1314. november 29-én, vecsernye után két órával, Franciaország címerével ékes díszruhában huszonnégy lovas vágtatott ki a fontainebleau-i kastély kapuján. Az erdei utakon hó fehérlett, az ég sötétebb volt a földnél, már leszállt az éj, vagy inkább a napfogyatkozás következtében még nem ért véget az előző éjszaka.

A huszonnégy lovas hajnal előtt nem pihenhet, másnap és a következő napokon is vágtatni fog Flandria, Angoumois és Guyenne, Dole grófság, Rennes és Nantes, Toulouse, Lyon, Aigues-Mortes irányában, útjában felriasztva minden tartomány nagyot és királybírót, elöljárót, városi tanácsost és városkapitányt, kihirdetve a királyság minden városában és településén, hogy IV. Fülöp, Szép Fülöp király halott.

Minden templomtoronyban megkondul a lélekharang, s e tompa, gyászos hang egyre tovább hullámzik, amíg cl nem éri a határokat.

Huszonkilenc évi erőskezű kormányzás után a Vaskirály agyszélhűdésben halt meg. Negyvenhat éves volt. Halálát hat hónappal előzte meg Guillaume de Nogaret pecsétőr és hét hónappal V. Kelemen pápa halála. Így mintha beteljesült volna a templomosok nagymesterének március 18-án, a máglyáról elhangzott átka, amely egy éven belül mindhármukat Isten ítélőszéke elé idézte.

Szép Fülöp makacs, gőgös, okos és zárkózott uralkodó volt. Oly kiválóan látta el feladatát, és úgy kimagaslott kortársai közül, hogy ezen az estén, amikor meghalt, mintha az egész királyság szíve szűnt volna meg dobogni.

De a nemzetek soha nem úgy halnak meg, mint az emberek, bármily nagyok is legyenek az utóbbiak. A nemzetek születése és halála másféle törvényeknek van alávetve.

Szép Fülöp nevét az eljövendő évszázadok éjében aligha világítja meg egyéb, mint ama máglyák lángja, ahová ellenfeleit vettette, s az általa megnyirbált aranypénzek csillogása. Hamar elfeledik majd, hogy megfékezte a hatalmaskodókat, lehetőség szerint fenntartotta a békét, megreformálta a törvényeket, erődöket építtetett, hogy védelmükben nyugodtan vethessenek, egyesítette a tartományokat, egyesülésre szólította fel a polgárokat, s mindenben igyekezett Franciaország függetlenségét biztosítani.

Ám amint kihűlt e kéz, amint kihunyt e nagy akarat, az addig oly hosszú idő óta féken tartott vagy gátolt minden magánérdek, csalódott becsvágy, gyűlölködés, törtetés és kapzsiság nyomban elszabadult.

A hatalom birtoklásáért két csoport készült élethalálharcot vívni: egyrészt a főnemesek reakciós törzse, Charles de Valois-nak, Szép Fülöp fivérének vezetésével; másrészt a központi közigazgatás, Enguerrand de Marignynak, az elhunyt király koadjutorának irányításával.

Ahhoz, hogy e hónapok óta lappangó viszályt elkerüljék vagy úrrá legyenek felette, erős uralkodóra lett volna szükség. De a trónra lépő huszonöt éves herceg, Navarrai Lajos, éppoly alkalmatlan volt az uralkodásra, mint amilyen rosszul szolgálta a szerencse. Trónra lépését megelőzte a felszarvazott férj híre, s országszerte gyászos gúnynevén emlegették: a Civakodó.

Házasságtörés miatt bebörtönzött felesége, Burgundi Margit élete lett a tét e két vetélkedő csoport között.

De e könyörtelen harc árát azoknak is meg kell fizetniök, akiknek semmijük nincs, akiknek semmi befolyásuk nem volt az eseményekre, s még csak nem is álmodhattak ilyesmiről… Ráadásul ez a tél, 1314-1315 tele az éhínség telének indult.