Bármily nagy lármával is távozik az ellenzék egy politikai gyűlésről, ez nem gátolja meg abban, hogy ne ebédeljen együtt ellenfeleivel, közös asztalnál.

A burgundi herceg, miután illő módon felkérték rá, délelőtti kirohanása ellenére is részt vett a családi lakomán, amelyet Poitiers grófja ezen a napon a vincennes-i udvarházban rendezett.

A franciaországi dinasztia – beleértve az atyafiságot és a magas méltóságokat – száznál több személyből állt, és ezek mind Vincennes-be tódultak, hogy délután öt óra tájt, két vecsernye között, körülüljék a kecskelábakra fektetett, fehér abrosszal leterített hosszú asztalokat.

A burgundi herceg jelenléte még feltűnőbbé tette Robert d’Artois távolmaradását.

– Fiam a palotából kijövet rosszul lett, annyira zavarba esett az ott hallottaktól – mentegetőzött Blanche de Bretagne úrasszony.

– Rosszul lett? – kérdezte Poitiers-i Fülöp. – Remélem, nem sérült meg, hogy olyan magasról esett le.

Azon viszont senki nem csodálkozott, hogy Clermont grófja nincs jelen; őt a hűségeskü után sietve hazavitték. Mindenki gratulált Louis de Bourbonnak, mert apja magatartása mélységesen megindította a gyülekezetet, és sajnálkoztak, hogy betegsége – habár fegyver okozta nemes betegség – megakadályozza gyakoribb részvételét a királyság ügyeiben.

Az étkezés viszonylag jó hangulatban kezdődött. A hadparancsnok meg a burgundi herceg meglehetősen távol ült egymástól, és így a köztük lappangó szikra nem lobbanhatott lángra. Valois hevesen szónokolt a saját érdekében.

Ezen a lakomán azonban a legmeglepőbb a sok gyermek volt. Eudes burgundi herceg csak azzal a feltétellel jött el, ha a kis Navarrai Johannát is magával hozhatja, hogy így orvosolja a gyűlésen elhangzott, személyét érintő sértést. Ezért aztán Poitiers grófja is ragaszkodott három leánya jelenlétéhez, s mert ők ott voltak, Valois grófja elhozta legifjabb sarjait, Évreux grófja még babával játszadozó fiát meg leányát, a vienne-i dauphin az örökösét, a kis Guigues-t, a régens harmadik leányának jegyesét, Louis de Bourbon épp hogy tipegő kicsi gyermekeit… Alig lehetett eligazodni a keresztnevek között; hemzsegtek a Blankák és az Izabellák, a Károlyok meg a Fülöpök, és ha valaki „Johannát” kiáltott, hat gyermek is odafordult.

E kis rokonok mindegyikére az a sors várt, hogy majd egymás között kötnek házasságot, ezzel szolgálva szüleik politikai elképzeléseit, akik annak idején maguk is így, a legszűkebb vérrokonságban házasodtak. Ugyan hány díszpenzációt kell majd kérni a pápától, hogy a földi érdekeket egyeztetni lehessen a vallási előírásokkal? És mennyi sántára meg őrültre lehet számítani a jövőben! Ádám és Capet leszármazottai között csak annyi volt a különbség, hogy az utóbbiak eddig még kerülték a testvérházasságok révén való szaporodást.

A kis dauphin és menyasszonya, Poitiers-i Izabella – akit hamarosan Franciaországi Izabellának fognak nevezni – a legelragadóbb egyetértésben ült egymás mellett. Közös tálból ettek; a kis dauphin az angolnapörkölt legízletesebb falatjait válogatta ki a mártásból leendő hitvese számára, és arcát összemaszatolva, erőszakkal tömte a szájába. A többi gyermek roppantul irigykedett, hogy máris házaspárnak tekintik őket, és hogy nemsokára saját kis udvartartásuk lesz a régensi rezidenciában, saját lovászokkal, kísérő inasokkal és komornákkal.

