lendült, s útnak indultak Westminster és a befagyott folyó felé.

– Jó hírek érkeztek – szólt Gloriána utastársához –, tán te is hallottad. Lengyelhon királya megmenekült.

– Jól van?

– Kissé fagyoskodott, ám más baja nincs. Montfallcon ma délután számolt be nekem. Egy malomnál találtak rá ma reggel. A gazemberek, kik foglyul ejtették, összevitatkoztak, és elszeleltek, otthagyván őt megkötözve. Egyik társukat megölték a vita hevében. Tán úgy tervezték, később visszatérnek foglyukhoz, ám Montfallcon emberei bukkantak rá előbb, s azonnal Londonba hozták. Szerencsésen lezárult hát az ügy, s immár Korzeniowski gróf sem zavar majd bennünket uráért való folytonos aggodalmával.

– Mikor fogadod e balszerencsés uralkodót?

– Ma este, úgy egy óra múlva, mikor már minden vendéget üdvözöltem.

– De mi lesz a nagykalifával...? Nehéz diplomáciai kérdés ez.

Gloriána a függönyt elhúzva gyönyörködött a város fényeiben.

– Montfallcon megoldotta a problémát. Együtt lesznek bemutatva, elsőként Lengyelország ura, hisz ő címe szerint császár.

Una szórakozottan harapdálta ajkait.

– Azt hittem, mindketten többre készülnek hivatalos látogatásnál. Nem udvarolni érkeztek... az udvarba? – tette fel szinte szégyenlősen a kérdést.

– Lengyelhon ura, úgy tűnik, csak engem hajlandó nőül venni, senki mást. Arábia urának heves érdeklődése tán egy fokkal visszafogottabb, ami heves természetét figyelembe véve legalább akkora szenvedélyre utal, nemde? – állapította meg Gloriána ironikusan. – Te melyiket választanád, Una?

– A lengyelt jó társként, az arabot saját örömömre – vágta rá Una gondolkodás nélkül.

– Arábia ura jobban értékelné alkatodat – elég fiús, pont az ő ízlése.

– Akkor imádkozzunk, hogy elfogadjon helyetted engem, és Arábia úrnőjévé tegyen – szólt Una, fejét enyhén oldalra billentve. – Nagyszerű, hangzatos titulus. Ám attól tartok, szenvedélyét politikai érdekek tüzelik, és Ynys Scaith nem elég nagy hozomány számára.

Gloriána élvezettel fűzte tovább a játékos társalgást.

– Így igaz. Albiont akarja, s minden gyarmatát, kevesebbel nem éri be. Talán megkaphatja, ha ő is megadja nekem, mit eddig nem lelhettem meg.

A szán kissé megbillent az egyik kanyarban. Gloriána egy kedvenc dalának refrénjét kezdte énekelni:

Bár lehetnék, mi nem lehetek

Bár meglelném, mit nem lelhetek

Ó bár lehetne így...

Una e keserédes lamentáció hallatán elcsendesedett egy rövid időre, hogy Gloriána egészen megbánta pillanatnyi kitörését. Gyorsan odahajolt hát, s könnyed csókot lehelvén barátnője orcájára így szólt:

– Gallimari mester számos kellemes, szórakoztató programot ígér mára.

Scaith grófnője összeszedte magát.

– Igen, a változatosság! Erre van szükségünk, nemde? Az összes külhoni követet meghívtuk az estélyre?

– Természetesen. No meg a londoni tisztségviselőket. Itt lesz Albion minden nemese is, ki el tud jönni, és az összes udvaronc. Magasságos Mithras! – kiáltott fel tréfálkozva a királynő, kezét látszólagos aggodalommal szájához kapva. – Mit gondolsz, Una, megtartja a jég e temérdek embert? Vagy tán egy hullámsír felé táncolunk ma éjjel? És aztán a föld mentőhajóinak fele utánunk kutat majd, jéghegyekként sodródva a vízben?

Una a fejét rázta:

– Ha jól ismerem lord Montfallcont, gondoskodott róla, hogy a folyó jegét két oldalról gerendák támogassák. Hisz akár festett obszidiántömbre cseréltette volna a jeget, annyira félt minden lehetséges veszedelemtől.

– E tekintetben olyan, mint egy anyatigris, ki kölykeként vigyáz rám – felelt egyetértően Gloriána. – De nézd csak! – szólt a függönyön át kifelé mutatva: – A jég valódi!

Egy dombtetőn haladtak, ahonnan jól látszott a nagy Temze kanyarulata, melynek széles felszínén még a sötétben is fényesen csillogott a hó és a jég, így a befagyott víztükör világosabb színben játszott, mint a két partján húzódó épületek sötét feketéje. A házak sűrű erdő képét idézték, közéjük sárga fénnyel világító lámpásokat akasztottak. Miközben szemlélték e látképet, egyre több és több fény jelent meg mindenütt, s lassanként a látvány feketéről ragyogó szürkére, fehérre és sápadt borostyánszínűre váltott, a folyó pedig halvány üveggé vált, melyen apró alakok mozogtak, látszólag csak tükörképei egy láthatatlan eredeti képnek. Aztán az út lejteni kezdett, és már nem látszott más, csak a havas lankák, és előttük London két erődített kapuja: az Északi Kapu és a Bika Kapu, ahová a királynő szánhintóját várták, hogy a királynő hivatalos köszöntése, és az ehhez tartozó formaságok és üdvözlések lord Rhoone (a királynő részéről) és London büszkeségtől ragyogó, enyhén kapatos polgármestere között lebonyolításra kerüljenek.

