Amikor Tolomei szürke öszvérén – inasa kíséretében – bekocogott a vincennes-i kastély első udvarába, elcsodálkozott, hogy milyen sokféle ember gyülekezik ott: tisztek, szolgák, fegyvernökök, nemesurak, jogtudósok és polgárok. Mindenki hangtalanul mozgott, mintha az emberek, az állatok és a tárgyak megnémultak volna.

A földet vastagon behintették szalmával, hogy elfojtsák a szekerek meg a léptek zaját. Senki nem mert beszélni, és ha igen, csak suttogva.

– Haldoklik a király – súgta egy ismerős uraság Tolomei fülébe.

A kapuknál mintha nem is állt volna őrség, az íjászok minden érkezőt beengedtek. A fejetlenségben akár gyilkosok vagy tolvajok is besurranhattak volna a kastélyba, anélkül, hogy bárkinek eszébe jutott volna feltartóztatni őket. A tömegen hirtelen mormogás hullámzott végig:

– A patikus, helyet a patikusnak.

Két udvarnok jelent meg, vászonnal leborított mély óntálat toltak, amelynek tartalmát az orvosok fogják megvizsgálni.

Az egyik előcsarnokban az öltönyeikről felismerhető orvosok most egymás között tanácskoztak. Darócruhájuk felett barna körgallért viseltek, fejük búbját a szerzetesekéhez hasonló kerek kis sapka fedte. A kirurgusoknak hosszú, szűk ujjú vászonruhájuk volt, a kerek sapkájukról leomló fehér lepel eltakarta arcukat, nyakszirtjüket és vállukat.

Tolomei megtudta, hogy a király az előző napon igen jól érezte magát; délután még labdajátékkal szórakozott. Utána bement a királynéhoz, de nem sokkal később hétrét görnyedve hányni kezdett. Éjszaka gyötrelmes görcsök közepette maga kérte az utolsó kenetet.

Betegségét illetően az orvosok nem tudtak megegyezni; fuldoklásából és emlékezete kihagyásából egyesek arra következtettek, hogy a játék hevétől kimelegedett állapotban megivott hideg víz váltotta ki a rohamot, mások azt állították, hogy a víz semmiképp nem marhatta ki a király belső részeit annyira, hogy „vért eresszen” maga alá.

Az orvosok inkább vitatkoztak, mint cselekedtek, és mert túl sokan voltak a magas rangú beteg ágya körül, semlegesítették egymás tudományát. Csupa ártalmatlan gyógymódot javalltak, nehogy utóbb bármiért is felelősséget kelljen vállalniok.

Az udvari nemesek egymás között burkolt megjegyzéseket tettek a király nemrég történt megbabonázásával kapcsolatban; olyan képet vágtak, mintha sokkal többet tudnának az ügyről az elmondottaknál. Aztán egyéb kérdések is felvetődtek. Ki fogja betölteni a régensséget? Egyesek sajnálták, hogy Poitiers grófja távol van, másoknak – éppen ellenkezőleg – nagyon is kapóra jött a távolléte. Vajon a király a régens személyére vonatkozóan kinyilvánította-e már határozott akaratát? Senki nem tudta. De betegágyához hívatta kancellárját, hogy végrendeleti intézkedéseihez még egy kiegészítő záradékot diktáljon.

Tolomei keresztülvergődött a visszafojtott izgalomtól nyugtalan sokaságon, és eljutott a szobáig, amelyben a király – kamarásaitól, szolgáitól, családjának és Tanácsának tagjaitól körülvéve – a halállal viaskodott.

A lombard bankok főkapitánya lábujjhegyre állt, és az előtte állók válla fölött megpillantotta a párnákkal feltámasztott X. Lajost, akinek beesett, felényire zsugorodott arca az elmúlás jegyeit viselte. Egyik kezét a mellén, másikat a hasán tartva, összeszorított szájjal nyögött.

A körülötte állók összesúgtak:

– A királynét, a királynét… a király a királynét kéri…

Klemencia udvarhölgyei és Bouville grófja társaságában a szomszédos helyiségben ült, és szüntelenül Eudeline kezét szorongatta. A királyné az éjszaka egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Halántékát a bánat meg a kialvatlanság abroncsa szorongatta, miközben az előtte ágáló Valois nagyúr egyre csak azt hajtogatta:

– Drága jó húgom, fel kell készülnie a legrosszabbra.

„De hiszen felkészültem, nem szükséges, hogy ezt tőle tudjam meg – gondolta Klemencia. – Tízhónapi boldogság, lehet, hogy mindössze csak ennyire volt jogom? Talán nem eléggé köszöntem meg Istennek, amit kaptam tőle? Nem a halál a legrosszabb, hiszen az öröklétben ismét találkozunk. A legrosszabb arra a gyermekre vár, aki öt hónap múltán megszületik, akit Lajos már nem fog látni, és aki csak akkor ismerheti majd meg apját, ha maga is a túlvilágra kerül. Miért engedi ezt Isten?”

