Tizennegyedik fejezet

melyben Gloriána, Albion királynője és Una, Scaith grófnője felfedezőútra indulnak a rejtett világba

 

Scaith grófnője a zsalukat kitárva a nap fényében melengette arcát. Nagyot szippantott az ibolyaillatú levegőből. Végigjáratta tekintetét a pázsiton, a rügyező kerten és a kis dísztavon, mely immár kezdte elveszíteni téli fagy varázsolta ragyogását. A kertészek és társaik már javában rendezgették, csinosítgatták a kertet. A tavasz, ha megérkezik, nem lesz majd szívesen látott vendég – gondolta Una hirtelen támadt melankóliával. Mögötte a baldachinos ágyban Gloriána még aludt. Éjjel jött hozzá sírva, vigaszért. Fekete damaszkuszi selyemköntösében Una elindult a csengő felé, tudván, hogy a királynő hamarosan felébred. Ám habozva megállt egy pillanatra, s elnézte barátnőjét, kinek arcán most békés nyugalom ült. Gloriána szép teste betöltötte az ágyat, csodás, aranybarna hajának fürtjei körülfolyták fejét s vállát; fehér bőrű, markáns csontozató, ártatlan arca félig elfordult a függönyön keresztül beszűrődő fénytől, s valami gyermeki sóvárgást tükrözött, melynek láttán Unának könnybe lábadt a szeme. Gyorsan összehúzta a függönyt, és azon töprengett, hogyan ébreszthetné fel a királynőben a régi kisleányt, ha csak néhány órára is.

Una már egy ideje (érzése szerint igen önző módon) meg akarta mutatni Gloriánának, milyen felfedezést tett a szobájában. Ám számos oknál fogva vonakodott ezt megtenni: Gloriána ritkán rendelkezhetett saját ideje felett; szerette a lehető legtöbb időt egyedül Unával tölteni; s oly sok aggodalom terhelte a palota, a város és a birodalom miatt, hogy ez az újabb ismeret esetleg tovább növelhetné szorongásait. És mégis, Una úgy érezte, hogy tudna mit nyújtani Gloriánának mindezért kárpótlásul, hisz oly közös titkuk lehetne, mely mentes az állam és a politika ügyeitől – egy személyes titok, mely még ha csak ideig-óráig is, de menedéket jelenthet a gondok elől. Bár nem emlékezett semmilyen megbeszélt találkozóra az előttük álló napon, Una továbbra is hezitált. Türelmetlenné tette a mindenről eszébe ötlő kötelesség, melytől képtelen volt szabadulni, s mely legalább akkora teherként nehezedett rá, mint a királynőre a saját fájdalma. Jól tudta azt is, hogy a fényesen tiszta reggeli gondolatok, melyeket az ember ébredés után még nyugodtan, szabadon ábrándozva megfogalmaz, hamarosan elhomályosodnak – elnyomja őket az ezernyi gond, a lustán tett ígéretek kötöttségei, nem is beszélve a mindennapi megszokásról és kötelező szertartásokról. Talán ha felkelti Gloriánát a kaland és szabadság lelkes ígéretével, csak még nagyobb melankóliába taszítja, amikor ráébred, hogy napi kötelmei ismét útjában állnak. Una úgy döntött tehát, hogy vár, és kipuhatolja barátnője hangulatát – azt, mit elmondani óhajt, és azt is, mit pillanatnyi kedve diktál.

Így hát a bársonyfüggönnyel övezett ágytól átsétált lassan a szomszéd szobába, csillámló fényű selyemköntösében valamiféle természetfeletti lényt idézve fel – mely félig árnyék, félig ezüst láng. Amint az szokása volt, kopogtatás nélkül nyitott be szobalánya, Elizabeth Moffett ajtaján, aki már felöltözött tiszta vászon ruhájába, és haját fésülte éppen.

– Jó reggelt, asszonyom! – Elizabeth Moffettet nem hozta zavarba úrnője jelenléte. Az arca kissé kipirult, ám ez inkább a fésülködés feletti erőlködésnek volt köszönhető. Szögletes, erős vonásai felföldi vérről tanúskodtak. Una minden szolgája az északi vidékekről származott, mert bizalmatlan volt a déliekkel szemben. Zavaros fejű, kötelességükben gondatlan népeknek tartotta őket. Oly örökölt előítélete volt ez, melyről tudta bár, hogy igazságtalan, mégis tartotta hozzá magát közvetlen személyzete kiválasztásánál. Una pontosan a földhözragadtságát és az egyszerű élettel való megelégedettségét kedvelte Elizabethnek.

