Mikor a sietségtől teljesen kifulladt párizsi városbíró belépett a királyhoz, azt jókedvében találta. Szép Fülöp három hatalmas agárkutyában gyönyörködött, amelyet egy levél kíséretében küldtek neki. A levél érezhetően olaszos hangnemben íródott:

Felettébb szeretett és rettegett Királyunk, Felséges Urunk!

Egyik unokaöcsém gonosztette felett érzett mély bűnbánattal járult elibém, megvallván, hogy a három vadászebek, melyeket ő pórázon vezetett vala, sétája folyamán Nagyságodat érintették. Bármily méltatlanok is arra az ebek, hogy Őfelségének felajánltassanak, én ettől fogvást érdemtelennek érzem magam, hogy továbbra is magamnál tartsam azokat, minthogy a Felséges Úr magasztos és hatalmas személyét illették. E vadászkopók nem sok időnek előtte jutottak birtokomba velencei kereskedők által. Ezért tehát Nagyságod kegyességéhez folyamodva könyörgök, hogy tetszése szerint fogadja és tartsa meg azokat, jámbor alázatom zálogául.

Spinello Tolomei,

a sienai

– Ügyes ember ez a Tolomei! – jegyezte meg Szép Fülöp.

Ő, aki minden ajándékot visszautasított, nem tudott ellenállni a felajánlott kutyáknak. Övé volt a világ legszebb falkája, de hízelgett szenvedélyének, hogy ily pompás vadászkutyákat kínáltak neki.

Mialatt a városbíró a Notre-Dame-nál történt eseményeket fejtegette, Szép Fülöp továbbra is a három agárral foglalatoskodott: lógó ajkukat emelgetve vizsgálta fehér agyarukat, fekete szájpadlásukat, és homokszín-bundás horpaszukat tapogatta. Kétségtelen, hogy az állatokat egyenesen Keletről hozták.

A király és az állatok, nevezetesen a kutyák között közvetlen, titkos és néma kapcsolat volt. Az emberektől eltérően, a kutyák egyáltalán nem féltek tőle. És a három agár közül a legnagyobb máris új gazdája térdére fektette fejét.

– Bouville! – kiáltott Szép Fülöp.

Hugues de Bouville főkamarás lépett be. Ötven év körüli férfiú volt, s fehér meg fekete fürtökből furcsán összevegyült hajzata miatt egy fehér-fekete tarka lóhoz hasonlított.

– Bouville, haladéktalanul hívják össze a szűkebb Tanácsot!

Mikor elbocsátotta a városbírót, tudtára adta, hogy az életével játszik, ha csak a legcsekélyebb zavargás is mutatkozik a városban. Ezután Szép Fülöp, kutyái társaságában, mély gondolatokba merült.

– Nos, Lombardom, mit tegyünk? – mormogta a legnagyobb agár fejét simogatva, ily módon adva neki új nevet.

E korban ugyanis minden Itáliából származó bankárt vagy kereskedőt kivétel nélkül lombardnak neveztek. S minthogy e kutya is egy lombard révén került hozzá, a király természetesnek találta, hogy így szólítsa.

A szűkebb Tanács ez alkalommal nem a nagy törvénykező teremben gyülekezett, ahol száznál több személy is elfért, s amelyet csak a Nagy Tanács összehívásakor használtak, hanem egy abból nyíló kisebb helyiségben, ahol már pattogott a tűz.

A szűkebb Tanács tagjai helyet foglaltak egy hosszú asztal körül, hogy döntsenek a templomosok sorsáról. Az asztalfőn a király ült, széke karfájára könyökölt, és állát tenyerén nyugtatta. Jobbján helyezkedett el. Enguerrand de Marigny, a királyság rektora és koadjutora, aztán Guillaume de Nogaret, a pecsétőr, Raoul de Presles, a legfelső királyi bíróság magistere, valamint három másik jogtudós: Guillaume Dubois, Michel de Bourdenai és Nicole Le Loquetier; a király balján legidősebb fia, a végül is előkerült navarrai király, Hugues de Bouville főkamarás és Maillard királyi magántitkár ült. Két hely üresen maradt: Poitiers grófjának helye, aki Burgundiában tartózkodott, és Károly hercegé, a király harmadik fiáé, aki reggel vadászatra indult, és nem tudták elérni. Már elküldtek az ugyancsak hiányzó Charles de Valois nagyúrért, aki bizonyára otthon ül palotájában, és cselszövényeken töri a fejét, mint minden tanácskozás előtt szokta volt tenni. A király úgy döntött, hogy nélküle kezdik a tanácskozást.

