Tizedik fejezet

melyben a királynő némely alattvalói megvitatnak bizonyos alkímiai, filozófiai és politikai kérdéseket

 

– Olyan... örökkévalónak tűnt – szólt lady Lyst az ablaknál ülve, miközben a februári reggelben gyönyörködött. – Azt hittem, ez a hó örökre megmarad. Nézd csak, Wheldrake! Már olvad! Már előbújt néhány sáfrány és hóvirág.

Miközben ezt mondta, átnézett a válla felett, szemét végigjáratta rendetlen szobáján, melyben mindenütt könyvek, papirosok, kalamárisok, különféle szerkezetek, ruhák, kis dobozok, kitömött állatok hevertek mindenfelé, és néhány madár szálldosott ide-oda. Tekintete végül megállapodott apró termetű, vörös üstökű szeretőjén, ki fekete köntösben ült az ágyon, egyik kezében tollat, másikban tintát tartva.

– Hm... Akkor hát nemsokára itt a tavasz. Hallgasd ezt! – szólt, s elkezdett felolvasni a papirosról.

Ada szenvedélye lassan szűnni kezd,

Hisz szláv próza súlya

Sújtja a porba,

Ahogy akadémikusi orrát túrva,

Élcben gazdagnak tetteti magát,

Mindhiába: vasból arany sohse lesz.

– No, mit gondolsz? Jól megfogtam lényegét, ugye?

– De hát azt sem tudom, kiről írsz – felelt a lady. – Talán egy rivális költőről? Komolyan, Wheldrake, egyre homályosabban fogalmazol, s egyre kevésbé leleményesen.

– Nem én! Ő az, aki egyre homályosabban ír! – kiáltott fel Wheldrake mester karjait széttárván, miként egy ősi sárkánygyík, mely első szárnycsapásait próbálgatja. – Nem én!

– De igen, te is! És azt sem tudom, ki is az az ő! – A hölgy szép kék szeme tágra nyílt, s valami különös szomorúság áradt tekintetéből, ahogy a költőt figyelte. Aranyló fürtjei rakoncátlanul hullottak arcába. Ekként folytatta: – S a hangodból úgy érzem, Wheldrake, hogy ő sem ismer téged.

– Pokolba vele! – felelte amaz, s megpróbált (amennyire csak tudott) peckes léptekkel átvágni a kaotikus helyiségen. Különféle színekben pompázó papagájok rebbentek szét előtte, s kerestek menedéket a mennyezeten futó repkényben. – Ő gazdag, mert a köznép kedvét keresi! Elhiteti velük, hogy elmések! Ah! Miközben én örök időkre a királynő jóindulatától függök, míg az egyetlen, mire igazán vágyom, hogy tiszteletét elnyerjem!

– Említette, mennyire kedvére valónak találta a vízkereszt ünnepére írt darabod, sőt Montfallcon örökre szóló lovagi rangot is emlegetett.

– Csak az időmet vesztegetem, Lucinda, hogy közönyös költők ellen címzett támadó verseket kreálok, vagy önmarcangoló költeményeket asszonyokhoz, kik elutasították közeledésem, közben pedig azzal keresem mindennapi betevőmet, hogy otromba, fellengzős vackokat írok, amit a szűk látókörű udvaroncok előadhatnak. A költészetem, rég égő művészetem elhagy! Hiányzik az ihlet!

– Ariókhra mondom, Wheldrake, azt hittem, akkora a költői tehetséged, hogy több száz szonettre is futja belőle!

Amaz szemöldökét ráncolva járkált fel s alá, menet közben tollából a tinta a szerteszét heverő dobozokra, drapériákra s félig elolvasott metafizikai elmélkedéseket tartalmazó vaskos kötetekre hullott. Hirtelen indulattal összegyűrte a kezében tartott papirost:

– Megmondtam már! Nem tűröm többé, hogy kihasználjanak!

A lady visszafordult az ablakhoz. Érintetlenül hagyta a probléma.

– Talán vissza kéne térned északi otthonodba, a saját földedre.

– Ahol még ennyire sem értenek meg?! Gondolkodtam rajta, hogy elutazom Arábiába. Valahogy vonz e távoli ország. Milyennek találtad a nagykalifát?

– Nos... nagyon arabnak. Jó véleménnyel volt saját magáról, úgy hiszem – szólt lady Lyst lustán megvakarva oldalát.

– Magabiztos volt.

– Bizony az volt – ismételte meg ásítva.

– Láthatóan mély benyomást tett a királynőre egzotikus érzékiségével. Mélyebbet, mint szegény ügyetlen lengyel.

– Vele is igen szívélyes volt.

– Mégis mindketten dolgavégezetlen távoztak, Albiont egyik sem nyerte el. Hibát követtek el, hogy ostromlóként jöttek, mikor inkább rabként kellett volna lábai elé vetniük magukat.

Lucinda Lyst szárazon így felelt:

– Úgy hiszem, kitaláltál magadnak egy Gloriánát. Nincs rá bizonyíték, hogy...

A férfi elvörösödött, hogy bőre és haja egy pillanatra ugyanolyan rőt színben játszottak. Elkezdte kihajtogatni imént összegyűrt szatíráját. E pillanatban egy szobalány lépett be:

– Látogatója érkezett asszonyom. Hermiston lovagja.

– Nagyszerű. A lovag az, Wheldrake, a földije.

– Aligha – mordult fel Wheldrake, miközben elhelyezkedett a lady mellett az ablaknál, meglehetőst teátrális pózban, észre sem véve, hogy egyik csontos térde kilóg köpenye alól.

Ekkor sétált be a vékonyka, ám igen szívélyes Hermiston lovag, lobogó skót szoknyában, fején hatalmas kalappal. Övéről lelógó hagyományos bőrerszénye minden lépésnél derekához csattant, kezét máris csípőre tette, s vörös szakállas fejét előre hajtva vígan mosolygott le a párra.

