Leszállt az éj. Gyenge szél sodorta az ázott föld, az iszap meg a növényekben áradó nedvek szagát, és nagy fekete fellegeket űzött a csillagtalan égen.

A bárka, amely a Louvre tornyával egy vonalban, az imént hagyta el a partot, lassan siklott a Szajnán. A víz úgy fénylett, mint egy jól megfaggyúzott pajzs.

A bárka végében két utas ült, vállukra vetett köpenyszárnnyal.

– Igazi hitetleneknek való idő ez a mai – szólalt meg a csónakos, lustán mozgatva evezőit. – Hajnalban olyan ködre ébredünk, hogy két ölnyire se látni tőle. Aztán délelőtt, tercia idején* előbújik a nap, s az ember azt hinné: útban a tavasz. Ám ekkor megint csak rákezd a havas eső, és tart egész napestig. Most meg feltámadt a szél is, és egyre erősebben fúj… Hitetleneknek való idő!

– Gyorsabban, jóember! – biztatta az egyik utas.

– Csak amennyire az erőmből telik. Mert, tudják, öreg vagyok már, Szent Mihály napkor leszek ötvenhárom. Nem vagyok olyan jó erőben, mint maguk, ifjú uraim – mondta á csónakos.

Rongyos volt, és szemmel láthatóan élvezte, hogy panaszos nyekergéssel beszél.

Bal felől, a Zsidók szigetén fények hunyorogtak, s távolabb a Citében álló palota ablakai világítottak. Ezen az oldalon csak úgy rajzottak a bárkák.

– Nos, nemes uraim, maguk nem nézik meg, hogyan sütik meg a templomosokat? – kérdezte a révész. – Azt mondják, a király is ott lesz, a fiaival együtt. Igaz ez?

– Mondják… – dörmögte az utas.

– És a hercegnők, ők is ott lesznek?

– Nem tudom… bizonyára – fordította el fejét a férfi, ezzel is jelezve, hogy nem ragaszkodik a társalgás folytatásához.

Aztán halkan így szólt társához:

– Ez az ember nem tetszik nekem, túl sokat beszél.

A másik utas közömbösen vállat vont. Majd némi hallgatás után ugyancsak suttogva kérdezte:

– Hogyan értesítettek?

– Johanna által, mint mindig.

– Drága Johanna grófné, mennyi hálával tartozunk neki.

A Nesle-torony minden evezőcsapással közelebb került: sötét égre meredő fekete tömb.

– Gautier – tette kezét az első utas a szomszédja karjára –, ma este boldog vagyok. És te?

– Én is, Philippe. Nagyon jól érzem magam.

Így beszélgetett egymással a két d’Aunay testvér, ama találkára sietve, amelyet Blanka és Margit adott nekik, mihelyt megtudták, hogy férjük házon kívül tölti az estét. És megint csak a mások szerelme elősegítésében mindig oly szolgálatkész poitiers-i grófnét bízták meg az üzenet átadásával.

Philippe d’Aunay alig tudta leplezni örömét. Reggeli aggodalmai eltűntek, minden gyanúja eloszlott. Margit hívta, Margit várta, néhány perc múlva már karjában tarthatja az asszonyt, s Philippe megfogadta, hogy a lehető leggyengédebb, legvidámabb, legtüzesebb szerető lesz.

A bárka annál a töltésnél kötött ki, amely már körülfogta a torony alapjait. A töltést a folyó az utolsó áradáskor iszapréteggel borította.

A csónakos karját nyújtva segített a két fiatalembernek, hogy partra szállhassanak.

– Nos, jóember, akkor megegyeztünk – mondta Gautier d’Aunay. – Megvársz minket, el nem mozdulsz innen, s ügyelsz, hogy meg ne lássanak.

– Akár életem végéig várok, ifjú uram, ha megfizet érte – felelt a csónakos.

– Elég, ha az éjszaka közepéig vársz – mosolygott Gautier.

Egy ezüst sout adott neki, tizenkétszer többet, mint amennyi járt volna az útért, s ugyanennyit ígért a visszatérésért. A révész földig hajolt előtte.

Vigyázva, hogy el ne csússzon, s hogy túlságosan be ne sározza magát, a két fivér néhány lépéssel elérte az egyik, árokba nyíló várfolyosó ajtaját, s ott előre megbeszélt módon kopogtatott. Az ajtó félig megnyílt. Egy komorna állt mögötte, kezében gyenge fényt árasztó gyertyával. A nő utat engedett nekik, s miután ismét elreteszelte a bejáratot, utánuk ment a csigalépcsőn.

A nagy kerek termet, amelybe a két fiatalembert vezette, csak a kürtős kandallóban lobogó tűz fénye világította meg. A reszkető tűzfény a boltozatos mennyezet csúcsívei között veszett el.

