Guillaume de Nogaret úr, lovag, törvénytudós és pecsétőr, minden éjszaka a kései órákig dolgozott szobájában, amint egész életében szokta volt tenni. És d’Artois grófnő minden reggel arról értesült, hogy ellenségét tökéletes egészségben látták, amint szilárd léptekkel, hóna alatt irataival ment a királyi palotába. A grófnő szemrehányó pillantásokat vetett udvarhölgyére.

– Legyen türelemmel, asszonyom… Egy nagy tucat az tizenkét kis tucat, s ha hetenként két tucatot éget el, akkor…

De a türelem nem tartozott Mahaut erényei közé, s már igen lesújtó véleményt kezdett formálni a fáraó kígyója mérgének halált okozó tulajdonságai felől. Persze kérdéses, hogy a mérgezett gyertya eljutott-e rendeltetési helyére, nem történt-e csere vagy tévedés, s valamelyik szolga nem éppen ezt a gyertyát lomolta el. Mahaut csak akkor lett volna biztos az eredmény felől, ha saját kezével tűzi a gyertyát a karos gyertyatartóba.

– A nyelv, az nem tévedhet, asszonyom… – csitította Béatrice.

Mahaut nem nagyon bízott a varázslatban.

– Igen költséges fortélyok ily gyatra eredményekhez mérten. Többet ér egy jó kis méreg a szájon át, nem pedig füst formájában.

Mégis, mikor este Béatrice megjelent a kézi gyertyatartóval, nem mulasztotta el megkérdezni, némi aggodalommal a hangjában:

– Biztos, hogy ez nem a törvénytudók gyertyái közül való?

– Dehogy… asszonyom… – nyugtatta meg Béatrice.

Egy május végi reggelen azonban Nogaret, szokásától eltérően, késve érkezett a Tanácsba, s akkor lépett a terembe, amikor a király már elfoglalta helyét.

A pecsétőr bocsánatkérőn igen mélyen meghajolt, s eközben olyan szédülés fogta el, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztalban.

A legsürgősebb ügy éppen ekkor a pápaválasztás volt.

A pápai trón immár négy hete gazdátlanná vált: a bíborosok, V. Kelemen végső utasítása értelmében, Carpentrasban gyűltek össze a konklávéra, ahol véget nem érő csatározás folyt.

A francia király álláspontját és terveit mindenki jól ismerte. Szép Fülöp azt akarta, hogy a pápaság a keze ügyében, Avignonban maradjon; azt akarta, hogy a pápa, ha lehetséges, francia legyen; azt akarta, hogy az a hatalmas politikai szervezet, amelyet az egyház képvisel, ne árthasson a királyságnak, amint oly gyakran előfordult.

A világ minden tájáról: Itáliából, Franciaországból, a Pireneusi-félszigetről, Szicíliából, Németországból Carpentrasba összegyűlt bíborosok, huszonhárman, csaknem annyi táborra szakadtak, ahányan voltak.

Csatározásukat teológiai viták, érdekellentétek és családi nézeteltérések táplálták. Főleg az olasz bíborosok, a Caetanik, Colonnák és Orsinik között dúlt engesztelhetetlen gyűlölet.

– Ez a nyolc olasz bíboros – mondta Marigny – csak abban egyezik meg, hogy újra Rómába akarják telepíteni a pápaságot. Szerencsére, egyetlen választható pápajelölt nevében sem tudnak megállapodni.

– Ez a megállapodás idővel még létrejöhet – jegyezte meg Valois grófja.

– Éppen ezért nem kell időt adnunk nekik – felelte Marigny.

Nogaret-t ekkor hányinger fogta el, gyomra elnehezedett, s emiatt alig kapott levegőt. Ki akart egyenesedni, de izmai nem engedelmeskedtek akaratának. Majd rosszulléte elmúlt, mélyeket lélegzett, és homlokát törülgette.

– Róma minden keresztény számára a pápa városa – jelentette ki Charles de Valois. – Róma a világ közepe.

– Ez nyilván megfelel az olaszoknak, de nem a francia királynak – vetette ellen Marigny.

