Reims királyi címerekkel ékes kapuit újrafestették. Az utcákon élénk színű kárpitokat, szőnyegeket és selymeket feszítettek ki, ugyanazokat, amelyeket tizennyolc hónappal előbb, X. Lajos koronázásakor használtak. Az érseki palota mellett sebtében három nagy csarnokot ácsoltak össze; egyiket a király, másikat a királyné asztala, a harmadikat pedig a fő tisztségviselők számára, hogy az egész udvart vendégül láthassák.

A koronázás költségeit viselő reimsi polgárok kissé nehéznek érezték a reájuk nehezedő terhet.

– Ha ily gyors egymásutánban halnak meg a trónon – mondogatták egymás közt –, nemsokára évenként csak egyszer lakunk jól, de akkor is az ingünket kell eladnunk érte! Sokba kerül nekünk, hogy Klodvig nálunk vette fel a keresztény vallást, meg az is, hogy Capet Hugó választása ránk esett, és itt koronáztatta meg magát! Ha netán a királyság bármely más városa hajlandó lenne megvásárolni tőlünk a szent ámpolnát, szíves örömest ráállnánk az üzletre.

A reimsi kincstár nehézségeihez az is hozzájárult, hogy a tél derekán kellett összeszedni a sok-sok száj részére szükséges, tetemes mennyiségű, finom ételneműt. És a reimsi polgárok elősorolták a nyolcvankét ökröt, kétszáznegyven birkát, négyszázhuszonöt borjút, hatvannyolc disznót, nyolcszáz házi- és vadnyulat, nyolcszáz hizlalt kappant, ezernyolcszázhúsz libát, több mint tízezer tyúkot és negyvenezer tojást, nem beszélve a Malines-ból hozatott tokhallal teli hordókról, a négyezer hidegvízi rákról, a lazacokról, csukákról, compókról, keszegekről, sügérekről és pontyokról, az ötszáz pástétom elkészítéséhez szükséges háromezerötszáz angolnáról. Kétezer karika sajtot szedtek össze, és háromszáz hordónyi saját termésű borral számoltak, hogy elegendő innivalója legyen annyi szomjas toroknak a három- vagy több napos lakmározás során.

A kamarások, akik előbb érkeztek, hogy az ünnepségek rendjéről gondoskodjanak, rendkívüli igényeket támasztottak. Hát nem ők határozták el, hogy egyetlen tálalás alkalmával háromszáz sült gémet adatnak az asztalokra? Ezek a tisztségviselők nagyon is hasonlítottak gazdájukra, erre a sietős királyra, aki egyik hétről a másikra elrendelte a koronázását, mintha csak egy törött láb gyógyulásáért mondatott kétgarasos miséről lett volna szó.

A cukrászok napok óta építgették a Franciaország színeiben pompázó, marcipánból készült várkastélyaikat.

Aztán a mustár! Nem kapták meg a mustárt, holott harmincegy vékányi kellett belőle. És a vendégek nem a markukból fognak majd enni. Bizony hibát követtek el, amikor olyan olcsón túladtak az előző koronázáskor használt ötvenezer kis fatányéron; kifizetődőbb lett volna elmosni és megőrizni őket. A négyezer korsó eltört, vagy ellopták. A fehérneműkészítők még gyorsan beszegtek kétezerhatszáz rőfnyi abroszt, és máris ki lehetett számítani, hogy a kiadások teljes összege csaknem tízezer livre-re rúg.

Az igazat megvallva azonban, a reimsiek mégis megtalálták számításukat, mert a koronázás sok lombard meg zsidó kalmárt vonzott a városba, ezek pedig adót fizettek eladott portékáik után.