– Jó reggelt, Elizabeth! Látogatóm van. Kérlek, hozass reggelit kettőnknek, és gondoskodj róla, hogy ne zavarjanak!

– Nocsak, nocsak – nézett Elizabeth Moffet hunyorogva a grófnőre. A lány mindig nyíltan, kertelés nélkül kimondta véleményét a grófnő magánéletéről.

Una elmosolyodott, majd sarkon fordult és sietve visszatért szobájába, ahonnan már hallatszottak Gloriána ébredezésének neszei.

Az ágy függönyei szétnyíltak, és kikandikált közülük a világ bálványának szégyenben égő arca.

– Ó, Una!

Scaith grófnője ismét az ablaknál állt, és egy málhás szekeret figyelt, mely palántákat, vetőmagokat – valami a kertész számára ismeretlen fajtát –, és frissen hajtatott fagyaltöveket hozott.

– Felség? – szólt hátra kajánul, amivel megnevettette a királynőt, amint arra számított is.

– Una, hány óra van?

– Elég korán. Pont itt a reggeli ideje. Milyen feladatok várnak ma rád?

– Ma? De hát ezt jobban tudod, mint én. Mondd hát el!

– Délig nincs semmilyen kötelező elfoglaltság, akkor pedig a lyoni követtel és hitvesével ebédelsz.

– Á, vagy úgy! – Gloriána feje eltűnt a függöny mögött, s csak fojtott hangja hallatszott. – De addig szabadok vagyunk, nem?

– Szabadok – visszhangozta Una, sőt merészen azt is hozzátette: – Akár felfedezőútra is mehetünk. Csak mi ketten. Ha felségednek volna kedve...

– Mihez? – A függöny mögül újra előbukkanó fejből tágra nyílt szempár meredt Unára. – Mihez?

– Megosztanék veled egy felfedezést. Ódon kastély ez, mint tudod.

– Néhányan úgy tartják, hogy legalább oly ősi, mint maga Albion. Új Trója alapításának idején építették tán.

– Igen. Úgy tartják, hogy a régi épület tetői a föld alatt húzódnak már.

– Így találgatnak a tudósok. Miről van szó, Una? Tán csak nem egy ősi járatot fedeztél fel?

– Annál különb felfedezés ez. A titkos járatok...

– Nem is titkosak. Kislányként az összeset megjártam. A legtöbbjük sehová nem vezet, csak csupasz falakhoz.

– És mi van e csupasz falak mögött?

– Nos, Montfallcon biztosan tudná, ha ez igaz lenne. Elvégre ez az ő dolga.

– Ha Montfallcon tud is róluk, nem hajlandó beszélni erről. Próbáltam kifaggatni, de rendkívül homályosan fogalmazott. Talán, mert így döntött. Elfogadja azt, mi a felszínen látszik, sőt talán bizonyos mélységig hajlandó elmenni, de tovább nem.

– Ilyen a vérmérséklete, úgy vélem.

– Hm. Akkor hát lesz egy titkunk, melyet Montfallcon nem ismer – bármi legyen is az oka ennek.

– Ó, nagyon szeretnék egy ilyen titkot! – Gloriána lelkesen széthúzta a függönyt, és mezítláb, gyűrött fehér hálóruhájában talpra ugrott. Oly lelkesedéssel vonta erős karjai közé barátnőjét, hogy az majd’ felemelkedett a talajról. – Megszökünk, Una!

– Valahogy úgy. Senki nem tudja majd, hová megyünk Találtam egy ajtót nem sokkal azután, hogy visszatértem Scaithből. Föld alatti folyosókba vezet, melyek tele vannak régi relikviákkal. Ezek oly múltat idéznek, miről a történetírásunk nemigen beszél.

– Megnézhetjük ezeket az alagutakat? Elvezetsz oda?

– Ha szeretnéd. Talán valami álruhaféleséget is ölthetnénk, úgy még izgalmasabb lenne a kaland.

– Tényleg! Akkor hát ifjú urakként megyünk, tudod, azokban a jelmezekben.