– Minden terhet és nehézséget bízzon rám_; húgom, csak arra legyen gondja, hogy szíve alatt hordja a királyság reményét. Állapota nem engedi, hogy magára vállalja a régens feladatát; a franciák egyébként is rosszul tűrnék, ha egy idegen asszony keze kormányozná őket. Hogy Kasztíliai Blanka is idegen volt?… Igaz, igaz, de ő hosszabb ideig volt királyné. Báróink még nem eléggé ismerik húgomat. A trón gondjait nekem kell levennem húgom válláról, és ez alapjában véve nem sok változást jelent helyzetemben…

Ebben a pillanatban lépett be a kamarás, hogy közölje a királynéval: haldokló férje látni kívánja. Valois egy mozdulattal leintette, majd folytatta:

– Aligha érdem részemről, ha magamat javaslom, de én vagyok az egyetlen, aki hasznosan betöltheti a régens feladatát. És biztosíthatom, én rá tudnám bírni a franciákat, hogy szeressék leendő királyuk anyját, ha Isten kegye révén húgom fiúgyermeket szülne.

– Bátyám – kiáltotta Klemencia –, Lajos még lélegzik! Szíveskedjék inkább csodáért imádkozni, hogy életben maradjon, és legalább haláláig halassza el terveit. Ahelyett, hogy visszatart, engedje, hogy elfoglaljam helyem az ágya mellett.

– Természetesen, húgom, természetesen, de mégis vannak dolgok, amelyekre gondolni kell, ha királyné valaki. Mi nem adhatjuk át magunkat a köznapi fájdalomnak. Lajos az imént végrendeletének záradékában nagy adományokban részesítette felségedet, nagylelkűen különféle kegydíjakat osztogatott, egyet éppen Louis de Marignynak, és mindez még inkább megterheli majd a kincstárt. De a régensségre vonatkozóan semmiféle intézkedést nem tett…

– Maradj velem, Eudeline – suttogta a királyné, és felállt.

A király szobája felé menet Bouville-hoz fordult:

– Hugues barátom, nem tudom elhinni, mondja hát, hogy nem fog bekövetkezni!

Ez sok volt a derék Bouville számára; a régi főkamarás sírva fakadt.

– Ha arra gondolok – suttogta –, ha arra gondolok, hogy engem küldött Nápolyba úrnőmért!

Még különösebben viselkedett Eudeline. A fehérneműk gondozója egy percre sem tágított a királyné mellől, aki mindenben hozzá fordult. Annak a férfinak a haláltusája láttán, akinek ő volt az első szeretője, akit oly engedelmesen szeretett, majd oly állhatatosan gyűlölt, Eudeline semmit nem érzett. Nem gondolt sem rá, sem önmagára. Mintha emlékei előbb haltak volna el, mint az, aki ébresztette őket. Érzelmeinek minden erejével barátnője, a királyné felé fordult. És ha Eudeline ebben a pillanatban szenvedett, az csupán Klemencia szenvedésének látásából fakadt.

A királyné egyfelől Eudeline, másfelől Bouville karjára támaszkodva ment végig a szobán.

Tolomei még mindig az ajtóban állt, és amikor megpillantotta Bouville-t, hirtelen észbe kapott, hogy miért is jött tulajdonképpen.

„Igazság szerint ez nem a legalkalmasabb időpont, hogy beszéljek vele – gondolta. – A két Cressay viszont e percben nyilván már nálam van. Ej, ez a halál ugyancsak rosszkor jön.”

Ekkor egy terebélyes hústömb taszította odébb Tolomeit. Mahaut grófnő érkezett, ruhája ujját feltűrve, és úgy tört magának utat a sokaságban. Mindent elsöprő tekintélye miatt a személyét sújtó kegyvesztettség ellenére sem mert tiltakozni senki, de még csak nem is csodálkoztak az emberek, hogy itt látják, amikor mint közeli rokon és királyi pair, elfoglalja az őt megillető helyet.

Igyekezett az alkalomhoz illő képet vágni, és vonásai megdöbbenést, lesújtottságot fejeztek ki.

Amikor a küszöböt átlépte, halkan megszólalt, de oly tisztán és tagoltan, hogy legalább tízen is hallották:

– Ketten ilyen rövid idő alatt! Ez valóban sok. Szegény királyság!

Katonás léptekkel indult az egyik kisebb csoport felé, ahol Marche-i Károlyt, Robert d’Artois-t és Philippe de Valois-t látta.

Mindkét kezét Robert felé tárta, és csak szemének intésével jelezte, hogy a megindultság elfojtja szavát, s hogy ilyen napon minden széthúzást el kell feledni. Ezután térdre rogyott a király ágya mellett, és megtört hangon rebegte:

– Könyörgök, Sire, bocsásson meg a gondokért, amelyeket felségednek okoztam.

Lajos ránézett, zöldeskék szemét a halál mély karikája övezte. Éppen most cserélték ki alatta a tálat, mindenki szeme láttára. Igyekezett erőt venni magán ebben a kényelmetlen helyzetben, és most először mutatott némi igazi fenséget és valami királyit, amit egész élete során nélkülözött.

– Megbocsátok, rokonom, ha aláveti magát a királyi hatalomnak – felelte, mialatt ülése alá csúsztatták az újabb tálat.

– Sire, esküvel fogadom felségednek – ígérte Mahaut.

A körülötte állók közül többen őszintén megrendültek, amikor látták, hogy a rettenthetetlen grófnő ennyire meghunyászkodik.

Robert d’Artois szemöldökét ráncolva súgta rokonai fülébe:

– Akkor sem játszhatna jobban, ha ő ölte volna meg.

A Civakodót újabb görcs lepte meg; mindkét kezét hasára szorította. Felhúzott ajka alól elővicsorodtak összezárt fogai. Halántékán verejték patakzott, és arcához tapasztotta haját. Néhány másodperc múlva csak annyi mondott:

– Ez hát a szenvedés? Ilyen a szenvedés…