Mint Margit szobáiban mindig, itt is jázminillat lebegett, átitatta a falakat borító, arannyal átszőtt kelméket, a szőnyegeket, az alacsony heverőkön keleti divat szerint bőségesen szétszórt vadprémeket.

A hercegnők még nem érkeztek meg. A komorna elsietett, hogy értesítse őket.

A két fiatalember ledobta köpenyét, és közelebb lépett a kandallóhoz. Tenyerüket ösztönösen a lángok felé tárták.

Gautier mintegy húsz hónappal lehetett idősebb Philippe öccsénél, erősen hasonlított rá, de zömökebb, testesebb és szőkébb volt. Ez a vaskos nyakú, rózsás arcú fiatalember mindig a könnyebb oldaláról vette az életet. Ebben nem ütött öccsére, akit hol levert, hol fellelkesített a szenvedély.

Gautier házasember volt, méghozzá jól nősült, egy Montmorency lányt vett feleségül, aki három gyermeket szült neki.

– Csak azt nem értem – hajolt a tűz felé –, hogy Blanka miért fogadott el szeretőjének, s hogy egyáltalán miért tart szeretőt. Margitnál könnyű a magyarázat. Elég ránézni a sunyi tekintetű, beesett mellű Civakodóra, s utána rád, öcsém, hogy azonnal megértse az ember. Nem beszélve egyebekről, amit mindnyájan tudunk…

Ezzel intim hálószobatitkokra célzott, a fiatal navarrai király csekély szerelmi képességeire, s a házastársak között dúló néma viszályra.

– De Blankát egyáltalán nem értem – folytatta Gautier d’Aunay. – Az ő férje szép, sokkal szebb, mint én… Nem, ne tiltakozz, öcsém, Károly szebb nálam. Éppen olyan a megjelenése, mint Fülöp királyé. Szereti Blankát, s úgy gondolom, Blanka is szereti őt, bárhogy tagadja is. Akkor hát miért? Én élvezem az engem ért szerencsét, de nem értem az okát… Lehet, hogy csupán azért tart szeretőt Blanka, mert mindenben utánozni akarja unokanővérét?

Könnyű léptek zaja és suttogás hallatszott a tornyot és a palotát összekötő folyosó felől, s megjelent a két hercegnő.

Philippe Margithoz akart sietni, de félúton megtorpant. Szeretője övén észrevette az alamizsnás-tarsolyt, amely reggel annyira felizgatta.

– Mi van veled, szép Philippe-em? – tárta szét karját Margit, és felkínálta ajkát. – Nem vagy boldog?

– Az vagyok, úrnőm – felelt a férfi ridegen.

– Mi történt ismét? Miféle új bogár csípett meg?

– Ez… azért van, hogy gúnyolódj velem? – mutatott Philippe a tarsolyra.

Margit búgó, meleg hangon nevetett.

– Hogy te milyen ostoba, milyen féltékeny vagy, és mennyire tetszel nekem! Hát nem érted, hogy ez csak játék? De ha megnyugtat, neked adom a tarsolyt.

Sietősen leoldotta övéről a tarsolyt. Philippe tiltakozó mozdulatot tett.

– Nézzétek ezt az őrültet! – folytatta Margit. – Minden csekélységtől lángra lobban.

S hangját megvastagítva, azzal szórakozott, hogy a dühös Philippe-et utánozta.

– Egy férfi! Ki ez a férfi? Tudni akarom!… Robert d’Artois!… Fiennes úr!…

Szép nevetése újra felturbékolt.

– Egy nőrokonom küldte, gyanakvó uram, ha mindent akar tudni – mondta végül. – És Blanka meg Johanna is ugyanilyen tarsolyt kapott. Ha szerelmi zálog lenne, azt hiszed, neked adnám? Most pedig azzá lesz számodra.

Philippe zavartan s egyben boldogan csodálta a tarsolyt, amelyet Margit csaknem erőszakkal nyomott a markába.

Margit az unokahúga felé fordult:

– Mutasd meg, Blanka, a saját tarsolyodat Philippe-nek. Az enyémet neki adtam.

És Philippe füléhez hajolva suttogta:

– Lefogadom, hogy kis idő múltán a bátyád ugyanilyen ajándékot kap.

Blanka az egyik alacsony heverőn feküdt, s Gautier fél térdre ereszkedve mellette, csókokkal borította keblét és kezét. Félig feltámaszkodva, a gyönyörre való várakozástól eltikkadt hangon kérdezte az asszony:

– Nem elővigyázatlanság, amit teszel, Margit?

– Nem – felelt Margit. – Senki nem ismeri, s eddig még egyikünk se viselte. Elég, ha Johannát figyelmeztetjük. Egyébként e derék úriemberek szolgálatait leginkább egy tarsoly ajándékozásával köszönhetjük meg.

– Nos – kiáltott fel Blanka –, nem akarom, hogy az én szép szeretőm kevésbé legyen szeretve, s kevésbé legyen ékes, mint a tiéd.