– Én is épp erre gondoltam. Tollas kalapban, karddal és tőrrel felszerelkezve.

– Csizmában és bőrzekében! Most?

– A pillanat a miénk.

– Ragadjuk hát meg! – Gloriána csókot lehelt barátnője ajkára. – És miután mindent felfedeztünk, beszámolhatunk róla néhány jó barátnak. John Dee-nek talán? Mit szólsz? És Wheldrake-nek.

– Talán az lenne a legjobb, ha ez a mi kettőnk titka maradna. Ne beszéljünk róla senkinek. Majd meglátod, miért.

– Nálad vannak a ruháink, Una?

– A helyükön, abban a ládában.

– És lámpásokra nem lesz szükségünk?

– De igen.

Gloriána szemöldökét ráncolva eltöprengett:

– És mi van, ha veszély leselkedik ránk? Törött lépcsőfokok, rejtett gödrök, leomló tetők?

– Majd elkerüljük őket. Én már bejártam az utat, s vezetlek majd.

Una tudta, hogy a királynő nem a saját biztonságát félti, csak tisztában van birodalom iránti felelősségével.

– Démonokat is lelünk talán, Una?

Una nagyon örült Gloriána lelkesedésének, és igyekezett azt minden áron fenntartani:

– Csak olyanokat, kiket karddal s bátorsággal legyőzhetünk, mert a szívünk tiszta.

– Merre van a bejárat?

Gloriána közben nyitotta is ki a ládát, s szedte elő álöltözeteiket, melyet nem sokkal korábban használtak, midőn az az ötletük támadt, hogy együtt udvarolnak majd hajadonoknak.

– Erre – mutatott Una egy távoli fal felé. – A szomszéd szobában, egy fülke mélyén, melyet alig használtam. Néhány lépcsőfok vezet lefelé, egy lezárt ajtóhoz, mely valaha az udvarra nyílott. Sok ilyen van a palotában.

– Igen. Hern udvarában ennek nagy divatja volt. De persze ez nem minden. Folytasd!

– A lépcsők alatti fal üregesnek tűnt, s a téglák mozogtak. Rést bontottam hát a falon, és ott volt!

Una eközben magára húzta s becsatolta nadrágját, meztelen mellkasára pedig vászoninget húzott. A mandzsetták és a gallér csipkéjét gondosan megigazgatta, mielőtt zöld zekéjét magára öltötte, s köldöktől nyakig begombolta. Ezután harisnyát és cipőt húzott, s fejére kék strucctollal díszített, lehajtott karimájú bordó kalapot illesztett. Már csak a kardot és tőrt tartó övét kellett a derekára csatolni. Gloriána kontyba csavarta haját, mely jóval hosszabb volt Unáénál, és egy szintén tollal ékes, ám jóval szorosabb kalapot illesztett rá. Egyik vállán pelerint vetett át, zekéje puha, barna bőrből készült. Kettejük öltözéke lényegében hasonlított egymásra. Mikor elkészültek, megálltak egymással szemben, jobb kezüket csípőre téve, bal kezüket pedig kardjuk markolatán nyugtatva – és jót nevettek... két ifjú a városból, nemes családok szegény, legkisebb fiai, kik készen állnak egy jó kalandra.

– Először reggelizzünk – szólt Una, ki általában irányította az eseményeket, amikor ilyen jelmezt öltöttek. – És magunkkal kell vinnünk egyet Tolcharde mester hordozható óráiból, hogy tudjuk, mikor kell visszajönnünk. A zsebóra?

Megtalálta és tarsolyába helyezte. A hangos ketyegés immár a combja mellől hallatszott. Óvatosan az ajtóhoz lépett, és résnyire kinyitotta. Elizabeth Moffett elvégezte, amivel megbízták: a gyönyörű kristályasztalon – mely valamely nyugat indiai portyázásból származott – kása, hering és kenyér volt feltálalva.

Miután az evéssel végeztek, Una vezetésével beléptek a fülkébe, s félrehúzva a nyikorgó hátsó burkolatot, lámpásaikat magasra emelve elindultak lefelé a lépcsőn. A bal oldalukon rögtön szembe ötlött a frissen vágott nyílás.