– Szép kis pár vagytok, frissen kikelve az ágyból, mint a lusta kismacskák! Nahát, nahát.

Wheldrake válaszul meglobogtatta a kezében tartott lapot:

– Verset írtam! – szólt nagy hévvel. – Az egész reggelem ráment!

– Ó, valóban? Nekem vette igénybe a teljes reggelem, Wheldrake uram, hogy átkeljek öt világon, csak hogy meglátogathassam öreg barátaimat!

Lady Lyst lelkesen összecsapta a kezét, majd a hangtól szinte megdöbbenvén elgondolkodott cseppet.

– És mivel tértél vissza e metafizikai síkokról? – kérdezte aztán.

– Csak nem a szokásos romantikus történetekkel? – Wheldrake szkeptikus volt. – Istenekről, démonokról, kardokról és boszorkányságról szóló mesékkel?

Hermiston lovagja oda sem figyelt a gúnyos szavakra:

– Azt gondoltam, sikerült elfognom egy félelmetes jószágot, ám mire odaértem, eltűnt. Ezt mindenképp meg kell majd vitatnom Tolcharde mesterrel, ki magát a kocsit is készítette, mellyel e világokat járom.

– Egy szellemek húzta kocsi, ugyebár? – vetette közbe Wheldrake. – Vagy netán a borospalack szellemei okozták különös álmodat?

A lovag szívélyesen kacagott:

– Igazán kedvellek, Wheldrake mester. Jó szkeptikus vagy, akárcsak jómagam. Ám ezt a jószágot tényleg elfogtam, mint mondottam. Hatalmas hüllőről van szó, egy igazi sárkányról, melyet aligartának neveznek.

– Hisz ilyenek élnek Virginia déli részein is, a folyókban és mocsarakban. Hatalmas bestiák. Egyszer láttam egy kitömött példányt. Olyanok, mint a Tigris folyó krokodiljai.

– De ez még azoknál is nagyobb! – szólt a lovag, majd duzzogva így folytatta: – Legalábbis az volt. Tolcharde mester szerkezete csakúgy recsegett-ropogott! Én mondom, a kísérő szellemek gonosz tréfát űztek a szerencsétlen halandóval, kinek kíséretéül szegődtek. Szörnyű ütés érte a fejemet, nekem, ki már két félistennel is megvívtam úgy, hogy karcolás sem ért!

– Hermészre mondom, uram, soha nem tudom eldönteni, hogy maga mindezt a zagyvaságot elhiszi köszönhetően az erős párlatnak, mit oly szívesen fogyaszt, avagy egyszerűen hazudik, mert úgy véli, másokat szórakoztat ezzel.

A lovag ezt a megjegyzést is jól fogadta.

– Egyik sem, költő uram. A magyarázat jóval egyszerűbb: az igazat mondom. Volt egy unikornisom is, azt megette az aligarta.

– Uram, utazásaid regéi nem többek metaforáknál, melyeket mi költők is naponta alkotunk.

– Ám én nem vagyok költő, hogy ily világokat csak úgy kitaláljak. Én inkább meglátogatom őket. Lady Lyst, velem tartasz Tolcharde mester műhelyébe?

– Felöltözöm.

– Én is veletek tartok – szólt Wheldrake féltékenyen, bár tudta, hogy ártatlan barátság van csak a másik kettő között. – Hacsak nem oly titkokról van szó, melyeket a kiválasztottakon kívül más nem hallhat.

– Semmiféle titokról nincs itt szó, Wheldrake mester... egyedül tudásról. Arról a nyilvánvaló tudásról, melyet az emberek mindig elutasítanak, bár mindenütt titkok után kutatnak.

Mialatt öltözködtek, a lovag a szobában nézelődött, a lady által szertehagyott félkész értekezéseket vett fel a földről s olvasott egyikbe-másikba bele; véletlenszerűen felnyitott egy-egy könyvet, melyek filozófiáról, matematikáról, történelemről, alkímiáról és csillagászatról szóltak, ám egyik sem keltette fel érdeklődését. Ő inkább a tettek embere volt – az egyes metafizikai elméleteket szerette inkább a valóságban megvizsgálni... lehetőleg a kardja hegyével. A pár eközben elkészült. Lady Lyst gyűrött kék selyemruhát öltött, Wheldrake mester pedig fekete bársonygúnyát, melynek körgallérján lefele lógtak a ki nem keményített fodrok. A víg lovag nyomában elhagyták a lakosztályt, végighaladtak a királyi folyosókon, lépcsőházakon és galériákon, majd elérték a palota egy régebbi részét, a keleti szárnyat. Itt már szúrós szagok terjengtek a levegőben – olvasztott vas és különféle kemikáliák szaga. Erre haladtak tovább, fellépdelve egy széles, szinte teljesen elhagyatott márványlépcsőn, majd két kisebb gránitlépcsőn is, s egy nagy terembe értek, melyben a csipkedrapériák színe már megkopott, s melyet felülről világított meg a poros, kör alakú ablakon át beszüremlő reggeli nap fénye. Végül egy hatalmas ajtóhoz értek, melynek stílusa éles ellentétben állt a tető és az oszlopok kecsesebb vonalaival. Ez az ajtó ősi, már-már barbár időket idézett stílusával: éles vonalaival, üreges favázával, réz és fekete vas anyagával.

Ezen az ajtón kopogtatott Hermiston lovagja öklével, oly erővel, hogy az egész szerkezet beleremegett. Szinte azonnal nyílt is az ajtó, s egy okulárés, meglepetten pislogó ifjú állt előttük, egyike Tolcharde mester fiatal tanítványainak. A fiú rövid ujjú inget és bőrkötényt viselt. Zord ábrázata azonnal felderült, amint a látogatóban felismerte a lovagot.

– Jó reggelt, uram!

– Neked is jó reggelt, Colvin. Urad elfoglalt, vagy beljebb kerülhetünk?

