A keskeny ablakot szélroham rázta, és Burgundi Margit hátrahőkölt, mintha valaki az ég messzeségéből meg akarná ütni.

A normand táj felett bizonytalanul pirkadt a hajnal. Az első őrség ideje volt a Château-Gaillard falain. A nyugatról érkező vihar hatalmas fellegeket hajtott, s azok sötét méhükben valóságos vízhegyeket cipeltek. A Szajna partján a nyárfák meghajtották lombtalan gerincüket.

Lalaine altiszt kireteszelte a csigalépcsőt elzáró ajtókat, amelyek a két hercegasszonyt elválasztották egymástól. Gros-Guillaume íjász letette a gőzölgő kásával telt két fatálkát Margit szobájában, majd szó nélkül, csoszogva távozott.

– Blanka! – szólította sógornőjét Margit, és a lépcsőfordulóhoz ment.

Nem kapott választ.

– Blanka! – ismételte meg hangosabban.

A kiáltást követő csend aggodalommal töltötte el. Végül meghallotta a facipők bizonytalan koppanását a lépcsőn. Blanka támolyogva, ziláltan jelent meg, s a szobában terjengő szürke fényben világos szemének nyugtalanítóan távoli s egyben makacs kifejezése volt.

– Aludtál egy keveset? – kérdezte Margit.

Blanka szótlanul ment a zsámolyra állított vizeskorsóhoz, letérdelt, és szája felé döntve az edényt, nagy kortyokban ivott. Egy idő óta ilyen különös pózokkal helyettesítette az élet mindennapos mozdulatait.

Bersumée bútoraiból már egy sem maradt a szobában. Az erőd kapitánya három hónappal ezelőtt elvitette őket, közvetlenül Alain de Pareilles meglehetősen goromba látogatása után, aki emlékezetébe idézte Marigny utasításait. Eltűntek a d’Artois őkegyelmessége tiszteletére hozott ládák és székek, eltűnt az asztal, ahol a fogoly királyné unokafivérével szemben ülve étkezett. A helyőrség részére készült néhány kezdetleges bútordarab meglehetősen szegényesen hatott a kerek börtönben. Az ágyon szárított babhüvellyel töltött zsák hevert. De mert Pareilles úr azt mondta, hogy Marigny számára fontos Margit úrasszony egészsége, Bersumée ügyelt, hogy a fogolynak elegendő takarója legyen. Ágyneműt viszont egyszer sem váltottak, s csak akkor gyújtottak tüzet, ha fagyott.

A két asszony letelepedett az ágy szélére, és térdére tette a fatálat.

Blanka közvetlenül a tálból lefetyelte a hajdinakását, nem használt kanalat. Margit nem evett. Két keze között szorongatva a faedényt, melengette az ujjait. Ez volt a nap kellemes perceinek egyike, az utolsó érzéki öröm, amely megmaradt számára. Behunyta szemét, s csupán a sanyarú élvezetre figyelt, hogy tenyere egy kevéske meleget érezhet.

Blanka hirtelen felugrott, és a tálkát a szoba túlsó felébe hajította. A kása kiömlött a földre, ahol egy hétig fog savanyodni.

– Mi van veled? – kérdezte Margit.

– Meg akarok halni, meg akarom ölni magam! – üvöltött Blanka. – Levetem magam a lépcső tetejéről!… Te pedig egyedül maradsz… egyedül!

Margit sóhajtva merítette kanalát a kásába.

– Soha nem kerülünk ki innen – folytatta Blanka. – S mindez miattad van, mert nem akartad megírni a levelet, amelyet Robert kért tőled. Te vagy az oka, mindennek te vagy az oka! Ha itt maradunk, az nem élet! De én meghalok! És te egyedül maradsz!

