Petit-Andelys városa felett, egy krétaszínű hegykiszögellésen emelkedett Château-Gaillard vára, innen uralkodva egész Felső-Normandián.

A Szajna itt nagy hurkot ír le a zsíros termőföldek között; Château-Gaillard a folyón lefelé és felfelé annak mintegy tízmérföldnyi szakasza felett őrködött.

A kastélyt százhúsz évvel ezelőtt építette Oroszlánszívű Richárd, megszegve a különféle szerződéseket, hogy dacoljon a francia királlyal. Midőn Richárd megpillantotta a parti szirt tetején hatszáz láb magasan emelkedő, frissen faragott fehér kövekből épült, kettős fallal körülvett várat, a külső sáncokat, kapurostélyokat, a csipkés oromzatot, a lőrésekkel ellátott erődítményeket, a tizenhárom bástyát és az öregtornyot, felkiáltott:

– Ó, ez aztán a vidám cimbora![13]

Így kapta nevét az építmény.

Mindenre felkészültek, hogy a katonai építőművészet e gigantikus mintaképét megvédjék: megrohanásra, frontális vagy bekerítő támadásra, körülzárásra, ostromlétrás rohamra, hosszú ostromra, mindenre, kivéve az árulást.

Alig hét esztendővel felépítése után az erőd Fülöp Ágost kezére jutott, ugyanakkor, amikor elfoglalta az angol uralkodó birtokában lévő normandiai hercegséget.

Azóta Château-Gaillard inkább börtön volt, mint hadszíntér. A mindenkori hatalom ide zárta ellenfeleit, akiknek szabadsága elviselhetetlenné vált az állam számára, de halála belső zavargásokat kelthetett, vagy más hatalmakkal való konfliktusokra vezethetett volna. Aki végigment e fellegvár felvonóhídján, annak kevés esélye maradt, hogy viszontlátja a világot.

A vár tetőzete alatt naphosszat károgtak a hollók, s éjszakánként az üvöltő farkasok egészen a falak tövéig merészkedtek.

1314 novemberében Château-Gaillard bástyái és íjászkatonákból álló őrsége csupán két asszonyt őrzött, egy huszonegy és egy tizennyolc éves nőt: Burgundi Margitot és Burgundi Blankát, Franciaország két hercegnőjét, Szép Fülöp menyeit, akiket örökös rabságra ítéltek férjükkel szemben elkövetett hűtlenség bűnéért.

A hónap utolsó napja volt, a hajnali szentmise ideje.

A várkápolna a kastély belső övezetében közvetlenül a sziklára támaszkodott. A sötét, hideg helyiség kopár falairól nedvesség szivárgott.

A kápolnában csak három ülőalkalmatosságot helyeztek el: kettőt balra a hercegasszonyok és egyet jobbra a várkapitány, Robert Bersumée számára.

A háttérben fegyveresek sorakoztak, éppoly unott és közömbös arccal, mintha csak a takarmányszállítás robotját végeznék. A csizmájukra tapadt hó megolvadt, és sárgás tócsákban gyűlt meg körülöttük.

A káplán még mindig nem kezdte el az ájtatosságot. Háttal az oltárnak, csorba körmű, gémberedett ujjait dörzsölgette. Szemmel láthatóan valamely váratlan esemény lendítette ki szokott jámbor rutinjából.

– Testvéreim – kezdte el végül –, a mai napon imáinkat forró buzgalommal és nagy ünnepélyességgel mondjuk el…

A közlendők fontossága zavarta: krákogott és tétovázott.

– Az Úristen magához szólította a mi nagyon szeretett Fülöp királyunk lelkét. Ez súlyos csapás az egész királyságra…

A két hercegnő egymás felé fordította barnásszürke, durva csuklyával keretezett arcát.

