IX

A szerzetes – halott!

Az a természetes élettani folyamat, amely a francia udvarnál ezekben a napokban boldogsággal töltötte el a királynét és Poitiers grófnéját, egy Párizstól tíz mérföldnyire lévő kis udvarházra drámát és szerencsétlenséget készült árasztani.

Marie de Cressay arcát néhány hét óta aggodalom és gond dúlta fel. A hozzá intézett kérdésekre alig válaszolt. Mályvaszínű karikával árkolt sötétkék szeme mintha megnőtt volna, és áttetsző halántékán egy apró ér rajzolódott ki. Magatartása szórakozottá vált.

– Csak nem éri utol ismét az a tavalyi, bágyadtsággal járó betegség? – kérdezte Pierre fivére.

– Hiszen semmit nem fogyott – felelte Eliabel úrasszony. – Szerelmi epekedés gyötri, az a Guccio jár az eszében. Ideje lesz férjhez adni.

– Ám a Cressay család puhatolódzására rokonunk, Saint-Venant csupán annyit üzent, hogy az Artois-liga ügyeivel való elfoglaltsága miatt nem gondolhat házasodásra.

– Bizonyára érdeklődött vagyoni helyzetünkről – jegyezte meg Pierre de Cressay. – Meglátja, anyám, meglátja, egyszer még talán megbánjuk, hogy kiadtuk Guccio útját.

Az ifjú lombardot időnként ezután is vendégül látták az udvarházban, és mint a múltban, látszólag barátként bántak vele. A háromszáz livre-rel, valamint a kamatokkal továbbra is adósok maradtak. Minthogy az éhínség nem szűnt meg, a Cressay család tagjainak észre kellett venniök, hogy a neauphle-i bankfiókban csak azokon a napokon található élelem, amikor Marie megy érte. Jean de Cressay, méltóságának megőrzése végett olykor elkérte Gucciótól adósságaik listáját, de ha kézhez is kapta a számadásokat, a legkisebb részlet kifizetésére sem törekedett. Eliabel úrasszony belenyugodott, hogy leánya hetenként egyszer eljárjon Neauphle-ba, de ilyenkor a cselédlánnyal kísértette, és gondosan számon tartotta az ott töltött időt.

A titokban egybekelt házaspár ezért csak ritkán találkozhatott. A fiatal cselédlány nem maradt érzéketlen Guccio bőkezűsége láttán, és ráadásul Ricardo, a fiókház vezetője sem volt közömbös számára. A leány polgári életmódról ábrándozott, és a mérlegre dobott pénzdarabok kellemes csengését hallgatva szívesen időzött a ládák meg az üzleti könyvek között; ezalatt az épület első emelete menedéket nyújtott a fiatalok kapkodó szerelmének.

Ezek a percek – távol a Cressay család éber szemétől és a világ-tilalmaitól – kezdetben fényes szigetnek tűntek a különös pár életében, akik még összesen tíz órát sem töltöttek együtt házaséletük folyamán. Guccio és Marie e röpke pillanatok emlékéből élt egész héten át; nászéjszakájuk gyönyörűségeit nem hazudtolták meg az újabb együttlétek sem. Legutóbbi találkozásuk alkalmával azonban Guccio mégis mintha valami változást látott volna ifjú asszonya viselkedésében. Mint Eliabel úrasszony, ő is észrevette Marie aggodalmas tekintetét, szomorúságát, és az arcát befelhőző, új keletű árnyékot.

Ezeket a jeleket előbb a visszás helyzetükkel kapcsolatos veszedelmeknek és nehézségeknek tulajdonította. A mindig a hazugság rongyaiba burkolt, kiskanállal osztogatott boldogság hamarosan gyötrelemmé válik. „De hát ő maga tiltakozik az ellen, hogy megszegjük a hallgatást! – gondolta. – Azt állítja, hogy családja soha nem lesz hajlandó elismerni házasságunkat, és üldözni fognak miatta. Nagybátyámnak is ez a véleménye. Akkor hát mit tehetünk?”

– Ugyan mi nyugtalanítja, szerelmem? – kérdezte Marie-t június harmadik napján. – Minél többször látjuk egymást, annál boldogtalanabbnak látom. Mitől fél? Tudja jól, hogy itt vagyok, és mindentől megvédem.

Az ablak előtt madaraktól és darazsaktól körülzsongott virágzó cseresznyefa terebélyesedett. Marie nedves szemmel fordult meg.

– Ami velem történik, édes szerelmem – felelte –, attól nem tud megóvni.

– Mi történik hát önnel?

