Tizenkettedik fejezet

melyben Gloriána királynő vacsoravendégeket fogad, és áttekinti saját állapotát, Albionéval egyetemben

A hosszú asztal fehér ösvényre emlékeztette Gloriánát, melyen végig kell szaladnia, miként egy rémálomban, miközben bizonyos távolságonként csapdák lesnek rá két oldalról, és akadályok (egy ezüst fűszertartó, faragott sószobrok mesebeli lények képére formálva) gátolják abban, hogy eljusson az út közepéig; asztaltársaiban pedig rosszakaratú szellemeket látott. Ivott hát még egy kis bort – most az egyszer felhagyott szokott óvatosságával és úgy tett, mintha a hozzá balról és jobbról közel ülő vendégekre figyelne, s szórakozottan hol érdeklődést, hol döbbenetet, hol pedig együttérzést mutatott. Az apátiát és a cinizmust elutasítva el kellett szenvednie fájdalmát, vágyakozását a maga valóságában (hisz a bor csak az ezekkel járó feszültségét csökkentette kissé).

Valóban, uram. Milyen igaz, mylord. Milyen kár, asszonyom. Mily okos...Mily megfontolt...

Lord Montfallcon, akár egy gránittömb, feketébe öltözve, keményített körgallérban, mellkasán aranyból és ébenfából készült lánccal jelent meg a vacsorán. Baljóslatú szavait sir Amadishoz címezte épp az asztal felett, aki igyekezett apró termetű felesége folyamatos duruzsolását kirekeszteni a tudatából, és odafigyelni őlordságára.

– Ott vannak azok, sir Amadis, kik Lengyelország mintájára demokráciát vezetnének be Albionban. Már itt az udvarban is hallottam ilyen nézetekről. Néhányan egy az egyben leszámolnának a monarchiával! És ahogy Platón is mondja, a demokrácia bevezetése az első lépés ahhoz, hogy egy ország teljes hanyatlásnak induljon.

Ó, bárcsak leemelnék vállamról e terhet! De nem! Vár rám a kötelesség... a kötelesség...

Sir Amadis, kinek konzervatívan elegáns öltözéke nagyban elütött felesége élénk vörös és zöld ruhájától, vágott egy darabot a tányérján heverő sült fogolymadárból, és nagy bajusza és szakálla között megbúvó szájába helyezte. Lassan rágta meg a falatot, hogy látszódjék, kellő komolysággal figyel a beszélgetésre.

– És Arábia? Olyanok nincsenek, kik a zsarnoki Arábiára tekintenek mintaként, s kik Albionból is hasonló harcos nemzetet, ily mindent felfaló sárkányt akarnának formálni?

– Hogy aztán egy hatalmas, vérszomjas őrjöngéssel örök időkre legyengüljön – csatlakozott a társalgáshoz sir Orlando Hawes, s szavait élénk gesztikulációval kísérve hadonászott a rövid, fekete köpenybe bújtatott kezében tartott villával. – A háborúk pénzt és életet emésztenek fel. Elpusztítják egy ország ifjú nemzedékét. Minden vagyonunkat oly dicsőség elérésére köthetnénk, melyre nincs szükségünk, és oly földek megszerzésére, melyek azután folyamatos felügyeletet igényelnének részünkről.

Sir Orlando gazdasági elméletei még mindig eléggé radikálisak voltak ahhoz, hogy a többség ne is értse őket.

– Háború! – szólt bele a kissé távolabb ülő tatár követ is a beszélgetésbe olyan hanglejtéssel, mintha azt hinné, hogy a szó puszta kimondása előidézi az általa oly nagyon vágyott állapotot, majd így folytatta: – A háború még erősebbé teszi az erős nemzeteket. Albionnak nem kéne félnie a háborútól.

De én félek a háborútól, és mindattól, ami vele jár... Az erőszak leegyszerűsíti és eltorzítja az igazságot, és a Szörnyeteg kezébe adja a hatalmat.