– Úgy hiszem, már várja önöket, uram – szólt az ifjú Colvin, majd félre húzódott, és ők sorban beléptek a félhomályba, miközben a fiú bezárta mögöttük az ajtót, s gondosan be is reteszelte azt. Kevés füst szállt az előtérbe, mintha csak kíváncsiságból a látogatókat jött volna megnézni. A falakon elsárgult asztrológiai táblázatok függtek, alattuk halmokban álltak a használatlan, poros könyvek és dobozok. A szag itt még áthatóbban érződött. Wheldrake köhögni kezdett, zsebkendőt szorított hát az orra elé, attól tartva, hogy megfullad. Utolsóként követte társait. Áthaladtak több kisebb termen, míg végül egy boltozatos helyiségbe jutottak, ahol számtalan rézcső tekergőzött, hogy olyan érzésük támadt, mintha egy ősi leviatán gyomrában lennének. E fényes lábirintuson keresztülnézve egy padot láttak, melyen lombikok fortyogtak, s a pad távolabbi végén egy kis emberke ült. Durva vonásai voltak, merev, természetellenes mosollyal az arcán a lombikokat figyelte, s egyetlen szót sem szólt.

Hirtelen előbukkant Tolcharde mester is egy nagy rézgömb mögül, melyen egész addig kalapált valamit.

– Ezzel a géppel, Hermiston, útnak indítlak az időn át!

– Remélem, nem ma, Tolcharde mester!

– Még hónapokig nem. Rengeteg tennivalóm van vele – mind elméleti, mind pedig gyakorlati síkon. Dee professzor is segítségemre van. Ő nem jött veletek?

Tolcharde mester fanatikus, ám barátságos tekintetét végigjáratta rajtuk, s közben kérdően mosolygott, miáltal láthatóvá váltak törött fogai. Megtörölte kopasz fejét, amin verejtékcseppek gyöngyöztek.

A lovag megrázta hatalmas kalappal fedett fejét.

– Hát ez kicsoda? – kérdezte hüvelykujjával a padon kuporgó emberke felé bökve.

– Egy utazó. Nem sokkal ezelőtt érkezett egy ragyogó piramisban, mely eltűnt, s ő itt ragadt.

Wheldrake mester elfordult, és saját vonásait kezdte tanulmányozni a fényes rézgolyóban. Közben így szólt:

– Ó, tehát van átjárás a világok között?

– Persze – felelt Tolcharde mester ártatlanul. – A lovag is sokakat hoz magával, ám innen is sokat ragadnak el. És néhányan a lovag és az én segítségem nélkül közlekednek. Ha szeretné látni némelyik lényt...

Wheldrake hárítóan emelte fel a kezét:

– Majd máskor, mester. Nem szeretném rabolni az idődet.

– Bármikor szívesen szánok időt azokra, akik őszinte szívvel az igazságot keresik.

– Később vezess be hát az igazság rejtelmeibe, Tolcharde mester! A látogatódról készültél mesélni.

– Calhoun a neve, és azt állítja, hogy White Hallból származik. Pontosabban azt, hogy ő ott a báró. Sokat megért tudományos filozófiai elmélkedésemből, de mást nemigen. Eléggé barátságos, lelki alkatra hasonlít hozzám, ám őrült szegény. Á! Már jön is Dee professzor!

Barna ruhában, mely alól állánál fehér gallérjának csúcsa kilógott, a nagy tudós közeledett kimért léptekkel, lelkesen üdvözölve mindenkit, amíg csak a tekintete meg nem állapodott lady Lysten – ekkor ugyanis igencsak zavarba jött:

– Nagyon kedves... Sajnálom, nem...?

Lady Lyst összevonta szemöldökét. Elképzelni sem tudta, mi lehet az oka a tudós különös viselkedésének.

– Ígértél tán valamit nekem, Dee professzor?

– Ó, asszonyom, könyörgöm... – majd meghajolt, s ismét nem tudott többet mondani –, kérem...

Lady Lystnek elkerekedett a szeme a csodálkozástól.

– Nem értelek, jó uram, de ha jelenlétem terhes számodra, szívesen távozom.

– Ó, dehogyis! Megtiszteltetés ily neves gondolkodót köreinkben üdvözölni. Ha jól sejtem, amott is van valaki – szólt átnézve a tekergőző csövek között. – Mindenképp meg kell ismerkedniük vele, ha eddig még erre nem került volna sor.

A professzor elvörösödött néhány pillanatra. Mutatóujjával meglazította gallérját.

– Khm! Felség!

A sötétből egy hang felelt neki.

– Erre, Dee! – Erős akcentussal beszélt.

– Rudolf király! A gömbnél vagyunk!

Csehország ifjú tudós királya, Rudolf érkezett meg, lelkesen lépdelve a pad felé, szemügyre véve a lombikokat. Kezét a háta mögött tartotta, zöld vadászruhát viselt: zekét, nadrágot és hegyes kalapot.

– Mi ez? – kérdezte.

– Hadd mutassam be, méltóságos uram, lady Lystet!

Rudolf király mosolyogva nézett fel.

– A ladyvel régi jó barátok vagyunk. Néhány éve élénk levelezést folytattunk, midőn első tanulmánya megjelent Prágában. Azóta is találkoztunk néhányszor, hisz időnként látogatást teszek az udvarban. Nagy örömömre szolgál, hogy ismét a társaságát élvezhetem. És úgy hiszem önnel is találkoztam már, Wheldrake mester. Mindig is kedveltem a verseit, bár az utóbbi időben nem sokat olvashattam belőlük.

– Mert halott vagyok – jelentette ki az apró költő. – Ez az oka, felség. Régóta halott vagyok már.

– Akkor hát új élet reményében látogatta meg Dee profeszszort?

Dee elmosolyodott:

– Hírnevem komoly terheket ró rám, felség. Sokan fordulnak hozzám ily kéréssel – rokonok és kedvesek, persze. Ám ha feltevése helyes, Wheldrake mester lesz az első, ki személyesen kér tőlem ilyesmit.

Wheldrake merev tagjait a gömb ívéhez hajlította.