– Semmi egyéb, mint amit Isten akaratából kapnom kell kegyelmedtől – hajtotta le fejét Marie.

Guccio tudni akarta, hogy jól értette-e az elhangzott szavakat.

– Gyermeket? – suttogta.

– Nem mertem bevallani. Félek, hogy ezután kevésbé fog szeretni.

Guccio egy időre megnémult, egyetlen szó sem hagyta el ajkát. Aztán két tenyere közé fogta Marie arcát, és így kényszerítette, hogy ránézzen.

Mint csaknem mindenkinek, akit a végzet a szenvedély őrültségére kárhoztat, Marie-nak is egyik szeme valamivel kisebb volt a másiknál. Ez a különbség, amely egyébként mit sem vont le szépségéből, mostani feldúlt állapotában feltűnőbbé vált, és még megindítóbbá tette arckifejezését.

– És ez nem teszi boldoggá, Marie? – kérdezte Guccio.

– Ó, persze hogy az leszek, ha kegyelmed is boldog.

– Marie, ez csodálatos! – kiáltotta a fiatalember. – Ez a beteljesülés, és házasságunknak most ki kell derülnie. Családja ezúttal kénytelen lesz belenyugodni. Gyermek! Gyermek!

Káprázó szemmel nézett végig Marie-n. Férfinak érezte magát, erős férfinak. Kis híja, hogy ki nem hajolt az ablakon, kikiáltani az örömhírt az egész városkának.

Ez a fiatalember minden felmerülő problémát a lehető legjobb oldaláról fogott fel. Tetteinek kellemetlen következményeire csak másnap döbbent rá.

A földszintről felhallatszott a cselédlány hangja: az idő múlására figyelmeztette a szerelmeseket.

– Mit tegyek? Mit tegyek? – töprengett Marie. – Soha nem merném bevallani anyámnak.

– Akkor majd én elmegyek, és megmondom neki.

– Várjon, még egy hetet várjon.

Elsőnek Guccio indult lefelé a keskeny falépcsőn, és kezét nyújtva Marie-nak, fokról fokra segítette, mintha a lány most különösképpen törékennyé vált volna, és neki kellene támogatnia minden lépését.

– De hiszen még semmi nehézséget nem okoz – mosolygott Marie.

Guccio maga is érezte, hogy milyen nevetségesen viselkedik: boldogan elnevette magát. Aztán karjába zárta asszonyát, és oly hosszú csókot váltottak, hogy Marie lélegzete elakadt belé.

– Mennem kell, mennem kell – suttogta.

De Guccio jókedve ragályosnak bizonyult, és Marie megnyugodva távozott. Ismét megtelt bizalommal, csupán azért, mert titkát megosztotta kedvesével.

– Majd meglátja, milyen szép lesz az életünk, majd meglátja! – hajtogatta Guccio, miközben a kerti kapuhoz kísérte.

A Teremtőnek bölcs és egyben könyörületes rendelése, hogy eltakarja az ember szeme elől a jövőt, és megadja az emlékezés gyönyörűségét és a reménység varázsát. Sokaknak a rájuk váró dolgok tudása megingatná az élethez szükséges állhatatosságát. Mit tett volna ez a házaspár, ez a két szerelmes, ha ezen a reggelen megtudják, hogy életükben többé soha nem találkoznak?

Hazafelé menet Marie egész úton énekelt az arany bimbókkal telehintett rétek és a virágba borult fák között. A Mauldre partján megállt, hogy egy csokor íriszt szedjen.

– A kápolnánkat akarom feldíszíteni – mondta.

– Siessen, úrnőm – kérlelte a cselédlány –, mert szidást kap, ha késik.

Marie az udvarházba érve egyenesen a szobájába ment, és amikor benyitott az ajtón, úgy érezte, mintha lába alól kisiklana a talaj. Eliabel úrasszony állt ott, és egy szétfejtett köntöst méregetett a derekához. Marie szegényes ruhatárának minden, az előbbihez hasonló módon kibővített darabja ott hevert szétteregetve az ágyon.

– Honnan jössz, hogy ennyit késtél? – kérdezte ridegen Eliabel úrasszony.

Marie egy szót sem szólt; kezéből a földre hullottak az íriszek.

– Nem is kell, hogy beszélj, úgyis tudom – folytatta Eliabel úrasszony. – Vetkőzz le!

– Anyám!… – suttogta Marie fuldokló hangon.

– Le a ruhával, ha mondom!

– Soha! – rázta fejét Marie.

A visszautasításra csattanós pofon volt a válasz.

– Most hajlandó vagy engedelmeskedni végre? Bevallod a bűnöd?