– Kegyelmed mégsem alkothatja újra évszázadok művét, Enguerrand uram, s nem akadályozhatja meg, hogy Szent Péter trónja ott álljon, ahol ő megalapította.

– De ha a pápa Rómához ragaszkodik, akkor sem maradhat ott! – kiáltotta Marigny. – Menekülnie kell a pártviszályoktól feldúlt városból, és valamelyik várban kell meghúzódnia, olyan csapatok védelme alatt, amelyek nem is a sajátjai. Sokkal inkább biztonságban van a mi jó Villeneuve erődünkben, a Rhône túlsó partján.

– A pápa avignoni székhelyén fog maradni – szögezte le a király.

– Jól ismerem Francesco Caetanit – kezdte újra Charles de Valois. – Kiváló és nagy tudású férfiú, akire lehet némi befolyásom.

– Egyáltalán nem kívánom ezt a Caetanit – mondta a király. – Bonifác családjához tartozik, s felelevenítené az Unam Sanctam bulla* tévelygéseit.

Fülöp, Poitiers grófja, keszeg felsőtestével előrehajolva mutatta, hogy teljes mértékben egyetért apjával.

– Azt hiszem, ebben az ügyben éppen eleget intrikálnak ahhoz, hogy az egyik megsemmisítse a másikat – mondta. – Nekünk kell kitartóbbnak és szilárdabbnak maradnunk.

Némi hallgatás után Szép Fülöp Nogaret-hoz fordult. Az rendkívül sápadtan ült, és kínlódva lihegett.

– A tanácsát kérem, Nogaret!

– Igen… Sire… – nyögte erőlködve a pecsétőr. Remegő kézzel simította végig homlokát.

– Kegyeskedjék megbocsátani… Ez a fullasztó hőség…

– De hisz nincs is meleg – jegyezte meg Hugues de Bouville.

Nogaret nagy erőfeszítéssel, elhaló hangon suttogta:

– A királyság és a hit érdeke kívánja az ilyen értelemben való cselekvést.

Elhallgatott. A jelenlevők meglepődtek, hogy a pecsétőr ilyen röviden szólott, s ilyen homályosan fejezte ki magát.

– Az ön tanácsa, Marigny?

– Ajánlanám, Sire, hogy Kelemen pápa kinyilvánított akaratát hozva fel ürügyül, amelynek értelmében földi maradványait Guyenne-be kell szállítani, sürgessük meg kissé a konklávé döntését. E kegyes küldetéssel Nogaret urat lehetne megbízni, felruházva a szükséges hatalommal, s illő fegyveres kísérettel ellátva. A kíséret biztosítani fogja a hatalmat.

Charles de Valois elfordította fejét. Ő helytelenítette ezt az erőpróbát.

– És ez siettetné a házasságom érvénytelenítését? – kérdezte Navarrai Lajos.

– Hallgasson, Lajos… – intette le a király. – Ezen is munkálkodunk.

– Igen, Sire – szólalt meg váratlanul Nogaret, anélkül, hogy tudatában lett volna, hogy beszél.

Hangja rekedt és halk volt. Öntudata összezavarodott, és a tárgyak eltorzultak szeme előtt. A terem boltívei oly magasak lettek, mint a Sainte-Chapelle mennyezete, aztán hirtelen összezsugorodtak, s oly alacsonnyá váltak, mint azok a pincék, amelyekben a foglyokat szokta vallatni.

– Mi történik? – kérdezte, és megpróbálta feltépni köntösét.

Hirtelen összerándult, térde a hasához szorult, feje előrecsuklott, és keze görcsösen markolt a mellébe. A király felállt, a többiek úgyszintén… Nogaret fojtottan felkiáltott, majd heves hányás közepette a földre zuhant.

Hugues de Bouville, a főkamarás vitte haza a palotájába, ahol azonnal megjelentek a király orvosai.

Hosszasan vizsgálgatták a beteget. A királynak tett jelentésükben semmi érdemlegeset nem tudtak mondani. De a királyi udvarban meg az egész városban csakhamar egy ismeretlen betegségről kezdtek suttogni. Méreg? Állítólag a leghatásosabb ellenmérgeket alkalmazták.

