Ötödik fejezet

melyben Quire kapitány titokban a palotába szállíttatik lord Montfallcon színe elé, hogy reménytelen feladattal bízzák meg

 

Lord Bramandil Rhoone, a királynő testőrségének nagydarab, joviális kapitánya átvette Quire (a vadászsólymokéra emlékeztető csuklya mögé rejtőző fogoly) felügyeletét Sir Cristopher embereitől, s azonmód elkezdte rendbe tenni s kicicomázni a húzódozó kémet, kinek ruhái (kölcsönzöttek mind egy szálig) a megérdemeltnél többet kaptak a Marshalsea börtön mocskából, szalmájából és sarából. (Ennek folytán a Quire-t körüllengő szag leginkább egy régóta elhagyatottan álló kertudvarét idézte.)

– Nem jó ez így, gazfickó, ha valóban a hatalmas Lord Montfallcon elé visznek kihallgatásra. Bár sejtelmem sincs, hogy egy magadfajtának mi okból juthat ily kegy. – A kerek, vörös arc csak úgy ragyogott a bíborszín körgallér felett, a durva kezek Quire hajtókáját igazgatták.

Eközben Quire megesküdött magában, hogy ha Lord Rhoone valaha is kiesik Lord Montfallcon kegyeiből, vagy akár csak véletlenül a tolvajok tavernái felé téved, pontosan negyvennyolc órát szán majd a megölésére, és a negyvennyolc óra legutolsó másodpercében adja csak meg neki a kegyelemdöfést. Ezalatt persze csuklyája alól mosolygott a nagydarab férfira, s hajlongva mondott köszönetet:

– Köszönöm, uram. Lekötelezel, jó lord.

Még azt is el kellett szenvednie, hogy Rhoone elővonja jó kardját a hüvelyből, ily szavakkal:

– Ezt el kell vennem. Az udvarban senki nem viselhet kardot, leszámítva a királynő főurait és bajnokát. – Ezzel megkocogtatta a saját fegyverét. – Gyerünk!

Gyors, hosszú léptekkel elindult a folyosón, egyik kezét Quire karján tartva, így a félig elvakított kapitány kénytelen volt futva követni őt, miközben minden porcikája fájt rabtartói ütlegeitől, és a börtön kövétől, melyen egy teljes éjszakát eltölteni volt kénytelen.

– Egy kissé lassabban, ha lehetne, uram. Nem vagyok jól.

– Lord Montfallcon türelmetlenül látni óhajt. Talán további kérdéseket kíván feltenni a szaracént illetően. Szerencsés vagy, hogy Lord Montfallcon szót emelt érdekedben, mondván, hogy te Notting faluban jártál az ő ügyében aznap éjjel, és hogy egy gazembert, ki a tiédhez hasonló gúnyát viselt, összetévesztettek veled.

Lord Rhoone végigfuttatta tekintetét a tarkabarka ruházaton, s élvezettel fűzte tovább a történetet, melyről erőst gyanította, hogy kevés benne az igazság.

– Még mindig nem kedvelem a szaracénusokat. Vagy a gyilkosokat – tette hozzá jámboran –, bármilyen ok vezesse is őket. A királynő egyértelműen közölte terveit.

– Teljesen egyetértek veled, jó uram. – Quire zihálva megtántorodott, s az oldalához kapott. – Egy varrat lehetett, attól tartok.

Lord Rhoone vastag ajkainak dühös csettintése egy feltüzelt kanca prüszkölésére emlékeztetett.

– Hamarosan odaérünk.

Egy hatalmas csarnokba értek, a harmadik fogadóterembe, mely méreteit tekintve egy jókora piactérnek is megfelelt volna, és melyben e pillanatban is számos udvaronc beszélgetett kis csoportokban, futólag felfigyelve az elsiető párosra. Lord Rhoone itt is, ott is üdvözölt némelyeket:

– Sir Amadis! Jó napot, Wheldrake mester! Á, lady Lyst!