A koronázás, mint minden más királyi ceremónia, a búcsúk vidám hangulatában zajlott le. Ezekben a napokban véget nem érő látványosságokkal szórakoztatták a népet, s hogy mindezt láthassák, messziről idetódultak az emberek. Az asszonyok új ruhában akartak páváskodni, és gavallérjaik nem fukarkodtak az ékszerárusnál. Könnyűszerrel elkeltek a hímzések, a szép kelmék meg a szőrmék. Szemesnek áll a világ; a boltosok, akik némi mohósággal igyekeztek élni mesterségük fogásaival, egy hét alatt akár öt évre is megszedhették magukat.

Az új király az érseki palotában szállt meg. A palota előtt mindig nagy tömeg tülekedett, hogy megpillanthassa az uralkodót, vagy megbámulja a királyné cseresznyepiros skarláttal bevont hintaját.

Az udvarhölgyeitől körülvett Johanna királyné a mindennel elhalmozott asszony izgalmával ellenőrizte a tizenkét utazóláda, a négy ruhásláda, a cipősláda meg a fűszeresláda felbontását. Ruhatára minden bizonnyal gazdagabb volt, mint bármely eddigi francia királynéé. E diadalmas utazás minden napjára, sőt minden órájára más-más ruha készült számára.

Amikor ünnepélyesen belépett a városba, hermelinnel díszített, aranyszövetből készült palástot viselt. A királyi házaspárt utcahosszat előadásokkal, misztériumjátékokkal és egyéb mulatságokkal szórakoztatták. A koronázás előtti napon, a hamarosan megkezdődő vacsora alkalmával Johanna mókusprémmel szegett lila bársonyruhában fog megjelenni. A koronázás reggelén aranyszövésű törökposztó ruha, skarlát köpeny és élénkpiros köntös lesz rajta; ebédnél Franciaország címerével hímzett ruha; vacsoránál aranyszövetből varrt ruha és két különböző hermelinpalást.

Másnap előbb zöld bársonyruhát, majd egy kék színű tafotából készült másikat ölt magára, szürke mókusprém körgallérral. Soha nem mutatkozik nyilvánosan egyazon öltözékben, egyazon ékszerekkel.*

A sok csodálatos holmit egy teremben állították ki. A terem díszítésére szolgáló holmikat ugyancsak Párizsból hozatták: háromszázhuszonegy aranypapagájjal hímzett fehér selyemkárpit, középen a burgundi grófok hatalmas címerével, egy vörös színű oroszlánnal. Az ágymennyezetet, a takarót és a párnákat hétezer ezüst lóhere ékesítette. A kőpadlót borító szőnyegeket Franciaország és a burgundi grófság címerei díszítették.

Johanna többször is felkereste Fülöp lakosztályát, hogy urával is megcsodáltassa egy-egy kelme szépségét, a szabás tökéletességét.

– Szerelmetes uram, drága Sire – kiáltotta –, milyen boldoggá tesz!

Bár nem volt hajlamos a heves érzelemnyilvánításokra, mégsem tudta megakadályozni, hogy szeme könnybe ne lábadjon. Elkápráztatta önnön sorsa, főleg ha eszébe jutott a dourdani börtönben nemrég töltött időszak. Mily csodás fordulata a szerencsének, másfél esztendő alatt! A halott Margitra gondolt és húgára, Burgundi Blankára, aki még mindig Château-Gaillard-ban raboskodott… „Szegény Blanka, mennyire szerette az ékszereket!” – érzékenyedett el egy rubinnal és smaragddal kirakott aranyöv próbálgatása közben.

A gondterhelt Fülöp lelkendező felesége láttán még komorabb lett; főkincstárnokával éppen a számadásokat nézegette.

– Nagyon jólesik, kedvesem, hogy mindez megnyerte tetszését – felelte végül is az asszonynak. – Amint látja, apám példájára cselekszem, aki – mint tudja – személyi kiadásaiban igen mértékletes volt, de nem fukarkodott, ha a királyság fenségéről volt szó. Mutogassa csak ezeket a szép díszruhákat, mert ezek legalább annyira a nép tulajdonai, mint az öné, hiszen a nép adja mindezt a munkája révén. Vigyázzon nagyon ezekre a ruhákra, mert egyhamar nem lesznek hasonló öltözékei. A koronázás után majd korlátozni kell kiadásainkat.