Gloriána elméjében világos kép élt a szörnyetegről, mely nem teljesen különbözött attól az apától, kit gyermekkorában megismert. A fenyegető, zokogó, rosszakaratú lény, ki korlátlan hatalommal bírt, ki a túlzottan bonyolult kérdéseket bárddal és kínpaddal szerette gyorsan megoldani, s ki az önsajnálat vezérelte döntéseit az országának biztonságát fenyegető veszedelem felmerülő gyanújával indokolta. Felidézte az őrületet és a bánatot...

– Egyes Virginia-béli nemesek nyíltan köztársaságpártinak vallják magukat. – Ez a hozzászólás lord Kansastől érkezett, ki sötét vörös és sárga színű öltözékben jelent meg az esten, és a saját hazájában oly népszerű magas, széles gallért viselte. A lord hallgatóságára mosolygott, láthatóan élvezve az elért hatást, és ivott egy korty bort.

– És én még azt gondoltam, hogy Virginia az Albionhoz leginkább hű nemzet – szólt sir Amadis hitvese (a Perrott nővérek legidősebbike), s szép szeme egészen elkerekedett, amint kérdő tekintettel lord Kansashoz fordult.

– És ez így is van, asszonyom. A királynőt mifelénk szinte istennőként tisztelik, semmi kétség.

– És mégis...?

– Ők republikánusok, de nem monarchiaellenesek. Lengyelország a példaképük. Száz esztendővel ezelőtt XII. Kazimir (akit a megfontolt jelzővel szoktak illetni) hatalmát átruházta országa parlamentjére, és onnantól inkább képviselője, mintsem irányítója volt államának.

– És ha háború fenyegetné Lengyelországot – szólt közbe hevesen Oubacha kán –, akkor vége is lenne, hisz száz döntés születik ott, ahol csak egynek lenne helye.

Lelkes pillantást vetett lady Jasi Akujára, kinek támogatására mindig bizton számíthatott, majd ekként folytatta:

– Míg a közrendűek csak a szájukat járatják, egy király cselekszik! Az ősi Athén jó példa erre.

Többen is egyetértettek vele. Még a nagyothalló, rövidlátó Korzeniowski gróf is helyeslően bólogatott.

– Aki köztársaságpárti, az az állam árulója. – Lord Ingleborough, aki hivatalos alkalmakkor viselt ruhái fölé szőrmeköpenyt húzott, most székében hátradőlve szólt a társasághoz. Késve érkezett a vacsorára, egy enyhe szívroham késleltette.

Köhögött egy kissé, de folytatta: – Ez logikus. És az árulókat... nos – zavartan királynőjére pillantott, majd így fejezte be a mondatot: –, az árulókat száműzni kell.

Úgy érti, megölni, felnégyelni, felakasztani, darabokra szaggatni... Nem szabad több vérnek folynia. Túl sokan meghaltak már... túl sokan... Én nem fogok Albion nevében gyilkolni.

– Árulónak, lord Ingleborough – szólt nagy hangon a tisztességes gondolkodású Rhoone, miközben nagy alapossággal csipegette le a maradék húst az előtte heverő madárcsontokról – az nevezhető, aki ármányt sző a királynő személye vagy az állam biztonsága ellen. Ha valakinek a köztársaságpárti, sztoikus vagy bármiféle vallási, sőt bármely más nézetei nem jelentenek közvetlen fenyegetést ránk nézve, akkor az illető, ki az adott nézetet vallja, nem tekinthető árulónak. Egy jól működő udvartartásban mindenféle nézetnek és elvnek helyet kell kapnia, hisz a teljes nemzet képviseletét kell ellátnia, sőt ha lehetséges, a világ minden nézetét magába kell sűrítenie. Egy uralkodó feladata pedig az, hogy az udvar élén állva meghallgassa bölcs tanácsadói szavát – amilyenek ti vagytok, tanácsos urak – és mindenki más szavát, kinek bölcsessége hasznára lehet, és mindezek figyelembevételével átgondolt döntést hozzon.