Quire kapitány ezzel szemben igyekezett nem észrevenni néhány ismerősét, bár csuklyás feje okán jóval több figyelmet vont magára, mint Lord Rhoone. A terem középső részén haladtak keresztül, mielőtt elérték volna a trónterem ajtaját. Megálltak egy ajtónál, melynek ajtógombja látszott csupán, hisz többi részét falikárpit rejtette el. Lord Rhoone kopogtatott ezen az ajtón, s bebocsáttatást nyertek.

Lord Montfallcon háttal nekik, a tűz mellett állt, katonás vállait görnyedten tartva.

– Rhoone? – szólt hátra.

– Lordkancellár uram, meghoztam a foglyot.

– Köszönöm.

Lord Rhoone még vállon veregette Quire-t, majd távozott, magával víve a toledói pengét. Quire még egy dühös pillantást vetett a távozó után, majd rendezte vonásait. Nem akarta arra vesztegetni az időt, hogy szégyent tettessen. Megvakarta fülét, s elővette kalapját a kölcsönzött köpeny alól. Lerángatta magáról a csuklyát, hogy sötét kis lénye kiszabaduljon végre.

– Quire kapitány, szolgálatodra, uram. Követtem parancsod, s most itt vagyok.

Lord Montfallcon bólintott, és hódprémmel szegélyezett selyemköntösét szorosabbra vonva megfordult.

– Szerencsés vagy, Quire kapitány. Nemde?

– Mint mindig, uram.

– Nem úgy Szilveszter napján! Ügyetlen voltál, túlbecsülted képességeidet, s észrevettek.

– Nem voltam ügyetlen, uram. – Quire hangjában düh lobbant.

Lord Montfallcon felsóhajtott, és fagyos, zord pillantást lövellt a kapitány felé.

– Csellengő elhozta hozzám üzeneted. Az Arábiával kapcsolatos információ hasznos volt. Ám lord Ibramnak kitűnő kapcsolatai voltak. Tulajdonképpen biztosítottuk a nagybátyját afelől, hogy Londonban biztonságban lesz. Ha nem állt volna heves természetű ifjú hírében – amivel megmagyarázhattuk a történteket –, bizony, nehéz helyzetbe kerülhettünk volna, Quire. Talán hagynom kellett volna, hogy elszenvedd a következményeket. Egy szerencséjét vesztett Quire nem válik hasznomra.

Quire a kezeit melengette. Póz nélkül, ám meglehetős büszkeséggel így felelt:

– Lemészároltattál volna? Ám a tudás okán... hisz ha én meghalok, lábam, mely Pandora szelencéjének tetejét lenyomja, felemelkedik, s kiözönlenek mindama titkok, melyeket jobb elzárva tartani. Vagy tán nem értesz egyet, jó uram, ily óvatos elmélettel, s Faust módjára játszanál a királynő sötétebb titkaival?

Montfallcon figyelt – nem a téma iránti érdeklődésből, hanem azért, mert úgy hitte, bepillantást nyert Quire sötét lelkébe.

A kapitány ekként folytatta:

– Ám tudom, ily könnyelműség nem jellemző rád, uram. Máris láttad értelmét, hogy megóvd életemet. Minden áron, uram? Bármi áron? Hisz én vagyok Kerberosz, az alvilág kapujának őrzője, ki nem engedi, hogy a démonok s az elátkozott szellemek megszökjenek Hádész birodalmából. Én a te biztonságod őrzője vagyok, Lord Montfallcon, mégsem becsülsz meg kellőképp.

Azt gondolván, hogy Quire túl messzire ment, s ily módon elárulta magát, Lord Montfallcon végképp megnyugodott.

– Ó, egy meg nem értett eb?!

– Egy rosszul tartott eb, jó uram! Sir Cristopher csatlósai szörnyen bántak velem, uram, s a Marshalsea legrosszabb cellájában tartottak fogva. Jobbra számítottam, miután tervednek megfelelően jártam el. Emellett kilétemre is részben fény derült.