– Mindazok, akik igaztalanul ítélték meg és káromolták őt, most bánják meg tettüket szívük mélyéből – folytatta a káplán –, s azok, akik életében nehezteltek rá, most könyörögjenek számára irgalmat, minthogy arra minden halottnak – akár nagy ember, akár kis ember – egyaránt szüksége van a mi Urunk ítélőszéke előtt…

A két hercegnő térdre borult, s hogy örömét elrejtse, lehajtotta a fejét. Már nem érezték a hideget, nem érezték félelmüket, sem nyomorúságukat. Éltető remény hulláma öntötte el lelküket, s ha ekkor Istenhez fordultak, ezt azért tették, hogy köszönetet mondjanak, amiért megszabadította őket rettenetes apósuktól. Hét hónapja, amióta Château-Gaillard-ba zárták őket, ez volt az első jó hír, amelyet a külvilágból kaptak.

A kápolna mélyén álló fegyveresek suttogni, mozgolódni és csoszogni kezdtek.

– Vajon megadják-e fejenként az egy ezüst sout?

– Azért, mert meghalt a király?

– Úgy mondják, ilyenkor ez a szokás.

– De nem akkor, ha meghal. Talán ha majd az újat koronázzák.

– Aztán hogy fogják most nevezni a királyt?

– Indít-e háborút, hogy világot láthassunk?

A várkapitány hátrafordult, és durván rájuk mordult:

– Imádkozzatok!

A hír őt is új kérdések elé állította. Az idősebbik fogoly ugyanis a mai nappal királlyá lett herceg felesége volt. „Tehát most a francia királyné őrzője vagyok” – elmélkedett a kapitány.

Királyi személyek börtönőrének soha nem könnyű a helyzete. Robert Bersumée a két elítéltnek, aki április vége felé tövig borotvált hajjal, feketével bevont szekereken, száz íjász kíséretében érkezett, élete legrosszabb pillanatait köszönhette. Két ifjú asszony, túl fiatalok ahhoz, hogy az ember ne érezzen szánalmat irántuk… szépek, még formátlan darócruhájukban is túl szépek, hogy közelükben nap mint nap, hét hosszú hónapon át meg tudja őrizni nyugalmát az ember… Ha netán elcsábítanák a helyőrség egyik katonáját, ha megszöknének, esetleg az egyik felakasztaná magát, vagy halálos betegségbe esne, vagy még inkább, ha egy napon fordulna a szerencséjük – mindenképpen Bersumée lenne a hibás, vagy mert nagyon elnéző, vagy mert nagyon szigorú volt irántuk: ám e lehetőségek egyike sem szolgálja előmenetele ügyét. Márpedig foglyaihoz hasonlóan neki sem volt kedve egész életét e szelektől korbácsolt, ködöktől övezett fellegvárban tölteni, itt a Szajna völgye felett, ahol már jó ideje nem dúlt háború, mindössze százötven katonával, holott a vár kétezer ember számára épült.

A mise tovább folyt, de senki nem gondolt se Istenre, se a királyra. Mindenki csak saját magával volt elfoglalva.

– Requiem aeternam dona ei Domine… – zendített rá a káplán.

E káplán kegyvesztett dominikánus volt, akit egy kedvezőtlen sorsfordulat, továbbá a borocska túlzott szeretete juttatott oda, hogy egy börtön papi teendőit végezze. Éneklés közben azon töprengett, hogy nem jelent-e életében némi fordulatot az uralomváltozás. Elhatározta, egy hétig nem iszik, hogy ügyének megnyerje a gondviselést, és felkészüljön egy esetleges kedvező esemény fogadására.

– Et lux perpetua luceat ei… – zengett a kapitány válasza.

S ugyanakkor az járt a fejében: „Nem vethetnek a szememre semmit. Csak a kapott parancsokat hajtottam végre, ennyi az egész, de soha nem kegyetlenkedtem.”

– Requiem aeternam… – ismételte a káplán.

– Hát még egy hordó borocskát sem osztanak szét közöttünk? – suttogta Gros-Guillaume, az egyik katona, Lalaine altisztnek.

Ami a két foglyot illeti, ők csak ajkukat mozgatták, de hangot adni nem mertek, mert túl hangosan és túl vidáman énekeltek volna.