– Talán meg kéne hívnia Wheldrake mestert a cseh udvarba – vetette fel javaslatát lady Lyst. – Minket túlzottan szűklátókörűnek tart. Az viszont tudvalévő, hogy az ön népének sok nagy művésze és tudósa van, kik saját érdemeik okán váltak naggyá.

Dee professzor vállon veregette a királyt:

– És itt láthatjuk e nagyszerű nép legremekebb tagját, ki katona, poéta és tudós is egyben.

– És igazi dilettáns is, attól tartok – szólt a cseh uralkodó, elbűvölő modorról téve tanúbizonyságot. Három nagyszerű verseskötetet publikált már, két tudományos értekezést illetve egy természettudományos munkát, emellett néhány évvel korábban sikeres hadjáratot vezetett Macedónia területén a tatárok ellen. Ennek okán Wheldrake szívbéli utálattal viseltetett iránta, s egy-két gúnyos verssorral vigasztalta magát. (E koronás fő, ki pórnép között illeg/Ki minden csip-csup tárgyat kezével illet/Zengjék dicséretét a nálam szerényebbek.) Hangosan azonban mindössze enynyit mondott:

– Tudósként semmiképp.

Lady Lyst körülnézett a laboratóriumban.

– Talán jó házigazdaként illene viselkednünk a királlyal, Tolcharde mester!

– Hogyan?

– Megkínálhatná egy ital borral, ha van – szólt a lady, majd hozzátette: – vagy bármi mással.

Kezébe vett egy hatalmas kelyhet.

– Talán ezzel itt?

– Ez egy vemhes nőstény varangy vizelete. Nem hiszem, hogy lenne benne alkohol.

Dee professzor segítőkészen azonnal felvilágosította a társaságot:

– Nem, a vizeletben általában nincs alkohol, bár egyes esetekben előfordulhat.

Lady Lyst eltávolodott a padtól, s az árnyékban húzódó alkóvokat szemrevételezte:

– Hát ezek mik?

– Ezek az én komédiás bábuim. Egy egész készletet készítek belőlük a királynőnek.

Az életnagyságú fémbábuk tartóoszlopaikon himbálóztak, mint holttestek a bitófán, s közben néha meg-megzörrentek. A legkülönbözőbb figurák voltak itt – Kolombina, Pierrot, Fracasse kapitány, Scaramouche –, a Comédie Parisienne alakjai, színjátszóinak legújabb kosztümjeibe öltöztetve, melyek fényes réz és ezüst árnyalatokban játszottak.

– Nagyszerű – mormogta lady Lyst, majd lehajolt, és felvéve a földről egy poros üveget így folytatta: – Hogyan lehelsz beléjük életet?

– Fogaskerekekkel és rugókkal, lady Lyst, melyeket magam tervezek. – Ezzel megkocogtatott egy lelógó lábat, amely élő végtagként összerándulni látszott e mozdulatára. Felnyúlt a szépen megmunkált bábuért, mely festett arcán méltóságteljes kifejezéssel bámult a semmibe. Közben így folytatta: – Sajnos még el kellene helyezni tartórudakat és vezérfonalat is, máskülönben szívesen megmutatnám, hogyan működnek.

Hermiston lovag eközben átkarolta Rudolf király vállát, s lelkesen ecsetelte neki a terem távolabbi sarkában álló barokkos kocsi némely tulajdonságait. Ezalatt Colvin felsegítette a továbbra is bambán vigyorgó Calhoun bárót a padról, s egy másik helyiségbe vezette. Dee professzor csatlakozott lady Lysthez és Tolcharde mesterhez, akik egy ezüst szoknyás Kolombinában gyönyörködtek, kinek még haja nem volt, de tartásából úgy tetszett, mintha egy láthatatlan felületen piruettet lejtene.

– És ki mondja meg, hogy mikor van készen egy mű, s vajon e lények kevésbé élők-e, mint mi, huss-vér emberek? – Dee professzor elgondolkodott egy pillanatig. – Vagyis hús-vér emberek.

– Ó, valóban! – szólt Tolcharde mester, s elgondolkodva vakarta meg csillogóan kopasz fejét.

Dee professzor jelentőségteljes pillantást vetett a mesterre:

– És hogy haladsz a másik munkáddal, Tolcharde mester?

– A gömbbel?

– Nem, nem. Arra a munkára gondolok, mellyel én bíztalak meg.

– Ó, persze! – Tolcharde mester kivillantotta vegyszerektől sárga fogsorát. – Szinte teljesen elkészültem vele, Dee professzor, ám az utolsó simítások rád várnak.

– Értem – felelt a professzor. – Tehát minden rendben?

– Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy talán a legnagyszerűbb alkotásom. Képességeim és gondolataim esszenciáját sűrítettem bele. Az ihlet, mint mindig, gyorsan és váratlanul tör rám, ám egyre jobbak a módszereim, melyekkel fegyelmezett, gyakorlatias feltalálói munkává alakíthatom. Királynőnk dicsérete, mint rendesen, új lendületet ad. Úgy hallom, nagyon tetszett neki a kis sólyom is, lady Lyst.

– Magam is ezt hallottam. Kár, hogy nem plántáltál belé ösztönt, hogy hazataláljon. Így aztán elrepült a Norbury-erdők felé, egy bíbic után, és vissza sem tért soha.

– Könnyű elkészíteni, hamarosan újat csinálok hát.

Ezzel Tolcharde mester elégedetten fordult vissza a padok felé.

Wheldrake mester eközben kezébe vett egy ezüstkeretes, csiszolt kvarckristályból készült tükröt, melyben saját madárszerű arcának vonásait eltorzítottan láthatta viszont.

– Egy varázstükör, Tolcharde mester?