– Jutalmam számodra a szabadságod. Nekem köszönheted.

– Kockára tettem, uram, s nem menekültem el. Én vagyok a legjobb embered Londonban... egész Albionban... sőt az egész birodalomban. Hisz én igazi művész vagyok, ezt jól tudod. És nem vagyok oly könnyen sebezhető.

– Ez bizonyos szempontból kétségessé teszi, hogy jó szolga lennél, Quire kapitány. Te túlzottan intelligens vagy az efféle munkához. Szabad kisbirtokos családból származol, Cambridgeben John keze alatt tanultál – ahol akár elismert teológussá is képezhetted volna magad, ám te eldobtál magadtól minden tisztes lehetőséget.

– Nagyobb, izgalmasabb kihívások érzékeim felfedezésére csábítottak, és e föld felfedezésére. Nincs tehetségem máshoz, mint ahhoz, mit gonoszságnak neveznek, uram, és szolgálatodban tovább csiszolhattam ebbéli képességeimet. Számos lehetőséget mérlegeltem, ám egy sem vonzott igazán. Nem nyerték meg tetszésem azon hivatások, melyekkel életem során találkozni nyílt alkalmam, és hiszem, hogy saját elfoglaltságom a te szolgálatodban – s így a királynő szolgálatában – legalább annyit ér, ha nem többet. Legalább – és ebben bizonnyal egyetértesz – képes vagyok felmérni, mekkora gonoszság, ha egyáltalán, az, amit teszek. A többiek, a tudósok, jogászok, udvaroncok, kereskedők, katonák és államférfiak, kik birodalmunk tartópillérei, hátuk mögé hajigálnak követ, s aggódva figyelik, ha figyelik egyáltalán, hogy kit találtak el. Én azonban a szemébe nézek annak, kire lecsapok, uram. Elmondom nekik, mit teszek, ahogy magamat sem áltatom.

Lord Montfallcon higgadtabb lett. Nem sértették Quire szavai, ahogyan azt amaz előre sejtette is. A kapitány megszállottja volt az efféle beszédeknek, munkáját átszellemülten magyarázta, akár egy poéta. Ha Quire elnézést kér, vagy békíteni próbálta volna, Montfallcon gyanakvóvá válik – hiszen pontosan orcátlan leleményéért, bátorságáért, és ravaszságáért tartotta szolgálatában. Az öreg kancellár helyet foglalt asztalánál, miközben Quire továbbra is a tűznél maradt.

– Nos, meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hoztál, Quire. Ráadásul olyankor, amikor a legkevésbé sincs szükségem újabb bonyodalmakra. Ám megtörtént.

– Úgy van, uram. King emigrációba kényszerül egy gyilkosság miatt, melyben segédkezett, még ha nem ő maga követte is el a tettet.

– Kevesen hiszik el a történetet. Sir Cristopher például nem, és kétlem, hogy a szaracénok is sokáig elfogadnák, miután megkapják a saját jelentéseiket az ügyről. Jobb lesz, ha vigyázol Quire. Nagyon bosszúálló nép.

– Mindig óvatos vagyok, uram. Mi az új küldetésem?

– A partvidékre kell utaznod, s zátonyra futtatnod egy gályát, mely a hajnali árral érkezik. Ha lehet, ne legyenek halottak. A hajónak a Rye torkolatának homokos vidékén kell partot érnie. Már kiküldtem egy kis hajót, hogy az embereink feltartsák a kormányost, s ügyesen a mi emberünket juttassák a hajóra. Ő majd a Rye felé irányítja a hajót, a Temze befagyott mivoltára hivatkozván.

– Még csak hazugsággal sem vádolhatják. E pillanatban egyetlen hajó sem közlekedhet a Temzén anélkül, hogy a váz épségét veszélyeztetné. Ám mi az én szerepem mindebben? Ez a mi kormányosunk az én segítségem nélkül is végre tudja hajtani a feladatot.