Miután ez a kis ceremónia véget ért, a szán folytatta útját, nagyokat huppanva az utca kövein – hisz itt már nem volt oly vastag a hóréteg –, miközben elhaladt a fáklyát tartó, kalapjaikat lengető és éljenző londoni polgárok sorfala között, akiket a királynő mosolyogva, enyhe fejbiccentésekkel, méltóságteljesen integetve üdvözölt. Ezután elérték Westminster kis városkájának kapuját, s miután az bezárult mögöttük, néhány percig viszonylagos csendben haladtak a széles úton, mely elvezetett az akadémiák, az elmélkedés kápolnái, a paplakok és más lakó-épületek mellett, egyenesen a rakodópart felé, ahol jobb időben a látogatóba érkező uralkodók hajói szoktak kikötni. A parton már látszottak a felállított kis ponyva tetős pultok, és Una nézte, ahogy a kocsik – illusztris „rakományuktól” megválva – sorra tűnnek el a partról. Inasfiúk és komornyikok sürgölődtek mindenfelé, a lovászok készenlétben álltak. A partra vezető lépcsősort magas hellén oszlopok szegélyezték, s az oszlopok felett is ponyvatető volt kifeszítve, a lépcsőket pedig szőnyeg borította. Hatalmas máglyák égtek mindenfelé – mintha csak jelzőtüzek lennének –, végig a partvonal mentén, meleget és fényt sugározva. Felettük zászlók lobogtak, sokszínű selymük visszatükrözte a tűz és a szikrázó fehérségű hó fényét. A zászlók felett az égbolt ébenfekete színben játszott, egyetlen csillag sem tündökölt. Úgy festett az ég, akár egy hatalmas sátortető, melyet az egész város fölé feszítettek: egy sátortető, melyből hópelyhek szállingóztak alá, hogy kupacba gyűljenek, avagy egyetlen sercenéssel semmivé foszoljanak a lángok között.

Gloriána játékos kislányként tapsolni kezdett örömében, s könyökével enyhén oldalba bökte Unát, mielőtt eszébe ötlött volna saját felséges személye, és átalakult volna azzá a komoly, gyönyörű szimbólummá, melynek megjelenítését az alkalom megkövetelte tőle. Una is hasonló komolyságot öltött magára.

A szán ajtaját lord Rhoone nyitotta ki előttük. A királynő leszállt, s Una követte őt.

Az oszlopok között lépdeltek méltóságteljesen előre, mialatt harsonaszó hirdette a királynő érkezését. A lépcsősor alján kétoldalt két hatalmas fáklya égett – inasok tartották őket, tetőtől talpig medvebőrbe burkolva. Mögöttük lordok és ladyk sorakoztak, kik alázatos meghajlással üdvözölték királynőjüket. Ruháik szintén fehér, kék és ezüst színekben pompáztak, s fehérre festett arcukkal, ahogy a fáklyák fénye itt-ott vetült csak rájuk, egy kísértethadra emlékeztették Unát – mintha csak a holtak szellemei sorakoztak volna fel, hogy tiszteletüket tegyék Albion császámője előtt vízkereszt e ködös éjjelén.

A ponyvatető a rakpart és a falépcsők között végig ki volt feszítve, s ők méltóságteljes, kimért léptekkel haladtak végig a jégen leterített szőnyegen a királynő számára felállított pavilon felé. A magas, háromoldalú építményt a gyenge szélben lágyan lengedező, ezüstszín selyemmel borították be. Középütt a Gloriána számára felállított kecses ezüst trónszék állt, mellette egy fehér párnákkal kirakott karszék Unának, aki a Hókirálynő legfőbb segédeként vett részt az esten.

Mialatt Una arra várt, hogy Gloriána helyet foglaljon, azt figyelte, hogy odafenn a parti részen hangos bőgések közepette vonszolják arrébb a vonakodó ökröket és terelgetik a riadtan gágogó libákat, melyekre egy és ugyanaz a sors várt. Látta a halomba hányt kisebb-nagyobb fadarabokat, melyeknek tüzénél az állatokat hamarosan megsütik, hogy zsírjuk sercegve folyik majd, bőrük megreped, és ízletes húsuk ropogósra sül a lángok között. Una megnyalta ajkait, majd észrevéve, hogy a királynő helyet foglalt, maga is a székre ereszkedett. Hideg borzongás futott végig rajta, ahogy köpenye résnyire kinyílt, térdéhez engedve a szél jeges fuvallatát.

A jég közepén egy kis színpad állt, melyen a zenészek helyezkedtek el, s épp azon igyekeztek, hogy a lehetőségekhez képest felhangolják hangszereiket. A színpad állványa fölé feszített ponyvatető, és a királynő sátra mögötti kárpitok zöld és arany színei üde színfoltot jelentettek a fehérségben. A zenészek szintén sötétzöld gyapjúöltözéket viseltek – testük méreteiből ítélve jó pár rétegnyit. Az amúgy sem egyszerű hangszerhangolást tovább nehezítette számukra a part felől ismét felhangzó harsonaszó. A királynő kérdő pillantást vetett Unára, aki egy pillanatig nem reagált, ám hamarosan felemelkedett székéből, ahogy az udvaroncok lassan ismét felsorakoztak.

Egy fodros, elefántcsontszín ruhába öltözött alak jelent meg a trónhoz vezető szőnyeg végénél. Hermelinkalapját fejéről leemelve fél térdre ereszkedett. Marcus Gallimari volt az, a királynő ceremóniamestere.

– Felség!

– Minden készen áll, Gallimari mester?

– Igen, felség! Mindent előkészítettünk.

– Kezdődjék hát a mulatság! Grófnő!

Una csendesen köhintett egyet. Gallimari mester a sátortető árnyékába lépve, az őrök sorfalán keresztül elhagyta a helyiséget. Ezzel Una emelt hangon kihirdette:

– Őfelsége, a királynő kegyes adományt oszt a karácsonykor megözvegyülteknek és megárvultaknak. Jöjjenek hát, hogy átvegyék ez ajándékot!

Az udvaroncok sorfala szélesebbre húzódott, s egy apród Unához lépett, hogy átadjon neki egy kecskebőr erszényekkel megrakott párnát. Ő felemelte az egyiket, s a királynő tenyerébe helyezte, amint az első izgatott alattvaló, egy testes matróna alázatosan közeledett a trón felé, szemét lesütve, ajkain szerény mosollyal. Vászonköpenyére terített sálját összébb húzva mélyen meghajolt.

– Felség, Southcheap népe mély hódolattal üdvözöl, s imádkozik, hogy soha ne fenyegesse népünket a fekete halál.

– Köszönjük néked, és Southcheap népének. Hogy hívnak?

– Starling asszonynak, felség. A gyertyaöntő Starling mester özvegye volnék.

– Használd ezt bölcsen, Starlingné asszony! Imádkozunk majd érted, s osztozunk bánatodban.

– Köszönöm, felséges asszonyom! – szólt, amint remegő kézzel elvette a felé nyújtott erszényt.

Ezután két füstös képű kisgyerek érkezett, ujjaik egymásba fonódtak, s folyamatosan hajlongva közelítettek.