Ó, a mi bizakodó, hűséges Rhoone lordunk! Mily rendezett és megbonthatatlan a te tökéletes világod! Mily erősen köt engem e hit – a szabadságba vetett hit, melyben osztozunk... szinte rabszolgává tesz bennünket.

Sahriár lord, a kalifa követe szinte teljesen érintetlenül hagyott tányérját félretolva így szólt:

– Egyetértek önnel, lord Rhoone. Vajon ön is egyetért velem abban, hogy egy nemzet állandóságát egy királyi vérvonal tarthatja fenn, melynek tagjait születésüktől fogva kormányzásra nevelik? – Szavai szinte szellemidézéssel értek fel, gyorsan így folytatta hát: – Természetesen képletesen értem, felség.

Gloriána bólintott, félig hallva csak a követ szavait, s inkább hangsúlyából következtetve érzéseire. Újra kortyolt hát a borból.

Lord Gorius Ransley, a királynő helytartója a szaracén mellett ült, és mesterségesen bebodorított fürtökkel fedett fejét most a beszélő felé fordította. Mandzsettáját mindkét kezén feljebb tolta, a késére tűzött egy jókora falat sült csirkét, majd így szólt:

– Bizonyára ön is tudja, hogy Lengyelországban választják az uralkodót.

– Valóban. Azok közül, kik a királyi vérvonalhoz tartoznak – hangsúlyozta lord Sahriár, s nem volt hajlandó tudomást venni a királynő tanácsnokai felől érkező haragos pillantásokról, hanem ekként folytatta: – Az öreg Hern király azonban oly sikeresen leszámolt összes riválisával, hogy Albionban senki nem maradt, ki utódja lehetett volna...

– Sir! – szólt az amúgy visszafogott sir Vivien Rich kövér orcáit dühösen felfújva. – Ön igen tiszteletlenül szólt!

– Bizonyos vagyok benne, hogy semmi olyasmit nem mondtam, mi ne képezte volna már józan vita és mérlegelés tárgyát mindazok körében, kik szívükön viselik Albion sorsát – felelt lord Sahriár látszólag meghunyászkodva. – Elnézést kérek, ha naiv voltam.

Nem John Dee professzor volt az egyetlen tagja az asztaltársaságnak, ki mély érzésekkel kötődött a királynőhöz. Aggódva figyelte reakcióit, de úgy tűnt, a királynő könnyedén, kedélyes nemtörődömséggel átsiklik az elhangzottak felett. A professzor megpróbálta hát enyhíteni a feszült hangulatot:

– Legalábbis naivnak mondhatók szavai, uram. Különben is, mindez puszta spekuláció, mely azt feltételezi, hogy királynőnk halandó, mikor mindannyian tudjuk, hogy halhatatlan!

Ezzel köszöntésre emelte poharát. A királynő kedvesen rámosolygott, amit Dee szavai jóváhagyásaként értelmezett. Így folytatta hát:

– Albion népe bizonyos benne, hogy a pestis soha nem éri el őket!

– Pestis? – kérdezte Oubacha kán izgatottan. – Albionban pestis tombol?

– Nem, Albionban nincs pestis – magyarázta sir Vivien –, mert királynőnk él. Nem hallotta még a köznép üdvözlését, mely így szól „Imádkozunk, hogy a pestis soha ne érjen el bennünket”? Hallotta már, nemde? Létezik egy legenda, mely szerint Athént megtámadta a pestis, amikor Periklész meghalt.

– De hát a pestistől mindenki fél. Mit jelent hát mindez, sir Vivien?

Sir Amadis Cornfield széles mosolyra húzta ajkait, szintén azon igyekezvén, hogy csitítsa az asztalnál elharapódzott indulatokat:

– Albion népe nem fél a pestistől – pontosan ez a lényeg! – mondta, miközben hitvese átnyúlt a könyöke alatt egy darab sajtért. – E mondat közvetve királynőnk egészségére utal.

– Az egészségemre? – kérdezte Gloriána, mintha csak álomból ébredne. – Az én egészségemre?