– Fülöp, ezen a napon semmit nem szándékozik tenni Blanka húgomért?

– Már megtörtént. Ismét hercegasszonyként bánnak vele, azzal a megszorítással, hogy nem hagyhatja el a falakat, amelyek között most tartózkodik. Kell, hogy különbség legyen a vétkes asszony és ön között, aki mindig tiszta maradt, és akit hamisan vádoltak.

Az utóbbi szavaknál feleségére nézett, de tekintetéből nem annyira a szerelem biztonságérzete, mint inkább a királyság becsületének gondja volt kiolvasható.

– Egyébként Blanka férje mostanában nem sok örömet okoz nekem – tette hozzá. – Nagyon rossz fivér.

Johanna megértette, hogy hiába erőltetné, és nem tanácsos visszatérnie erre a témára. Visszavonult hát, és Fülöp ismét belemerült a számokkal teleírt hosszú pergameníveknek a tanulmányozásába, amelyeket Geoffroy de Fleury terjesztett elé.

A költségek nem korlátozódtak a király meg a királyné ruházatára. Természetesen, Fülöp néhány ajándékot is kapott. Mahaut például márványmintás kelmét küldött a kis hercegnők meg a csecsemő Lajos Fülöp számára.

De a királynak kötelessége volt új ruhába öltöztetni ötvennégy fegyveresét és parancsnokukat, az íjpuskások mesterét, Pierre de Galard-t. Adam Héron, Robert de Gamaches és Guillaume de Seriz, a három kamarás, fejenként tíz rőf douaii kelmét kapott, hogy harci köntöst varrasson belőle. A vadászmestereknek: Henry de Meudonnak, Furant de la Fouillie-nak, Jeannot Malgeneste-nak, valamint az íjászoknak új felszerelés járt. És mivel a koronázás alkalmával majd húsz új lovagot avatnak, ez ismét húsz ruhát jelentett! A ruhaadományok a szokásnak megfelelően jutalomszámba mentek, de a hagyomány azt is megkövetelte, hogy a király a saint-denis-i ereklyetartó díszítéséhez egy smaragddal és rubinttal kirakott aranyliliommal járuljon hozzá.

– A végösszeg? – kérdezte Fülöp.

Nyolcezer-ötszáznegyvennyolc livre, tizenhárom sol és tizenegy dénár – felelte a kincstárnok. – De felséged talán kivethetne valamiféle adót az örömteli esemény alkalmával?

– Trónra lépésem vidámabb lesz, ha nem vetek ki újabb adókat. Majd másképp próbáljuk megoldani a dolgokat – jegyezte meg a király.

Ekkor jelentették Valois grófjának érkezését. Fülöp a mennyezet felé emelte két karját:

– Őt kifelejtettük a számításból. Meglátja, Geoffroy, meglátja, ez a nagybátyám egymaga többe kerül nekem, mint tíz koronázás! De most dűlőre kell jutnom vele. Hagyjon vele kettesben.

Ó, Valois kegyelmes úr valóban pompás jelenség volt. Hímzett, sujtásokkal kihányt köpenye a vastag prémek miatt kétszer akkorának látszott; alatta egy drágakövekkel kivarrt köntöst viselt. Ha Reims lakói történetesen nem tudják, hogy az új uralkodó sovány és fiatal, Valois nagyurat hihették volna királynak.

– Kedves öcsémuram – kezdte mondókáját –, súlyos gondjaim… igen súlyos gondjaim vannak felséged miatt. Angliai sógora nem jön el a koronázásra.

– A tengeren túli királyok már régóta nem vesznek részt koronázásainkon – felelte Fülöp.