– Atyátok s anyátok elhalálozott. Hogy esett? – tette fel a kérdést a királynő, miközben egy újabb erszényt vett át Unától.

– A folyóba vesztek, felség – mondta a fiúcska. – Odafent, Wapping Stairsnél, ahol a révnél dolgoztak.

– Őszinte sajnálattal osztjuk bánatotok. – Bár a szavak szertartásosak voltak, őszinte érzelmeket fejeztek ki. Gloriána még egy erszényt vett le a párnáról, s mindkét gyermeknek adott egyet.

A ceremónia tovább folyt, s Una bámész tekintete a sereglet feje felett a messzi távolba kalandozott. A távolabbi partot nézte, mely támoszlopaival, fáklyáival, míves kőoszlopaival és festett fémműves remekeivel szakasztott mása volt a szemköztinek. Jobb felé, ahol a partvonal elkanyarodott, az oszlopokon egy sor vízköpő látszott, vicsorgó szájukban a hajók kikötésére szolgáló karikák fénylettek. Felettük fák magasodtak, melyek átnyúltak a magas kőfalakon, s melyeknek sötét ágai a lámpások fényében szürke bársonyszalagoknak tetszettek. Még távolabb Westminster vízi kapuja látszott, melynek vasrácsait kis ördögalakokkal díszítették.

Miután az adományok kiosztásra kerültek, lord Montfallcon lépett a trónszék mellé, s valamit súgott a királynő fülébe, miközben ismét felhangzott a harsonaszó, kihirdetvén a két díszvendég érkezését, akiket a ceremóniamester egymás után bejelentett. A két férfiú egymás mellett lépett be, hivatalos alkalmakkor viselt nagyszerű öltözékben. Koronájukon csak úgy szikrázott a sok jáde, gyémánt, akvamarin, türkiz, zafír és sok más drágakő.

– Ő királyi felsége, Kazimir király, a hatalmas Lengyelország tizennegyedik választott császára. Ő királyi felsége, Hasszán al-Dzsafar nagykalifa, Arábia minden tartományának ura.

Két koronás fő hajolt meg egy harmadik előtt. Lengyelországi Kazimir koronája fehéraranyból készült, gótikus ívekkel, smaragdokkal kirakva. Ezzel szemben Hasszán al-Dzsafar turbánt viselt, melyre díszes mór koronát helyeztek, csupa absztrakt virágmotívummal, ezüsttel és igazgyöngyökkel ékeset. Bár öltözékük a hagyományoknak megfelelően meglehetősen egyszerű volt, a megengedett legdíszesebb szegély díszítette mindkettőt.

A ceremónia során az elegáns udvari nyelvet használták. A villás szakállat viselő arab úr szólt elsőként.

– Gloriána, te, ki maga vagy Istár földi megtestesülése, mindannyiunk rajongott istennője, kinek nevét a világnak mind a négy sarkában becsülik és félik, ki napfényt hozol napjainkba és a hold fényével beragyogod éjeinket, kinek tündöklése a csillagokat is elhomályosítja, köszöntünk téged. Mi, Hasszán al-Dzsafar kalifa, Sheena leszármazottja, Rásid protektora, a nomádok atyja, a sivatagok, folyók és tengerek urainak vezére, a tatárok elleni védőpajzs, Bagdad és az öt város uralkodója, népünk üdvözletével és hódolatával járulunk felséges színed elé.

A királynő felemelkedett trónszékéből, kézbe vette a jogart, melyet Una nyújtott felé, és szertartásosan felemelve mintegy megáldotta a kalifát.

– Albion köszönt téged, nagy király! Megtisztelsz bennünket, hogy részt veszel ünnepségünkön – szólt, majd elegánsan visszaereszkedett trónjára.

Ezalatt Lengyelország királya a köpenye szegélyét morzsolgatta. Koronája félrecsúszott, s egyik oldalt bozontos szemöldökére ért, haja arcába hullott, gondosan varkocsba font szakálla szétbomlott. Zavartan pislogott, ajkai hang nélkül mozogtak.

– Khm... – kezdett bele mondanivalójába nagy nehezen. – Felség!

Hasszán al-Dzsafar szemében némi káröröm csillant, amint oldalt sandított tipródó riválisára.

– Először is engedje meg, hogy kifejezzem hálámat önnek... vagyis az embereinek... a megmenekülésemért. Igazán lekötelezett. Ostobaság volt megbíznom azokban a gazemberekben. Sajnálom, hogy gondot okoztam önnek.

– Nem okozott gondot, uram – mormolta halkan a királynő. – De bizonyára kíván valami hivatalos köszöntőt is mondani, felség?

A király hálás volt az emlékeztetőért.

– Felséges asszonyom, Gloriána királynő! Üdvözletet hozok Lengyelhonból – homlokát ráncolva gondolkodott egy keveset, majd így folytatta: – Én... Mi, Kazimir király, a hatalmas Lengyelország tizennegyedik választott császára vagyunk... ezt úgyis tudod, felség, hisz épp most hirdették ki. Volt itt valami hivatalos titulus is, de attól tartok, elfelejtettem... Skandinávia királya... mi? Á, és az összes területé a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig. Magasságos Isten! Az én vagyok! Nos, ez egy köztársaság... természetesen. Alapvetően köztársaságok egy szövetsége. Autonóm. Uralkodásom... szimbolikus, azt hiszem. Egek, volt itt egy gyűrű, mit önnek hoztam. Vannak itt más ajándékok – nézett a háta mögé. – Az ajándékok? Szép gyűrű volt... Nem számítottam rá, hogy ekként kell megjelennem a nyilvánosság előtt. Meglehetősen zavarba hoznak az ilyen ceremóniák. Az ajándékok...?

A kalifa csettintett egyet, s turbános apródjai azonnal behozták az ő ajándékait. Gloriána szemügyre vette a szokásos kincseket (melyek között volt egy szép, vörös korallból s aranyból készült nyakék is), és a megfelelő szertartásos szavakkal megköszönte azokat. Ezalatt Lengyelhon ura izgatottan néhány szót intézett segédjéhez, az öreg Korzeniowski grófhoz, aki azonnal elindult, hogy teljesítse a reá bízott küldetést.

– Hoztunk néhány elefántot is, felség – szólt még a kalifa a királynőhöz –, ám úgy véltük, nem tanácsos a jégre ereszteni őket.

Una keze mögé rejtette mosolyát. Jót szórakozott a gondolaton, hogy miként festenének az elefántok, amint a Temze jege szétroppan alattuk, és ők a vízbe esnek.