– A pestis, felség – szólt Montfallcon. – Tudja, a köznép hiedelme, mely szerint a pestis azonnal elpusztítaná Albiont, ha ön meghalna.

Gloriána vállát megvonva merészen így felelt:

– Aha! Hadd higgyék így, s nem lesz ellenségem Albionban. Ez aztán örökre megóvhatja az életemet. – Ezzel nevetve kiürítette poharát. Néhányan vele nevettek.

Ám e hamisan csengő szavak tudatosították a hozzá legközelebb ülőkben, mily borongós hangulatban van.

– Így van, felséges asszonyom – felelt bátran lord Ingleborough.

– Imádkozom, hogy a köztársaságpártiak, kik elpusztítanák a hagyományokat, és ezzel együtt államunk alapkövét, odafigyeljenek e próféciára!

Szavaival ő is megpróbált hozzájárulni a többiek botladozó kísérleteihez, melyek arra irányultak, hogy kissé felderítsék a hangulatot. Majd ismét sir Amadis ragadta magához a szót, midőn felemelkedett székéből, és arany kupáját magasra emelte:

– Engedjék meg, hogy köszöntőt mondjak. Igyunk Gloriána királynő következő fél évszázados uralkodására!

Ezután az illem úgy diktálta, hogy mindenki felemelkedjen – Gloriána kivételével –, és igyon a királynő egészségére.

Ó, istenek! Bárha oly öreg lehetnék már, hogy testem a szenilitás könnyű bajától szenvedne csak! Ó, miért nem nyerhetek enyhülést? Talán mert ez a szellem halálát is jelentené? Mégis a hús vágyai azok, mik szólnak hozzám, hajtanak engem és kínokkal gyötörnek... a hús, és nem a szellem vágyai. Ó, hisz ez egy és ugyanaz, miként Gloriána és Albion is egyek... Kudarcra ítélt hát kutatásom, miként a régi lovagok kutatása a Szent Grál után, kik soha nem lelhettek rá az ereklyére, mert nem maradtak elég tiszták, hogy kiérdemeljék ezt? Vajon tönkretettem magam kicsapongásaimmal, és elvesztettem a titkot, melyet szűzi ártatlanságomat megőrizve meglelhettem volna? Ó, atyám, a tudás, mit tőlem követeltél, és melyet nem tagadtam meg tőled, hisz úgy féltelek, úgy tiszteltelek és... ó, atyám... úgy szerettelek! Bárha ártatlannak hagytál volna engem s magadat...

– Gloriánára! Gloriánára! – hallatszott a köszöntés mindenfelől, s erre ivott a társaság.

Ezután a királynő állt fel, és lelkiismeretesen ő is köszöntésre emelte poharát:

– Igyunk nagytiszteletű tanácsosaimra és hölgyeikre, és minden távoli udvar követére! Egészséget kívánok mindnyájatoknak!

E szavak az előbbi pestissel kapcsolatos szóváltásra utalván jó tréfának tűntek, melyet a királynő a saját rovására mondott. A társaság vidám nevetését hallgatva mosolyogva fogadta a bókokat, mintha csak szándékosan tréfálkozott volna. Közben még az is szemébe tűnt, hogy Oubacha kán és lord Sahriár ravasz pillantással méregették, s pillanatnyi szétszórtságát iróniaként értelmezve úgy hitték, ezúttal teljesebb képet kaptak a személyiségéről. A szándékosan gunyoros megjegyzéseket, melyeket hivatalos találkozásaik alkalmával ejtett, egyik követ sem vette észre, s ezt igen szórakoztatónak találta. Ezt elrejtendő kitüntetett figyelmet szentelt a szolgának, ki újratöltötte poharát.

Ó bárcsak itt lenne az én Unám, bár visszatért volna Scaithből! Oly erős támasza ő egy királynőnek! Tán meg kéne változtatnom a törvényt, s összeházasodnom a grófnővel? Una és én együtt jobban tudnánk kormányozni. Bárha nagyobb hatalmat adhatnék neki! Hiányzol, Una...