– Itt – szólt Una. – Akkor jutott eszembe, hogy lehet itt valami, amikor észrevettem, hogy az egyik lenti helyiségből, melyről mindig is úgy hittem, hogy tömör kő, valahol huzat jön fel. Felfedeztem, hogy egy egész járat vezet itt, mely túl alacsony ahhoz, hogy egyenes tartással lehessen benne közlekedni, ám melyből remekül be lehet látni a másik helyiségbe. Kémkedhettem volna saját magam után... Ám ez nem túl érdekes. Erre!

Ezzel átsegítette Gloriánát a résen. Itt még több, az eddigiekhez hasonló lépcső vezetett tovább lefelé.

A lámpások fénye szinte túl erősnek tűnt a sötét, szűk folyosón. Suttogva beszélgettek, bár szavaik hangereje megsokszorozódott, miként a fény is. Bezártságuk ellenére furcsán megnyugtatónak találták a helyzetet. A dohos szag különös módon nosztalgiát ébresztett bennük. Újra gyerekek voltak, s egymás kezét szorítva haladtak az ismeretlen felé. Egy patkány szaladt el mellettük. Kalapjukat megbökve köszöntötték. Pókokat tanulmányoztak és mohafoltokat, melyekben ismerős arcvonásokat vagy országok körvonalait vélték felfedezni. Egyre eksztatikusabb hangulatba kerültek, ahogy a föld alatti járat kanyarogva, lejtve s emelkedve egyre távolabb vitte őket a Méltóságtól, Jótékonykodástól, Kellemtől és a hivatalukkal járó más, józan kötelességektől. Idővel egy magas csarnokba értek, melyet díszesen vésett, barbár motívumok ékesítettek. A famennyezetet hatalmas, ősi gerendák támasztották, s a lámpások fényében árnyékot vetettek a nem is emberi arcokat, állati formákat mintázó szobrok. Bár még mindig nevetgéltek, már jóval csendesebbek voltak, mintha csak attól tartanának, megsértik az ősi emlékműveket. Még akkor sem ijedtek meg, amikor az árnyak között mozgást láttak, egy a sajátjukénál jóval nagyobb árnyékot, melynek forrását nem tudták beazonosítani. Porlepte képeket találtak, melyeket letisztítván csak álmélkodtak az ősi mesterek remekművei felett. Leültek a vastag porréteggel takart székekre, azon töprengve, vajon hány évszázada állnak ott, várván, hogy valaki újból használja őket. Úgy tettek, mintha emberi maradványokat találtak volna – botokat, lehullott fadarabokat; rozsdás fegyvereket; macskák vagy patkányok csontjait mondva azoknak – melyek Albion legendáinak valamely titokzatos gyilkosságát idézik. Kis szobákat fedeztek fel, melyekben még a régi keskeny ágyak és padok álltak – a falakhoz erősített béklyók és láncok arra utaltak, hogy valaha rabok éltek és dolgoztak ezekben a helyiségekben – talán pont azok, kik a hatalmas csarnok szobrait és domborműveit faragták. Üreges kőlépcsőkön haladtak egyre lejjebb, és bár vízcsobogást hallottak, vizet nem láttak sehol. Találtak út közben egy viaszfoltot is, mely oly frissnek tűnt, mintha alig egy órája cseppent volna a földre. Ételdarabkákat láttak szerteszéjjel heverni, melyeket kétség kívül a mindenütt megforduló patkányok hurcoltak oda. Mindenünnen mozgást hallottak, s arra következtettek, a sok lakóval büszkélkedő palota számukra láthatatlanul, a falak túloldalán zajló életének zajai érnek el hozzájuk. Különös érzés volt ily közel lenni egy zaj forrásához anélkül, hogy látnák, vagy akár be tudnák azonosítani, honnan ered. Hangokat hallottak – nevetést, sírást, szerszámok nyikorgását és léptek koppanását... hangfoszlányokat, melyek hol elég hangosan, hol pedig halkabban hangzottak, mintha a föld alatti járat falai között még a térnek is megváltoztak volna a tulajdonságai. Az élők kísértették őket.

Una eztán egy kacskaringós járaton vezette felfelé Gloriánát, majd átmászott egy kis alagúton, intve társának, hogy csendben kövesse őt. Egyszer csak fényt láttak beszűrődni a járatba maguk előtt jobb oldalon. Una visszamászott, és egymás mellett kukucskáltak be a rácson keresztül egy helyiségbe.