A királyság ügyei ezen a napon függőben maradtak. Mikor Mahaut grófnő meghallotta a hírt, csak annyit mondott:

– Jól van! Most fizet!

És asztalhoz ült. De Béatrice-nak egy teljes, hat darabból álló öltözéket ígért: inget, alsó– és felsőruhát, köntöst, kabátot és köpenyt, mindezt a legfinomabb kelméből, ráadásként egy övön függő szép erszényt is, ha a pecsétőr elhalálozik.

Nogaret valóban fizetett. Már órák óta senkit nem ismert meg. Görcsökben vonagló testtel kínlódott az ágyán, és vért köpött. Még annyi ereje sem maradt, hogy egy tál fölé hajoljon: szájából a vér egy összehajtogatott kendőre csorgott, amit egy szolga időnként kicserélt.

A szoba tele volt emberekkel. Barátok és szolgák váltották egymást a nagybeteg mellett. Az egyik sarokban alattomos és sugdolódzó csoport lapult: a rokonok, akik a bútorzatot felbecsülve a rájuk váró koncra gondoltak.

Nogaret látogatóit csak a messze távolban ok és értelem nélkül imbolygó, ködös szellemeknek látta. Most másféle látomások nehezedtek rá, s ezeket csak ő láthatta egyedül.

Az egyházközség plébánosának, aki ellátta a haldoklók szentségével, gyónás helyett csak hörgött, és érthetetlen szavakat motyogott.

– Vissza! Vissza! – üvöltötte rémülten, amikor megkenték a szent olajjal.

Az orvosok odarohantak az ágyához. Az őrjöngő Nogaret dúlt szemmel vonaglott fekhelyén, és iszonyú árnyakkal hadakozott… Belépett a rémségek birodalmába.

Emlékezete, amely többé már nem szolgálhatta, hirtelen kiürült, mint a felfordított és eldobásra ítélt palack, s felidézte az összes haláltusát, amelyet látott, és minden pusztulást, amelyet ő rendelt el. Akik meghaltak a vallatókamrákban, a börtönökben, a lángok között, meghaltak kerékbe törve vagy a bitó kötelén, mind-mind benne tolongtak, s még egyre jöttek, hogy másodszor is meghaljanak.

Kezével torkát szorongatva erőlködött, hogy eltaszítsa az izzó vasakat, amelyeket annyiszor látott csupasz melleken sisteregni. Lába görcsbe rándult, és hallották, amint felordít:

– A csípőfogó! Vigyétek el! Irgalom!

Kihányt vére szagát áldozatai vérének érezte.

Így történt, hogy Nogaret élete utolsó órájában végre mások helyében érezte magát: ez volt a büntetése.

– Nem a magam nevében tettem! Csak a király… a királyt szolgáltam…

Ez a jogtudós még a haláltusa ítélőszéke előtt is egy utolsó pert próbált megnyerni.

A jelenlevők kevesebb megindultsággal, mint kíváncsisággal, és több undorral, mint részvéttel figyelték, hogyan távozik a másvilágra a királyság egyik igazi gazdája.

Estefelé kiürült a szoba. Egy borbély meg egy Domonkosrendi szerzetes maradt csak Nogaret mellett. A szolgák az előcsarnok csupasz földjére feküdtek, és köpenyüket fejükre húzták.

Bouville-nek át kellett lépnie az alvókon, amikor a király megbízásából az éj közepén megérkezett. A borbélytól kérdezősködött.

– Semmi nem használ – mondta halkan a borbély. – Kevesebbet hány, de továbbra is félrebeszél. Már csak azt várjuk, hogy Isten magához szólítsa.

Csupán az elgyengülten hörgő Nogaret látta a halott templomosokat, akik a sötétség mélyén vártak rá. Vállukra varrt kereszttel sorakoztak egy mély szakadékok között vezető kopár út mentén, amelyet máglyák fénye világított meg.