No igen, de udvartartásukból néhány rokon vagy nagyúr képviselte őket, hogy betöltse Guyenne hercegének helyét. Márpedig Edward nem küldött senkit, ezzel is megerősítve, hogy nem ismeri el felségedet. Flandria grófja sincs itt, akiről felséged azt hitte, hogy a szeptemberi szerződéssel levette a lábáról, sem Bretagne hercege.

– Tudom, bátyám, tudom.

– Ami Burgundia hercegét illeti, róla ne is beszéljünk; abban bizonyosak voltunk, hogy ő cserbenhagyja felségedet. Ezzel szemben anyja, a mi Ágnes nénénk, az imént érkezett a városba, de nem hinném, hogy kifejezetten felséged támogatására.

– Tudom, bátyám, tudom – ismételte meg Fülöp.

Szent Lajos legkisebb leányának váratlan érkezése jobban nyugtalanította Fülöpöt, semmint mutatta. Előbb azt hitte, hogy Ágnes hercegasszony alkudozni kíván vele. De a hercegnő nemigen sietett jelentkezni, és Fülöp elhatározta, hogy ő semmiképp nem kezdeményez. „Ha a nép, amely úgy ünnepel, amikor megpillant, ha ez a nép tudná, mennyi ármánykodás és fenyegetés vesz körül!” – gondolta.

– Tény, hogy a világi pairek közül, akiknek holnap felséged koronáját kellene támogatniok, jelenleg egy sincs itt – folytatta Valois.*

– De igen, bátyám, megfeledkezik Mahaut grófnőről… és saját magáról.

Valois hevesen megrántotta a vállát.

– Artois grófnője! – kiáltotta. – Egy asszony támogassa a koronát, amikor felséged éppen az asszonyok kizárásával biztosította jogait!

– Ha támogatja a koronát, ez nem jelenti azt, hogy ő helyezi a fejemre! – vetette ellen Fülöp.

– Mahaut-nak igencsak segítenie kellett felségedet, hogy trónra léphessen, ha így kitünteti őt! Ezzel még több hitelt szerez a szállongó hazugságoknak. Nem akarok visszatérni a múltra, Fülöp, de végül is nem Robert-nak kellene képviselnie Artois-t?

Fülöp úgy tett, mintha nem hallotta volna nagybátyja utolsó mondatát.

– Az egyházi pairek mindenképp itt vannak – mondotta.

– Itt vannak, itt vannak… – rázogatta gyűrűit Valois. – Hatból öten. És mit gondol, mit csinálnak majd ezek az egyházi pairek, ha látják, hogy a királyság részéről csak egyetlen kéz – és milyen kéz! – emelkedik fel, hogy felségedet megkoronázza?

– De bátyám, kegyelmed önmagát nem is számítja?

Most Valois-n volt a sor, hogy ne vegyen tudomást a kérdésről.

– Még felséged fivére is duzzog – jegyezte meg.

– Azért, kedves bátyám, mert Károly még nem tudja, hogy mi mennyire egyetértünk – felelte szelíden Fülöp –, és azt hiszi, ha engem nem szolgál, azzal kegyelmedet szolgálja… De nyugodjék meg, már jelezte, hogy jön, és holnap itt lesz.

– Miért nem adja meg neki a pairi rangot? Elvégre felséged atyja is megadta nekem, és Lajos fivére szintén megadta felségednek. Így kevésbé egyedül érezném magam felséged támogatásában.

„Vagy kevésbé egyedül, hogy elárulj” – gondolta Fülöp, aztán hangosan így szólt:

– Bátyám most Robert vagy Károly érdekeiért száll síkra, avagy saját ügyeiről kíván beszélni velem?

Valois hallgatott, kényelmesebben elhelyezkedett a székén, és a mutatóujján sziporkázó gyémántot nézegette.