Felpillantott merengéséből. Az asztal vége felé ülő, teljes harci díszben pompázó sir Tancred Belforest páncélcsörgés zajaitól kísérve emelkedett szólásra. Lady Mary Perrott segítette talpra, s Gloriána most kezdte csak igazán sajnálni, hogy ágyasai közül elveszítette őt. Nem is oly rég volt, hogy lady Mary fiúszerepben szórakoztatta a királynőt, most pedig úrhölgyként élvezte sir Tancred lovagi rajongását, örömét lelve esetlen ártatlanságában, igaz szerelemmel lángolva lovagja iránt. Gloriána érezte, hogy féltékenység szorítja szívét, és elundorodva saját alantas gondolataitól szabadulni igyekezett az érzéstől, bár nem sir Tancred volt, ki iránt irigységet érzett, hanem Mary, ki egyetlen emberben meglelte álmait.

– Felség – fogott bele sir Tancred mondandójába. Vörös arca csak úgy ragyogott a páncél mögött, bajusza felborzolódott, és sisakforgója remegett. – Mint felséged bajnoka, Albion bajnoka, s a királynő becsületének védelmezője, kardomat ajánlom neked! – A jelenlévők közül egyetlenként ő viselhetett nagyobb fegyvert, s most előrántotta hatalmas, díszes kardját hüvelyéből, mely csodás ibériai kézműves munka volt, és a pengét kezében tartva egyenesen előre nyújtotta azt. – Kérve kérlek, felség, hogy kihívást intézhessek a jelenlévők közül mindazokhoz, kik felséged vagy Albion nevét megsértik!

Kis szünetet tartott, mert eléggé lerészegedett már. Gloriána ekkor őszinte szeretetet érzett iránta. A lovag így folytatta:

– Párviadalra hívom őket – karddal, buzogánnyal, lándzsával, vagy bármely más nemes fegyverrel, súlyos sérülésig vagy utolsó vérig.

Gloriána igazi királynői mivoltában felelt, tiszta hangon és kedvesen:

– Hálásak vagyunk, hogy ekként is kimutatod hűséged, sir Tancred, mely igaz erény, és méltó a legnemesebb lovagi eszmékhez, melyek az Új Tróját idézik, a lovagi eszmék fénykorát. Ha valaha sértve érezzük királyi személyünket, azonnal utasítunk, hogy fegyverrel állj bosszút a rajtunk esett sérelemért. Addig azonban kérünk, hogy erőid későbbi időkre tartalékold.

Sir Tancred zavartan pislogott:

– De hát felség, nem egy ember van a jelenlévők közül, ki sértő módon szólt.

– Sértést mi nem hallottunk ma este, sir Tancred, csak ártatlan tréfákat. Mindannyian tréfálkozunk, feledve a formaságokat, hisz jó barátok ülik körül az asztalt.

Oubacha kán nagy lelkesedéssel fordult meg s nézett fel sir Tancred morcos arcába, ezt mormogván:

– Becsület! Ó, igen, a becsület!

Eközben ujjaival dobolt a ruhájába rejtett tőr markolatán.

Sir Tancred ismét szóra nyitotta száját, ám kedvese a vállvértjébe kapaszkodva gyorsan maga mellé rántotta, hogy a lovag egy nyekkenéssel a székben találta magát.

Obuacha kán nagyon halkan szólt lady Jasi Akujához, ki lelkesen bólogatott, bár csak egy részét értette a kán szavainak:

– Így esik, hogy még a bátrak és becsületesek is anyámasszony katonájává válnak e szerető anya uralma alatt.

Az asztal felett átnézve egyetértő pillantást váltottak lord Sahriárral is.

Gloriána, kit az apró incidens emlékeztetett diplomáciai kötelességeire, lord Kansashoz fordult:

– Úgy hallom, kalandos utazást tettél, távol Virginiától, lord Kansas!