Bizonyos, hogy Franciaország templomaiban ezen a napon sokan siratták Fülöp királyt, vagy legalábbis úgy tettek, mintha siratnák. Meghatottságuk azonban csak az önmaguk iránt érzett szánakozás egyik megnyilvánulási formája volt. Szemüket törülgették, szipogtak, bólogattak, hiszen Szép Fülöp halálával együtt a saját életük egy szakasza, az ő koronája árnyékában töltött hosszú évek sora is lezárult, csaknem egy harmad évszázad, amelyet az ő neve fog jelölni. Ezek az emberek ifjúságukra gondoltak, tudatára ébredtek öregedésüknek, s a jövő hirtelen bizonytalannak tűnt előttük. Egy király mások számára még halála órájában is az élet kifejezője és jelképe marad.

A mise véget ért. Burgundi Margit, amikor kifelé menet elhaladt a várkapitány előtt, odaszólt neki:

– Uram, szólni kívánok kegyelmeddel, fontos és kegyelmedre tartozó dolgokról.

Bersumée, valahányszor Burgundi Margit beszéd közben a szeme közé nézett, mindig zavarban volt.

– Amint végeztem az őrség ellenőrzésével, azonnal jövök, asszonyom, és meghallgatom mondanivalóját – felelte.

A foglyokat Lalaine altiszttel kísértette vissza, akit halk hangon figyelmeztetett, hogy kettőzött figyelemmel és óvatossággal bánjon velük.

A két asszony börtönéül kijelölt toronyban három, egymás fölött elhelyezkedő emeleten egy-egy nagy, kerek, egyforma méretű szoba volt, s ezeket egy falba vájt csigalépcső kötötte össze. A boltíves szobák mindegyikében kürtős kandalló állt. A földszinti helyiségben éjjel-nappal őrök váltották egymást. Margit az első, Blanka a második emeleten lakott. Éjszakára a két hercegasszonyt lelakatolt, vastag ajtók választották el egymástól, de napközben szabadon érintkezhettek.

Amikor az altiszt visszakísérte őket és távozott, a hercegasszonyok megvárták, amíg a lépcső alján megcsikordulnak a sarokvasak és reteszek, aztán összenéztek, és egymáshoz szaladtak.

– Meghalt, meghalt! – kiáltozták.

Összeölelkeztek, táncoltak, egyszerre sírtak és nevettek, miközben fáradhatatlanul ismételgették:

– Meghalt!

Fejükről letépték a vászoncsuklyát, s előtűnt kurta, héthónapos hajuk.

– Tükör! Először is egy tükröt akarok! – kiáltotta Blanka, mintha máris küszöbön állna szabadulása, s nem volna egyéb gondja, mint a külseje.

Margit fejét dús, göndör, fekete fürtök borították. Blanka haja egyenetlenül nőtt, merev, halvány csutakokban, akár a szalma. A két asszony ösztönösen végigsimította csupasz nyakát.

– Gondolod, hogy ismét csinos lehetek? – kérdezte Blanka.

– Mennyire megöregedhettem, ha ilyesmit kérdezel tőlem! – felelte Margit.

Mert amit e két hercegnő tavasz óta elszenvedett: a maubuissoni dráma, a király ítélete, szeretőik szemük láttára elszenvedett szörnyű kínhalála a pontoise-i főtéren, a tömeg ocsmány üvöltözése, aztán az erődben töltött fél esztendő, a kőfalakat átforrósító nyár fullasztó hősége, az ősz jöttével beköszöntő dermesztő hideg, a tetőgerendák között szüntelenül vijjogó szél, az ételként elébük tálalt fekete hajdinakása, a lószőrhöz hasonlóan érdes darócing, amelyet csak kéthavonként válthattak, a véget nem érő napok a lőrésnyi keskeny nyílás előtt, ahol bárhogy is forgatták fejüket, csak az éppen őrségen lévő, fel-alá sétáló katona sisakját láthatták – mindez igen megváltoztatta Margit jellemét, s az asszony tudta, érezte, hogy e változás nyomai arcán is fellelhetők.