Navarrai Johanna egy falatot sem evett. Utasításra jelent meg ezen a lakomán, és mert a gyermekek azonnal kitalálják szüleik érzelmeit, sőt el is túlozzák annak megnyilvánulásait, minden kis rokona elfordult a szerencsétlen árvától. Az ötesztendős Johanna a legkisebbek közé tartozott. Szőke haja kivételével sokban hasonlított anyjára, főleg domború homloka és magasan fekvő arccsontja miatt. Magányos gyermek lévén, nem tudott játszani. A Nesle-palota hatalmas, kihalt termeiben cselédek között élt, soha nem látott ennyi embert egy tömegben, nem hallott ekkora hangzavart és edénycsörömpölést, és most csodálkozással vegyes riadtsággal nézte az ételek bőségét, a megrakott tálakat, amelyek folyamatosan áradtak a nagyevőktől körülült asztalokra. Érezte, hogy nem szeretik; ha kérdezett valamit, senki nem válaszolt. Ötéves kora ellenére már eléggé okos volt, hogy megértse: „Apám király, anyám királyné volt, ők meghaltak, és velem többé senki nem beszél.” Ezt a vincennes-i ebédet nyilván soha nem fogja elfeledni. Ahogy a beszélgetés egyre harsogóbbá és a nevetés egyre gyakoribbá vált, úgy lett egyre nyomasztóbb a kis Johanna szorongása az óriások e lakomáján. Louis d’Évreux, habár távol ült tőle, észrevette, hogy a kislány közel áll a síráshoz, s odaszólt fiának:

– Philippe, törődj kissé unokahúgoddal, Johannával.

A gyermek Philippe ekkor utánozni akarta a kis dauphint, és egy darabka narancsmártásos tokhalat gyömöszölt szomszédja szájába. Johanna megvetően köpte az ételt az abroszra.

Közben a pohárnokok szorgalmasan töltögették a kupákat. Előrelátható volt, hogy a brokátba öltözött gyermekhad előbb-utóbb rosszul lesz, ezért a hatodik fogás előtt kiküldték őket az udvarra játszani. Így a királyi gyermekekkel is az történt, ami ünnepi lakomák alkalmával a világ minden gyermekével előfordul: megvonták tőlük kedvenc ételeiket, a süteményeket, a tortákat és egyéb csemegéket.

Amint az ebéd véget ért, Poitiers-i Fülöp karon fogta a burgundi herceget, és felszólította, hogy vonuljanak félre beszélgetni.

– Menjünk kissé távolabb csemegézni, rokon. Tartson velünk kegyelmed is, bátyám – intett Fülöp Louis d’Évreuxnek.

Guillaume de Mellót, a burgundi herceg tanácsosát is odahívta, hogy mindkét fél egyenlő arányban legyen képviselve. A három férfit egy mellékterembe vezette, ahol cukrozott bort és mézeskalácsot szolgáltak fel, mialatt Fülöp magyarázni kezdte, hogy mennyire szeretne barátságos megegyezésre jutni rokonával, és hogy a régensség szabályzata milyen előnyökkel jár.

– Tudom, hogy jelenleg mennyire forrók a fejek – mondta –, ezért akartam elhalasztani a végső döntést Johanna nagykorúságáig. Ez tíz esztendőt jelent, és kegyelmetek éppúgy tudják, mint én, hogy tíz év alatt alaposan megváltoznak a vélemények, már csak azért is, mert akik most a leghevesebben ágálnak, addig meg is halhatnak. Azt hittem, hogy ezzel kegyelmednek teszek szolgálatot, rokonom, de attól tartok, hogy félreértette szándékomat. Mivel Valois és kegyelmed most nem tud megegyezésre jutni, egyezzenek meg velem – külön.

A burgundi herceg továbbra is duzzogott. Nem tartozott az eszes emberek közé; mindig rettegett, hogy be akarják csapni, ami elég gyakran meg is történt: Ágnes hercegasszony, akit az anyai szeretet nem vakított el, indulása előtt erélyesen kioktatta:

– Ügyelj, nehogy rászedjenek. Előbb gondolkozz, aztán beszélj. Ha pedig nem jut eszedbe semmi, inkább hallgass, és a beszédet hagyd a csiszoltabb elméjű Mello úrra.

A huszonkét éves burgundi herceg, a hercegi méltóság birtokosa és gyakorlója, még mindig tartott az anyjától, és reszketett, ha viselkedéséről számot kellett adnia. Nem mert nyíltan válaszolni Fülöp kezdeményezésére.

– Anyám egy levelet intézett kegyelmedhez, rokonom, amelyben megírta… mit is írt a levélben, Mello uram?