Beállt egy rövid szünet, miután a kalifa ajándékait hordozó szolgák elvonultak. Lengyelországi Kazimir felnézett.

– Aha! – kapott észbe, s azonnal intett egyet. Jelzésére szőrmékbe öltözött inasok vonultak fel, előhozva az értékes ikonokat és míves ékszereket, melyekből ugyan hiányzott a kalifa ajándékának pompája, mégis mindegyik a tökéletességre való művészi törekvés jegyeit mutatta.

– Hiányzik néhány tárgy. Nem sok... szerencsénk volt. De... – szólt Kazimir, ruhája zsebeiben kutatva. – Volt itt egy gyűrű. Egy rubinköves gyűrű. Talán közönséges gondolatnak tartja felséged, de úgy reméltem... Nos, mindennek megvan a maga helye és ideje, tudom. Nézze el nekem, de Lengyelországban manapság kevés hivatalos ceremónián kell részt vennem. Remélem, nem sértettem meg.

– Az ajándékok igazán csodásak, Kazimir király.

– Azok bizony, nemde? De a gyűrű... finom bécsi kézműves munka. Az megérkezett? A gyűrű. Istenem, elveszett!

– Tán a banditák...? – mondta halkan Gloriána.

– Ó, a gazok! A legszebb ajándékom!

– Elfogjuk a vezérüket, ne félj, uram! – ígérte a királynő.

Lord Montfallcon torkát köszörülve jelezte, hogy szólni készül.

– Őfelsége hálás, felséges urak...

Gloriána gyorsan összeszedte magát, s bólintott.

– Albion köszönt benneteket, ó nagy királyok! Megtiszteltek, hogy részt vesztek ünnepségünkön.

Ezután trónnak is beillő székeket helyeztek el a királynő jobbján a két vendég számára, olyan szögben, hogy egyikük helyzete se tűnhessen a másikénál kivételezettebbnek. Una feladata volt ezután, hogy mosolyogva a király urakhoz hajoljon, s társalgásával házigazdaként szórakoztassa őket, amíg a királynő fogadta többi vendégét:

Ott volt Csehországi Rudolf, a tudós király, Kazimir vazallusa; Alençon de Medici herceg Firenzéből, az ifjú, kinek a királynő iránt táplált szerelméről messze földön is beszéltek; az azték nagykövet, a chlaksahloo-i Comius Sha-T'Lee (ki önmagát félistennek, Gloriánát pedig istennőnek tartotta), arany tolldísszel és tollas palástban; a Britanniai Peresival le-Gallois; Oubacha kán, festett vaspáncélban, prémes köpenybe burkolva, a Tatár Birodalom követeként; Lobkowitz herceg feketében és ezüstben, a független Prágából; Hira herceg Hindusztánból, Albion egyik protektorátusából; Li Pao lord, egy másik vazallus állam, Kína nagykövete; lord Tatanka Iyotakay, a hatalmas sziú nemzet nagykövete, sastollakkal ékesen, s gyöngyökkel díszített fehér szarvasbőr öltözékben; lady Jasi Akuja, a Japán szigeteiről érkezett nagykövet asszony; Karloman herceg, a király fia, az alsó vidékek szövetségének képviseletében; Rotomondo gróf, Párizs ura; Ernst Schelyeanek, asztronómus és fizikus Bécs városából; követek Virginiából, köztük a karvalyorrú lord Kansas és az apró termetű, heves természetű Ohio báró; Ishan mester, a matematikus Anatóliából, a tatár protektorátusból; Caspar, Jáva nagyhírű mérnöke; Jeruzsálemi Micah, a palesztin tudós; Murdoch, a felfedező, Hermiston lovagja, egy fehér köpeny hanyagul átvetve a vállán, vörös fürtjeit fedő hetyke sisakján fehér sólyomtollak... s még több főrend, tudósok, filozófusok, matematikusok, alkimisták, mérnökök, kalandozók és katonák érkeztek, s bő egy óránál is tovább tartott, amíg mindannyian felvonultak a trón előtt.

Ezután következett az első látványosság: a fáklyák fényében teljes vértezetben, lóháton csapott össze egymással a Jég lovagja (lord Gorius Ransley) és a Tűz lovagja (sir Tancred Belforest), a folyó jégpáncélján vívva harcukat. Repkedtek a jégszilánkok, a lovak füstként gomolygó lehelete sárkányokat idézett, csengett a fém, ahogy a lándzsa pajzsot ért, s a két lovas egyszerre került földre.

Felettük, a parton, egy kőpadkára könyökölve egy alak követte tekintetével az eseményeket. Testét alaktalanná tette a hatalmas medvebőr bunda, mi tetőtől talpig beburkolta, úgy, hogy a medve fejéből formált csuklya még az arca nagy részét is teljesen eltakarta. Néha, amikor a táncoló lángok fénye (melyeken már sültek az ökrök és a libák) az arcára vetült, látszott fekete szemének gúnyos villanása.

A megállapodásnak megfelelően a Tűz legyőzte a Jeget.

Immár a korcsolyázókat figyelte, kik beözönlöttek a jégre, a nagy színjáték kosztümjeit viselve – Harlekin és Pantalone, Cornetto és Izabella. Mindannyian a zenekari állványról felhangzó gyors, néha nem teljesen tisztán csengő zene ütemére mozogtak. Ezalatt a királynő társalgásba merült két királyi vendégével. Az inasok, vasszegecsekkel kivert talpú cipőikben biztonsággal mozogva hordták körbe a forralt borral megrakott tálcákat, mialatt a szakácsok és segédeik a sülteket darabolták. Közben egy távolabbi partszakaszon egy állványzatot alakítottak ki.

A medve bundát viselő alak ellökte magát a faltól, és óvatosan learaszolt a lépcsőkön, míg végül el nem érte a jégen összegyűlt tömeget. Hamarosan ő is ezüst kupából kortyolgatta a forralt bort, miközben a nemesek gyermekeiben gyönyörködött, kik apró jégtündérekként vitték az ünnepi süteményt a királynő elé. Evett a húsból és a kenyérből, amivel kínálták, jóízűen rágva a finom falatokat, miközben ide-oda sétált. Leginkább ösztöneit, s nem alapos mérlegelését követve igyekezett az árnyékban maradni, a tömeg szélén.

