Amikor estefelé Guccio bevágtatott a Lombardok utcájába, és megállt a Tolomei-bankház udvarán, lovának szőrét habos tajték borította.

Guccio odavetette a kantárt inasának, átsietett a hosszú, most kihalt csarnokon, és oly gyorsan, amennyire merev csípője engedte, felkapaszkodott a nagybátyja dolgozószobájába vezető lépcsőn.

Amikor benyitott az ajtón, egy széles hát, Robert d’Artois háta fogta el előle a benti világosságot. A gróf megfordult.

– Ejnye, Guccio barátom, kegyelmedet a gondviselés küldte – tárta szét két karját. – Éppen most kértem nagybátyjától egy fürge, megbízható hírnököt, aki tüstént Artois-ba menne, Fiennes úrhoz. De óvatosnak kell ám lenni, úrficskám – tette hozzá, mintha Guccio beleegyezését illetően semmi kétsége sem lenne –, mert derék barátaim, az Hirsonok, nem restellik a fáradságot, hogy kutyát uszítsanak mindenkire, aki tőlem érkezik.

– Nagyuram – felelte még mindig kifulladtan Guccio –, nagyuram, én néhány évvel ezelőtt, amikor kegyelmed szolgálatában Angliába mentem, csaknem a lelkem okádtam ki a tengeren; hat hónapig nyomtam az ágyat, mert a király szolgálatában Nápolyban jártam; ezek az utazások aligha járultak hozzá boldogulásomhoz. Ez alkalommal engedje meg, hogy ne engedelmeskedjem kegyelmességednek, ugyanis saját ügyeim nem tűrnek többé halasztást.

– Oly busásan megfizetném, hogy nem lenne oka panaszra.

– Ezer livre-ért sem mennék, nagyuram! – kiáltotta Guccio. – És főleg nem Artois-ba.

Robert a háttérben álldogáló, kezét hasán összekulcsoló Tolomeihez fordult.

– Mondja csak, bankár barátom, hallott-e már valaha hasonló dolgot? Ha egy lombard visszautasít ezer livre-t, amely korántsem tekintendő végleges ajánlatnak, annak bizonyára komoly oka van. Csak nem Thierry mester vesztegette meg az unokaöccsét… hogy az Isten fojtsa meg a bitangot, és ha lehetséges, a saját beleivel!

Tolomei nevetett.

– Ilyesmitől nem kell tartania, nagyuram, inkább azt gyanítom, hogy unokaöcsém mostanában egy nemes hölgy szerelmi praktikáival van elfoglalva…

– Ah, ha egy hölgy szolgálatáról van szó – hajolt meg d’Artois –, akkor nem tehetek semmit, és megbocsátom a visszautasítást. De mindez aligha segít rajtam.

– Erre ne legyen gondja, nagyuram, már megtaláltam a kegyelmességednek megfelelő embert – nyugtatta meg Tolomei. – Kiváló hírnök, s mert nem ismeri nagyuramat, még nagyobb titokban tud cselekedni. Aztán útközben egy szerzetesi csuha kevésbé feltűnő.

– Szerzetes?

Robert d’Artois elhúzta a száját.

– Itáliai szerzetes – egészítette ki a bankár.

– Ez már jobban hangzik… Mert higgye el, Tolomei, nagyszabású cselt készülök végrehajtani. Minthogy Mahaut nagynéném, hacsak meg nem szegi a király parancsát, nem hagyhatja el Párizst, elszántam magam, hogy szövetségeseimmel megszerzem hesdini kastélyát, pontosabban, az én hesdini kastélyomat. Megvesztegettem… igen, úgy, ahogy mondja, a kegyelmed aranyaival!… tehát megvesztegettem a derék grófnő két poroszlóját, két olyan gazfickót, mint a grófnő valamennyi szolgája, akik annak adják el magukat, aki a legtöbbet kínálja. A két poroszló majd bejuttatja barátaimat a kastélyba. Ha már nem élvezhetem a magam tulajdonát, a kamatot legalább egy tisztességes fosztogatással szedem be, és az így szerzett zsákmány eladásával kegyelmedet fogom megbízni.

– Szép kis ügybe akar keverni engem, nagyuram!

– Ej, ha már amúgy is felakasztanak, legalább értelme legyen! Kegyelmed bankár, tehát tolvaj, az orgazdaságnak nem kell megriasztania. Én soha senkit nem térítek el a mesterségétől.