– Ágnes úrasszony kérte, hogy Navarrai Johanna úrnőt bízzák az ő kezére, és csodálkozik, hogy nagyuram még nem válaszolt e levélre.

– Hogyan is tehettem volna, rokonom? – kérdezte Fülöp, még mindig Eudes-höz intézve a szót, mintha Mello csupán tolmács lenne közöttük. – Az ilyen döntés joga a régenst illeti. Csak ma nyílt lehetőségem, hogy érdemben foglalkozzam a kéréssel. És ugyan mi bizonyítja, hogy visszautasításra gondolok? Az az érzésem, hogy kegyelmed most magával fogja vinni unokahúgát.

A herceg meglepődött, hogy ily gyenge ellenállásra talált, és amikor Mellóra nézett, az arcára volt írva: „De hiszen ezzel az emberrel meg lehet egyezni!”

– Természetesen azzal a feltétellel, rokonom – folytatta Poitiers grófja –, hogy unokahúga a beleegyezésem nélkül nem mehet férjhez. Ez magától értetődő kívánság: az ügy közelről érinti a koronát, tehát tekintetbe kell vennie a véleményemet, amikor férjet választ egy leánynak, aki egy napon Franciaország királynője lehet.

A mondat második fele feledtette az elsőt. Eudes valóban elhitte, hogy Fülöp hajlandó megkoronáztatni Johannát, ha Klemencia királynénak nem fia születik.

– Persze, persze, rokonom – mondotta –, ebben teljesen egyetértünk.

– Akkor többé semmi nem választ el bennünket, és aláírhatjuk megállapodásunkat.

Minden további nélkül hívatta Miles de Noyers-t, aki legjobban értett az ilyenfajta szerződések megfogalmazásához.

Lenne szíves, uram, pergamenra vetni számunkra a következőket: „Mi, Fülöp, pair és Poitiers grófja, Isten kegyelméből a két királyság régense, valamint hőn szeretett rokonunk, a kiváló és hatalmas nagyúr, IV. Eudes, pair és Burgundia hercege, a szent Evangéliumra esküszünk, hogy jól és hűséges barátsággal szolgáljuk egymást…” Nos, nagyjából ezeket szeretném kifejezésre juttatni, Noyers uram… „Ezen esküvel fogadott barátság alapján úgy határoztunk, hogy Navarrai Johanna úrnőt…”

Guillaume de Mello megrántotta a herceg köntösének ujját. Csak egyetlen szót súgott ura fülébe, de a herceg ebből is megértette, hogy most éppen kijátszására készülnek.

– De rokonom – kiáltotta –, anyám nem hatalmazott fel, hogy kegyelmedet régensként elismerjem!

Így hát ismét zsákutcába jutottak. Fülöp csak akkor volt hajlandó átengedni a gyermeket, ha a herceg elfogadja a régensség általa kívánt rendezését. Különböző biztosítékokat ajánlott fel. De a másik makacskodott: a koronához való jogok határozott ígéretét követelte.

„Ha nem volna itt ez az agyafúrt Mello – gondolta Poitiers grófja –, Eudes már megadta volna magát.” Fáradtságot mímelve, kinyújtotta hosszú lábszárát, két lábfejét összekulcsolta, és állát dörzsölgetve hallgatott.

Louis d’Évreux némán figyelte unokaöccsét, és azon tanakodott, hogyan fogja megoldani Fülöp ezt az ügyet. „Szinte már látom, hogy Dijon mellett villognak a lándzsák” – gondolta ez a bölcs férfiú. Kis híja, hogy közbe nem avatkozott: „Nos, adjuk meg neki a koronához való jogokat”, amikor Fülöp hirtelen a burgundihoz fordult:

– Mondja csak, kedves rokonom, kegyelmed nem óhajt házasodni?

A herceg tágra nyílt szemmel meredt rá, s mert meglehetősen lomha észjárású volt, először azt hitte, hogy Fülöp Navarrai Johannát szánja jegyeséül.

– Minthogy az imént örök barátságot fogadtunk – folytatta Fülöp, mintha csak néhány sor hiányzott volna az egyezményből –, és ezért, kedves rokonom, kegyelmed értékes támaszt jelent számomra, a magam részéről ezt szeretném meghálálni, és megkettőzni a szeretet e kötelékét egy szűkebb rokoni kapcsolat által. Hajlandó lenne-e nőül venni legidősebb leányomat, Johannát?