– Nem egykönnyen. A te segítségeddel még egy csavar kerül a tervbe, s gondoskodsz róla, hogy minden simán menjen. A folytatás már egyedül rád vár – a részleteket reád bízom.

– Örülök, hogy irántam való bizalmad töretlen, uram.

– Ily kérdésekben mindig is nagy találékonyságról tettél tanúbizonyságot, Quire. A lényeg, hogy Lengyelország királyának hajója, a Mikolaj Kopernik, roncsoltan homokra fusson, s maga a király fogságba essék, méghozzá úgy, hogy az egész ne lássék többnek, mint hogy egyszerű kalózok egy nemesembert váltságdíj reményében fogságba ejtenek. Felmértem a lehetőségeket. Ha beszéli a nyelvünket, azt kell hinnie, hogy előkelő külföldi tisztségviselőnek vélitek, nem egyébnek. Az udvarban használatos nyelvezetet akkor használd csak, ha ez elkerülhetetlen. Egy ideig fogva kell majd tartanotok – üzenek, mikor s mi módon engedheted el.

Quire-t láthatóan szórakoztatta az ügy:

– Egy király? Nemes prédára uszítasz, uram. Ám e vadászathoz egy falkányi jó kopó kell.

– Válassz!

– Csellengő. Hogge. O’Bryan...

– Hát még mindig szolgál neked e hencegő?

– E célra megfelel. Ráadásul két évet szolgált lengyeleknek katonaként, így már csak a nyelv okán is szükség lehet rá. Gondolnék még Websterre...

– Semmiképp! Azt a gazfickót sok szál fűzi néhány udvari nemes úrfihoz – még valaki felismeri.

– Kinsayder?

– E tollforgató, majdnem-urak egyike sem alkalmas. Néhány ostoba máris úgy tartja, hogy a királynőt képviselik: a bolondok, kik nem látják a különbséget az udvartartás, s annak söpredéke közt – szólt Montfallcon, majd homlokát ráncolva ekként folytatta: – Amúgy is pletykás népség. Vagy tán egy tyúkudvart akarsz koloncként magaddal vinni?

– Inkább jó, harcos kakasoknak mondanám őket, uram. Emellett bátrabbak is, mint a te hetvenkedő szolgáid.

– Valóban, és nagyratörőbbek is. No és szellemesebbek. Még az öreg Hern király ideje alatt tartottam szolgálatomban őket. Ám jelen pillanatban te vagy az egyetlen félig úriember, kit e feladattal megbízni merek, egyetlen lévén, ki nem részeges, nem használ fennkölt szavakat, s nem bonyolódik kusza szerelmi kalandokba bajtársaival, minek ára – az egyetlen, amiből bőségesen kijut nekik – pletyka, botrány és szaftos anekdoták.

Quire vékony ajkai szólásra nyíltak:

– Értelek, uram. Listámat később állítom hát össze, tanácsaidat figyelembe véve.

– Üzenj, ha készen állsz.

– Így lesz, uram.

– És e titkot őrizd meg bérenceid előtt is, ha módodban áll.

– Így teszek, uram. Ám hadd tegyem szóvá, hogy a terv elég bizonytalan.

– Ám a legjobb, melyet időnk van véghezvinni. Meg kell tartanunk Lengyelhon barátságát. Ha diplomáciai úton próbálkoznánk, azonnal átlátnának rajtunk. E terv oly kétségbeesett megoldás, hogy senki nem sejti majd mögötte a körmönfont Montfallcont.

– Ám a következmények...?

– Nem lesz, mi nem nekünk kedvezne, feltéve, hogy szereped jól játszod, s szokásos leleményességeddel jársz el.

Quire erre felhorkant:

– A kardom! Az a fontoskodó Rhoone elvette. A pókjáraton át távozom – szólt, majd fejére igazította csuklyáját.