Blanka tizennyolc évével és furcsa könnyedségével, amely egy pillanat leforgása alatt a kétségbeeséstől az esztelen reménykedésig lendítette, Blanka, aki azonnal abbahagyta a sírást, ha a falakon kívül egy madárka dalolt, és elragadtatva kiáltott fel: „Hallod, Margit? Egy madár!”, Blanka, aki hitt a jelekben, a legapróbb jelben is, aki szüntelenül ábrándokat szőtt, mint ahogy más asszony a vásznát szövi, Blanka, ha egyszer kiszabadul börtönéből, talán újra vissza fogja nyerni hajdani arcszínét, régi tekintetét és szívét. Margit soha.

Amióta bebörtönözték, egyetlen könnyet sem ejtett. A lelkiismeret-furdalásnak egy szava sem hagyta el ajkát. A káplán, aki hetenként gyóntatta, elborzadt e lélek megátalkodottságán.

Margit egy pillanatra sem ismerte el, hogy ő a felelős saját szerencsétlenségéért. Nem látta be, hogy ha Szent Lajos unokája, Burgundia hercegének leánya, Navarra királynéja és Franciaország leendő királynéja szeretője lesz egy fegyvernöknek, ez veszedelmes és megrovást érdemlő játék, amely a játékos becsületébe és szabadságába kerülhet. Ő úgy érezte, csak igazságot szolgáltatott önmagának, mert olyan férfihoz adták nőül, akit nem szeretett.

Nem tett szemrehányást magának, hogy játszott: gyűlölte ellenfeleit, és felesleges haragját csupán ellenük fordította; angliai sógornője ellen, aki leleplezte, saját burgundi családja ellen, mert nem védte meg, a királyság és törvényei ellen, az egyház és parancsolatai ellen. És amikor szabadságról álmodozott, bosszúról álmodozott.

Blanka átölelte a nyakát:

– Bizonyos vagyok benne, kedvesem, hogy balsorsunk véget ért.

– Véget fog érni – felelt Margit –, ha ügyesen és késedelem nélkül cselekszünk.

Mise alatt ködös terv fogamzott meg agyában, amelyről azonban nem tudta, hová fog vezetni. De a helyzetet mindenképp a maga javára akarta fordítani.

– Engedd, hogy én beszéljek ezzel a melák Bersumée-vel, akinek fejét inkább látnám egy lándzsa hegyén, semmint a vállán – tette hozzá.

Valamivel később a két asszony meghallotta az ajtóreteszek zörgését. Fejükre illesztették csuklyájukat. Blanka a keskeny ablakmélyedésbe húzódott, Margit pedig helyet foglalt az egyetlen, rendelkezésére álló háromlábú zsámolyon. A várkapitány belépett.

– Itt vagyok, asszonyom, amint azt kérte – mondta.

Margit néhány pillanatig várt: tetőtől talpig végigmérte a férfit.

– Tudatában van annak, Bersumée uram, hogy mától kezdve kit őriz e falak között? – kérdezte.

Bersumée úgy forgatta szemét, mintha valamit keresne maga körül.

– Tudom, asszonyom, tudom – felelte –, s mióta a Criqueboeuf és a Rouen felé nyargaló lovasfutár ma reggel felriasztott, nem is tudok egyébre gondolni.

– Hét hónapja tartanak itt bezárva: nincs fehérneműm, nincs bútorom, nincs ágyneműm; ugyanazt a kását eszem, amit a kegyelmed katonái, s naponta csupán egy óra hosszat ég tűz a kandallóban.

– Nogaret úr parancsát teljesítettem, asszonyom – felelte Bersumée.

– Guillaume de Nogaret meghalt.

– Ő a király rendelkezéseit továbbította nekem.

– Fülöp király meghalt.

Bersumée kitalálta Margit szándékát.

– De Marigny őkegyelmessége még él – mondotta –, s ő irányítja az igazságszolgáltatást meg a börtönöket, asszonyom, aminthogy a királyságban mindent ő irányít, s én mindenben tőle függök.

– A ma reggeli lovas tehát nem hozott kegyelmednek új utasításokat?

– Nem, asszonyom.

– Hamarosan újakat fog kapni.

– Várom őket, asszonyom.