Ezzel ő is leoldotta tarsolyát, amelyet Gautier húzódozás nélkül elfogadott, minthogy öccse is ezt tette.

Margit jelentőségteljes pillantást vetett Philippe-re: „Nem megmondtam?”

Philippe rámosolygott. Soha nem tudta megfejteni, sem megérteni Margitot. Lehetséges, hogy ugyanaz az asszony, aki reggel kegyetlenül, kacérul, álnokul azon törte a fejét, hogyan tegye még féltékenyebbé, most húsz livre értékű ajándékkal kedveskedik neki, és odaadóan, gyengéden, csaknem remegőn hever a karjai között?

– Azt hiszem, azért szeretlek annyira – suttogta –, mert nem értelek.

Semmiféle bók nem érinthette volna mélyebben Margitot. Ajkát Philippe vállára tapasztva mondott köszönetet érte. Aztán hirtelen kibontakozott az ölelésből, és felfigyelt.

– Halljátok? – kiáltotta. – A templomosok… Most viszik őket a máglyára.

Csillogó szemmel, zavaros kíváncsiságtól hajtva vonszolta Philippe-et a vastag falba lejtősen vágott, magas lőréshez, és kitárta a keskeny üvegablakot.

A tömeg hangos moraja behatolt a terembe.

– Blanka, Gautier, nézzétek! – kiáltotta Margit. De Blanka boldog nyögdécseléssel felelt:

– Ah, nem… Nem akarok elmozdulni innen, túlságosan is jól érzem magam.

A két hercegnő és szeretőik között már régóta megszűnt minden szemérem, s megszokták, hogy egyik a másik előtt áldoz a szenvedély legkülönfélébb játékainak. Ha Blanka olykor elfordította is szemét, és igyekezett is meztelenségét árnyékosabb sarkokba rejteni, Margitnak éppen ellenkezőleg: gyönyörét tetézte mások szerelmének látása, csakúgy, mint az, ha ő szeretkezett mások előtt.

De most az ablakréshez tapadt, mert vonzotta a Szajna közepén zajló látványosság. Amott, a Zsidók szigetén száz íjász állt, nagy kört formálva, s meggyújtott fáklyáikat magasba emelték. E szélben imbolygó fáklyalángok alkotta fénybarlangban jól látszott a hatalmas máglya, és a rönkfa halmokra kapaszkodó hóhérsegédek. Az íjászok körén kívül a szigetet, amely egyszerű rét volt, ahol rendszerint tehenek és kecskék legelésztek, most sűrű tömeg lepte el. A folyón emberekkel zsúfolt bárkák siklottak, azokkal, akik ott akartak lenni a kivégzésen.

A jobb partról az imént a szigetre érkezett egyik bárka nagyobb volt, mint a többi, s fegyveresek álltak benne. Két, furcsa süveget viselő szürke árny szállt partra belőle, s előttük egy kereszt körvonalai rajzolódtak ki. A tömeg zajongása most harsogó lármává fokozódott.

Csaknem ezzel egyidőben a palotakert végében álló toronyban, amelyet Víztoronynak neveztek, az egyik loggia megvilágosodott; s árnyak imbolyogtak a fényben. A király és a Tanács tagjai megérkeztek, és elfoglalták helyüket.

Margit kacagásba tört ki, dallamos, hosszan hullámzó, véget nem érő kacagásba.

– Miért nevetsz? – kérdezte Philippe.

– Mert Lajos is ott van – nevetett az asszony –, s ha nappal lenne, láthatna.

Szeme felragyogott, fekete fürtjei táncoltak domború homlokán. Gyors mozdulattal lecsúsztatta ruháját szép borostyánszínű válláról, s kilépett belőle, mintha a távolságon és az éjszakán át akart volna dacolni a megvetett férjjel. Aztán csípőjére vonta Philippe kezét.

A terem mélyén Blanka és Gautier összefonódva hevert egymás mellett, s az asszony teste gyöngyházfényben derengett.

Amott, a folyó közepén egyre nőtt a lárma. A templomosokat a máglyára kötözték, s néhány perc múlva meggyújtják majd alattuk a tüzet.

Margit megborzongott az éjszakai levegőtől, s a kandallóhoz húzódott. Egy ideig mereven bámulta a tüzet, s addig állt az izzó parázs előtt, amíg a meleg cirógatása elviselhetetlenné nem vált. A lángok fényében mintha selyemhab fodrozódott volna a testén.

– Megégnek, megsülnek – lihegte rekedten –, s ezalatt mi…

Szeme a tűz mélyét kutatta, s pokoli képeket keresett ott, hogy ezzel is gyönyörét táplálja.

Hirtelen szembefordult Philippe-pel, s akárcsak a legenda nimfái a faunok vágyának engedve, állva kínálkozott fel neki.

Hatalmassá nőtt árnyékuk a falra vetődött, fel, a boltíves mennyezetig.