A királyi döntés óta a lehető legderűsebb hangulatban volt. Átadta a bankárnak az Artois-ba küldendő üzenetet.

– Fiennes úrnak, ugyebár, és senki másnak. Souastre-t és Caumont-t túlságosan figyelik… Isten áldja, barátom, igen kedvelem kegyelmedet.

Felállt, beakasztotta köpenye aranycsatját, majd tenyerét Guccio vállára tette:

– Csak szórakozzék, kedveském, szórakozzék az előkelő dámákkal, ez korához illő. Ha majd néhány évvel idősebb lesz, megtanulja, hogy ők éppolyan szajhák, akár a többiek, és az általuk oly drágán mért gyönyör a bordélyokban tíz solért kapható.

Kilépett az ajtón, és a lépcsőház még jó ideig visszhangzott hangos nevetésétől.

– Nos, öcsém, mikor lesz az esküvő? – kérdezte Tolomei. – Nem vártalak ilyen hamar.

– Segítsen rajtam, bácsikám! – kiáltotta Guccio. – Tudja meg, hogy ezek az emberek szörnyetegek; megtiltották Marie-nak a velem való találkozást; északon élő rokonuk egy vén torzszülött, és Marie ebbe bizonyosan bele fog halni!

– Miféle emberek? Milyen rokon? – érdeklődött Tolomei. – Az az érzésem, fiam, hogy ügyeid nem a remélt irányban fejlődtek. Meséld el hát az egészet, de kissé rendezettebben.

Guccio ekkor beszámolt nagybátyjának neauphle-i látogatásáról. Latinos érzéke lévén a tragédia iránt, nem mulasztotta el még sötétebben vázolni a helyzetet, mint amilyen volt. A fiatal leányt bezárták, és Marie életét kockáztatta, amikor kiszökött a mezőre, ahol könyörögve kérte Gucciót, hogy mentse meg. A Cressay család erőszakkal akarja összeházasítani egy távoli rokonukkal, egy testi-lelki fogyatékosságban szenvedő személlyel.

– Egy negyvenöt éves aggastyánnal! – méltatlankodott Guccio.

– Ugyancsak ifjú aggastyán… – dörmögte Tolomei.

– De Marie csak engem szeret, ezt megmondta, és most is megismételte. És ha máshoz kényszerítik, tudom, hogy belehal. Segítenie kell, bácsikám.

– Szerinted milyen módon segíthetnék, barátom?

– Segítenie kell elrabolni Marie-t. Elviszem Itáliába, ott fogunk élni…

Spinello Tolomei lehunyta fél szemét, a nyitott másikkal félig aggódva, félig mulatva figyelte unokaöccsét.

– Előre figyelmeztettelek, öcsém. Jól tudtam, hogy a dolog nem fog könnyen menni; rosszul tetted, hogy éppen egy nemesleányba bolondultál bele. Ezeknek az embereknek a rajtuk lévő ingük sem sajátjuk, még az ágyért is adósaink, amelyben alszanak, de szemen köpnek, ha fiaink is abban az ágyban akarnak hálni. Hallgass rám, felejtsd el ezt a kalandot. Ha pofon ér bennünket, ez rendszerint azért történik, mert odatartottuk a képünket. Inkább saját rokonságunkból válassz egy csinos leányt, aki bőven el van látva bankjaink aranyával, aki ugyanolyan szép gyermekekkel fog megajándékozni, és akinek batárja sárral freccsenti be a te falusi csitrid trágyától mocskos lába szárát.

Gucciónak ekkor hirtelen ötlete támadt.

– Saint-Venant! – kiáltotta. – Nem így hívják d’Artois egyik szövetségesét? Mi lenne, ha mégis én vinném el Robert nagyuram üzenetét, és ha megtalálom ezt a Saint-Venant-t, párviadalra hívom és megölöm?

Ujjai ekkor már a tőrét tapogatták.

– Derék dolog – helyeselt Tolomei –, és nem is nagy zajjal jár. Utána a Cressay család másik vőlegényt keres a te szépséged számára Bretagne-ban vagy Poitouban, és akkor oda kell menned, hogy azzal is végezz. Készülj fel, sok munka vár rád!

– Az én hitvesem Marie lesz vagy senki, bácsikám; nem tűröm, hogy más vegye feleségül.

Tolomei az égnek emelte két karját.