– A Nyugat-Indiákról – vette át a tárgyat Dee profeszor. – Sir Thomas Ffynne hozta. Valamely ibériai zsákmányoló támadásból származik, úgy tudom. Az Azték Birodalom papjai eredetileg arra használták, hogy istenek (vagy démonok) képét idézzék meg vele. Mostanáig nem értünk el sikert vele. Hisz mindig nehéz, sőt sokszor veszélyes is idéző szertartásokkal és különféle főzetekkel kísérletezni, csak úgy véletlenszerűen. Ám kitartóan próbálkozunk, Wheldrake mester, hogy előrébb vihessük a tudomány nemes ügyét. – Ezzel betette a tükröt egy egyszerű fadobozba, és a hóna alá kapta azt, ekként fűzve tovább szavait: – Úgy látom, őfelsége még maradni kíván egy darabig. Bízom benne, hogy a lovag úr tovább kalauzolja. Tolcharde mester, köszönetem a jó hírekért. Lady Lyst – búcsúzott meghajolva –, Wheldrake mester!

Ezután a csőlabirintust átszelve sietős léptekkel távozott. Barna köpenye lobogott, hogy az egész alak szinte lebegni látszott.

Amint a professzor bonyolult ösvényen végighaladva maga mögött hagyta a palota régi szárnyát, és az újabb épületrész fényesebb és szellősebb hosszú galériájába ért, két minisztertársába botlott, kik magával sir Thomasin Ffynne úrral társalogtak. Az admirális egyszerű fekete-fehér öltözéke, mely inkább tengeri utazásra volt való, éles kontrasztban állt beszélgetőtársai, lord Ingleborough és lord Montfallcon, díszes ruházatával, a finom brokátés bársonyanyagokkal, az elegáns mellkendőkkel és fényes láncokkal.

Montfallcon kurta, merev meghajlással köszöntötte Dee-t, ám Ffynne némi atyáskodó örömmel üdvözölte a professzort, melyet általában az ő számára tartogatott. Ő ugyanis egy ártalmatlan, kellemesen hóbortos személynek tartotta, aki az ő meglátása szerint az udvari bolondot pótolta a királynő udvartartásában.

– Jó reggelt, Dee professzor! Hogy vannak a varázslatai és mágikus ábrái?

Ffynne nem egyszer vette hasznát a professzor földrajzi ismereteinek, s ezért cserébe folyamatosan bővítette is annak tudástárát.

– Újabb utazásból tértél vissza, sir Thomas?

– Úgy látom, a dátumokkal némileg hadilábon állsz, Dee. – Tom Ffynne jót nevetve lesütötte ravasz tekintetű szemét, és csontból faragott lábával a márványpadlóra koppantott. – Hisz már valamivel több, mint egy hónapja hazatértem az Indiákról. Nem, ma reggel ismét hajóra szállok. Kereskedőútra megyek Tatárföldre, közben pedig elfogok minden ibériai hajót, amelyet a védelmünk alatt álló vizeken találok. Néhány perce jövök a királynőtől – folytatta csomagját megemelve. – Megvannak az irataim, most már csak búcsút veszek öreg barátaimtól. A Trisztán és Izolda Charing Crossnál vár rám, és a folyón eléggé kevés a jég ahhoz, hogy biztonságban eljuthassunk a tengerhez. Így hát útnak indulok, amíg lehet. Egy hónap a szárazföldön amúgy is túl sok nekem. Majd jól körülnézek, hátha találok valami csecsebecsét, Dee professzor; olyasmit, amilyenek után mindig kutatsz.

– Lekötelezel, sir Thomasin. Jó utat, ég veled! – felelt amaz, majd egy gyors biccentéssel búcsút vett a társaságtól és sietve folytatta volna útját, ám beleütközött Patchbe, az apródba.

– Ó, sajnálom fiam! Á, te vagy az! Jó fiú. Elbűvölő... Akkor hát, ég veletek!

Patch közelebb húzódott urához. Ingleborough szeretetteljesen elmosolyodott.

– Nem sérültél meg, Patch? Micsoda kétbalkezes alak ez a Dee!

– Minden téren – értett egyet Montfallcon, zord tekintettel nézve a távolodó barna köpeny után, amint az épp eltűnt egy fordulónál –, ámde igen ravasz. Fáj látnom, hogy mekkora hatással van a királynőre.

– Valóban, de nem fontos kérdésekben – szólt Tom Ffynne. – Emellett a navigációban igen nagy segítségemre van a tudása. Mindent egybevetve nem mondanám bolondnak. Igen sokat tett a hajózásért, Perion.

Lord Montfallcon elengedte a füle mellett e cseppet sem ínyére való megjegyzést. Karjait összefonta széles mellkasán, így nézett le barátjára:

– Óvatosnak kell lenned, Tom, hogy esküvel tagadd a kalózkodást, főleg a mediterrán vizeken, melyek bővelkednek leselkedő szemtanúkban. És mór hajóról szó sem lehet, mint ahogy Lengyelország hajóiról sem, és persze ez alkalommal a tatár zászló alatt hajózókról sem.

– Akkor csak Ibéria marad, az alsó vidékek és néhány független állam.

– Szép kis szabály – szólt a lordadmirális, akaratlanul is az elszontyolodott Ffynne-t támogatva. Bütykös kezével eközben szórakozottan simogatta Patch fejét. – Nem?

– Ismered a szabályokat, Tom. Semmi olyat ne tégy, ami kellemetlen lehet a királynőre nézve, vagy szégyent hozhat Albionra! Semmi olyat, amivel megnehezíted diplomáciai ügyeimet.

Tom Ffynne félig csuklásra, félig nevetésre emlékeztető hangot hallatott, s így szólt:

– Értem én. Röviden szólva, ne tegyek semmit. Azt hiszem, legjobb lenne itt maradnom, és talán megpróbálkozhatnék a halászattal is. Persze csak ha a heringpopuláció nem része semmilyen szövevényes tervednek, Perion.

Montfallcon azonban hajthatatlan volt.

– Tudom, hogy tiszteletben tartod a királynő becsületét, Tom.

Ingleborough elkomolyodva bólintott.

– Albion példát mutat az egész világ számára.