A megcsalatkozott remény gyászos dolog a foglyok számára. Blanka, amikor megtudta Szép Fülöp halálának hírét, s főleg, amikor megérkezett Robert d’Artois, azt hitte, hogy kiszabadul. De semmi nem történt, hacsak az nem, hogy úgyszólván minden enyhítést megvontak tőlük, amit rokonuk néhány napra szerzett számukra. Ez időtől fogva Blanka mintha más emberré vált volna. Nem mosakodott többé, lefogyott. Hirtelen dührohamait sírógörcsök váltották fel, a könnyek szürke barázdát hagytak piszkos arcán. Kissé megnőtt haja kócosan, összetapadva csüngött ki vászoncsuklyája alól. Margitot elhalmozta szemrehányással és panasszal, szüntelenül csak a történteken rágódott. Mindenért Margitot tette felelőssé, őt vádolta, hogy Gautier d’Aunay karjába taszította; sértegette, majd toporzékolva követelte, hogy írjon Párizsba, és fogadja el a néki tett ajánlatot. Gyűlölet vert éket e két asszony között, akiknek egymáson kívül sem társasága, sem támogatója nem volt.

– Eh, dögölj meg hát, ha nincs bátorságod harcolni! – mondta Margit.

– Mire való a harc? Harc a falak ellen… Azért, hogy királyné légy? Még reménykedsz, hogy valaha királyné lehetsz? Királyné! Királyné! Nézzétek a királynét!

– Ha beleegyeztem volna, engem talán szabadon engednek, de téged nem.

– Egyedül, egyedül, egyedül fogsz maradni! – hajtogatta Blanka.

– Annál jobb! Éppen ezt kívánom: egyedül maradni! – vágott vissza Margit.

Az utóbbi hetek benne is több pusztítást okoztak, mint a börtönben töltött első félév. Arca lefogyott, megkeményedett, sömör borította. A napok egymás után peregtek, anélkül, hogy bármi is történt volna. Agyát örökösen ugyanaz a kérdés kínozta: nem cselekedett-e helytelenül, amikor visszautasította az ajánlatot?

Blanka a lépcső felé iramodott. „Csak zúzza össze magát! – gondolta Margit. – Hogy ne halljam többé nyöszörögni és üvölteni! Nem öli meg magát, de legalább elviszik, eltávolítják innen!”

Előrenyújtott karral szaladt sógornője után, mintha csak le akarná taszítani a kanyargó lépcső mélyére.

Blanka visszafordult. Tekintetük egy pillanatig némán viaskodott. Aztán Margit nekidőlt, csaknem nekiesett a falnak.

– Mindketten meg fogunk bolondulni… – mondta. – Nos, azt hiszem, meg kell írni azt a levelet. Magam sem bírom tovább.

Előrehajolt, és kiabálni kezdett:

– Őrség! Őrség! Hívják a káplánt!

Csak a tetőcserepeket feszegető téli szél felelt neki.

– Látod… – vont vállat Margit. – Majd akkor szólok, ha a vacsoránkat hozzák.

De Blanka lerohant a lépcsőn, dörömbölni kezdett a lenti ajtón, és torkaszakadtából üvöltözött a kapitány után. A földszinti teremben tartózkodó őrök abbahagyták a kockajátékot, s hallani lehetett, hogy egyikük kilép a helyiségből.

Kisvártatva megérkezett Bersumée. Farkasbőr sapkáját a szemöldökére húzta. Végighallgatta Margit kívánságát.

– A káplán? Ma nem tartózkodik az erődben. Tollak, pergamen? Mire kell mindez? A foglyoknak nincs joguk, hogy bárkivel is kapcsolatuk legyen, sem szóban, sem írásban; így hangzott Marigny kegyelmes úr utasítása.

– A királynak kell írnom – mondta Margit.

A királynak? Ah, ez aztán fogas kérdésnek bizonyult Bersumée számára. Vajon a „bárki” megjelölés a királyra is vonatkozik-e?

Margit oly erélyes hangon beszélt, és annyira izgatott volt, hogy a kapitány engedett kívánságának.

– Menjen, ne késlekedjen! – kiáltott utána az asszony. Bersumée maga hozta fel a sekrestyéből az íráshoz szükséges eszközöket.

Amikor belekezdett a levélbe, Margit még utoljára fellázadt, feltámadt benne az ellenállás. Ha valamely csoda folytán perét újra tárgyalnák, soha többé nem vallhatja magát ártatlannak, nem mondhatja, hogy a d’Aunay fivérek hamisan vallottak a kínzások alatt. És megsemmisíti leányának a koronához való minden jogát…

– Írd, írd! – sürgette Blanka.

