– Rakjatok hatalmas tüzeket! – adta ki az utasítást Bouville a szolgáknak. – Minden kandallóban a repedésig lobogjon, hogy a meleg kiáradjon a folyosókra is.

Szobáról szobára járt, és azon a címen, hogy munkára serkenti a szolgákat, megbénította őket. Aztán a felvonóhídhoz szaladt, megszemlélte az őrséget, az első udvart felszóratta homokkal, de mert a homok sárrá vált, azonnal el is söpörtette, utána az ajtók soha nem használt reteszeit meg zárait ellenőrizte. Ezzel a lázas tettvággyal azonban csak aggodalmát próbálta palástolni… „Meg fogja ölni… Meg fogja ölni…” – hajtogatta szüntelen.

Az egyik folyosón a feleségébe ütközött.

– A királyné? – kérdezte.

Klemencia királynénak aznap reggel már feladták az utolsó kenetet.

Ezt az asszonyt, akinek szépségét két királyság magasztalta, most eltorzította, elpusztította a betegség. Orra kihegyesedett, megsárgult bőrén két livre-es nagyságú foltok vöröslöttek, és szörnyű bűzt árasztott. Vizeletében vérnyomokat találtak, egyre nehezebben lélegzett és nyögött, mert nyakszirtjében és hasában elviselhetetlen fájdalmakat érzett. Félrebeszélt.

– Negyednapos láz – magyarázta Bouville úrasszony. – A tudósasszony szerint, ha ezt a napot túléli, talán megmarad. Mahaut felajánlotta, hogy saját felcserét, Pavilly magisztert küldi hozzá.

– Semmi áron, semmi áron! – kiáltotta Bouville. – Senkit ne engedjünk ide, aki Mahaut-hoz tartozik!

A haldokló anya, a veszélyeztetett gyermek és több mint kétszáz báró, akiknek mindegyike népes kísérettel érkezik! Az ilyen felfordulás bizony jó alkalom lehet a merénylet elkövetésére.

– A gyermek nem maradhat a királyné melletti szobában – kezdte újra Bouville. – Nem tudok elegendő fegyverest odarendelni őrizetére, és a kárpitok mögött könnyen besurranhat valaki.

– Jókor jut eszedbe. Hová akarod tenni?

– A király szobájába. Oda meg lehet tiltani a belépést. Összenéztek, és mindketten ugyanazt gondolták: ebben a szobában halt meg a Civakodó.

– Készíttesd elő azt a szobát, és élesszék fel ott is a tüzet – erőszakoskodott Bouville.

– Legyen, barátom, szót fogadok neked. De akár ötven fegyvernököt is rendelhetsz mellé, azzal sem akadályozhatod meg, hogy ne Mahaut tartsa a királyt, amikor majd bemutatja a báróknak.

– Én is mellette leszek.

– Ha ő egyszer elszánta magát, az orrod előtt is megöli, szegény Hugues-öm. És észre sem veszed. Egy ötnapos csecsemő nem tud védekezni. Mahaut kihasznál majd egy kedvező pillanatot, hogy tűt szúrjon a feje lágyába, mérget szagoltasson vele, vagy megfojtsa egy zsinórral.

– No és akkor? Mit akarsz, mit tegyek? – kiáltotta Bouville. – Mégse mondhatod a régensnek: „Nem akarjuk, hogy az anyósa vigye a királyt, mert félünk, hogy megöli!”

– Ej, hát persze, ezt valóban nem teheted! Nincs mit tennünk, csak imádkozhatunk az Istenhez – felelte Bouville úrasszony, és eltávozott.

A tanácstalan Bouville belépett a dajka szobájába.

Marie de Cressay egyszerre szoptatta mindkét csecsemőt. Az egyik éppolyan mohó volt, mint a másik, puha kis körmükkel belecsimpaszkodtak a mellébe, és hangosan cuppogtak. A nagylelkű Marie a bővebb tejűnek ítélt bal keblét nyújtotta a királynak.

– Mi történt, nagyuram? Egészen feldúltnak látszik – jegyezte meg.

Bouville hosszú kardjára támaszkodva állt előtte, fekete-fehér fürtjei az arcába hullottak, és a páncélruháját kidomborító pocakjával egy jóságos, kövér arkangyalra hasonlított, akit egy kisgyermek felelősségteljes őrzésével bíztak meg.

– Mindez azért van, mert oly gyenge a mi kis urunk, oly gyenge! – szólalt meg szomorúan.

– De nem, uram, ellenkezőleg, már összeszedte magát. Nézze, csaknem utolérte az enyémet. Bár a kapott orvosságok kissé felkavarják a gyomrom, mégis úgy tűnik, hogy neki jót tesznek.*

Bouville kinyújtotta a kezét, és óvatosan megsimogatta a már szőke pihés kis koponyát.

– Látja, ez nem olyan király, mint a többi – dünnyögte. Szép Fülöp öreg szolgája nem tudta, hogyan fejezze ki érzéseit. Amennyire csak vissza tudott emlékezni, sőt, apja emlékeinek távlatából is, a monarchia, a királyság, Franciaország és mindaz, ami feladatainak értelme és gondjainak tárgya volt, összefüggött a királyok hosszú, szilárd láncolatával, akik mind érettek, erősek voltak, hódolatot követeltek, és méltóságot árasztottak.

Húsz éven át tologatta a karosszéket egy uralkodó alá, aki előtt remegett a keresztény világ. Soha nem hitte volna, hogy ez a lánc ilyen hirtelen egy rózsaszínű, tejtől összemaszatolt állú kisgyermekké válik, egy parányi láncszemmé, akit akár két ujjal is össze lehetne morzsolni.