Gloriána csodálkozása meglehetős elégedettséggel töltötte el Unát. A rácson keresztül Dee professzort látták, aki papírtekercsekkel teleszórt szobájában járkált fel s alá. A helyiség tele volt különös réz– és fatárgyakkal, rendetlen polcokkal és szekrénykékkel, kristályokkal, tükrökkel, földgömbökkel, bolygómodellekkel, színes folyadékokat tartalmazó üvegcsékkel – melyek számtalan tudományos vizsgálatának kellékeiként és ösztönzésére szolgáltak.

Egy lazán összevont köntöst viselt, semmi mást, mely alól, ahogy járkált, előlátszott a bőre, őszülő szőrzete, és – ami leginkább meglepte a leskelődő hölgyeket – szinte aránytalanul nagy hímtagja, mellyel szórakozottan játszadozott, mintha csak segítené a koncentrálásban. Gloriána az ajkába harapott; válla rázkódott az elfojtott nevetéstől. Azután elszégyellte magát, és húzni kezdte Unát, hogy induljanak tovább. Una azonban még hátrébb mászott, egy másik fényforráshoz, és Gloriána, nem bírván ellenállni a kísértésnek, követte őt. Ezen a nyíláson át John Dee hálószobája látszott. Ezt is papirosok, könyvek és különféle alkímiai felszerelések borították, akárcsak a hálószobát. Egyedül a különféle misztikus ábrákkal és asztrológiai szimbólumokkal borított fekete függöny övezte ágyon nem volt papír – méltó fekhelye volt ez Prométheusz követőjének. Gloriána kérdő tekintettel nézett Unára, ám ő kérlelőn marasztalta, s türelemre intette. Hamarosan fel is bukkant Dee professzor, köntösét ledobva meztelen testéről, érzékeny ujjaival még jobban megduzzadt férfiasságát markolta. Gloriánának egy pillanatra még a lélegzete is elakadt.

– Ó, bár volna ellenszere a szerelemnek! – hallották panaszos hangját. – Ó, mily szörnyű méreg ez! Egész valómat eltölti! Egy varázsital kéne nekem, mi megszabadítja testem a vágytól, s melytől az elmém tiszta marad. Ily vágyakat kioltani csak úgy bírok, ha elmém elfordítom a magasztos tudománytól. Mindkettőre szükségem van! Mindkettőre! Ó, felséges úrnőm! Felséges asszonyom!

Gloriána hitetlenkedve vonta fel szemöldökét.

Dee gyengéd mozdulattal széttárta az ágyfüggönyt. Az árnyékban egy alak feküdt; a magas test vonalai csak halványan derengtek, mintha csak valami rothadó holttest heverne a párnák közt. Látták, amint John Dee elkezdi simogatni e tárgyat, halkan mormolva neki valamit. Mellé feküdt, átölelte, egyik lábát keresztbe vetette rajta... összerezzent.

– Ó, szépségem! Ó, szerelmem! Lágyékod hamarosan élettel telik meg, s benne lüktet majd duzzadó hímtagom!

Gloriána szinte elrángatta Unát a nyílástól.

Valamivel távolabb, a lépcső tetején végre fölegyenesedhettek, s lámpásaikat lógatva megpihentek. Gloriána hátát a falnak vetve dermedten állt, s tátott szájjal bámult előre.

– Una! – ennyit tudott csak kinyögni.

– Egy halandó tudóst láthattunk, nemde.

– Nem kellett volna meglesnünk. Az a dolog ott az ágyban... mi az? Talán egy halott iránt lángolna? Ember az egyáltalán, vagy valamiféle állat? Vagy esetleg egy démon? Ó, talán egy démon az, Una! Vagy egy test, mely arra vár, hogy egy démon megszállja. – Immár zavarónak kezdte érezni a falakon átszüremlő zajokat. – Csak nem mélyedt el Dee a nekromanciában?

– Egyáltalán – szólt Una, s határozott léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. – Az a valami talán nem több, mint viaszmása valakinek. Senki. Hisz téged szeret, felség, nem látod?

– Sejtettem, ám magam előtt is tagadtam.

– Már korábban is kémkedtem utána. Folyton rólad beszél. Égő szenvedéllyel vágyik utánad.

– De hát soha még csak nem is célzott rá...