„Ötven… vagy százezer – tűnődött Fülöp. – A többiek nem érdekelnek. De rá szükségem van, és ezt ő is tudja. Ha visszautasít vagy botrányt rendez, esetleg el kell halasztanom a koronázásomat!”

– Amint látja, öcsém – szólalt meg végül Valois –, nem fukarkodtam, sőt, magam és kíséretem számára jelentős ruha meg egyéb költségekbe vertem magam, hogy megtiszteljem. De mivel úgy látom, hogy a többi pair távol tartja magát, azt hiszem, nekem is vissza kell vonulnom. Mit mondanának, ha engem egyedül látnának felséged mellett? Csupán annyit, hogy felséged megvásárolt.

– Ezt nagyon fájlalnám, bátyám, nagyon fájlalnám. De végső soron nem kényszeríthetem olyasmire, ami nem tetszik kegyelmednek. Talán itt az ideje megszüntetni a szokást, hogy a pairek felemeljék kezüket a korona mellett…

– Öcsém! Öcsém! – kiáltott fel Valois.

– …és hogy nemcsak a hat nagy bárótól kell kérni a választás jóváhagyását, bátyám, hanem a néptől is, amely embert ád a hadseregnek, és adóival megtölti a kincstárt. Ez a szerep vár az általam összehívandó rendi gyűlésre.

Valois nem tudta türtőztetni magát, és székéről felpattanva kiabálni kezdett:

– Szentségtörést követ el, Fülöp, és teljesen eltévelyedett! Láttak már valaha olyan uralkodót, akit alattvalói választottak? Mondhatom, szép újdonság a felséged rendjei! Ez az ötlet közvetlenül Marignytól ered, aki a köznépből származott, és aki annyit ártott felséged atyjának. Én mondom, ha így kezdjük, még ötven esztendő sem telik bele, és a nép meglesz nélkülünk is; valamiféle polgárt, parlamenti doktort vagy talán egy lopásból meggazdagodott mészárost fog megválasztani. Nem, öcsém, most az egyszer határoztam: nem támogatom egy olyan király koronáját, aki nem a maga jogán uralkodik, és aki ráadásul azon mesterkedik, hogy ez a korona hamarosan a parasztok prédája legyen!

Bíborvörös képpel, nagy léptekkel járt fel-alá a teremben.

„Ötvenezer… vagy százezer? – tette fel a kérdést magában megint csak Fülöp. – Milyen összeggel kell ledöfnöm?”

– Legyen, bátyám, akkor hát ne támogasson semmiben – mondta hangosan. – De el kell tűrnie, hogy most tüstént hívassam a főkincstárnokomat.

– Miért?

– Utasítani fogom, hogy módosítsa az adományok listáját, amelyet az örömteli esemény alkalmával holnap kellene megpecsételnem. Ezen a listán kegyelmed szerepel elsőként… százezer livre-rel.

– A döfés talált. Valois kitárt karral, megrökönyödve torpant meg.

Fülöp megértette, hogy győzött, és bármilyen sokba került is neki ez a győzelem, csak nagy erőfeszítéssel tudta leplezni mosolyát nagybátyja elképedése láttán. Valois egyébként csakhamar úrrá lett zavarán. Egy haragos kitörésnél hagyta abba, és most ugyanebben a hangnemben folytatta. A harag számára csak eszköz volt; ezzel próbálta összekuszálni mások okoskodását, ha a sajátja gyengének bizonyult.