Montfallcon inasért csengetett:

– Fiú, eredj Lord Rhoone-hoz, és kérd el tőle e férfiú kardját! – szólt, s a tűz mellé lépett.

– A tervrajz még Hern király idejéből való – folytatta Quire.

– Reméljük, senki nem emlékszik már, mint szolgáltad őt. Emlékszem...

– Még kölyök voltál, midőn Hern megölte őt.

– Nem érzek nosztalgiát. Vagy már említettem volna?

Montfallcon megdörzsölte a szemhéját, majd így felelt:

– Te és én, bár negyven esztendő választ el bennünket, mégis egy másik kor fiai vagyunk. A sorsnak mily iróniája, hogy együtt kell munkálkodnunk, nehogy e sötétebb kor visszatérhessen!

Quire tovább fűzte a gondolatot, kedvében akarván járni gazdájának:

– Miként az is, hogy én, a legelvetemültebb gazember, ki örömét az ölés ősi művészetében leli, hasznára válhat egy oly világnak, melyben a törvény szava ennyivel erősebb, s melyben az erény uralkodik.

Montfallcon kinyújtóztatta felemelt jobb karját, és éles hangon így szólt:

– Rám szükség van, míg a te fajtád létezik e földön.

Quire elgondolkodott ezen egy darabig, majd fejét megrázva így felelt:

– Épp ellenkezőleg. Azt mondhatnók, hogy a magamfajtára van szükség mindaddig, míg a hozzád hasonló nemes lelkek itt fáradoznak. Elvégre Platón is azt mondja, hogy a tökéletes uralkodó hatalma igen törékeny.

Montfallcont zavarba ejtette az érvelés, dühösen témát váltott hát:

– Egyes utakat járhatatlanná tett a hó. Remélem, jó lovakkal bírsz.

– Kölcsönöznöm kell őket.

– Aranyért?

– Igen.

Miközben Montfallcon elővette kincses ládikája kulcsát, az inas visszatért a karddal. Quire elvette tőle, és a pengét visszacsúsztatta hüvelyébe, mondván:

– Köszönöm.

Montfallcon várt, míg a szolgának már csak a háta látszott, és ekkor vette csak elő a dobozt, és csupán akkor nyitotta ki, mikor az ajtó már bezárult az ifjú mögött. Érméket számlált elő:

– Öt arany?

– Igen, annyi elég lesz lóra és emberre.

Montfallcon Quire hanyagul feléje nyújtott tenyerébe helyezte a pénzt.

– Ma délután, még sötétedés előtt útnak indulsz, nemde?

– Amint felbéreltem az embereket, megvacsoráztam és megmosdottam.