A távolabbi partszakaszról hangos ropogás hallatszott, mint valami misztikus fuvallat, amire mindenki felkapta a fejét – elkezdődött a tűzijáték. Az első alakzat, melyet az égbolton cikázó apró kis szikrák kirajzoltak, egy nagy, díszes G betű volt. A süvítő rakéták robbanásának szikrázó fényességében a jég gyémánt fényben ragyogott. A medvebőrös alak a vakító világosság elől egy sarokba húzódott, a rakodópart egyik lépcsőjéhez. A lángoló tűzijáték-lövedékek a jégre hullva sistergő hangot hallattak, ami a közel állókban valódi ijedelmet vagy színlelt aggodalmat váltott ki.

Vörös és zöld lángnyelvek lobbantak, és az állvány egy kissé megingott, hogy a jég megroppanni látszott.

Lord Montfallcon meghallotta e hangot, és azonnal felélénkült. Lord Rhoone-ért kiáltott, ki lady Rhoone és két gyermekük társaságában álldogált valamivel távolabb, a nála jóval kisebb termetű Wheldrake mesterrel, és a közönyös, enyhén imbolygó lady Lysttel beszélgetett éppen:

– Rhoone! Hallod?

– Mit? – kiáltott vissza Rhoone, miközben kapáját idősebb fia kezébe nyomta, aki boldogan vette át tőle azt, s megragadván a lehetőséget, mely addig megtagadtatott tőle, elégedetten kortyolgatni kezdte az italt.

– A jég, Rhoone! A jég megreped! Arra kijjebb.

– Itt elég szilárd, Montfallcon. Ellenőrizték, s most is folyamatosan ügyelnek rá.

– Mégis...

Rhoone elgondolkodva simogatta szakállát, s némileg zavartan nézett maga elé.

– Nos...

– A partra kell vonulnunk! – Lord Montfallcon látta, amint a medvebőrbe öltözött alak mintegy véletlenszerűen a lépcsők felé veszi az irányt, s lassan felmászva azokon eltűnik a sötétségben. A tűzijáték tovább folyt. Lord Montfallcon az alakra bámult, már-már felemelte a kezét, ám aztán visszaengedte.

– Felséges asszonyom és uraim! Főméltóságú urak és hölgyek! – kiáltotta. – Vissza kell térnünk a partra. A jég hasadással fenyeget.

Ám a hangját elnyomták a még mindig tartó tűzijáték éles, ropogó hangjai, és az ittas tömeg nevetései, kiáltásai.

Montfallcon gyorsan előre nyomakodott hát, keresztül a tömegen, míg Gloriána oldalához nem ért. A királynő éppen Lengyelország királyának szavain kacagott – Hasszán al-Dzsafar legnagyobb bosszúságára arca ragyogott, miközben az egyre hangosabban és fényesebben felszikrázó, egymást egyre gyorsabban követő képekben gyönyörködött.

– Úrnőm, a jég! Fennáll a veszély, hogy összeroppan!

Vakító fény– és hősugár. A királynő ajkai szétnyílnak:

– Ah!

– Hasad a jég! – üvöltött Montfallcon. – Felség! A jég meghasad!

A medvebőrös alak ismét a rakodópart fala mellett haladt a fák felé, s a tömegre visszapillantva meghallotta Montfallcon szavát, mely az idő közben beállt csendbe hasított immár bele. Megállt, és nézte, amint a sokaság a királynő nyomában lassan mozgásba lendül. Gloriána levonult a jégről, és szánjában foglalt helyet. A medvebőrös alak ezt látva derűsen vállat vont, majd az egyik sövény mögött lebukva átnyomakodott a Westminster falán tátogó résen, és egy keskeny völgyön végigsietve kelet felé vette útját, egy ház irányába, hol további mulatság várt rá.

 

A királynő szánjában egymás mellett ült Lengyelhon és Arábia uralkodója, velük szemben maga a királynő, hű társával, Scaith grófnőjével. A kissé zilált küllemű tizennegyedik Kazimir remek hangulatban volt.

– Nagyszerű kalandokat éltem át, felség, mióta Albionba érkeztem! Az istenekre mondom, felség, nem bántam meg a döntésem! Ha hivatalos ceremóniával vonulok fel teljes flottám és kíséretem társaságában, jóval unalmasabban alakul utam, semmi kétség.

Hasszán al-Dzsafar ezalatt azon fáradozott, hogy kisujja körmével kipiszkáljon egy húsdarabkát két elülső foga közül, s eközben zord hangulatban bámult ki az ablakon a folyó felé.

– Valójában nem voltunk veszélyben – szólt. – A jég még mindig szilárd.

– A jó lord Montfallcon létének mozgatórugója az, hogy óvja a királynőt – felelt a megjegyzésre Una, ajkait ironikus mosolyra húzva, mire az ifjú kalifa zord tekintettel a királynőhöz fordult:

– És ön, felséges asszonyom, megengedi ennek az embernek, hogy ellenőrizze minden döntését?

Gloriána ellenkezett.

– Születésem pillanatától fogva védelmezett. Attól tartok, olyannyira hozzászoktam ehhez, felség, hogy nem is lennék teljesen nyugodt, ha nem tudnám, hogy Montfallcon ott őrködik a háttérben valahol.

Kazimir királyt megdöbbentették a hallottak.

– Hermészre! Asszonyom, hát ön soha nem lehet szabad? – Ezzel ártatlan együttérzéstől hajtva a királynő térdére helyezte kezét.

Gloriána ily módon újabb diplomáciai problémával találta magát szemben, amitől rögvest meg is mentette, hogy a szán nagy döccenéssel keresztülhajtott valamin, minekután Kazimir nagy huppanással hátraesett az ülésébe, s a lendülettől sodorva Hasszánhoz préselődött. Amaz ennyit mondott mérgesen:

– Ha ez a Montfallcon az én vezírem lenne, megkorbácsoltatnám, hogy elrontotta a mulatságomat.

Gloriána ezen csak mosolygott, mire Arábia nagykalifája ekként folytatta:

– Persze, én férfi vagyok.

– Kétségtelen, hogy az asszonyok általában jóval kegyesebbek – vetette közbe megfigyelését Kazimir király. – Számomra ideális megoldásnak tűnik eltörölni a halálbüntetést, és helyette száműzetéssel büntetni, ha valakit kínoz a lelkiismerete. Engem természetesen nem gyötörnek ily lelkiismereti problémák, hisz az én hatalmam a parlamenttől származik.