– Ennél rosszabb már valóban nem lehet semmi – suttogta Margit.

És megírta lemondását.

,,…Elismerem és meggyónom, hogy Johanna leányom nem felséged gyermeke. Elismerem és meggyónom, hogy testem megtagadtam felségedtől, s ezért közöttünk nem történt közösülés… Elismerem és meggyónom, hogy nincs jogom felséged házastársának tekinteni magam… Várom amint felséged nevében d’Artois úr megígérte, ha hibáimat őszintén megvallom –, hogy megszánja szenvedésem és bűnbánatom, s egy burgundi kolostorba vitet…”

Bersumée mindvégig gyanakodva állt mellette, majd fogta a levelet, és egy ideig tanulmányozta. Mindez csak tettetés volt részéről, mert nem nagyon értett az olvasáshoz.

– E levélnek a lehető leggyorsabban el kell jutnia d’Artois nagyúrhoz – mondta Margit.

Ah, asszonyom, ez mindent megváltoztat. Asszonyom azt állította, hogy a királynak…

–…d’Artois nagyúrhoz, aki majd átadja a királynak! – kiáltotta Margit. – Ez oda van írva az elejére! Olyan ostoba, hogy nem látja?

– Ah, igen… És ki fogja elvinni ezt a levelet?

– Kegyelmed, személyesen.

– Nincs rá utasításom.

Bersumée egész nap törte a fejét, mégsem tudta eldönteni, mitévő legyen. Megvárta hát a káplánt, hogy tőle kérjen tanácsot.

A levelet nem pecsételték le, így a káplán elolvashatta.

– Elismerem és meggyónom… elismerem és meggyónom… Vagy akkor hazudik, amikor gyón, vagy akkor, ha ír – vakargatta sárgásvörös koponyáját.

Kissé részeg volt, és az almabor szaga áradt belőle. Ennek ellenére emlékezett rá, miként várakoztatta d’Artois kegyelmes úr három órán keresztül a fagyos hidegben, hogy egy levelet írjon Margit úrasszony diktálására. Végül a gróf levél nélkül távozott, és sértéseket vagdalt a fejéhez… A káplán rábeszélte Bersumée-t, hogy bontsanak fel egy üveg bort, aztán terjengős magyarázatok után azt tanácsolta, indítsa útnak a levelet, minthogy az üggyel kapcsolatban ő maga is némi személyes reménységet táplált.

Bersumée hajlott e megoldás felé, ugyancsak tekintettel saját érdekeire. Sokan mondogatták Andelys-ben, hogy Marigny kegyvesztett lett, sőt, azt is állították, hogy a király pert készül indítani ellene. Egy dolog azonban bizonyos: ha utasításokat küldözget is Marigny, pénzt annál kevésbé. Bersumée hirtelen tudatára ébredt, hogy utoljára három hónappal ezelőtt kapott zsoldot, s közel az idő, amikor már nem lesz miből etetnie embereit és foglyait. Jó alkalom kínálkozott, hogy megtudja, merre fordul a helyzet.

– A te helyedben, kapitány – mondta a káplán –, a levelet a főinkvizítornak adnám át, aki a király gyóntatója is. Margit úrasszony azt írta: „Meggyónom.” Ez egyházi ügy meg királyi ügy… Ha akarod, magam is vállalkozom a levél továbbítására. Jól ismerem az inkvizítor testvért, ő is az én poissyi kolostoromból való…

– Nem, magam megyek – felelt Bersumée.

– Akkor ne feledkezz meg rólam, és említs meg az inkvizítor testvérnek.

Bersumée másnap kiadta utasításait Lalaine altisztnek, aztán vassisakkal a fején felült legjobb lovára, s megindult a Párizs felé vezető úton.