– Valóban, felséges asszonyom, a Kelet-Indiákra, és Afrika belsejébe, hol számos új nemzetet fedeztem fel, kiknek nagy uralkodói mind vendégszeretően fogadtak, és üdvözletüket küldik felségednek. – A lord szerényen, udvariasan beszélt, tisztában lévén a neki szánt szereppel.

– Feltétlenül adja át nekik az általunk küldött üdvözletet, milord, ha ismét arrafelé veszi útját. És mondja csak, vademberekkel is találkozott?

– Számos törzzsel, felséges asszonyom. Ám ők is kedvesen fogadtak bennünket. E törzsek főnökei igen kellemes társaságnak bizonyultak, akár a civilizált emberek.

– Talán kevésbé kötik őket formalitások és szertartások?

– Épp ellenkezőleg, felséges asszonyom. Úgy tűnik, jóval több ceremóniát és szertartást követnek, mint mi – bár az ilyesmit azok, kik gyakorolják, sokszor nem is veszik észre.

– Való igaz, lord Kansas. És megtanultad a nyelvüket is?

– Egyet-kettőt, úrnőm. Beszéltem a hittérítőkkel és a bölcseikkel. Igaz a mondás, felséges asszonyom, mely szerint az ember tudásának tárháza nőhet, de az értelme nem fokozható. Így lehet egy bölcs vadember méltó párja egy civilizált tudósnak.

– Mily igaz, lord Kansas!

Gloriána kedvelte a hosszúkás arcú, szikár férfit, barnára sült bőrével, egyszerű, a sztoikusok által viselt eredeti virginiai öltözékében (eredetileg sztoikusok voltak, kik letelepedtek Virginiában), ahogy kedvére volt toleráns magatartása is. Elképzelte őt szeretőként. Sőt továbbment, férjeként is elképzelte őt. Hisz hamarosan úgyis kénytelen lesz férjet választani. Bár lord Sahriár szavait rosszallással fogadta az asztaltársaság, azok összecsengtek az Albion sorsáért aggódók gondolataival. Ám őrültségnek tartott volna elfogadni egy olyan férjet, ki nem kedvére való, s ki mellett fel kéne adnia kutatását. Úgy érezte, hogy ez a hitének feladását is jelentené egyben, és akkor Albion számára nem maradna más, mint egy düledező szobor, régi ikonjuk halovány mása, és ez az államot is összeomlasztaná. Volt egy látomása Albionról, mely lángokban áll és két partja közt sűrű fekete füst gomolyog, amint a két óceán között húzódó birodalmat kegyetlen háború, vérontás és pusztítás rombolja. Ezt a látomást a gyermek Gloriána szívében tanára és mentora, lord Montfallcon ültette el. Oly vízió volt ez, mely valóra válással fenyegetett, ha egyszer elfeledné kötelességét. És immár mindenki úgy gondolta, hogy kötelem számára a házasság.

De nem látják, mennyire gyenge vagyok. Nem vagyok képes örökké hordozni e felelősséget. Ha megházasodnék, lenne kivel osztoznom terhemen, de már nem lennék többé Gloriána. És ha én nem vagyok többé Gloriána, akkor Albion is veszélybe kerül. Vagy számít ez egyáltalán? Talán nekem is köztársasággá kéne tennem Albiont? De nem, ez a közrendűeket és a nemeseket is elcsüggesztené, és meggyöngítve államunkat, kiszolgáltatottá tenné ellenségeinek. A köztársaságok a szükségszerűség okán születnek, nem morális megfontolásból... Hűnek kell maradnom ösztöneimhez és kötelességemhez. Vagy talán, miként a mesebeli hercegnőnek, közhírré kéne tétetnem, hogy férjemül fogadom az első olyan herceget, ki képes megadni nekem a kielégülést, mely után sóvárgok? Vagy esetleg nőül kéne mennem Arábia urához, és energiáimat arra fordítani, hogy háborút indítsak a Tatár Birodalom, Lengyelország, és a világ többi része ellen? Vagy tán ez energiákat, miként atyám tette, fordítsam valami félelmetes, szörnyű művészetre, hogy a birodalomra zúdítsam a máj, a szív, a vesék és az elme zavarát, hogy az állam, miként az ő idejében, kénytelen legyen visszatükrözni és átélni ugyanazt a gyötrelmet, melyet ő átélt, s melyet magam is örököltem tőle? Soha! Hisz megfogadtam, hogy ez soha nem történhet meg – szükségem az én személyes ügyem, és nekem kell meglelnem a gyógyírt... Atyámnak mindössze kétszer sikerült e megkönnyebbülést elérnie. Az első alkalommal én fogantam meg míg a másodikkal az én méhembe ültette magját, legalább oly súlyos terhet róva rám, mint Montfallcon, ki négy esztendővel később a koronázási ceremóniám levezette...