– Nem követtem el bűnt! – felelte haragosan a leány.

– És a gyarapodás, az mitől van? – mutatott a ruhákra Eliabel úrasszony.

Dühét csak fokozta, hogy többé nem az anyai akaratnak engedelmeskedő gyermek állt vele szemben, hanem egy váratlanul ellene szegülő asszony.

– Nos, igen, gyermeket várok… Gucciótól! – mondta Marie. – Nincs miért pirulnom, nem vétkeztem. Guccio a férjem.

Eliabel úrasszony egyáltalán nem adott hitelt az éjféli esküvőről szóló történetnek. Az igazsághoz híven hozzátette, hogy az egyébként mit sem változtatna a helyzeten. Marie a család akarata ellen cselekedett, az atyai hatalom ellen, amelyet a halott apa nevében az anya és az idősebb fiú gyakorol. Egy leánynak nincs joga rendelkezni önmaga felett. Az az itáliai szerzetes pedig éppen úgy lehetett egy álszerzetes is. Nem, Eliabel úrasszony határozottan nem hitt az állítólagos házasság gyenge meséjében.

– Halálom óráján, érti, anyám… halálom óráján sem gyónhatok semmi mást! – ismételgette Marie.

A vihar egy jó óra hosszat tartott, végül Eliabel úrasszony leányára zárta az ajtót, és kétszer is ráfordította a kulcsot.

– Kolostorba! A bűnbánó leányok kolostorába fogsz kerülni! – kiáltotta még a csukott ajtón keresztül.

Marie zokogva rogyott szétszórt ruhái közé.

Eliabel úrasszonynak estig kellett várakoznia, amíg a földekről hazatért fiainak beszámolhatott az eseményekről. A családi tanácskozás rövid ideig tartott. A két fiú dührohamot kapott. A fiatalabb, Pierre, szinte vétkesnek érezte magát, hogy mindeddig pártolta Gucciót, ezért ő volt a szenvedélyesebb. Megoldásként ő hajlott inkább a hosszúállásra. Húgukat megbecstelenítették, őket saját fedelük alatt gyalázatosan elárulták! Egy lombard! Egy uzsorás! Hasánál fogva szegezik a gazembert boltjának kapujára.

Vadászgerelyükkel felfegyverkezve, megeresztett kantárral vágtattak Neauphle-ba.

Guccio ezen az estén túlságosan izgatott volt, semhogy aludni tudott volna: ehelyett a kertben sétálgatott. Csillagos éjszaka volt, a levegő illatos. A tetőpontján álló tavasz Ile-de-France levegőjét a növényekben kerengő nedvek jó szagával és a harmat üdeségével telítette.

A falusi csendben Guccio élvezettel figyelte cipője talpának roppanását a kavicson… egy hangosabb, egy halkabb lépés… és úgy érezte, mellkasa nem elég tágas, hogy megférjen benne az öröm.

„Ha eszembe jut, hogy hat hónappal ezelőtt egy hitvány kórházi ágyon sínylődtem – ujjongott magában. – Milyen jó élni!”

Ábrándozott. Jövendő boldogságáról ábrándozott, holott sorsa már megpecsételődött. Látta önmagát, amint körülötte sok-sok utódja növekedik: egy csodálatos szerelem gyümölcsei, akiknek ereiben a szabad sienai vér keveredik a nemes francia vérrel. Ő lesz a nagy Baglioni, a kiterjedt dinasztia feje. Már azon törte a fejét, hogy nevét francia módra megváltoztatja: Balion de Neauphle-nak fogják nevezni, a király minden bizonnyal főúri címmel ruházza fel, és Marie szíve alatt hordott fiát – mert semmi kétség, hogy fiú lesz – egy napon majd lovaggá ütik.

Álmodozása csak akkor szakadt félbe, amikor vágtató lovak dobogása csattogott Neauphle kövezetén. A lárma a ház előtt halt el, de ugyanakkor a kapu kopogtatója vad dörömbölésbe kezdett.

– Hol az a gazember, az az akasztófáravaló, az a zsidó? – kiáltotta valaki, és Guccio tüstént felismerte Pierre de Cressay hangját.

És mert a kapu nem nyílt meg azonnal, a vadászgerelyek nyelével kezdték ostromolni a nehéz tölgyfa kapuszárnyat. Guccio az övéhez kapott, de tőre nem volt nála. Odabenn, a házban, Ricardo nehézkes léptekkel indult lefelé a lépcsőn.

– Itt vagyok! Itt vagyok! Jövök már! – zsémbelt a bankfiók vezetője az álmából felriasztott ember mogorva hangján.