– Igaz, hogy szépen gyarapodott – ismerte el –, és ha a fején nem látszana a vasfogó egyébként már halványuló nyoma, alig különbözne a másik gyermektől.

– Ó, uram, az enyém nehezebb – mondta Marie. – Ugye, második János, te vagy a nehezebb?

Hirtelen elpirult, és magyarázkodni kezdett:

– Mivel mindkettőt Jánosnak nevezik, az enyémet második Jánosnak hívom. Talán helytelenül teszem?

Bouville önkéntelen udvariassággal cirógatta meg a másik csecsemő fejét is. Közben véletlenül megérintette Marie keblét. A fiatalasszony félreértette a mozdulatot, csakúgy, mint a kövér nemesúr makacsul rátapadó pillantását, és még erősebben elpirult. „Mikor lesz már vége, hogy minden apróságra forróság önti el az arcom? A szoptatás nem illetlen és nem kihívó dolog!”

Bouville tulajdonképpen a két gyermeket hasonlította össze.

Ekkor lépett a szobába Bouville úrasszony, karján a király előkészített ruháival. Bouville az egyik sarokba húzta a feleségét.

– Azt hiszem, megtaláltam a megoldást – suttogta.

Néhány percig halkan tanácskoztak. Bouville úrasszony elgondolkodva bólogatott, és közben kétszer is Marie-ra pillantott.

– Te kérdezd meg – mondta végül. – Engem nem szeret. Bouville visszatért a fiatalasszonyhoz.

– Marie, gyermekem, nagy szolgálatot fog tenni a mi kis királyunknak, akihez – amint látom – erősen ragaszkodik. Hamarosan megérkeznek a bárók, akiknek be kell mutatnunk a királyt. De mi féltjük őt a hidegtől, mert már a keresztelőn is görcsöket kapott tőle. Képzelje csak a hatást, ha mint a múltkor, most is váratlanul vonaglani kezdene! Mindenki rögtön azt gondolná, hogy életképtelen, amint az ellenségei híresztelik róla. Mi, bárók, katonaemberek vagyunk, tehát szeretjük, ha a király már egészen zsenge korában is bizonyítékát adja az erőnek. Ahogy az imént megjegyezte, az ön gyermeke kövérebb és szebb küllemű. Őt szeretnénk bemutatni a király helyett.

Marie kissé nyugtalanul nézett Bouville úrasszonyra, aki sietett kijelenteni:

– Én semmiről sem tehetek. Ez a férjem ötlete.

– De nem bűn ilyesmit tenni, uram? – kérdezte Marie.

– Bűn, gyermekem? De hisz erény az, ha védelmezi királyát. És nem először fordulna elő, hogy a vézna örökös helyett egy erőteljes gyermeket mutatnak be a népnek – bizonygatta Bouville, aki a jó célért még a hazugságtól sem riadt vissza.

– És nem fogják észrevenni?

– Hogyan vehetnék észre? – kiáltotta Bouville úrasszony. – Mindkettő szőke, aztán ebben a korban minden gyermek hasonlít egymásra, és egyik napról a másikra meg is változik. Valóban ki ismeri a királyt? Joinville uram nem lát, a régens rövidlátó, a hadak főparancsnoka pedig jobban kiismeri magát a lovak, mint az újszülöttek között.

– De nem fog csodálkozni Artois grófnője, ha nem látja fején a vasfogó nyomát?

Hogyan láthatná a főkötő meg a korona alatt?

– Aztán, ráadásul, alig van fénye a napnak. Majdhogynem gyertyákat kell gyújtani – tette hozzá Bouville, és az ablakon keresztül a komor novemberi szürkeségre mutatott.

Marie nem ellenkezett tovább. Alapjában véve meglehetősen megtisztelőnek tartotta a csere ötletét, és Bouville-nak csakis jó szándékot tulajdonított. Örömét lelte benne, hogy gyermekét királynak öltöztetheti, selyembe pólyálhatja, aranyliliomokkal hímes kék palástocskát adhat rá, és fejére olyan főkötőt húzhat, amelyre aprócska koronát varrtak. Már a szülés előtt elkészítették a kelengye minden darabját.

– Milyen szép lesz az én kis Jánoskám! – ujjongott Marie. – Korona, Uramisten, korona! Majd vissza kell ám adnod a királyodnak, érted, majd vissza kell adnod.

Mint egy játékbabát, úgy ringatta gyermekét I. János bölcsője előtt.

– Nézze, Sire, nézze meg a tejtestvérét, kicsi szolgáját, aki most felséged helyét foglalja el, nehogy feleséged megfázzék.

Elábrándozott: „Majd ha mindezt elmesélem Gucciónak… Majd ha elmondom neki, hogy a fiát mutatták be a báróknak… Különös élet a miénk, de nem cserélném el más élettel! Milyen jól tettem, hogy éppen őt, az én lombardomat szerettem meg!”

A szomszédos szobából áthallatszó hosszú nyögés vetett véget örömének.

„Istenem, a királyné… – gondolta Marie. – Megfeledkeztem a királynéról.”

A belépő fegyvernök a régens meg a bárók érkezését jelentette. Bouville úrasszony magához vette Marie gyermekét.

– A király szobájába viszem – mondotta –, és a szertartás után is ott lesz, amíg az udvar el nem távozik. Ne mozduljon innen, Marie, amíg vissza nem térek, de ha a felállított őrség ellenére bárki is belépne ide, mondja azt, hogy a bölcsőben fekvő gyermek a fia.