– Aymon de Barbonne… Jean de Furnes… Pierre Suffet… Brintinhiac… Ponsard de Gizy…

Hogy megismertessék magukat vele, a holtak az ő hangján szólaltak meg, s ő nem ismert rá a saját hangjára.

– Igen, Sire… Holnap indulok…

Bouville-nek, a korona üreg szolgájának összeszorult a szíve, s fogadkozott, hogy az elsuttogott szavakat elismétli a királynak.

De Nogaret hirtelen felült, előreszegezte az állát, nyakát megfeszítette, és rémítő hangon ordított fel:

– Eretnek fia!

Bouville a dominikánusra nézett, és mindketten keresztet vetettek.

– Eretnek fia! – ismételte meg Nogaret.

És visszaroskadt párnáira.

Az önmagában hordozott, s őt az utolsó ítélet felé vezető hegyek és völgyek tágas, tragikus tartományában Nogaret ismét elindult a nagy útra. Egy szeptemberi napon, Itália vakító napja alatt hatszáz lovas és ezer gyalogos élén lovagolt Anagni sziklája felé. Mellette haladt Sciarra Colonna, VIII. Bonifác esküdt ellensége, az a férfi, aki inkább három éven át evezett egy barbár gályán, semhogy megkockáztatta volna a visszatérést a pápaságba. És Thierry d’Hirson is ott volt a menetben. A kis Anagni város önként nyitotta meg kapuit a jövevények előtt, akik a székesegyházon keresztülmenve elözönlötték a Caetani-palotát és a pápai lakosztályokat. A pápa, a nyolcvannyolc éves aggastyán, fején tiarával, kezében kereszttel, magányosan ült egy hatalmas, üres teremben, s látta, miként tör rá a fegyveres horda. Amikor lemondásra akarták kényszeríteni, csak ennyit mondott: „Íme, itt a nyakam, íme, itt a fejem, meghalok, de pápaként fogok meghalni!” Sciarra Colonna vaskesztyűs kezével a pápa arcába vágott. És Bonifác rákiáltott Nogaret-ra: „Eretnek fia! Eretnek fia!”

– Én akadályoztam meg, hogy megöljék – nyöszörgött Nogaret.

Még mindig védekezett. De nem sokkal később zokogni kezdett, aminthogy Bonifác is zokogott, amikor lerángatták trónjáról. Nogaret ismét a másik helyén volt…

Az agg pápa elméje nem tudott megbirkózni a merénylettel és a sértéssel. Mialatt Rómába hurcolták, gyermekként sírdogált. Aztán őrjöngő téboly fogta el, káromolta mindazokat, akik közeledtek hozzá, majd négykézláb vonszolta magát a szobában, ahol őrizték. Egy hónappal később meghalt, s dührohamában visszautasította az utolsó szentségeket.

A Domonkos-rendi szerzetes sűrű keresztvetések közepette hajolt Nogaret fölé, és nem értette, hogy az egykori kiátkozott miért utasítja most vissza oly makacsul az utolsó kenetet, amit néhány órával előbb már feladtak neki.

Bouville eltávozott. A borbély tudta, hogy csak a halott öltöztetésekor lesz rá szükség, s most le-lecsukló fejjel szundikált a székén. A dominikánus időnként félbehagyta a rózsafüzér morzsolgatását, és elkoppantotta a gyertyát.

Hajnali négy óra felé Nogaret ajka megmozdult, és erőtlenül tagolta:

– Kelemen pápa… Guillaume lovag… Fülöp király… Nagy, barna, lapos ujjai a takarót karmolászták.

– Égek – rebegte.

Az ablakok már szürkén derengtek a hajnal félénk fényében, s a Szajna túlsó partján vékony hangon megcsendült egy harang. Az előcsarnokban motoszkálni kezdtek a szolgák. Egyikük becsoszogott, és kitárta az ablakot. Párizsnak tavasz– és friss levélillata volt. A város zagyva lármával ébredezett.

Nogaret halott volt, és keskeny vércsík száradt orrlikai alatt. A dominikánus megszólalt:

– Isten magához vette!