– Először is minden bajnak az oka Eudes – folytatta az előbbi modorban. – Nagyon kárhoztatom ezért, és ezt meg is írom neki! Aztán mi szükség volt arra, hogy Flandria hercege meg Bretagne hercege is Eudes pártjára keljen, és visszautasítsa felséged meghívását? Ha a király felkér valakit, hogy tartsa koronáját, annak jönnie kell! Hát én talán nem vagyok itt? Ezek a bárók valóban visszaélnek jogaikkal. Így aztán előfordulhat, hogy a hatalom átcsúszik a kis hűbéresek meg a polgárok kezébe. Ami Angliai Edwardot illeti, hogyan is lehetne megbízni egy férfiúban, aki asszony módjára viselkedik? Én tehát kitartok felséged mellett, hogy megleckéztessem őket. Azt pedig, amit felséged nékem szándékozott juttatni, a méltányosság nevében elfogadom. Mert úgy igazságos, ha másként bánnak azokkal, akik hűségesek a királyhoz, mint az árulókkal. Felséged jól uralkodik. És ezt… ezt az adományt, amely az irántam megnyilvánuló megbecsülés jele, mikor szándékozik aláírni?

– Ha kívánja, akár most, bátyám… de holnapi keltezéssel – felelte V. Fülöp király.

Immár harmadszor és megint csak anyagi eszközökkel fékezte meg Valois-t.

– Ideje, hogy megkoronázzanak – fordult Fülöp a kincstárnokához, miután Valois távozott –, mert ha még továbbra is vitáznom kell, félek, hogy a következő alkalommal a királyságot kell eladnom.

S mert Fleury megdöbbent az ígért összeg nagyságán, hozzátette:

– Nyugodjék meg, Geoffroy, nyugodjék meg; még nem jelöltem ki az időpontot, hogy mikor folyósítják az adományt. Majd csak kis részletekben kapja meg… de kölcsönöket vehet fel rá… Most pedig menjünk vacsorázni.

A szertartás előírta, hogy az esti étkezés után a király – fő tisztségviselői és a káptalan kíséretében – a székesegyházba vonuljon, hogy ott áhítatos elmélkedésbe merüljön és imádkozzék. A templomot már előkészítették, felaggatták a kárpitokat, helyükre tették a gyertyák százait, tágas emelvényt építettek a kóruson. Fülöp imádkozása csak rövid ideig tartott, de jelentékeny időt töltött azzal, hogy még egyszer és utoljára elmagyaráztassa magának a szertartás rendjét és saját teendőit. Ellenőrizte a mellékkapuk zárját, megbizonyosodott az óvintézkedések végrehajtásáról, és megtudakolta, hogy kinek hol lesz a helye.

– A világi pairek, a királyi család tagjai és a fő tisztségviselők az emelvényen ülnek – magyarázták neki. – A hadak főparancsnoka felséged mellett marad. A kancellár a királyné mellett tartózkodik. A felségedével szemben álló trón a reimsi érseké. Az egyházi pairek a főoltár körül elhelyezett székeken foglalnak helyet.

Fülöp lassú léptekkel ment végig az emelvényen; cipője orrával megigazgatta az egyik szőnyeg felkunkorodó sarkát.

„Milyen furcsa – gondolta. – Itt, sőt éppen ezen a helyen álltam a múlt évben, fivérem koronázásán… Akkor nem figyeltem meg a részleteket.”

Egy percre leült, de nem a királyi trónra; valami babonás félelem tartotta vissza, hogy máris elfoglalja. „Holnap… holnap valóban király leszek.” Atyjára gondolt, az ősök sorára, akik megelőzték ebben a templomban; fivérére, akinek meggyilkolásában ártatlan volt, bár ennek a bűnnek minden előnyét most ő élvezi; aztán a másik, a gyermeket sújtó bűntettre, amelyre szintén nem ő adott utasítást, de néma bűntárs volt benne… A halálra gondolt, a saját halálára, és alattvalóinak ezreire, apáknak, fiúknak és fivéreknek ezreire, akiknek halálukig királyuk marad.