– Nem feledkezem meg róla. Nos... – szólt Ffynne, s két kis erős, hegekkel szabdalt kezével megfogta mindkét barátja karját. – Ne hagyjátok, hogy az udvar békéje túlzott nyugalomba ringasson benneteket, mert oly mély álomba merültök, hogy soha nem ébredtek fel belőle. Az egészségedre pedig ügyelj, Lisuarte!

Ingleborough kezével megérintette sápadt arcát, s ekként válaszolt:

– Csak a szokásos téli nyavalyák gyötörnek. Mire visszatérsz, Tom, pont olyan erőtől duzzadó s aktív leszek, mint régen.

Ezután sir Thomasin Ffyne sarkon fordult, s tovabicegett – kip-kop, kip-kop...

Montfallcon és Ingleborough – nyomukban az egy-két méterre lemaradó szépséges apród fiúval – folytatták útjukat azon az ösvényen, melyet gyakorta bejártak, amikor az időjárás nem tette lehetővé, hogy odakint mozogjanak egy keveset. A népes folyosókat lassan elhagyván a keleti szárny felé tartottak, arra, amerre Dee professzor járt nemrég, ám ők sokkal mélyebbre hatoltak az épületrészben. Szélesebb folyosókon, nagyobb termeken haladtak, melyekben felhalmozva álltak a katonai pompa egyre romló állapotban lévő kellékei – a lobogók, vértek és fegyverek. Végül elértek a zsarnokság sötét hangulatú, visszhangos szentélyébe, Gloriána királynő atyjának, Hern királynak a tróntermébe, ahol most a patkányok uralkodtak, és pókok járták be megszokott útjaikat; ahol csak árnyak mozogtak. Egyetlen fénysugár világított a teremben: egyenesen egy mozaikpadlóra vetült a pászma, mely immáron ezüstösen csillogott az arra csúszó-mászó csigák rárakódott nyomaitól. Egykoron itt, e fénysugárban mutatták be a foglyokat – bármely rabot, vagy akár olyan udvaroncot is, ki valamiért kiesett a király kegyeiből – azoknak, akik Hern királlyal együtt az árnyékban rejtőztek. A trón még állt: aszimmetrikus forma, támlája akár egy torz félgömb, s tizenhárom fekete lépcsőfok vezetett fel hozzá. Ingleborough és Montfallcon azért látogattak ide olykor, hogy emlékeztessék magukat a kegyetlen múltra, melyet ügyes tervvel sikerült elpusztítaniuk, s melynek visszatértét továbbra is megakadályozni igyekeztek. Bár a terem hideg volt, a két idős férfi még élénken emlékezett azokra az időkre, amikor fémüstökben izzott itt a parázs, s a vérvörösen parázsló széndarabok sisteregve, nagy bűzzel égtek. Emlékeztek a suttogásokra, a tervezett és elkövetett bosszúkra, a mérgekre, s a romlásra, melynek minden ártatlan lélek áldozatául esett, ki e félelmetes arénába merészkedett.

Emberi alakjuk eltörpült a groteszk emberformákat megjelenítő obszidiánszobrok mellett – az elmélkedő figurák tán még mindig a heves indulatokkal terhes, fájó s félelmetes régmúlton merengtek, amikor Hern király trónterme hangos volt a nyomorult áldozatok jajszavától, a részeg és degenerált, avagy végsőkig elkeseredett udvaroncok durva röhögésétől, kiket vagy túlzottan elbűvölt, vagy túlságosan megrémített az önutálatban dagonyázó Hern király szörnyű szokásainak e különös közege ahhoz, hogy ki tudjanak szakadni belőle.

A hely megrémítette Patchet, aki közelebb húzódott urához, és kezét kezébe csúsztatta saját megnyugtatására.

– Hern király őrült volt? – kérdezte suttogva. – Az volt, uram?

– Őrülete vagyont szerzett Albionnak – felelt a kérdésre Montfallcon. – Mindenféle javakat. Mert bár hagyományos értelemben vett politikai ambíciók nem fűtötték, örökké rivalizálásra késztette udvaroncait, kik ennek okán folyamatosan gyarapították vagyonukat, s vele Albionét is. Ámbár a vége felé úgy tűnt, minden elvész. Ellenségeink készen álltak, hogy visszaszerezzék tőlünk az elragadott javakat, hisz arra számítottak, hogy Hern halála után polgárháború tör majd ki. Ehelyett azonban az ifjú Gloriána királynő került trónra – hála az olyanoknak, mint gazdád és jómagam –, és uralkodásának tizenhárom esztendeje alatt a földünket uraló félelmetes sötétséget arany ragyogássá változtatta.

– A gond mindösszesen az – szólt Ingleborough szomorúan –, hogy Hern őrülete valamilyen formán mindnyájunkra rányomta a bélyegét. Nincs köztünk olyan, ki abban az időszakban nem vált volna romlottá, torzzá vagy valamilyen formán sérültté.

– Kivéve a királynőt! – vágta rá azonnal Montfallcon.

Lord Ingleborough vállat vont.

– És az én gazdámat – tette hozzá ártatlan csodálkozással Patch.

– Lord Montfallcon és jómagam Hern király szolgálatában álltunk, és jól elláttuk feladatainkat. Ám mi szebb jövőt álmodtunk Albion számára – egy új virágkort, ha úgy tetszik. Gloriánát mint e szebb jövő zálogát és jelképét óvtuk, s ezenközben azon munkálkodtunk, hogy a királyt legerősebb támogatói ellen fordítsuk. Kitalált cselszövések bizonyítékával tereltük szegény beteg elméjét, és végül elértük, hogy támogatói közül az alja söpredéket elpusztította, és azon nemesebb lelkületűeket tartotta meg szolgálatában, kik ellene voltak annak, mi e terem falai közt nap mint nap zajlott.