IV. Eudes előbb Mellóra nézett, aztán Louis d’Évreux-re, végül Miles de Noyers-ra, aki írónádját a levegőben tartva várakozott.

– Hány éves a leánya, rokonom? – kérdezte a herceg.

– Nyolcesztendős, rokonom – felelte Fülöp, majd némi szünet után hozzáfűzte: – És előreláthatóan birtokosa a burgundi grófságnak, amely anyai részről tulajdonunk.

Eudes felkapta a fejét, mint a ló, ha zabot érez. A két Burgundiának – a hercegségnek meg a grófságnak – egyesítése Capet Hugó unokája, I. Róbert óta minden herceg vágyálma volt. A dole-i és a dijoni udvar összevonása, az Auxerre-tól Pontarlier-ig és Mácontól Besarmnig terjedő területek egyesítése – fél lábbal Franciaországban, fél lábbal a szent római császárságban, ugyanis a grófság választófejedelemség volt –, mindez a kápráztató délibáb váratlanul valóra válna? Íme, megnyílik a császársághoz vezető út, aztán a Karolingok ősi tekintélye…

Louis d’Évreux nem tudta leplezni unoköccse vakmerősége láttán érzett csodálatát; ugyancsak nagy tétet dobott be egy látszólag vesztésre álló játszmába. De közelebbről megvizsgálva, Fülöp okoskodását könnyűszerrel meg lehetett érteni: végül is, amit felajánlott, az Mahaut birtoka volt. Mahaut azért kapta Artois-t – Robert hátrányára –, hogy átengedje a grófságot, amelyet aztán felesége hozományaként csúsztattak oda Fülöpnek, hogy esélyei lehessenek, ha császárt választanak. Most azonban Fülöp már a francia korona felé sandított, vagy legalábbis tízesztendei régensség várt rá, így hát kevésbé érdekelte a grófság, feltéve, ha az csupán egy vazallusa kezére jut, ami ebben az esetben így is lett volna.

– Láthatnám kegyelmed leányát? – kérdezte azonnal Eudes, és eszébe sem jutott, hogy előbb anyját értesítse a történtekről.

– Az imént, az étkezésnél láthatta, rokonom.

– Persze, de akkor rosszul láttam… akarom mondani, nem olyan szemmel néztem.

Elküldtek hát Poitiers grófjának legidősebb leányáért, aki fogócskát játszott a többi gyermekkel.*

– Mit akarnak tőlem? Hagyjanak szórakozni – nyűgösködött a kislány, aki az istállók mellett az ifjú dauphint kergette.

– Apjaura hívatja – mondták neki.

A kislány nem sietett: előbb beérte és hátba vágta a kis Guigues-et. „Te vagy a fogó!” – kiáltotta, aztán duzzogva, elégedetlenül követte a kamarást, aki kézen fogta.

Még kifulladtan, nedves arccal, szemébe hulló kócos hajjal, porral lepett brokátruhában állt meg nála tizennégy évvel idősebb Eudes rokona előtt. Se nem csúnya, se nem szép, még soványka kislány volt, és egyáltalán nem sejtette, hogy sorsa ebben a pillanatban összefonódott Franciaország sorsával… Vannak gyermekek, akiken már korán meglátszik, milyen felnőtté válnak majdan, de rajta semmi nem látszott, hacsaknem a dicsfénnyel övezett burgundi grófság.

Szép dolog egy tartomány, de azért az sem mindegy, hogy nyomorék-e a feleség vagy sem. „Ha egyenes a lába, akkor vállalom” – gondolta a herceg. Neki aztán valóban minden oka megvolt, hogy óvakodjék az ilyen meglepetésektől, hiszen második nővérének, Margit húgának, akit Philippe de Valois-hoz adtak nőül, a két lába bizony nem egyforma hosszú volt.* A Valois-k Burgundia iránt megnyilvánuló jelenlegi ellenséges érzelmeiben erősen közrejátszott ez a sántaság, amelyről annak idején a házassági szerződés nem tett említést. A herceg tehát azt kérte – és ez látszólag senkit nem lepett meg –, hogy emeljék fel a kislány szoknyáját, mert így akarta megállapítani, milyen a lábszára. A kicsike sovány combját és vékony lábszárát apjától örökölte. De egyenes csontjai voltak.