Enguerrand de Marigny beszélt elsőnek. Ez a mindenható államférfi, aki az uralkodóval való mély egyetértése révén vált mindenhatóvá, nem volt nemesi származású. Normand polgárként kezdte, s mielőtt Enguerrand de Marigny, azaz nemes lett, Le Portier-nek hívták. Csodálatos pályát futott be, amely épp annyi irigységet, mint amennyi tiszteletet keltett. A számára alapított koadjutori cím a király alteregójává tette. Negyvenkilenc éves volt, erőteljes alkatú, széles állú, durva arcbőrű, s tekintélyes szerzett vagyonából fényűzően élt. A királyság legügyesebb szavú emberének tartották, s politikai éleslátása magasan meghaladta korát.

Csupán néhány percre volt szüksége a helyzet teljes képének felvázolásához, miután előzőleg meghallgatott néhány jelentést, többek között fivérének, Sens érsekének beszámolóját is.

– A nagymestert és Normandia preceptorát az egyházi bizottság rendelése folytán ismét felséged kezére adták – mondta. – Ettől kezdve tehát tetszése szerint és korlátlanul rendelkezhet felőlük, anélkül, hogy erről bárkinek számadással tartozna, beleértve a pápát is. Nemde ez a legjobb, amit csak remélhettünk?

Beszéde félbeszakadt, mert az ajtó kitárult, s Valois grófja, a király öccse és Konstantinápoly excsászára szélvészként robbant a terembe. Éppen csak biccentett a király felé, s még annyi fáradságot sem véve, hogy tájékozódjék, miről volt szó távollétében, felkiáltott:

– Mit hallok, felséges fivérem? Le Portier de Marigny úr (a Le Portier nevet erősen megnyomta) úgy találja, hogy minden a legnagyobb rendben van? Nos, fivérem, felséged tanácsosai ugyancsak kevéssel beérik. Kérdem, melyik napon fogják azt mondani, hogy minden rosszul megy?

Charles de Valois két évvel volt fiatalabb Szép Fülöpnél, de idősebbnek tűnt. Nyugodt természetű bátyjával ellentétben izgága és hevülékeny volt. Orra vastag, arca a tábori élettől meg az asztal örömeitől borvirágos, szemtelen pocakot tolt maga előtt, s oly keleties pompával öltözködött, amely mindenki máson nevetségesnek hatott volna. Valamikor szép ember lehetett.

Franciaország trónjának közvetlen közelében született, s afeletti bánatában, hogy e trónt nem foglalhatja el, e zavaros fejű herceg beszaladta a világot, hogy egy másik trónt találjon, amelyre végül is ráülhet. Már serdülőkorában megkapta, ám a megőrzés lehetősége nélkül, Aragónia koronáját. Aztán a saját hasznára megpróbálta helyreállítani az arles-i királyságot. Később német császárnak jelöltette magát, ám a választásokon eléggé csúfosan megbukott. Egy szicíliai Anjou hercegnő özvegye volt, s Catherine de Courtenay-val kötött újabb házassága révén örököse lett a keleti Latin Császárságnak, de csak névlegesen, mert akkor egy igazi uralkodó, II. Andronikosz Palaiologosz ült Bizánc trónján. Az előző évben, másodszori elözvegyülése folytán e csalóka jogar is kicsúszott Valois nagyúr markából, s egyik veje, a tarentói herceg birtokába került.

Legnagyobb dicsőségét 1297-ben, a guyenne-i villámhadjárat során aratta, s 1301-ben, a toszkánai hadjárat alkalmával, amikor a guelfeket támogatta a ghibellinek ellen, feldúlta Firenzét, és száműzte Dantét, a költőt. VIII. Bonifác ezért Romagna grófjának címével jutalmazta.