Ingleborough nagyot sóhajtva megölelte a fiút, majd ekként folytatta:

– És a királynőnek kilenc gyermeke van, kik közül egy sem törvényes, és az apákat sem tudja megnevezni. Ha ne adj isten meghalna... ó, akkor eluralkodna hazánkban a káosz. Azonban ha férjhez menne...

– Ki kell tartanunk! – szólt Montfallcon. – Előbb vagy utóbb sor kerül rá. Persze ha egy albioni férfiút választana, azzal elfojtana néhány szóbeszédet. Ám csak azzal köt majd házasságot, ki megadja neki... nos, aki mellett megbékélést talál. És ebben még egy kérő sem járt sikerrel.

A torz vigyorba merevedett szoborarcokra nézve ekként folytatta:

– Ha Gloriána elbukik, Albion visszazuhan a sötét korba; cinizmus, kapzsiság és igazságtalanság uralkodik el rajta, gyenge lesz, vagy még ennél is rosszabb történik – államunk újra jelentéktelenné válik, és belefulladunk eme posványba. Arábia szeretné megóvni, amit megszereztünk, efelől nincs kétségem. Ám Arábia uralkodni szeretne Albion felett, és ez elkerülhetetlen katasztrófához vezetne. Arábia túl konok, túlzottan büszke és férfias... A mi túlélésünk kulcsa a királynő – a személyisége, sőt maga a tény, hogy ő egy asszony. Népünk szívébe bizakodást önt idealizmusa, és hitet, hogy Albion a világ legnagyszerűbb állama. Ily módon valóban hatással van e világra. Ám ahogy néhányan képesek lennének akár a napot is leszakítani az égboltról, csak hogy sajátjuknak mondhassák, úgy vannak olyanok is, akik Gloriánában saját személyes vágyaik beteljesülését keresik: ők képtelenek belátni, hogy ő legalább annyira teremtménye ennek az Albionnak, mint amennyire Albion neki, és ha elpusztítják az állam gyökereit, azzal virágát is elhervasztják.

– Nincs hát oly herceg az egész világon, ki Albionért áldozná magát, s így elnyerhetné Gloriána kezét? – vetette fel Ingleborough.

– Ilyennel még nem találkoztunk – felelt Montfallcon, majd hirtelen megfordult és a sötétségbe meredt. Mintha egy magas alakot látott volna a szobrok mögött átosonni. Magában mosolygott, s így folytatta:

– És olyannal sem, kiben a kellő nemes szellem találkozna ama képességgel, hogy királynőnknek megbékélést nyújtson. Xiombarg szent nevére mondom! Elég sokat próbálkoztam, Lisuarte. Úgy hiszem, hamarosan ő is kénytelen lesz belenyugodni ebbe.

– Attól tartok, egy beletörődő királynő hangulatemberré válhat, sőt akár gondatlanná is. Úgy vélem, Albion és Gloriána sorsa egymástól elválaszthatatlan – ha ő valaha elveszti a reményt, akkor az Albion számára is elvész.

Ezzel Ingleborough elindult kifelé a régi trónteremből, kézen fogva vezetve Patchet. Montfallcon pillanatnyi hezitálás után követte őket.

Miután elhagyták a helyiséget, motoszkálás hangzott a trón mögül, és lassan, óvatosan előmerészkedett az őrült asszony, koszos rongyokban és ápolatlanul, mint mindig. Egyik kezével a trónszék fél karfájára támaszkodott, és lábujjhegyen állva hallgatózott, hogy visszatérnek-e az urak. Valamivel később kecses tánclépésekkel lement a lépcsőn, pukedlizve meghajolt az üres trónszék felé, majd ismét visszatért az árnyak közé, miként egy ködpamacs mosódik bele egy füstgomolyagba.

Jephraim Tallow, aki egész idáig követte őt, csak ezután húzódott elő rejtekéből. Kezét csípőre téve nagy morcosan nézett körül, vállán hű társa, a macska békésen üldögélt. Elvesztette szem elől az őrült asszonyt.

– Látod, Tom, sehová nem vezetett el bennünket. Reméltem, legalább egy éléskamrára segít rábukkannunk. Azt hiszem, kimerítettük ezt a lehetőséget, és ideje másik őslakos után néznünk, ki újabb titkokat fedhet fel előttünk.

Odalépdelt hát a keskeny lépcsőhöz, mely a galériára vezetett, s felmászott rajta. Talált egy harang formájú ívet, és átmászott alatta, majd átsétált egy kis hídon, melynek korlátja valamivel a feje fölé ért. Odafönn sötétség honolt, alulról visszhangokat hallott, vagy talán vízcsobogást. Gyorsabban szedte hát a lábát, még néhány lépcsőfokon felhágott, majd kinyitott egy ajtót, mely az egyik torony erkélyére vezetett – és már kint is állt a napfényben. Megborzongott a hidegtől. Egy gyors pillantást vetett hát a kertben beszélgető két alakra, és már vissza is húzódott az épületbe.

 

Oubacha kán, a Nyugati Hordák urának fia, Első Gloriána királynő udvarának Tatár Birodalomból érkezett nagykövete odalent sétált a szürke kertben. Pónibőrből készült kabátja a bokájáig ért, ugyanilyen anyagból varrt csizmája szára a térdét verdeste, fejét gyapjúval szegett páncélsisak védte. Beszélgetőtársa, ki vele tartott sétáján, lady Jasi Akuja volt, aki a hazájában hagyományos viseletnek számító kimonót viselt, és kénytelen volt a férfi minden hosszú lépését sok apró, szaporán tipegő lépéssel követni, ám mivel titokban szerelmes volt a szikár tatár férfiba, ezt a megpróbáltatást és a hideget egyaránt bátor mosollyal tűrte. A Tatár Birodalom és Japán ősi ellenségek voltak, ez lehetett az oka, hogy e két követ oly megnyugtatónak találta egymás társaságát e tőlük idegen udvarban.

Biztosak lévén benne, hogy e távoli, eldugott kertben senki nem figyeli őket, mindenféle gátlás nélkül vitatták meg az őket foglalkoztató kérdéseket.