Másnap, késő délután, zuhogó esőben érkezett meg a fővárosba. Átázott ujjasában, fülig sárosan rontott be az egyik Louvre-ral szomszédos kocsmába, hogy egyék valamit, és gondolkozzon a továbbiakról. Útközben szüntelenül rágta a gond. Honnan tudja, hogy jól vagy rosszul cselekszik-e, hogy haszna vagy kára származik-e mindebből? Marignynak számoljon-e be avagy inkább d’Artois kegyelmes úrhoz menjen? Ha megszegi az előbbi parancsát, mit nyerhet az utóbbitól? Marigny… d’Artois… d’Artois vagy Marigny? Vagy miért ne a főinkvizítor?

A gondviselés olykor vigyáz az ostobákra. Mialatt Bersumée a hasát szárogatta a tűznél, jókora hátbavágás riasztotta fel elmélkedéséből.

Egy régi katonatársa, Quatre-Barbes altiszt lépett a kocsmába, és felismerte hajdani cimboráját. Hat éve nem látták egymást. Most összeölelkeztek, hátrább lépve vizsgálgatták egymást, ismét összeölelkeztek, majd zajosan bort követeltek, hogy megünnepeljék találkozásukat.

Quatre-Barbes, ez a fekete fogú, kancsal, ösztövér fickó a Louvre-ban szolgálatot teljesítő íjászszázad altisztje volt, és gyakran járt ebbe a kocsmába. Bersumée irigyelte, hogy Párizsban élhet. Quatre-Barbes viszont Bersumée-t irigyelte, mert oly gyorsan emelkedett a ranglétrán, és már egy erőd parancsnoka. Minden rendben volt hát, minthogy mind a kettő azt hitte, hogy a másik csodálja.

– Hogyan? Te vigyázol Margit királynéra? Azt mondják, száz szeretőt tartott. Bizonyára most is viszket a lába közt, s fogadok, hogy nem unatkozol mellette, vén akasztófavirág! – harsogta Quatre-Barbes.

– Ah, ne hidd!

A pajzánságokról áttértek a közös emlékekre, majd a napi problémákra. Mi az igazság Marigny állítólagos kegyvesztettsége körül? Quatre-Barbes-nak ezt tudnia kell, mert itt él, a fővárosban. Bersumée megtudta, hogy Marigny kegyelmes úr diadalmaskodott azokon, akik bele akartak kötni. A király három nappal ezelőtt magához hívatta, megölelgette a bárók előtt, s most éppolyan hatalmas, mint régen.

„Na, szép kis pácba jutottam ezzel a levéllel…” – gondolta Bersumée.

A bortól megoldódott nyelvű kapitány egyre inkább hajlott a bizalmas közlésekre, s miután megeskette Quatre-Barbes-ot, hogy megőrzi a titkot, amelyet ő képtelen volt magában tartani, elárulta neki utazása célját.

– Te mit tennél a helyemben?

Az altiszt hosszú orrát az almaboros kancsó felett lógatva, egy ideig töprengett, majd megszólalt:

– A helyedben Pareilles uramhoz fordulnék utasításokért. Ő a felettesed. Így legalább fedezve leszel.

– Ez jó ötlet. Így fogok tenni.

A délután beszélgetéssel és ivással telt el. Bersumée kicsit kótyagos volt, s főleg megkönnyebbült, hogy más döntött helyette. Az idő már későre járt ahhoz, hogy tervét végrehajthassa. És Quatre-Barbes ezen az estén nem volt szolgálatban. A két cimbora a kocsmában vacsorázott. A kocsmáros szabadkozott, hogy nincs más, csak kolbász meg borsó, majd hosszasan siránkozott, hogy az élelembeszerzés terén milyen nehézségekkel kell megbirkóznia. Csak a borból volt elegendő.

– Mégiscsak jobb a helyzete, mint nálunk ott vidéken, ahol már a fakérget kezdik árusítani – mondta Bersumée.

Ezután, hogy teljes legyen az ünnep, Quatre-Barbes elhurcolta Bersumée-t a Notre-Dame mögötti sikátorokba, az örömlányokhoz, akik egy Szent Lajos idejéből származó rendelet értelmében most is rézszínűre festették hajukat, hogy meg lehessen különböztetni őket a tisztességes asszonyoktól.