„Vajon mind hasonlók-e hozzám? Bűnöznek, ha alkalmuk nyílik rá, és csak látszólag ártatlanok, de hogy becsvágyaikat kielégítsék, készek a rosszat szolgálni? Pedig amikor Lyonban voltam, csak az igazságra törekedtem. De bizonyos lehetek ebben?… Az emberi természet lenne ilyen fertelmes, vagy csak királyi méltóságunk tesz bennünket ilyenné? Talán az uralkodásért adózunk azzal, hogy ennyire tisztátlannak és mocskosnak érezzük magunkat?… Miért alkotott Isten bennünket halandónak, hiszen a halál tesz bennünket fertelmessé, mert félünk tőle, mi magunk viszont osztogatjuk… Lehet, hogy ma éjszaka megkísérlik, hogy megöljenek.”

Figyelte a falakon, az oszlopok között reszkető magas árnyékokat. Nem érzett megbánást, csak a boldogság hiányát.

„Lám, talán ezt nevezik áhítatos elmélkedésnek, és ezért tanácsolják nekünk, hogy a koronázást megelőző éjszakán bizonyos időt itt töltsünk a templomban.”

Világosan ítélte meg önmagát: rossz ember, egy igen nagy király adottságaival.

Nem volt álmos, szívesen itt maradt volna még sokáig, hogy önmagáról, az emberi sorsról és az emberi tettek eredetéről elmélkedjék, hogy felidézze a világ igazi nagy kérdéseit, amelyekre soha, senkitől nem érkezik felelet.

– Mennyi ideig fog tartani a szertartás? – kérdezte.

– Két egész óra hosszat, Sire.

– Menjünk! Aludnunk kell, hogy holnap frissek legyünk.

De amikor visszatért az érseki palotába, bement a királynéhoz, és leült az ágya szélére. Valójában érdektelen dolgokat közölt a feleségével; beszélt a székesegyház ültetési rendjéről, majd leányai ruhája felől érdeklődött…

Johanna már félig aludt. De amikor észrevette férje feszült idegállapotát és növekvő nyugtalanságát, amely ellen mintha mellette keresett volna védelmet, megpróbált éber maradni.

– Ágyamban kíván aludni, barátom? – kérdezte. Fülöp mintha habozott volna.

– Nem tehetem, nem értesítettem a kamarást – felelte.

– Felséged a király – mosolygott Johanna –, és olyan parancsokat adhat kamarásának, amilyeneket akar.

Fülöp nem döntött azonnal. Ez a fiatalember, aki fegyverrel vagy pénzzel sakkban tudta tartani leghatalmasabb vazallusait, zavart érzett, mert tudatnia kellett szolgáival, hogy váratlan vágyától hajtva meg akarja osztani felesége nyoszolyáját.

Végül behívta a szomszédos helyiségben alvó egyik komornát, és őt küldte Adam Héronhoz az üzenettel, hogy nem kell rá várnia, és ezen az éjszakán nem kell a szobája küszöbe elé feküdnie.

Ezután a papagájos kárpitok között, az ágymennyezet ezüst lóheréi alatt levetkőzött, és a takarók alá bújt. És az a kínos szorongás, amely ellen a hadak főparancsnokának egész serege sem védhette meg, mert az egy férfinak és nem a királynak a szorongása volt, elcsitult e női test érintésére, a rugalmas, hosszú lábszárak, az engedékeny ágyék és a meleg kebel mellett.

– Kedvesem – suttogta Fülöp, Johanna hajába temetve arcát –, felelj, kedvesem, megcsaltál-e engem? Ne félj válaszolni, mert ha el is árultál valaha, akkor is meg van bocsátva.

Johanna átkarolta a hosszú, szikár és erős férfitestet, amelynek csontozatát kitapinthatták ujjai.

– Soha, Fülöp, esküszöm, soha – felelte. – Bevallom, éreztem kísértést, de mindig ellenálltam.

– Köszönöm, kedvesem – suttogta Fülöp. – Királyságomhoz tehát semmi nem hiányzik.

Valóban, többé semmi nem hiányzott királyságához, hiszen ő is olyan volt, mint királyságának többi férfiembere: egy asszony kellett neki, és hogy ez az asszony csak az övé legyen.