– Nem teheti. Szeret téged. Fél, hogy... nos, több dologtól is fél. Fél, hogy kineveted, hogy megijeszt ajánlata, hogy félni kezdesz tőle. Folyamatosan e dilemmában őrlődik. És úgy tűnik, vágyát képtelen más nővel kielégíteni.

– De hát oly magabiztosnak tűnt azzal a...

– Tettette, hogy te vagy az.

Gloriána ajka széles mosolyra húzódott.

– Ó, szegény Dee. Nem kéne...

– Helytelen politika volna, felség.

– Ám remek mulatság. És boldoggá tenné őt. Végül is oly sokat tett értem és oly sokat a birodalomért. Jutalmat érdemel. Kevesen vannak, kik úgy megérthetnék fájdalmát, mint én.

– Ő nem szenved úgy, mint te.

– Bizonyos mértékig igen, Una.

– De nem ugyanolyan mértékben. Légy óvatos, felség! Montfallcon...

– Úgy véled, rossz hatása lenne. És valóban. Már négy esztendeje nem engedtem közel magamhoz udvari embert. Túlontúl ambiciózusak lesznek tőle, vagy melankóliába esnek, olykor elvadulnak. Ez rossz hangulatot teremt a palotában. Féltékenységet ébreszt.

– No meg költségekkel jár – tette hozzá Scaith grófnője. – Már oly sokukat kellett kiházasítanod, birtokokat adományozva. A kedvességed azok iránt, kik szerettek...

– Az én bűnöm – bólintott Gloriána egyetértően. – Ám igazad van, kedvesem. Dee kénytelen lesz hát tovább epedezni, s én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy pont úgy kezeljem, miként eddig is.

– A tiszteletét nem veszted el, ez bizonyos.

– Tudom. Ám most, hogy tudom titkát, nehezebb lesz majd tréfálkozás tárgyává tennem, ellene ugrasztva Montfallcont, amit oly szívesen tettem mindig is. Nem szép szórakozás részemről, és szegény Dee-nek is borzasztó lehet.

Átvágtak egy alacsony boltozatú szobán, és találtak egy kitört szárnyú ajtót. Ezen át visszatértek az alagútba, melyet nemrég odahagytak. Ám ahogy lehajoltak, hogy átlépjenek a nyíláson, jobboldalt, egy másik ajtó felől fáklyafényt láttak világítani. Ijedten kiegyenesedtek, s visszafordultak.

Egy kis ember bámult rájuk felemelt keze mögül. Úgy tűnt, mintha púpos lenne, vagy legalábbis volt valami púpszerű a vállán. Bőrből készült zekét és nadrágot viselt, sötét inggel s behajtott gallérral. Hatalmas szeme s széles szája volt, amitől leginkább egy intelligens békára emlékeztetett. Magasba emelték lámpásaikat, úgy gondolván, e tartás illik férfias álcájukhoz.

– Mi ez? – kérdezte Una arrogáns hangon, fél kézzel a falnak támaszkodva. – Tán csak nem egy börtönőr, kit a régiek itt feledtek?

Immár jól látszott, hogy az ember vállán egy kis fekete-fehér macska ült egyenes tartással, végtelen nyugalommal, és őszinte tekintetű, sárga szemével őket fürkészte.

– Mi ez? – visszhangozta a kérdést gúnyosan Jephraim Tallow. – Tán csak nem két eltévedt csepűrágó?

– Úriemberek vagyunk, sir – szólt Gloriána merészen –, és lehet, hogy nincs ínyünkre az ön sértegetése!

Tallow hatalmas száját nagyra tárva hangosan felnevetett. Una a szíve mélyén attól tartott, hogy felismerték őket, bár e gondolatok e különös helyen aligha születhettek logikus következtetés alapján. Előrébb lépett hát.

– Lord Montfallcon megbízásából tárjuk fel ezeket az alagutakat. Árulók, csavargók s renegátok után kutatunk.

– Aha. Nos, akkor találtatok egyet, urak – szólt Tallow megnyerő mosollyal. – Vagy kettőt, ha úgy tetszik... engem és Tomot, egy igazi csavargópárost. Valódi zsiványokat. De árulók nem vagyunk, sem renegátok. Mi nem szolgálunk senkit, és nem is fordulhatunk senki ellen. A saját szabályaink szerint élünk mi ketten, Tom meg én. – Meghajolt. A macska továbbra is a vállába kapaszkodott. – Látjátok, urak, nincsen kardom, így hát nem párbajozhatok veletek, mint azt óhajtanátok.