Virradatkor Quatre-Barbes meghívta barátját a Louvre katonai szállására, hogy rendbe szedje magát. Nóna táján a kikefélkedett, kifényesített, simára borotvált Bersumée jelentkezett a palotaőrségnél: Pareilles urat kereste.

Az íjászok főkapitánya egy cseppet sem tétovázott, midőn Bersumée előadta, mi járatban van.

– Kitől kapja az utasításait? – kérdezte a kapitányt.

– Kegyelmedtől, uram.

– És felettem ki parancsol minden királyi erődben?

– Marigny úr őkegyelmessége, uram.

– Kinek tartozik hát beszámolni mindenről?

– Kegyelmednek, uram.

– És fölöttem, kinek?

– Marigny kegyelmes úrnak.

Bersumée ismét eltelt a megbecsülés s egyben a védettség érzetével, amelyet a jó katona érez egy nála magasabb rangú tiszt előtt, aki megmondja, mit kell tennie.

– Akkor hát Marigny kegyelmes úrhoz kell vinni ezt az üzenetet – szögezte le Alain de Pareilles. – De ügyeljen, csakis a saját kezébe adja.

Félórával később a Fosses-Saint-Germain utcai háza dolgozószobájában tevékenykedő Enguerrand de Marignynak jelentették, hogy egy bizonyos Bersumée kapitány keresi. Pareilles úr küldte, és erősködik, hogy személyesen kell beszélnie a koadjutorral.

– Bersumée… Bersumée… – dörmögte Enguerrand. – Ah, ez az a szamár, aki Château-Gaillard-ban parancsol. Jöjjön hát!

Bersumée minden porcikájában reszketett, amikor megállt a nagyúr előtt. Ujjasa meg köntöse alól alig tudta előráncigálni az Artois grófjának címzett levelet. Marigny azonnal és igen figyelmesen végigolvasta a sorokat, anélkül, hogy arcán bármely érzelem tükröződött volna.

– Mikor írták ezt a levelet? – kérdezte.

– Tegnapelőtt, nagyuram.

– Igen jól tette, hogy idehozta. Megdicsérem érte. Biztosítsa Margit úrasszonyt, hogy levele eljut oda, ahová szánta. S ha netán ismét kedve támad az írásra, a levelet ugyanezen az úton juttassa el hozzám… Hogy érzi magát Margit úrasszony?

– Ahogy börtönben szokás, nagyuram. De annyi bizonyos, hogy jobban bírja, mint Blanka úrasszony, akinek az elméje mintha megbomlott volna.

Marigny egy mozdulattal jelezte, hogy a foglyok elméje nem sokat jelent számára.

– Ügyeljen testi épségükre, táplálja őket, és meleg legyen náluk.

Tudom, nagyuram, hogy ez parancs, de csak hajdinakását tudok adni nekik, mert abból még van egy kevés tartalékom. Hogy meleg legyen náluk, ahhoz a katonáimat kell küldenem fát vágni, márpedig nem követelhetek gyakran ilyen szolgálatot azoktól, akik nem táplálkoznak megfelelően.

– De miért van ez így?

– Nincs pénz Château-Gaillard-ban. Nem kaptam meg a zsoldot, hogy kifizethessem embereimet, s hogy élelmüket biztosítsam, amely, amint nagyuram is tudja, igen sokba kerül ínség idején.

Marigny vállat vont.

– Nem csodálom, hogy így van – mondta. – Mindenütt ez a helyzet. Az utóbbi hónapokban nem én kezeltem a kincstárt. De majd rendeződnek a dolgok. A tartományi számvevő egy héten belül kifizeti a járandóságát. Kegyelmednek személyesen mennyi jár?

– Tizenöt livre és hat sol, nagyuram.

– Most azonnal kap harmincat.

Marigny utasította egyik titkárját, hogy kísérje ki Bersumée-t, és fizesse ki neki engedelmessége ellenértékét.

Amikor Marigny egyedül maradt, ismét elolvasta Margit levelét, elgondolkodott felette, majd bedobta a tűzbe. Addig állt a kandalló előtt, amíg el nem hamvadt a pergamen.

E pillanatban valóban a királyság leghatalmasabb személyiségének érezte magát: mindenki sorsát a kezében tartotta, még a királyét is.