Valois királyi módon élt, saját udvartartása és kancellárja volt. Számos oknál fogva utálta Enguerrand de Marignyt: közrendű származásáért, koadjutori méltóságáért, a Rőfös Galérián álló, királyszobrok között hivalkodó képmásáért, a hűbérurakkal szemben tanúsított ellenséges politikájáért, mindenért. Valois, maga is Szent Lajos unokája lévén, nem tudott belenyugodni, hogy a királyságot egy népből jött ember kormányozza.

Ezen a napon sapkájától a cipőjéig kék és arany színekben tündökölt.

– Biztosítottak bennünket – folytatta szónoklatát –, hogy e négy félholt aggastyán sorsa eldőlt, de mily sajnálatos módon… s ők sakkban tartják a királyi hatalmat… és minden a legnagyobb rendben van! A nép köp az ítélőszékre… micsoda ítélőszék! Nyilvánvaló, hogy csak a cél érdekében verődött össze, de végül is egyházi gyülekezetről van szó… és minden a legnagyobb rendben van! A tömeg halált üvölt, de kire? A főpapokra, Párizs város bírájára, az íjászokra és felségedre, fivérem… de minden a legnagyobb rendben van! Nos, legyen! Örvendezzünk: minden a legnagyobb rendben van!

Két szép kezét, amelynek minden ujját gyűrűk díszítették, a magasba lendítette, aztán leült, de nem a számára fenntartott helyre, hanem az asztal túlsó végén, az első útjába akadt székre, hogy önkéntes számkivetésével is jelezze elégedetlenségét.

Enguerrand de Marigny állva maradt, széles állán gúnyos ránc jelent meg.

– Valois nagyuramat nyilván rosszul tájékoztatták – mondta nyugodtan. – Az általa említett négy aggastyán közül csupán kettő tiltakozott az elmarasztaló ítélet ellen. Ami a népet illeti, minden jel arra mutat, hogy az emberek véleménye erősen megoszlik.

– Megoszlik! – kiáltott fel ismét Charles de Valois. – Hisz már az is botrányos, hogy egyáltalán megoszolhat! Ugyan ki kérdi a nép véleményét? Kegyelmed, Marigny úr, és azt is tudjuk, hogy miért. Íme, a kegyelmed szép elképzeléseinek minden eredménye, hogy egybegyűjtötte a polgárokat, a parasztokat és egyéb bugrisokat, hogy a királyi rendeleteket jóváhagyassa velük. A nép jelenleg illetéktelenül követeli magának a bíráskodás jogát.

Minden korban és minden országban mindig két párt volt: a reakciós és a haladó párt. A királyi Tanácsban is két irányzat ütközött. Charles de Valois, a nagy hűbérurak természetes fejének tekintve magát, a feudális reakciót testesítette meg. Megátalkodottan védelmezte politikai hitvallása néhány elvét: a főurak közötti magánháborúskodás jogát, a nagy hűbérurak pénzverési jogát saját területeiken, a lovagság törvényes és erkölcsi rendjének fenntartását, a legmagasabb döntőbírói hatalomnak tekintett Szentszék felsőbbrendűségének elismerését. Vagyis az elmúlt évszázadoktól öröklött minden hagyományt és intézményt, amelyet Szép Fülöp, Marigny sugalmazására, eltörölt vagy eltörölni készült.

A haladást Enguerrand de Marigny képviselte. Nagy eszméi közé tartozott a hatalom és a közigazgatás központosítása, a pénz egységesítése, a kormányzat függetlenítése az egyháztól, a külső béke biztosítása a kulcsvárosok megerősítésével és állandó helyőrségek létesítésével, a belső béke fenntartása a királyi hatalom és tekintély megszilárdításával, a termelés növelése a csereügyletek és a kereskedelmi forgalom biztonsága által. Az ilyen, már megvalósított vagy megígért reformokat „újításoknak” nevezték. De minden éremnek két oldala van. Az elszaporodó poroszlók élelmezése sokba került, és az erődöket ugyancsak nagyon drágán építették.