– Véleményem szerint ez nem is nevezhető hatalomnak – felelt Hasszán vitára eltökélten.

– Valójában nincs különbség, ha elfogadjuk, hogy kapott hatalmunk azt jelenti, hogy felelősek vagyunk népünkért, nemde?

– Azt hiszem, ebben mindannyian egyetértünk – avatkozott be a kibontakozó vitába Gloriána, megegyezést keresve, mint általában.

Midőn a kis társaság elérte a palotát, kölcsönös bókok és meghajlások közepette búcsút vettek egymástól, hogy ki-ki saját lakrészébe visszatérve felölthesse esti jelmezét, s felkészüljön szerepére.

Gloriána lakosztálya felé haladván lord Montfallconnal találkozott, ki ekként köszöntötte:

– Elnézésedet kérem, felség, hogy ily gyorsan véget vetettem a mulatságnak. Úgy véltem...

A királynő némán bólintott. Úgy tűnt, a feladat, hogy figyelmét egyenlően ossza meg a gőgös Hasszán és a látható zavarban lévő Kazimir között, nagyobb erőfeszítést kívánt, mint gondolta, és már alig várta, hogy egy órát egymagában tölthessen.

– Csak tetted a kötelességed, lordkancellár uram, miként én is teszem az enyémet – mondta halkan, majd halvány mosolyra húzva ajkát ekként folytatta: – Ideje hát, hogy te is felöltsd estélyi maskarád, s csatlakozz a báli forgataghoz. Megtanultad a szereped?

– Úgy tervezem, hogy felolvasom, felséges asszonyom. Nem volt idő...

– Természetesen. Akkor hát egy óra múlva, uram.

Kezének apró, bűntudatot sugárzó intésével belépett termeibe, s hagyta, hogy az ajtó azon nyomban bezáruljon mögötte, hű őrzője orra előtt.

Lady Mary Perrott rögtön hozzá sietett, kissé gondterhelt arccal, mint mindig. Gloriána felemelte a karját:

– Segíts levetkeznem, Mary. – Egy sóhajtással levette fejéről a koronát. – Aztán kérlek szépen, masszírozz meg egy kissé, hogy elmúljék tagjaimból a fájdalom s a merevség!

Lady Mary elvette úrnőjétől a koronát, és intett a komornáknak, hogy vegyék le a királynőről a ruhát. Kosztümje már ki volt készítve Gloriánáé mellé. Az estélyen valkűrként készült megjelenni, míg heves kedvese, sir Tancred, Baldur jelmezében pompázik majd.

 

Saját lakosztályában Scaith grófnője ezalatt az ékszeres ládikát vizsgálta, melyet számára küldettek. Elolvasta az üzenetet is Hasszán saját kezűleg papírra vetett soraival. A levélke megköszönte szívélyességét s kedvességét (bár ő maga ilyesmire nem emlékezett), s könyörögve kérte, hogy nagy szeretettel emlékeztesse reá királynőjét. Una megrázta a fejét, s míg szobalányai kioldották fűzőjét, azon töprengett, hogy azonnal tájékoztassa királynőjét a fejleményről, vagy inkább várjon vele, míg elcsitul a nagy felhajtás. Az utóbbi mellett döntött.

Eztán egy szál alsóruhában kényelmesen elhelyezkedett a díványon, ismét pipára gyújtott, s Wheldrake mester maszkabáli színjátékának nyitó sorait kezdte olvasni.

Télen elcsitul az Év lobogása,

Mint Tűz, ha gyújtás már nem táplálja,

S a Szelek fúvása szétzilálja

A Hó szárnyát, mi ráborul a tájra.

Az északi szíve ekkor lángra gyúl,

Öröme mellett a Tavasz is sápadt,

Ha hallja az égi ércharsonákat,

Amikre a Szellem dalban ád választ,

S a Nap hálát ad, hogy volt az Éj is úr.

Úgy találta, hogy a mester művéből ezúttal hiányzik a szokásos élénkség s erő, bár igaz, hogy általában nem szívesen írt az udvari mulatságokra, sőt az utóbbi időben különösen szórakozottan viselkedett, s ideje nagy részét e megbomló intellektusú, törékeny szépséggel, a különös lady Lysttel töltötte.

Miután elszívta pipáját, Una úgy döntött, ideje jelmeze után nézni. Nagy erőfeszítéssel felkelt hát, s a szekrényhez lépett, melyben a ruhát tartotta. Tudta, hogy a másik két északi hölgy, lady Rhoone és lady Cornfield számítanak pontos megjelenésére.

Azután megtorpant egy pillanatra, s körülnézett. Biztos volt benne, hogy valaki figyeli, de rajta kívül nem volt más a helyiségben, csak a szobalány macskája. Felnézett hát a mennyezet árnyékába, ahol egy kis rácson keresztül áramlott befelé a levegő, majd vállat vonva fűzőjéért nyúlt.

 

A palota nagytermében, melyet most jeges hegycsúcsok és borongós égbolt szimbolikus képe díszítettek, a szereplők lassanként elfoglalták helyüket. Mindegyikük szőrméket, réz– és ezüst ékeket, s egy sarki barbár kastély lakóinak jellegzetes öltözékét viselte. A közönség – többségében azok a vendégek, akiket nemrégiben vezettek a királynő elé – több széksort is elfoglaltak, rang szerinti sorrendben. Hamarosan felcsendült a zene a galériáról – a zenekar Harvey mester kimondottan erre az alkalomra írt, erős hangú kürt és viola da gamba szólamokkal teli zenéjét játszotta.

Scaith grófnője csuklyában s fekete bundában mondta el borongós nyitósorait, majd hátra húzódott, helyet adván Odin és Freyja számára. Odin fél szemét eltakaró kendőben és széles karimájú kalapban lépett színre, vállán kitömött holló imbolygott, egyik kezében pedig emberfejet formázó agyagszobrot tartott – a szerepet a némiképp vonakodó Montfallcon alakította. Freyjaként Gloriána királynő állt színpadra.

Lady Rhoone Skaal, a jövő sors-istennője szerepében zengő hangon mondta szövegét, hogy méltó partnere legyen hatalmas termetű férjének (lord Rhoone Thór szerepét játszotta):

A világ fölött fimbul tél pirkad,

Kés, fejsze és tört pajzs kora virrad,

S a béke földjét erőszak dúlja fel,

Ím Odin, Mimir holt főjét tartva

Készül élők s holtak végcsatájára,

S a Fenris farkas szabadulást nyer!