– Elhamarkodottan szóltam – felelt Una egy rövid meghajlás kíséretében. – Meglepett bennünket hirtelen felbukkanásod.

– Mint ahogy engem is a tietek. – Tallow talált egy kőpadot a sötétben, s letelepedett rá. Keresztbe tett lábbal, karjait összekulcsolva nézett fel rájuk várakozóan: – Nos?

– Tehát ismered ezen járatokat?

– Pillanatnyilag ez itt az otthonom. Amíg csak rá nem unok, és tovább nem állok. Mivel a valódi világot kevéssé értem, jobban szeretek távol maradni tőle, és ez itt szükségszerűen be is következik. Ugyanakkor lenyűgözőnek is tartom e világot. Ez hát az ideális lakhely egy magamfajta fickó számára. Tehát lord Montfallcon emberei vagytok? A királynő ügyében jártok hát el?

– Így igaz – felelt Gloriána oly iróniával a hangjában, melyet Una már veszélyesen egyértelműnek ítélt.

– Először azt hittem, a palota hatalmas szörnyeibe botlottam. – Una gyanította, hogy az emberke szándékosan engedte el a füle mellett Gloriána gúnyos megjegyzését.

– Szörnyek? – kérdezett vissza a királynő.

– Ilyenkor még téli álmot alszanak, bár egy-kettő már ébredezik. Mindenféle lények. Miattuk állandó veszélyben vagyunk. De most már ti is mondjátok el az igazat, urak. Monfallcon nem engedné, hogy itt legyetek a falak mögött. Egyáltalán nem vall rá. Talán börtönből menekültetek, vagy tán a bebörtönzés veszélye fenyeget, és az elől rejtőztetek ide?

– Montfallcon tud...

– A palota sötét s titkos útjairól? Igen, legalábbis némelyikről. De én, Tallow mester, ismerem az összeset. Legyünk hát barátok? Szívesen kalauzollak benneteket.

– Jó – felelt Gloriána, Una szerint túlzottan is készségesen. – Légy a barátunk és a kalauzunk, Tallow mester.

– E termek egyre mélyebbre és mélyebbre vezetnek – szólt Tallow –, olyan természetes barlangokba, ahol hatalmas, fehér szörnyetegek bolyonganak és marcangolják egymást; olyan ősi csarnokokba, melyeket még az első aranykor előtt vájtak a sziklákba; és olyan folyosókra, amelyekben törpeszerű emberek laknak, kik már az ember megjelenése előtt is e földön éltek. Mindez a palota alatt húzódó palota alatt rejlik. E folyosók ahhoz képest újak, hisz csak néhány száz esztendeje léteznek. Az igazi régiségek oly ősi, s tőlünk oly idegen világot jelentenek, hogy összezavarják elménket, ha csak meglátjuk őket. És mégis, tudom, hogy vannak, kik odalent élnek. A mi szemünkben őrültek, bár kétségtelenül nem tartják magukat annak – férfiak és asszonyok voltak ők valaha. Némelyikük szaporodik is, úgy hiszem.

Una felhúzta a vállait.

– Talán meg akarsz ijeszteni bennünket, Tallow uram?

– Nem, uraim. Számomra nem jelent megkönnyebbülést, ha másokban ijedséget kelthetek. Én csak érdekességként említettem mindezt. – Felnyúlt és megsimogatta a macskája fejét. – Hideg van itt.

– Igen – felelt Gloriána elhaló hangon.

– Elvezetlek titeket a melegebb részekre – mondta Tallow. – Kövessetek! Találkozhattok néhány száműzött társatokkal, persze csak azokkal, kiknek ez nincs ellenére. Az itt élők legtöbbje eléggé visszahúzódó. Ezért is élnek itt, a falak közt.

– Mennyien vannak? – suttogta Gloriána.

– Még soha nem számoltam meg őket, uram. Úgy egy-kétszázan lehetnek. A legtöbben maradékokat gyűjtögetünk... meg aztán vannak babonás szolgák, akikre bizton számíthatunk. Azok, akik démonféléknek, vagy tündéreknek hisznek bennünket, és elemózsiát készítenek ki nekünk, hogy ne bántsuk őket. De rosszul becsülik meg a méretünket. Egy ilyen szép szál legénynek, mint amilyen te vagy, uram, minden nap húst kell ennie, hogy ekkora maradhasson. Igazán különösen nagyra nőttél, uram – csevegett megállás nélkül Tallow, miközben vezette őket. – Egyetlen egy valakit ismerek, aki olyan magas, mint te.