A feudális párt heves támadásainak tüzében Enguerrand arra törekedett, hogy olyan osztályt mozgósítson a király támogatására, amely fejlődése folytán immár tudatára ébredt saját fontosságának: a polgárságot. Nehéz helyzetekben, különösképpen a Szentszékkel való konfliktusok alkalmával több ízben is meghívta a Citében álló palotába a párizsi polgárokat is, a főpapokkal és a hűbérurakkal együtt. Ugyanezt tette Enguerrand a vidéki városokban is. Anglia lebegett előtte példaként, ahol már fél évszázad óta szabályszerűen működött a Parlament alsóháza.

A francia rendi gyűléseken még nem vitatták meg a királyi rendeleteket, csak meghallgatták e rendeletek indoklását, és jóváhagyták őket.*

Hebehurgyasága ellenére Valois távolról sem volt ostoba. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy lejárassa Marignyt. A közöttük régóta lappangó ellentétek az utóbbi hónapokban nyílt harccá fajultak.

– Ha az ország bárói, akik között kegyelmed a leghatalmasabb, nagyuram – mondta Marigny –, önként alávetnék magukat a királyi rendeleteknek, nem lett volna szükségünk rá, hogy a népre támaszkodjunk.

– Valóban remek támasz! – kiáltotta Valois. – Az 1306-os lázadások, midőn a felkelt párizsiak ellen a királynak és kegyelmednek is a templomosokhoz kellett menekülniök… igen, emlékeztetem, a templomosokhoz!… nem szolgáltak kegyelmednek elegendő tanulságul. Megjósolom: ha így folytatják, a polgárok hamarosan a király nélkül fognak kormányozni, s a kegyelmed gyülekezetei fogják hozni a rendeleteket.

A király tenyerébe hajtotta állát, s tágra nyílt szemmel, némán nézett maga elé. Szempillája hosszú percekig meg sem rebbent. Ettől eredt tekintetének különös merevsége, amely annyi embert megfélemlített.

Marigny most a király felé fordult, mintha arra kérné, hogy tekintélyét latbavetve vessen véget az elmérgesedett vitának.

Szép Fülöp könnyedén felvetette fejét:

– E napon éppen nem a gyülekezetekkel foglalkozunk, fivérem, hanem a templomosokkal.

– Ám legyen! – csapott az asztalra Valois. – Foglalkozzunk a templomosokkal!

– Nogaret! – mormolta a király.

A pecsétőr felállt. Már a tanácskozás kezdete óta kitörésre készen forrt benne a düh. A közjó és az államérdek megszállottja volt, a templomosok ügyét a saját ügyének tekintette, és sem határt, sem pihenést nem ismerő szenvedéllyel vetette rá magát. Egyébként éppen a templomosok perének köszönhette magas állami megbízatását, amelyet 1307-ben, Szent Mór napján kapott.

E napon ugyanis egy Maubuissonban folyó tanácskozás során Gilles Aycelin, Narbonne érseke, az akkori pecsétőr tragikus körülmények között megtagadta, hogy a templomosok letartóztatásáról szóló határozatot pecsétjével törvényesítse. Szép Fülöp ekkor szó nélkül kivette a pecsétet az érsek kezéből, és Nogaret elé helyezte. Ily módon léptette elő ezt a jogtudóst a királyi közigazgatás második emberévé.

Nogaret ügybuzgó, zord és engesztelhetetlen volt, akár a halál kaszája. Nagy csontú, fekete hajú, megnyúlt arcú férfiú, aki szüntelenül a ruháját tapogatta, vagy lapos ujjai körmét rágcsálta.

– Sire, a szörnyű esemény, az elgondolni is borzalmas, és hallani is rettenetes esemény, ami történt – kezdte dagályosan s egyben hadarva –, bizonyítja, hogy az ördög cimborái iránt tanúsított minden elnézés, minden kegyelem olyan gyengeség jele, amely felséged ellen fordul.

– Igaz – nézett Szép Fülöp Valois-ra –, hogy az irgalom, amelyet kegyelmed sugallt, fivérem, s amelyet leányom Angliából küldött üzenetében is kért, nem jó gyümölcsöket érlelt… Folytassa, Nogaret!