Ezután a két férfi elindult, átmentek egy kisebb helyiségbe, majd egy annál is kisebbe. Egy harmadik ajtó, mely egy szék mögött a fal burkolatába volt rejtve, a falak mögé vezetett – egy rejtekösvényre, mely kivitt a palotából, s melyről Quire, Csellengő és patrónusuk úgy hitték, csak ők hárman ismerik. Quire gyengéd mozdulattal vonta félre a friss pókhálókat, mintha csak kényes női ruhadarabhoz érne, s keresztüllépett az ekként nyitott résen. Halk búcsúszó, s a panel már be is zárult mögötte. Hátra vetette csuklyáját, kifordította köpenyét, és így, sötét kalapjával immár tetőtől talpig feketében útjára indult. A helyiségben, ahová belépett, szürke fény derengett. A falakon, a padlón, s a gyöngyfényű selyemkárpitokon pókok ezrei másztak ide-oda. Quire egyenesen állt, és óvatosan mozgott, hogy minél kevesebb takácsra lépjen csak rá. A folyosó fala üvegből készült; egykoron télikert lehetett, hisz mindenütt virágládák, különféle cserepek, és elrothadt ágak hevertek. Immár vastag porréteg fedte az üveget, és az építmény fölé, kissé távolabb a tetejétől, tetőszerkezetet emeltek. A fény, mely egy pajtának tűnő épületből származott, a helyiség távolabbi végénél szüremlett befelé. A folyosó fokozatosan kanyarodott, patkó alakban; a levegő egyre hűvösebbé vált, míg végül Quire elért egy megjavított ajtóhoz. Ezen át egy koszos, szeméthalmokkal borított padlón keresztülhaladva eljutott egy falig, mely egykoron egy kert külső fala lehetett. Keresztülnyomakodott egy résén, egy meglehetősen sötét lépcsőn lépdelt lefelé, ezután egy darab földön átvágva egy hatalmas, magas falhoz ért. Fázósan megremegett, és összébb húzta testén a köpenyt. Egy helyen vállal meglökte a falat, s feltárult a rejtekajtó – oly hirtelen, hogy majd’ orra bukott, ahogy kiért a szabadba, a nagy hóba, melyen a nap sugarai játszadoztak Visszazárta a rejtekajtót. Magas, sárga téglafal tövében állt, előtte hosszú, keskeny sávban elhagyatott és rég elfelejtett díszkert húzódott, melyben jócskán elburjánzott már a növényzet, s melynek körvonalait a hó– és jégtakaró még élesebbé tette. Fekete ágak meredtek az ég felé, a hólepel alól több helyütt törött szobrok bukkantak elő – egy vidámabb világ istenei, hermelinpalástnak tetsző hóköpenyben, jégbe fagyva. Quire lehelete szürkének tetszett a körülötte szikrázó fehérségben. Magasra emelt lábakkal lépdelt végig az ismerős – bár épp láthatatlan – ösvényen, gondosan kikerülve a kerek, négyzetes és téglalap alakú virágágyások helyét, a szökőkutakat, és bal felé fordulva egy örökzöldekkel benőtt falhoz ért. Egy kis vaskapun átugorva fedett járathoz jutott, végigment azon a néhány macskakövön, melyet nem fedett hótakaró, s végül egy nagyobb kapuhoz érkezett, melyet tolvajkulccsal nyitott ki. Ezzel egy hegyoldalra ért, ahonnan már nem vezetett út. Éhség mardosta. Futni kezdett lefelé, egy jegenyefák szegélyezte ösvény felé, melyet sötét keréknyomok szabdaltak. A szél a felső hóréteget terelte játékosan, hogy a hegyoldal úgy festett, akár egy habzó tajtékú folyó. Quire elesett, gurult egy darabig, majd talpra küzdötte magát, midőn elérte a fák menedékét. Megállt, zihálva kapkodta a levegőt, úgy érezte, mintha kés hasítana a tüdejébe. Merev háttal egy fa derekának támaszkodott, így nézett le az immáron nem is oly távoli város füstölgő kéményeire. Már csak egyetlen kerítés állt az útjában, melyen nagy óvatossággal keresztülmászott, nem túlzottan ügyelvén rá, nehogy észrevegyék. Végre elérte a rossz utat, egy befagyott pocsolyán megcsúszott kissé, de már futott is tovább.