– A múlt éjszakát ismét a kicsikkel töltötte, majd az uszodában – tájékoztatta lady Jasi Akuja Oubacha kánt –, legalábbis az emberem szerint. (A lady egy gésát hozott Gloriána háremébe, aki most rendszeresen jelentéseket küldött neki.)

– Amit valami homályos ténykedés követett, melyben valami játékbárány is szerepet kapott, ha jól tudom – felelt az ifjú kán, s közben ujjával hosszú bajuszát csavargatta, amibe lady Jasi Akuja egészen belepirult. A kánnak is megvolt a maga kéme, egy mauritániai, aki folyamatosan tájékoztatta őt nem csak Gloriána titkos szórakozásairól (ha annak lehetett nevezni), hanem általános közérzetéről, hangulatáról és egészségi állapotáról is. Sok nemzet alapozta diplomáciai ténykedését azon teóriákra, amelyeket Gloriána személyes nyomorúsága kapcsán kreáltak.

– Ám ismét eredmény nélkül, mint mindig – tette hozzá lady Jasi együttérzően. Ő maga is hasonló problémától szenvedett, mint a királynő, bár az nem gyötörte őt ily hevesen. Emellett meg volt győződve arról, hogy hamarosan élvezheti az orgazmus gyönyöreit, ha Oubacha kán végül rászánja magát, hogy kedvét töltse vele.

– Továbbra is kielégítetlen hát.

A japán nagykövet csücsörítő ajkain apró füttyszó hangzott.

– És nincs róla hír, hogy Lengyelhon vagy Arábia ura meglátogatta volna titkos termeit?

– Nincs, habár mindkettő lelkesen próbálkozott. Titkos üzeneteket küldtek, és hasonlók. Ám végül a lengyel uralkodó úgy távozott, mint ki testvérhúgára lelt a királynőben, míg Arábia ura egy-két apróddal vigasztalódott, illetve – ha hinni lehet a szóbeszédnek – Scaith grófnőjével.

– Bizonyára azt remélte, hogy a grófnő révén férkőzhet majd Gloriána kegyeibe. Ezt ésszerű legalábbis feltételeznünk, tudván, hogy feladta eddigi szokásait.

A tatár úr hidegen nevetett, hogy leplezze a benne dúló féltékenységet. Bár a királynő iránt nem táplált érzelmeket, legközelebbi barátnőjéért olthatatlan szenvedéllyel égett, és már rég tette volna neki a szépet, ha hazáját elhagyva nem kényszerült volna nőtlenségi fogadalmat tenni, melyet megköveteltek minden tatár nemesembertől, ki külhonba indult valamely küldetést teljesíteni.

– És mégis – szólt lady Jasi Akuja lelkesen –, úgy tűnik, mind Arábia, mind pedig Lengyelhon ura még elkötelezettebb szövetségeseivé váltak Albionnak.

A tatár bólintott.

– Ez egyértelműen Gloriána ártatlanságának és Montfallcon ravaszságának tudható be. Azt gondoltam, elegendő alapot szolgáltatok a viszálykodásra, ha felfedem lord Sahriár előtt, milyen szerepet játszott Montfallcon az unokaöccse meggyilkolásában. Ám egyértelmű, hogy Arábia ambíciói oly nagyratörőek, hogy kész lemondani a becsületről, ha csak a legkisebb esélyét is látja annak, hogy elnyerje a királynőt – mondta, s hangjában egyre jobban érződött a neheztelés. – Ha egy tatárral történnék ilyesmi, azonnal bosszút állnánk, függetlenül attól, hogy milyen politikai előnyöket kockáztatunk.

A hölgy hosszú pilláit megrezegtetve ekként felelt:

– A becsület Japánban sem halt ki.

A tatár úr egy belé nevelt előítéletét leküzdve felelt.

– Japán szigetei egybeforrtak az önzetlenség fogalmával – mondta nagylelkűen. – A mi nemzeteink egyedül állnak a régi értékek védelmezőiként egy olyan világban, ahol a béke iránti elkötelezettség már önmagában hitvallás erejű. Természetesen magam is a béke híve vagyok – egy jól megalapozott békéé, melyet győzedelmeskedő fegyverek vívnak ki, s mely megérdemelt pihenést jelenthet egy bátor harc után. A csata megtisztítja a levegőt, és eldönti a vitás kérdéseket. Ez az egész diplomácia inkább csak összezavarja és szőnyeg alá söpri azokat az ügyeket, melyeket egy rendes háború azonnal felszínre hozna. A győztesek aztán tudnák, hogy mit nyertek, a vesztesek pedig azt, hogy mit veszítettek. Akkor aztán mindenki teljesen tisztán látná a saját helyzetét, amíg a szálak ismét össze nem kuszálódnának. Mi példának okáért tudjuk, hogy Arábia semmire nem vágyik jobban, mint hogy harcba szállhasson a Tatár Birodalom ellen, ám Albion gátolja ebben, minekutána Arábia elfajzik, hisz törekvéseit nem engedheti a maguk természetes útján kibontakozni.

Elértek az ajtóhoz, mely lady Jasi Akuja lakosztályába vezetett.

– Mily üdítő ilyen nyílt, természetes szavakat hallani – szólt a lady. – Nem tartaná tolakodásnak, ha megkérném, tartson velem, és folytassuk a beszélgetést? Oly szívesen hallgatnám még önt.

– Ellenkezőleg – felelt a kán. – Nagy örömömre szolgál az érdeklődése.

Lady Jasi oldalt húzódott, hogy a kán be tudjon lépni a szobába, melyet lakosztálya többi terméhez hasonlóan a fekete és fehér színek uraltak.

– És mindenképpen mesélnie kell erről a gyilkosságról – mondta a hölgy, miközben tapssal hívta a szolgáit, hogy azok elvigyék Oubacha kán barna kabátját, s közben ekként folytatta: – Szóval ön szerint Montfallcon tette?

– A szolgája.