Ezután lord Montfallcon következett, ki felemelvén a kezében tartott fejszobrot a mögé rejtett papirosról olvasta fel a saját részét. Ezalatt a távolabbi sorok egyikében szegény Wheldrake megrezzent, s mellkasához kapott – olyan fájdalom nyilallt testébe, melyet lady Lyst karja közt soha nem érzett.

Hallga! Heimdal kürtje harsan

Kilenc világ hallja!

Óriások lépte alatt

Nyög Bifrostnak hídja!

Világkőris lombja reszket

Elemésztett Napra.

Most Gloriána következett. Látta Wheldrake mester furcsa összerezzenését, és azon töprengett, hogy vajon nem valamiféle bűntudat váltotta-e ki. Nagy levegőt vett eztán, s Freyjaként így szólt:

Vaserdőn viharsas szárnya

Világszelet kavar fel.

Midgardban a nép s királya

bukva Hélben tűnik el.

Szuttung álruhában indul

diadal kardját lopni el.

Majd a termetes lord Rhoone következett, Thórként hatalmas kalapácsot lóbálva kezében:

Azgárd hadba szálló népét

Alkonya nem rémíti meg.

A Kígyónak kiontom vérét,

Eltörlöm mind ellenemet,

Majd tűz s jég martaléka leszek!

Így folytatódott még egy darabig az előadás, míg el nem érkezett Una záró szövege:

Eljött Ragnarök, az istenek elhulltak!

Nemes harcban jött értük a halál

Nyers Tőr, ravasz Loki, s Frey, a Szép – halottak,

Kín után rájuk örök béke vár.

S így a világra új kor hajnala virrad,

Terhüket most dicső Albion viseli,

Míg dicsfényes szárnya a világot befedi!

Unának feltűnt, hogy Wheldrake mester meg sem várva a tapsot kifelé araszol a teremből, elkeseredett pillantásokat vetvén lady Lyst felé. Unának az volt a benyomása, hogy ha a mester színdarabjai továbbra is ezt a tendenciát követik, a királynőnek hamarosan bele kell törődnie, hogy kénytelen új udvari poéta után nézni. Ám a közönség lelkes tapssal fogadta az előadást, Kazimir és Hasszán pedig szinte egymást agyontaposva siettek előre, hogy gratuláljanak a királynőnek csodás műsoráért, a nagyszerű darabért, s a bölcsen kifejezett érzelmek és a zene összjátékáért. Unának ezalatt sikerült az egyik díszletként felállított paraván mögé húzódnia, ahol azonnal levette kényelmetlen csuklyáját, midőn észrevette lady Lystet, aki önmagán uralkodni képtelenül nevetgélt halkan. Tartva tőle, hogy rá is átragad a lady nevetése, ha a szemébe néz, Una inkább visszatért a színpadra, ahol a szinte már vidámnak tűnő lord Montfallcon azonnal szóba elegyedett vele. A jó lord ez alkalommal szívélyesebb volt vele, mint általában, hisz amúgy nem szívelte, riválisát látván benne, ki zavaró jelenlétével eltéríti a királynőt kötelmeitől.

– Nagyszerű darab, nemde? – szólt Montfallcon. – Wheldrake ezúttal kitett magáért. Mindenképp lovagi címet kell adományoznunk neki tavasszal. Beszélek majd a királynővel. „Terhüket most dicső Albion viseli, míg dicsfényes szárnya a világot befedi!” Mily igaz!

Una, magában jót mulatva azon, hogy ekként felcserélődött kettejük szerepe, széles mosollyal így felelt:

– Hogyne, uram! Így van, milord! – A paraván mögül hangzó nevetés kissé felerősödött. Odébb sétált hát, arrébb vezetve a belé karoló Montfallcont a nagyterem közepe felé, ahol a királynő koronás fők és hercegek bókjait fogadta. Jelen hangulatában akár egy grófságot is kész lett volna a költőnek adományozni, akit néhány perccel korábban még legszívesebben komoly testi fenyítéssel büntetett volna, pont úgy, ahogy az legtitkosabb ábrándjaiban vágyakozott rá. Így hát e nem túl jó írásával Wheldrake mester elismerést szerzett, ám elvesztette az egyetlen jutalmat, melyre igazán vágyott volna.

Dee professzor sétált el mellettük, elmélyült társalgásba merülve régi jó barátjával, a cseh Rudolf királlyal, aki épp legutóbbi kísérleteinek eredményeiről számolt be.

– És sikerült a transzmutáció? – kérdezte Dee, s közben Una látta, amint a professzor lopott pillantást vet a királynő nyakára.

– Sajnos a siker csak részleges volt. Az előadás témája eszembe juttatott valamit, amit az ősi mondákban szereplő törpék természetéről olvastam. Azt tartották róluk, hogy hatalmas boszorkánymesterek voltak, kik nem is erről a planétáról származtak, hanem egy másik világból érkeztek, ahonnan magukkal hozták az alkímia ott tanult titkait – ez az alapja saját, töredékes tudományos ismereteinknek. Ha rálelhetnénk az írásaikra – tán valahol az Északi-sarkon –, akkor új korszak köszöntene be az emberiség történelmében. Három vagy négy expedíciót is útnak indítottam már, ám eleddig egy sem tért vissza...

A zene ismét felcsendült, ezúttal élénkebb, lágy dallamok hangzottak fel, az előadók csatlakoztak a nézőkhöz, s megkezdődött a tánc. A gallimard egy bonyolult változatát járták, mely épp divatban volt, ám cseppet sem illett egy germán sorsistennő, egy norna öltözékéhez. Una, Scaith grófnője alig várta hát, hogy megkezdődjék a lakoma.