– Meghagyják e rohadt kutyák életét, amelyet nem érdemelnek meg, s ők, ahelyett, hogy áldanák bíráikat, tüstént kihasználják a helyzetet, sértegetik az egyházat és a királyt. A templomosok eretnekek…

– Voltak… – vetette oda Charles de Valois.

– Hogyan, nagyuram? – kérdezte türelmetlenül Nogaret.

– Azt mondom: voltak, mert ha emlékezetem nem csal, a Franciaországban levő ezrekből, akiket kegyelmetek száműztek, bezártak, kerékbe törettek vagy megégettek, csupán négy maradt a kezük között… Beismerem, hogy ezek négyen eléggé kellemetlenek, hiszen egy hét esztendeig tartó eljárás után még mindig ártatlanságukat hangoztatják! Úgy látom, Nogaret uram, hogy valaha kegyelmed is gyorsabban dolgozott, mert egykor egyetlen pofonnal el tudott tüntetni egy pápát.

Nogaret megremegett, arca a kékes szakáll alatt sötétebbre vált. Mert ő az az ember maradt, aki annak idején egészen Latium szívéig vezette az öreg VIII. Bonifác megdöntésére induló, rossz emlékezetű küldöttséget. A hadjárat azzal végződött, hogy a nyolcvannyolc éves pápát a pápai tiara alatt pofon ütötték. Nogaret-t emiatt kiátkozta az egyház, és Szép Fülöp minden hatalmára szükség volt, hogy Bonifác második utódjától, V. Kelementől elnyerjék az ítélet feloldását. E kínos ügy nem oly régen, mindössze tizenegy éve történt, s Nogaret ellenfelei soha nem mulasztották el az alkalmat, hogy emlékeztessék rá.

– Tudjuk, nagyuram – vágott vissza –, hogy kegyelmed mindig is támogatta a templomosokat. Kétségkívül rájuk számított, hogy visszaszerezze, akár Franciaország összeomlása árán is, azt a konstantinápolyi árnyéktrónt, amelyen, úgy tűnik, kegyelmed soha nem ült.

A sértést sértéssel fizette vissza, s most már sokkal egészségesebb volt az arcszíne.

– A mennydörgős ménkű! – ugrott fel Valois, feldöntve székét.

Az asztal alól felhangzó ugatásra mindenki összerezzent, kivéve Szép Fülöpöt. Navarrai Lajos ideges nevetésben tört ki. A nagy agár ugatott, amelyet a király ide is magával hozott. Az állat még nem szokta meg az effajta hangos kitöréseket.

– Lajos… hallgasson! – mondta Szép Fülöp, jeges pillantást vetve a fiára.

Aztán ujjával pattintott, és halkan rászólt a kutyára:

– Lombard… feküdj! – és a térdére vonta az agár fejét. Navarrai Lajos, akit már Civakodó Lajosnak, Kötekedőnek és Zavarosfejűnek kezdtek nevezni, tehát ez a Hebehurgya Lajos, hogy esztelen nevetését elfojtsa, lehajtotta fejét. Huszonöt éves volt, de szellemileg még a tizenötöt is alig érte el. Külsőleg némiképp hasonlított apjára, de pillantása bujkáló és haja fénytelen volt.

– Sire, felséges fivérem! – szólalt meg ünnepélyesen Charles de Valois, miután a főkamarás felállította a székét. – Isten a tanúm, hogy soha nem gondoltam egyébre, mint felséged érdekeire és dicsőségére…

Szép Fülöp ránézett, és Charles de Valois hangja bizonytalanná vált. De azért folytatta:

– Csakis felségedre gondolok, fivérem, most is, amikor látom, hogyan rombolják le készakarva mindazt, ami a királyság ereje. A templomos rend, a lovagság e mentsvára nélkül hogyan vállalkozhatna majd felséged egy újabb keresztes hadjáratra, ha annak szüksége mutatkozik?

Marigny válaszolt a király helyett.

– Királyunk bölcs uralkodása alatt – mondta – nem volt keresztes hadjárat, s éppen azért nem, mert a lovagság békén maradt, nagyuram, s ezért semmi szükség nem volt rá, hogy a tengeren túl hűtsék le heves természetüket.

– És a hit, uram?