A keréknyomokon és a havon keresztül szaladt, a kalapját ékítő hollótollak lobogtak a szélben, köpenye fekete villámként látszott cikázni mögötte. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladt a kanyargós úton, míg egyszer csak meg nem érkezett London falaihoz és az őrizetlenül álló boltíves átjáróhoz, melyen keresztül a tisztább északi utcákhoz jutott, egy jó nevű fogadóba, ahol átutazó tudós álcájában szállt meg – annak neve alatt –, kit kutatásai gyakorta a közeli Antik Klasszikusok Könyvtárába vezettek. Az igazi tudóst Quire megölte egy vita hevében – mely a költő, Justus Lipis valós személye körül forgott –, s személyiségét egy az egyben magára öltötte. A fogadóban Quire fürdőt vett, elfogyasztott egy ízletes vacsorát, fenségesebbet bármely éteknél, milyet törzshelyein találni remélhetett, majd bérelt egy jó fekete csődört. Az idő egyre hidegebbre fordult, sokakat bekergetve a házak melegébe, így az utcák szinte teljesen kihaltak voltak, midőn Quire kelet felé vágtatott, a folyó s a tengerpart és a csikóhalhoz címzett fogadó irányába. Ott várta Csellengő, akinek kiadta parancsait arra vonatkozóan, hogy mely embereket fogadja fel, és azután hová menjen jó paripákért. Csellengő, Quire pergő szavaitól maga is új lendületet nyerve, vadonatúj kabátjában az ajtóhoz sietett, s már ott sem volt. Quire, miután elkortyolta forralt rumja maradékát, maga is épp indulni készült, midőn Uttley mester torz arcvonásaival találta magát szemben. A fogadós ragyás, himlőhelyes arcában szinte elvesztek az apró szemek, amint atyáskodva a kapitány vállára tette a kezét, így szólván:

– Egy ellensége várja odakint, uram. A lovánál.

Quire a falon lógó órára nézett (mely Uttley büszkesége volt), s látta, hogy még vagy két órája van a találkozóig az embereivel, a Rye felé vivő úton.

– Tán csak nem a szaracén egy rokona?

– Egy ifjú, ki úgy mondja, kárt okoztál néki.

– A neve?

– Nem mondta. Ha úgy kívánod, kapitány uram, egy lovász az épület mögé viszi ménedet, s ott átadja néked.

Quire megrázta a fejét.

– Rendezni kívánom az ügyet, ha lehetséges. Semmiféle ifjúra nem emlékszem.

Kíváncsian az ajtó felé indult, kilépett, s az ajtófélfának támaszkodva szemügyre vette a vékonyka fiút, ki tüzes, ám némiképp bizonytalan tekintettel állt a ló, s a kantárt tartó lovász mellett. Az ifjú csuklyás zekét, nyúlbőr nadrágot, és foltozott cipőt viselt; kesztyűs kezében botot szorongatott. Csuklyája alól fényes, fekete haj bukkant elő. Sötét, kreolos arca volt, temperamentumáról mégis a szája árulkodott leginkább: széles, s durcásan előre álló alsó ajka volt. Quire rávigyorgott:

– Engem keresel?

– Te vagy Quire kapitány? – kérdezte az ifjú elpirulva – zavara arról árulkodott, hogy a képzeletében igencsak másképp zajlott e találkozás.

– Én vagyok, szépségem. Mivel károsítottalak meg?

– Phil Starling vagyok.

– Úgy – a kereskedő fia. Atyád nyugalmazott tengerész. Jó ember. Tán valami pénzügy okán kerestél meg? Biztosíthatlak, nem vagyok az a fajta, ki adósságot hagy maga után – főleg nem, ha egy vén tengeri rókáról van szó. Ám ha segít, hogy személyesen beszélek vele, szívesen veled tartok.

– Többet tudsz rólam, mint én terólad, Quire kapitány. Egy ifjú hölgy ügyében járok, ki nemrég töltötte be tizennegyedik esztendejét, s kit kéjsóvár érintéssel illettél, szűzi erényét fenyegetve.

Quire megengedett magának egy kis szemöldökfelvonást: – Úgy?

– Alys Finchről beszélek, a varrónő, Crown asszony szolgálójáról. Egy árva leány. Egy angyal. Egy jó s erényes leány, kit majdan nőül veszek, s kit most is óvok, védek – mondta Starling, miközben céltalanul meglendítette kissé a botját.

Quire tettette, hogy nehezen küzdi le haragját:

– És mégis hogyan is sértettem meg e szüzet? Kéjsóvár érintéssel egy oly leányt illetnék, ki varrni való gúnyám hozza-viszi, s kit harmadik vagy negyedik találkozásunkkor sem ismertem meg? Ki mondta ezt neked?