– Íme, ilyen a fiatalság! Tizenöt év múlva mindenképp megcsúnyul az asszonyod, aztán a ráncos arc, a kövér has meg a petyhüdt mell láttán elgondolkozhatsz, hogy valóban megérte-e a miatta elszenvedett fáradságot.

– Ez nem igaz, nem igaz! Én nem arra gondolok, hogy mi lesz tizenöt év múlva, én a mára gondolok, és arra, hogy a világon senki és semmi nem pótolhatja számomra Marie-t. Ő szeret engem.

– Azt mondod, szeret? Nos, fiam, ha olyan nagyon szeret, akkor nem feltétlenül szükséges állapot a házasság, hogy mindketten boldogok legyetek. A párizsi püspök nyilván más nyelven beszélne veled erről a kérdésről, de én azt mondom, örülj, ha ennek a szépségnek egy köszvényes, torz férjet szánnak, akinek hullik a foga, abból ítélve, ahogy lefestetted nekem, holott még nem is láttad… Számodra ennél semmi nem lehet kedvezőbb.

– Ó, bácsikám, kegyelmed nem ismeri Marie tisztaságát és hitének erejét. Őt csak házasságban kaphatom meg, és soha nem lesz másé, csak azé, akivel Isten színe előtt egybekelt… Ami pedig engem illet, nem viselném el, hogy osztozzam rajta valakivel… Ha kegyelmed így beszél, akkor a segítsége nélkül fogom megszöktetni, még ha koldusként kell is rónunk az országutakat, ha megfagyunk is a hidegtől, amikor átkelünk a hegyeken. De előbb felkeresem Klemencia királynét, ő ismer engem, és barátsággal viseltetik irányomban…

Tolomei ujjai hegyével könnyedén az asztalra ütött. Rendszerint csukva tartott szeme hirtelen tágra nyílt.

– Most pedig elhallgatsz — mondta, anélkül, hogy hangját feljebb emelte volna. – Nem mégy senkihez, és főleg nem a királynéhoz, mert mióta ideérkezett, ügyeink kevésbé jól állnak. Semmi szükség, hogy egy botrány révén magunkra irányítsuk a figyelmet. Igen, a királyné csupa jóság, csupa irgalom, csupa kegyesség, ezt tudom! De amióta hatalmába kerítette a király lelkét, azóta nekünk, lombardoknak, valósággal az utolsó csepp vérünket is kiszipolyozzák az adókkal. A kincstár a mi pénzünkből alamizsnálkodik! Szemünkre hányják, hogy kölcsöneink után uzsorakamatot szedünk, ránk hárítják a királyság valamennyi bűnét. Valois nagyúr kevés védelemben, de sok csalódásban részesít bennünket… Ha a palotába mennél, Klemencia királyné gyengéd szavakkal és számos áldással halmozna el, de én ismerem az udvari embereket, nagyon elégedettek lennének, ha a nemeshölgyek csábítói részére megállapított büntetésben részesíthetnének, már csak azért is, hogy ezzel rajtam, a lombardok főkapitányán üssenek egyet. A szél már nem ugyanonnan fúj; az igazat megvallva, nem is lehet pontosan tudni, hogy merről fúj. Enguerrand de Marigny soha nem szívelt engem, most pedig szabadon bocsátott barátai Poitiers grófja köré tömörülve pártot alkotnak…

Gucciót most mindez nem érdekelte. E pillanatban fütyült az adókra, a rendeletekre és a hatalmasok intézkedéseire. Még a börtön vagy egy per lehetősége sem riasztotta vissza. Makacsul ragaszkodott ötletéhez: minden segítség nélkül is megszökteti Marie-t.

– Te szegény együgyű – érintette ujját a homlokához Tolomei –, még tíz mérföldnyire sem juthattok, máris feltartóztatnak. Hölgyedet kolostorba zárják, téged meg… Szóval feleségül akarod venni? Jó! Megkísérlem elintézni, mert úgy látom, betegségedre ez az egyetlen orvosság…

És bal szemhéja lassan lecsukódott.

– Őrültséget őrültséggel, s minthogy az egész ügy őrültség, még mindig veszélytelenebb így, mintha egyedül hagynálak cselekedni – mondta. – De miért mindig nekem kell helyrehoznom a családom tagjai által elkövetett ostobaságokat?

Megrázta az asztali csengőt, és egy írnok jelent meg az ajtóban.

– Menj az Ágoston-rendi barátok kolostorába – utasította Tolomei –, és kerítsd elő nekem fra Vicenzót, aki tegnap reggel érkezett Perugiából…