 

A Gryffyn fogadó kertjében hatalmas ünnepi máglya égett, elég meleg ahhoz, hogy a körülötte állók ne fázzanak, sőt még azok sem, akik a nyitott galériáról figyelték a lenti forgatagot, sört lötyögtetve régi barátok, no meg ellenségek fejére, nagyokat hahotázván a csepűrágók bizarr előadásán: a hegedülő törpék a tűz körül ugrándoztak, vidám zenéjükkel szórakoztatva az egybegyűlteket. A mulatozók – kik próbálták megszerezni társaiktól mindazt, mit az ünnepségek kezdetén nem kaphattak meg valamely okból; kik lelkesen falatoztak a kenyér, hús és sajtdarabokból; kik vidáman szökdécseltek, táncoltak vagy csak ide-oda dülöngéltek; kik az udvar kevéssé eldugott részein végezték szükségüket vagy hánytak; kik örök barátságot fogadtak új ismerőseiknek, avagy örök haragot esküdtek korábbi barátaik ellen – egyszóval a vidám forgatag betöltött minden szabad területet. A hideg levegő szinte izzott, s oly nehéz volt, hogy szinte a mindenütt terjengő szagokkal jól lakhatott bárki: hisz mindenfelé sült marha és szárnyas illatát lehetett érezni, no meg borét és rumét. Az illatok közé persze veríték szaga, az égő fa és olvadó hó illata is vegyült. A fogadó minden zugából harsogó kacaj szólt, s néha, amikor valakit – mint az épp Csellengővel megesett – egy szajha, ki nem kedvelte, a tűz felé lökött, a nevetés még harsányabb lett, hogy még a falak is beleremegtek. Odabent is csepűrágók szórakoztatták a népet – azok a bohócok, harlekinek, kérkedő és kevély gavallérok, bolondos vének és gyönyörű hölgyek itáliai szabású kosztümökben (bár londoni származású volt mind) –, kik korábban a királynőt is szórakoztatták, s most az ő aranyának hála ingyen biztosították a köznépnek azt a mulatságot, amiért az uralkodónak fizetnie kellett.

E hangos tömegbe sétált be peckesen Quire kapitány, karját szeretője derekán nyugtatva. Kardja úgy himbálódzott mögötte, mint egy korcs kuvasz farka, amit az állat diadalmasan csóvál, miután sikerült bejutnia a hentes üzletébe. Hölgyének díszes fehér-ezüst öltözéke, a hajára erősített álkorona, fehér púderrel fedett arca, túlzottan hangsúlyozott szeme, s a bíborvörös ajkai egyértelműen a királynőt figurázták ki, annak aznap éjjel a jégen való megjelenését.

Csellengőt, ki épp megperzselődött kabátját csapkodta, midőn gazdája üdvözlésére sietett, megdöbbentette a látvány.

– Hermészre, kapitány! Mi ez?

– Ez itt a mi saját királynőnk, Csellengő, ki eljött népe körébe. Mutass hát illő tiszteletet, sir Csellengő! Lássuk, jó szónok vagy-e!

S Csellengő, kit mindig feltüzelt gazdája magabiztossága, azonnal bekapcsolódott a játékba. Mélyen meghajolt, s szakadt kalpagját nagy ívben megemelte, miközben szája széles vigyorra húzódott, hogy rossz foga csak úgy előremeredt.

– Üdvözöllek, felség... Szesz Király udvarában! – szólt nevetve s enyhén tántorogva, miközben elkapta az arra elhaladó, sötét képű Hogge karját, aki épp két teli kupával próbálta átszelni a teret. – Hadd mutassam be felségednek Hogge de Röfi báró urat, és – ezzel már nyúlt is a szajha után, aki a tűzbe lökte az imént – szépséges nejét, lady Röfit.

A perszóna ismét meglökte Csellengőt, hogy az fenékre esett az udvar sarában, s még mindig bőszen vigyorogva tovább beszélt:

– És az ön felséges személyében mely királynőt tisztelhetjük? Mi a neve?

– Filoména – szólt Quire, miközben igyekezett kihámozni magát medvebőr bundájából. Előbukkant fekete öltözéke, övéből elővette összehajtott kalapját, gondosan kisimította, s megigazította a rajta lengedező fekete tollakat is. – Filoména királynő, a szerelem királynője!

Quire belecsípett királynője festett arcába és selyembe bújtatott hátsójába, amivel affektáló dorgálást váltott ki, bár a nagy szemek tekintetébe némi riadtság és aggodalom is vegyült. A párocska közelebb húzódott a tűzhöz, és Quire elvette Hogge kezéből a két kupát, s egyiket királynőjének nyújtotta.

– Hölgyek és urak, a Gryffyn nemes vendégei! Egy kis éljenzést, ha kérhetnék, uralkodótoknak, Filoména királynőnek, ki ezen éjszakát a szerelem éjének nyilvánítja, s kér benneteket, hogy ünnepeljetek az ő nevében!

Amint a tömeg éljenezni kezdett, sőt néhányan vaskos tréfákat is címeztek Quire királynőjéhez, a kapitány színlelt megdöbbenéssel nézett körül.

– Nem látom a trónszéket! Mi lett vele? Hol van a trónszék? Mire üljön szegény?

A felelet hangos tetszésnyilvánítás volt. Quire tovább játszott a tömeggel. Felemelte a kezét:

– Rossz házigazdák vagytok. Sir Harlekin is megmondhatja nektek, hogy a királynő vendégei jobb bánásmódban részesültek. – Ezzel átkarolta a kockás köpenyű komédiás vállát, aki teátrálisan csuklott egyet, és megdörgölte szemét a maszk alatt.

– Mindannyian széken ültek, nemde?

– Így van, uram.

– Jó, erős székeken?

– Kiváló székeken, uram. A királynőd igazi szépség, és esküszöm...

Ám máris érkezett egy nagy, magas támlájú szék: az emberek a fejük felett adták előre, s végül a tűz elé helyezték, hogy az ragyogó fénykört vont a szék köré. Quire meghajolt:

– Kérem, foglaljon helyet, felséges asszonyom!

Az álkirálynő esetlenül meghajolt kissé, majd leült és körbejáratta tekintetét újdonsült udvartartásán, akik tátott szájjal bámulták. Úgy tűnt, mintha ittas vagy kába lenne, bár eléggé buján hízelgett, ahányszor csak Quire megsimogatta, nyelvével a fülét csiklandozta, vagy suttogott neki valamit.

– Ó, Filoména, mily nagy megelégedésére lennél most a kalifának! Annyival több élvezetet lelne benned, mint az igazi királynőben – szólt Quire bőszen vigyorogva, s közelebb húzta magához szeretőjét.

És Phil Starling, a bolondul szerelmes ifjú negédes mosollyal nézett szeretőjére, mesterére, és az ujjára húzott rubinköves gyűrűben gyönyörködve szinte képtelen volt elhinni, hogy egy ekkora kincs valóban az övé lehet.