– Ő maga. Vigasztalhatatlan volt – mondta a fiú, s habozva hozzátette: – Ő sosem hazudik.

– Ám ifjú leányok sokszor hiszik egyszerű ábrándképeiket igaznak, a legnagyobb jószándékkal, még ha ezek olykor igen furcsa képzelgések is – felelt erre Quire, ujjait állkapcsa alá támasztva. – Víziók, ilyesmik... hisz tudod. Oly keveset tudnak még a világról, s a legártatlanabb megjegyzésben is ármányt sejtenek, míg a leggonoszabb ajánlatot az erény megtestesülésének hiszik.

Quire immár egész barátságosan viselkedett.

– Mit mondott neked, fiam?

– Csak ezt. Nagyon el volt keseredve. Kéjsóvár érintésedről beszélt.

Quire maga elé tartotta kesztyűs kezeit, tenyerét vizsgálgatván:

– Kétlem, hogy e kezek érintették volna. Varrásra vitte el ruháim. Volt tán más vendég is ugyanott megszállva, kinek ruháit szintén ő gyűjtötte össze?

– Te voltál ott, kit a bűn hercegeként emlegetnek.

– Engem? Ó valóban? – nevetett Quire könnyedén. – S ki illet ily névvel?

– A Király szakállában mind így emlegetnek.

– És te egy vagy azok közül, kik hisznek szavuknak? E botránykeltőknek? Mivel én nem vegyülök a tömeg közé, irigykednek rám, titokzatosnak látnak, és botrányt szőnek személyem köré. Hallottad már, hogy ki bűnnel vádol becsületes férfiakat, azért teszi, mert nem mer, vagy nem tud kiállni saját magáért?

– Hogyan?

– Még téged is megtévesztenek ily képzetek, ifjú. Úgy hallod egy emberről, hogy gonosz, és eljátszol a gondolattal, miként cselekednél az ő helyében, ugye?

Egy két szürke ló húzta hintó – csupa fém és bőr – zötyögött el a közelben. Lefüggönyözött ablakai mögül pézsma és kacsasült illatának keveréke szállt elő, mintha egy gazdag kurtizán épp vacsoráját fogyasztotta volna útközben. A fekete csődör megmozdította farát, kissé közelebb lökve Quire-hez az ifjút.

– Jó erős bot ez – szólt Quire. – Nekem szántad?

– Esküszöl, hogy nem érintetted Alyst? – Starling teljesen összezavarodott.

– Mit mond, mit tettem?

– Azt, hogy... hogy rákényszerítetted, fedje fel testét...

Quire ridegen felelt:

– Nem emlékszem, hogy valaha kezemmel illettem volna őt. – Eközben ujjai a fiú botjával játszadoztak. – De nézzünk csak e história mélyére. Elemezzük együtt a történetet, rendben? Tán egy pint bor mellett? Az is lehet, hogy egy önkéntelenül tett, ügyetlen mozdulatomat félreértelmezte.

Starling bólintott; teljesen lenyűgözte a kapitány megfontolt viselkedése.

– Lehetséges. Semmiképp nem vádolnék igaztalanul egy úriembert.

– Magam is ezt látom nagy szemed tiszta tekintetében. Jóravaló, derék ember vagy. És érzékeny is mások bajára. De kissé tán túl könnyen sietsz az arra olykor érdemtelenek segítségére. Ezt is látom ám az arcodon. Nem csoda, hogy sokan szeretnek, hisz oly szépséggel bírsz, mi férfiembernek ritkán adatik.

Quire eközben kivette a botot a fiú kezéből, s a falnak támasztotta azt. Bajtársiasan a fiú csípője köré fonta karját, s így folytatta:

– Boldog lennék, ha oly remek ifjú apja lehetnék, amilyen te vagy, ifjú Phil.

Starlingot melegség, s szinte eufórikus öröm öntötte el e hízelgő szavak hallatán; teljesen megnyugodott – és el volt veszve.