– Igaza van, rokonom – szólalt meg a herceg. – Ez jó módja lenne barátságunk megpecsételésének.

– No, látja! – mondta Poitiers. – Hát nem többet ér ez a pörlekedésnél? Mától kezdve vőmnek fogom szólítani.

Kitárta karját; a vő meg az após között alig harminc hónapnyi volt a korkülönbség.

– Jöjjön, leányom, és csókolja meg a jegyesét – szólt Fülöp a leánykára.

– Ő hát a jegyesem? – kiáltotta a kicsike.

Büszkén kihúzta magát.

– Magasabb a kis dauphinnál! – tette hozzá.

„Milyen helyesen cselekedtem a múlt hónapban – gondolta Fülöp –, amikor csak a harmadik leányomat adtam a dauphinnak, és megtartottam azt, aki a grófsággal rendelkezhet!”

A burgundi hercegnek fel kellett emelnie leendő hitvesét, aki egy nedves, nagy puszit nyomott az arcára, aztán, alighogy ismét földet ért, máris szaladt az udvar felé, hogy eldicsekedjen a többieknek:

– Menyasszony vagyok!

A játék félbeszakadt.

– És az én vőlegényem nem olyan kicsi, mint a tiéd – fordult a húgához, a kis dauphinra mutatva. – Az enyém olyan magas, mint apánk.

Aztán a kissé távolabb álló, duzzogó Navarrai Johannára pillantva, megjegyezte:

– Most a nagynénéd leszek.

– Miért a nagynéném? – kérdezte az árva.

– Mert Eudes nagybátyádhoz megyek feleségül.

Valois grófjának egyik kislánya, aki már megtanulta, hogy minden pletykát továbbadjon, besietett a kastélyba, ahol apja Blanche de Bretagne-nyal és néhány vele egyetértő nagyúrral szőtte fondorlatait. Amikor a kislány a hallottakat elismételte apjának, Charles felugrott, hátralökte székét, és öklelésre készen száguldott a szoba felé, ahol a régens tartózkodott.

– Ó, kedves bátyám, éppen jókor érkezett! – kiáltotta Poitiers-i Fülöp. – Már hívatni akartam, hogy tanúja legyen egyezségünknek.

Ezzel átnyújtotta az írást, amelynek fogalmazványát Miles de Noyers épp akkor fejezte be.

„… és jó burgundi rokonunkkal kötött megállapodásainkat itt valamennyi rokonunkkal egyetemben aláírjuk, bizonyítékául, hogy mindenben egyetértünk.”

Ez a hét bizony sanyarúnak bizonyult Konstantinápoly excsászára számára. Szót kellett fogadnia. Utána Louis d’Évreux, Mahaut d’Artois, a vienne-i dauphin, Savoyai Amadé, Marche-i Károly, Louis de Bourbon, Blanche de Bretagne, Guy de Saint-Pol, Henry de Sully, Guillaume d’Harcourt, Anseau de Joinville és a hadak főparancsnoka, Gaucher de Châtillon tette kézjegyét a megállapodás alá.

Július kései alkonya borult Vincennes-re. A földet meg a fákat még átitatta a nappali hőség. A vendégek zöme már eltávozott.

A régens rövid sétát tett a tölgyfák alatt, legodaadóbb hívei társaságában, akik Lyon óta mellette álltak, és biztosították győzelmét. Kissé eltréfálkoztak Szent Lajos fáján, amelyet mind ez ideig nem sikerült megtalálni, aztán a régens váratlanul megszólalt:

– Nagyuraim, derűs öröm költözött szívembe: derék hitvesem a mai napon fiúgyermeknek adott életet.

Mélyet lélegzett, boldogan, élvezettel, mintha a francia királyság levegője már valóban az ő tulajdona volna.

Letelepedett a mohaszőnyegre. Hátát egy fa törzsének vetve, a lombokon át nézegette a még rózsaszínű égboltot, amikor Châtillon hadparancsnok nagy léptekkel közeledett.

– Rossz hírt hozok nagyuramnak – jelentette.

– Máris? – kérdezte a régens.

– Nagyuram Robert rokona az imént elindult Artois-ba.