– A templomosoktól visszaszerzett arany jobban gyarapította a kincstárt, nagyuram, mint a hit zászlaja alatt bonyolódó kereskedelem, s az áru keresztes hadjáratok nélkül is jól forog.

– Uram, kegyelmed úgy beszél, akár egy hitetlen!

– Úgy beszélek, mint a királyság hű szolgája, nagyuram!

A király könnyedén az asztalra ütött:

– Ma a templomosokról van szó, fivérem… Tanácsát kérem!

– Tanácsot… tanácsot… – ismételgette Valois sarokba szorítva.

Mindig hajlandó volt a világegyetem átalakítására, ám határozott véleményt soha nem nyilvánított.

– Nos, fivérem, akik eddig oly jól vitték ezt az ügyet – Nogaret és Marigny felé intett –, azok majd megmondják felségednek, hogyan kell befejezni. Ami engem illet…

És Pilátus kézmosását utánozta.

– Lajos… a tanácsát! – fordult fiához a király. Navarrai Lajos összerezzent, és kissé megkésve válaszolt.

– Nem lehetne a pápára bízni ezeket a templomosokat? – nyögte ki végül.

– Lajos… hallgasson! – intette le a király.

Szánakozó pillantást váltott Marignyval.

Ha a nagymestert visszaküldik a pápa elé, ezzel minden újrakezdődik. Elölről kell kezdeni a pert, érdemben és formailag is, le kell mondani a számos zsinattól oly nehezen kicsikart engedményekről, megsemmisíteni hét esztendő minden erőfeszítését, és utat nyitni a legkülönfélébb jogvitáknak.

„És ez az ostoba, ez az alkalmatlan, féleszű fickó követ majd engem a trónon – gondolta Szép Fülöp. – Reméljük, hogy addigra megjön az esze.”

Márciusi zápor kopogott az ólomfoglalatú ablaküvegeken.

– Bouville? – szólalt meg a király.

A főkamarás csupa alázat, engedelmesség, hűség és odaadás volt, de semmiféle kezdeményező gondolat nem támadt fejében. Azon tanakodott, vajon milyen választ vár tőle az uralkodó.

– Gondolkodom, Sire, gondolkodom… – felelte.

– Nogaret… a tanácsát!

– Azok, akik az eretnekség bűnébe visszaestek, haladéktalanul szenvedjék el az eretnekek büntetését – mondta a pecsétőr.

– A nép?… – szegezte tekintetét Szép Fülöp Marignyra.

– A nép izgalma, Sire, azonnal alábbhagy, amint annak okozói megszűntek létezni – felelte a koadjutor.

Charles de Valois még egy utolsó erőfeszítést tett.

– Fivérem – mondta –, vegye tekintetbe, hogy a nagymesternek uralkodó hercegi rangja volt, s fejét érinteni annyi, mint merényletet elkövetni a tekintélytisztelet ellen, amely a királyi főket védi…

A király egyetlen pillantásával elhallgattatta.

Komor csend nehezedett a teremre, majd Szép Fülöp megszólalt:

– Jacques de Molay és Geoffroy de Charnay ma este, a Zsidók szigetén, a palota kertjével szemben égettessenek meg. Minthogy a lázadás a nyilvánosság előtt történt, büntetésük is a nyilvánosság előtt hajtassék végre. Nogaret úr fogalmazza meg az ítéletet. Megmondtam.

Felállt, s a többiek követték példáját.

– Elvárom, hogy minden itt jelenlévő részt vegyen a kivégzésen, nagyuraim, s hogy Károly fiunk ugyancsak ott legyen. Ezt közöljék vele – tette hozzá.

Aztán a kutyáját szólította:

– Lombard!

Távozott, s az agár engedelmesen követte.

E tanácskozás alkalmával, amelyen két király, egy excsászár, egy alkirály és több magas rangú nemes vett részt, két hadvezért, akik egyben az egyház fő tisztségviselői is voltak, ítéltek tűzhalálra. De egy pillanatra sem érezte senki, hogy emberek életéről és haláláról döntenek: csupán elvi kérdésekről esett szó.

– Öcsém – fordult Charles de Valois Civakodó Lajoshoz –, a mai napon a lovagság temetésén vettünk részt.