Hallani lehetett az elhúzott reteszek és rudak csikorgását, majd rögtön ezután dühös vita kezdődött, amelyből Guccio csak néhány szófoszlányt tudott megérteni.

– Merre van a gazdád? Azonnal látni akarjuk!

Guccio nem hallotta Ricardo válaszait, a Cressay fivérek viszont egyre hangosabban ordítoztak:

– Ez a kutya, ez az uzsorás meggyalázta húgunkat! De nem megyünk innen egy tapodtat sem, amíg le nem nyúztuk a bőrét!

A veszekedés éles kiáltással végződött. Ricardót nyilván megütötték.

– Gyújts világot! – parancsolta Jean de Cressay. Guccio ezután megint csak Pierre-t hallotta, amint végigdübörgött a házon:

– Merre bujkálsz, Guccio? Csak lányok előtt mersz hősködni? Legyen hát bátorságod előjönni, gyáva disznó!

Odakünn, Neauphle főterén, megmozdultak az ablakok zsalugáterei. A városka lakói hallgatództak, sugdolództak, vihorásztak, de egyikük sem mutatkozott. A botrány mindig szórakoztató, és az, hogy kis uraikat kijátszották, ezt a két dölyfös legénykét, akik mindig oly fennhéjázón beszéltek, és minduntalan robotmunkát követeltek tőlük, különös örömet jelentett számukra. Ha már választani kell, inkább a lombardot kedvelték, bár nem annyira, hogy kedvéért megkockáztassák a megbotozást.

Gucciónál nem hiányzott a bátorság, de maradt még egy cseppnyi józan esze. Ha szembeszáll ezzel a két felfegyverzett őrülttel, kevés esélye lenne a győzelemre, hiszen még a tőre sem volt a közelben.

Mialatt a Cressay fivérek felforgatták a házat, és haragjukat a bútorzaton töltötték ki, Guccio az istállóba szaladt. Az éjszakában idáig hallatszott Ricardo nyögdécselése:

– A könyveim! A könyveim!

„Annyi baj legyen, a ládákat nem tudják felfeszíteni!” – gondolta Guccio.

A hold fénye elegendő világosságot árasztott, hogy sebtében felkantározhassa, vaktában felnyergelhesse lovát, aztán megmarkolva az állat sörényét, felkapott a hátára, és kiszökkent a kerti kapun. Ily módon fordított hátat a bankjának.

A lódobogás megütötte a Cressay fivérek fülét. Mindketten az ablakhoz ugrottak.

– Menekül a gyáva, menekül! A párizsi útra tért. Hé, parasztok, talpra! Vágjátok el az útját!

Természetesen senki nem mozdult.

A két fivér ekkor kirohant a házból, és Guccio nyomába eredt.

Az ifjú lombard jóvérű paripája azonban kipihenten került ki az istállóból. A Cressay fivérek lovai viszont szegény vidéki gebék voltak, azonkívül már megdolgoztak a napi abrakért. Rennemoulins táján az egyik annyira lesántult, hogy ott kellett hagyni, és a fivérek szükségből kénytelenek voltak mindketten a megmaradt egyetlen, méghozzá kehes lóra kapaszkodni, amelynek orrlikán olyan hangok törtek elő, mintha fát fűrészelnének.

Így aztán Guccio jókora előnyre tett szert. Virradatkor ért a Lombardok utcájába, és ágyából verte fel nagybátyját.

– A szerzetes! Merre van a szerzetes? – kérdezte Guccio.

– Miféle szerzetes, fiam, mi történt veled? Most meg tán csak nem valamilyen szerzetbe akarsz lépni?

– Dehogy, Spinello bácsi, ne tréfáljon. Meg kell találnom a szerzetest, aki összeadott Marie-val. Üldöznek, az életem veszélyben forog!

Egy szuszra elmondta történetét: feltétlenül szükség van a szerzetes tanúságára.

Spinello Tolomei végighallgatta, egyik félszemét kinyitotta, a másik csukva maradt. Közben kétszer is ásított, ami szerfelett idegesítette Gucciót.

– Ne légy olyan izgatott. A szerzetes meghalt – jelentette ki végül Tolomei.

– Meghalt?… – képedt el Guccio.

– Hát igen! Azzal az ostobasággal, hogy megházasodtál, elkerültél egy másik ostobaságot: a halált. Ha Robert nagyuram óhaja szerint elvitted volna üzenetét Artois-ba, szövetségeseinek, akkor most már nem kellene aggódnod a kis unokaöccsök végett, akikkel kéretlenül is megajándékozol. Fra Vicenzót Saint-Pol mellett megölték Thierry d’Hirson emberei. Száz livre-em volt nála. Bizony, Robert nagyuram ugyancsak sok pénzembe kerül!