Elméjében az asztal képe megint egy utat idézett, s a mellette ülőkben keselyűket látott, kik arra várnak, hogy teteméből lakmározzanak. Gyorsan elűzte magától e képzeteket. Ilyenek gyötörték apját, ahogy elméje mindinkább megbomlott – minden rá néző szempárban vádló tekintetet látott, minden hangból úgy hallotta, hogy az ő törékenységét hirdeti, mígnem egyre elkeseredettebben gyilkolt az igazságszolgáltatás álcája alatt, hogy lezárja e tekinteteket és elnémítsa e hangokat. Így lelte halálát lord Montfallcon családja, így lord Ingleborough fivérei és atyja, s sir Thomasin Ffynne kedvese és fia, és ekként lettek lemészárolva teljes családok, sőt egész falvak is. Ha elég sokáig élt volna Hern király, talán az utolsó gyermekig kiirtja Albion népét, megpróbálván elrejteni bűnét, mely kötelességének elutasítása volt. Végül Montfallcon, ki a terror és veszély évei alatt egyetlen álmában keresett menedéket, s ki elméje épségét úgy tartotta meg, hogy szinte már vallásos hittel csüggött rajta, megkoronázta királynőjét és a modern, békés, periklészi személyiséggel bíró asszony képét aggatta rá. Kinevezte őt az Igazság, Kegyelem, Szeretet, Együttérzés és Remény királynőjévé, s egy pillanat alatt száműzve a káoszt Albion földjéről világosságot, bizalmat és méltóságot adott Albionnak, a birodalom minden tartományában. És Első Gloriána királynőt uralkodása első öt esztendeje alatt csodálták ezért az átalakulásért, miközben Montfallcon, ki megszokásból és személyiségénél fogva is szerény és visszahúzódó volt, amikor a szükség úgy kívánta, még mindig a sötét múlt ördögének szerepében lépett fel.

Nagy erőfeszítés árán Gloriánának sikerült ismét a környezete felé fordítania figyelmét, megrázva magas, szép testét, miként egy vizsla szárogatná átázott bundáját. Lord Kansas hangja jutott el hozzá, ki jó mesélőként éppen kelet-indiai kalandjaival szórakoztatta a társaságot:

– Így aztán, uraim, a különféle páncélos lovagok egy magas, bambuszfalú helyiségben gyűltek össze, mely hűvös és homályos volt, hisz fény csak a sűrűn rácsozott ablakon át szűrődött be. Ez a hatalmas csarnok Bengália királyának madárháza volt. Fejsze és páncél, kard és lándzsa csengett és bongott, a fegyverek szikrái fehér lángcsóvát idéztek a sötét helyiségben. Körülöttünk a legkülönfélébb papagájok, csókák és paradicsommadarak repkedtek rikoltozva. Nos, végül több madárvér folyt, mint emberé. Az ügyet végül barátságos úton rendeztük, mikor – miután mindannyian jól kifáradtunk–, sir Colum Feveril hajlandónak mutatkozott kifizetni a megfelelő árat a leányért, kit szerelemből vett nőül. Ez volt ugyanis a vita tárgya, csak ezt elfelejtették közölni velünk!

Gloriána mély lélegzetet vett, majd csatlakozott a mindenünnen felcsendülő nevetéshez.