– Ideje lenne visszatérnünk – szólt Una sürgetően, s megállt, megragadva Gloriána karját. – Most nincs idő további felfedezésekre.

Ám Gloriána lerázta magáról barátnője kezét, és csak ment tovább.

Az ösvény szélesedni kezdett, végül egy tágas csarnokba torkollott, mely leginkább egy fedett piacra hasonlított. Lobogó fáklyafény világította meg a helyiséget, melynek egyik végében kandallóban lángolt a tűz, s a táncoló fénysugarak körös-körül árnyékot vetettek a falakra. Miként egy nomád sátortáborban, különböző sátrak álltak itt. A területhatárok különféle holmikkal voltak megjelölve – kötelekkel, kavicsokkal, félig elrothadt bútordarabokkal, vagy hatalmas kőtömbökkel, melyeket magából a csarnok talapzatából vájtak ki. Kendők és csuklyák alól, s üregek mélyéről fehér arcok néztek rájuk: nagyrészt vékony, beesett ábrázatok voltak ezek, hatalmas szemekkel, mintha ezek az emberek már alkalmazkodtak volna az örök sötétséghez.

Gloriána szinte kővé dermedt a látványtól, és Una, ki gyorsan özönlő gondolatainak kavalkádjába elmélyülve követte, beleütközött az egy helyben álló királynőbe. Ő csak néhány másodperccel később fogta fel a látványt.

– Kik ezek? – suttogta a királynő.

Egy magas alak emelkedett fel a tűz mellől. Megállt egy pillanatra, mintha azon töprengene, hogy szembeszálljon-e az újonnan jöttekkel – körvonalai élesen rajzolódtak ki a tűz fényében – majd sarkon fordult, és beleveszett a sötétségbe.

Una félelemtől eltelt szívvel megragadta a királynő karját:

– Ne – mondta könyörögve. – Vissza kell térnünk.

Tallow remekül szórakozott a helyzeten.

– Ó, az őrült asszony nagyon szégyenlős. Mindannyiunk elől rejtőzik. Nem kell félnetek tőle.

Az elveszett lelkek e gyülekezetében egyik arc sem mutatott érdeklődést, és Tallow sem üdvözölte egyiküket sem. Úgy tűnt, nem tekinti magát a törzs tagjának. Ezt úgy juttatta kifejezésre, hogy távolságtartóan, gazda módjára mutatta meg őket vendégeinek, kiknek önként vezetőjéül szegődött.

– Vannak itt úriemberek is, mint ti magatok. És nemes származású úrhölgyek is. A legtöbben persze magasabb rangúnak mondják magukat a valóságosnál. De miért is ne tennék? Itt magukat és a környezetüket is újra teremtik – ez minden, amijük van.

Ám Gloriána végre kiszakította magát a döbbenet béklyóiból, és Una ijedt sürgetésének engedve, elindult visszafelé.

Tallow kiáltása hangzott a hátuk mögül, ám ügyet sem vetettek rá. Rohantak végig a járatokon, arrafelé, ahol összetalálkoztak a kis emberkével. Emelkedőkön másztak fel és lépcsősorokon, tartva tőle, hogy eltévedtek, bár végig ismerős útvonalon haladtak; át a kőfaragványokkal zsúfolt termen, mely most rendkívül ijesztőnek tűnt, végig a keskeny folyosókon, melyek Una szobájához vezettek. Ahogy kiértek a járatból, bevágták maguk mögött az ajtót és jól elreteszelték.

Gloriána sápadtabb volt, mint a fallakó nomádok. Piszkos ruhában, lihegve dőlt a falnak. Próbált megszólalni, ám nem jött ki hang a torkán.

– El kell feledned mindezt! Ó, felség, oly ostoba voltam! El kell feledned ezt!

Gloriána királynő felegyenesedett. Felidézte magában a nagy alakot a csarnokból, és szívébe újból félelem markolt. Az arca kifejezéstelen volt, szeméből könny csorgott.

– Igen – felelte tompán. – El kell felednem mindezt.