Tolomei becsengette inasát: egy tál langyos vizet meg a ruháját kérte.

– Mit tegyek, Spinello bácsi? Hogyan bizonyítsam, hogy valóban Marie férje vagyok?

– Nem ez a legfontosabb – mondta Tolomei. – Ha nevedet meg a kisasszonykád nevét szabatosan rá is vezették volna holmi listára, az sem jelentene változást. Akkor is a családja beleegyezése nélkül vettél feleségül egy nemesleányt. A nyomodban járó fickók bízvást megcsapolhatják a véred, mit sem kockáztatnak vele. Ők nemesek, és ezért büntetlenül gyilkolhatnak. Legfeljebb megfizetik az egy lombard életéért kiszabott, nem is túl magas bírságot. De az is megeshet, hogy dicséretet kapnak érte.

– Akkor hát ugyancsak nehéz helyzetbe kerültem.

– Úgy, ahogy mondod – merítette arcát a vízbe Tolomei. Hangosan prüszkölt, majd megtörülközött egy szőttessel.

– Ma megint nem lesz időm borotválkozni. Ej, én éppen olyan ostoba voltam, akárcsak te…

Szemlátomást gondok gyötörték.

– Mindenekelőtt biztonságba kell helyezni téged – folytatta. – Nem rejtőzhetsz egyik lombardnál sem. Ha üldözőid felvertek egy kisvárost, éppen úgy elmehetnek vádaskodni a párizsi királybíróhoz is. Ha nem találnak itt, mindegyik barátunkhoz elküldhetik az őrséget keresésedre. Akkor pedig szép véleménnyel lesznek rólam a többiek… Engedd, hadd gondolkodjam… Igen, itt van a te Boccaccio barátod, Bardi utazója.

– De bátyám, ő éppen olyan lombard, mint mi, azonkívül most nincs is Franciaországban.

– Ez igaz, de egy párizsi polgárasszony felettébb kedveli őt, és már egy törvénytelen gyermekkel is megajándékozta. Azt az asszonyt igen kellemetes személynek ismerem, és ő legalább megérti a helyzeted. Hozzá kell menned szállást kérni… Én közben felkészülök kedves sógoraid fogadására, ha jelentkeznének… feltéve, ha tüstént agyon nem ütnek, akkor pedig ma este nem lesz többé nagybátyád.

– Ó, nem! Ne féljen ilyesmitől! Igaz, hogy dühösek, de azért nemesemberek. Tisztelni fogják bátyám korát.

– Szép védelem a roskatag láb!

– Az is lehet, hogy útközben elfáradtak, és nem is jönnek ide.

Tolomei feje kibukkant a nappali ingére húzott köntös alól.

– Ez nagyon meglepne – felelte. – Mindenképpen bepanaszolnak, és pert indítanak ellenünk… Tehát értesítenem kell egy magas rangú személyt, hogy állítsa le az ügyet, mielőtt még túl nagy botrány kerekedne… Valois nagyúrhoz is fordulhatnék, de ő mindig csak ígérget, és semmit nem tesz. Robert nagyuram? Akkor inkább a városi heroldokat kérem fel, hogy kürtöljék világgá a hírt.

– Klemencia királyné… – tűnődött Guccio. – Ő igen megkedvelt utazás közben…

– Erre egyszer már megadtam a választ. A királyné szól a királynak, a király a kancellárnak… aki végül az egész parlamentet fellármázza. Szép kis csávába kerültünk!

– Akkor talán Bouville?

– Nos, végre egy jó ötlet! – kiáltotta Tolomei. – Az első, ami hónapok óta eszedbe jutott. Igaz, hogy Bouville nem valami ragyogó elme, de mint Fülöp király volt kamarása, a mai napig megőrizte tekintélyét. Nem keveredett intrikákba, és mintaképe a becsületes embernek…

– Azonkívül nagyon szeret engem – tette hozzá Guccio.

– Igen, tudjuk! Téged valóban mindenki szeret. Azt hiszem, kevesebb szeretettel többre mennénk! Menj, rejtőzz el Boccaccio barátod hölgyénél, de könyörgök… nehogy ő is beléd szeressen! Én meg szaladok Vincennes-be, és beszélek Bouville-lal. Lásd, talán Bouville az egyetlen ember, aki semmivel sem tartozik nekem, és éppen tőle kell kérnem valamit.