Robert Bersumée harmincöt éves volt, de idősebbnek látszott. Olyan gondterhelt és zsémbes arcot vágott, mint általában azok a katonák, akik e kezdetben csak magukra erőszakolt arckifejezést már úgy megszokták, mintha sajátjuk lenne. Az erődben, rendes szolgálata idején, farkasprém süveget és zsírtól megfeketedett, kissé bő, ócska páncélinget viselt, amely lötyögött a derekán. Szemöldöke összeért az orra felett.

Margit, fogságának kezdetén, csaknem nyíltan felkínálkozott neki, abban a reményben, hogy szövetségest szerez személyében. A kapitány azonban kitért minden közeledés elől, nem annyira erényességből, mint inkább óvatosságból. Ám az asszony által rákényszerített kényelmetlen szerep miatt neheztelt Margitra. Ma pedig azon törte a fejét, hogy eddig tanúsított bölcs magatartása vajon mit eredményez majd számára a jövőben: kegyeket-e avagy megtorlást.

– Számomra sem volt élvezet, asszonyom, hogy ilyen bánásmódot kellett alkalmaznom hölgyekkel… s ily magas rangú hölgyekkel szemben.

– Elhiszem, uram, elhiszem – felelt Margit. – Látszik, hogy kegyelmed lovag, s a kapott parancsok nyilván mélységes visszatetszést keltettek kegyelmedben.

A várkapitány a nép gyermeke volt, tehát némi gyönyörűségére szolgált, hogy lovagnak tekintik.

– Csakhogy, uram – folytatta a fogoly –, már elegem van a farágásból, hogy fehéren tartsam fogaimat, és unom, hogy a levesemből kivett szalonnával kenegessem a kezem, nehogy kicserepesedjen a hidegtől.

– Megértem, asszonyom, megértem.

– Hálás lennék, uram, ha mától kezdve megkímélne a fagytól, a férgektől és az éhségtől.

Bersumée lehajtotta fejét:

– Nincs rá parancsom, asszonyom.

– Én csak azért vagyok itt, mert Fülöp király gyűlölt. Halála mindent meg fog változtatni – jelentette ki magabiztosan Margit. – S kegyelmed mégis meg akarja várni, amíg parancsot kap, hogy megnyissa előttem az ajtókat, s csak akkor tanúsít némi kíméletet Franciaország királynéja iránt? Nem gondolja, hogy ezzel ostobán eljátszaná a szerencséjét?

A katonák gyakran határozatlan jellemek. Ezért oly fogékonyak az engedelmeskedésre, s emiatt veszítenek el oly sok csatát. Bersumée, habár katonáit gyakran szidalmazta, és könnyen járt a keze, váratlan helyzetekben nem nagy kezdeményező képességről tett tanúbizonyságot.

Vajon mekkora kockázatot vállalhat egy asszony neheztelése és Marigny őkegyelmessége haragja közül, akik közül az asszony azt állítja, hogy holnaptól kezdve lesz, Marigny viszont ma mindenható?

– Azt is szeretném, ha Blanka úrasszony meg én egy-két órára elhagyhatnánk e falakat – folytatta Margit –, ha úgy tetszik, akár kapitány uram kíséretében, hogy a várfalakon és kegyelmed katonáinak lándzsáján kívül egyebet is láthassunk.

Margit túl gyorsan és túl messzire ment. Bersumée megszimatolta a cselt. Foglyai nyilván alkalmat keresnek, hogy érintkezésbe lépjenek a külvilággal, vagy talán meg is szökjenek a keze alól. Tehát nem olyan bizonyosak abban, hogy visszatérhetnek az udvarhoz.

– Minthogy asszonyom királyné, meg fogja érteni, hogy hűséges maradok a királyság szolgálatában – mondta végül –, s hogy nem szeghetem meg a számomra előírt szabályokat.

S hogy a további vitát elkerülje, kiment a szobából.

– Ez egy kutya – kiáltott fel Margit, miután Bersumée eltűnt –, egy közönséges házőrző kutya, amely csak ugatni és harapni tud!

Ezt a lépést elhibázta, s most magából kikelve járkált ide-oda a kerek szobában.

De Bersumée sem volt elégedettebb. „Ha az ember egy királyné börtönőre, mindenre el lehet készülve” – gondolta. Márpedig ez a „minden” a hivatásos katona szemében nem más, mint az ellenőrzés.