Ugyanaznap, éjféltájban, két lovas hagyta el a Maubuisson-kastélyt. Mindketten Izabella kíséretéhez tartoztak. Az egyik Robert d’Artois volt, a másik a szolgája, Lormet, aki egy személyben volt inas, bizalmas bajtárs és útitárs, és minden rábízott feladat hű végrehajtója.

A dole-i Lormet néhány akasztófát érdemlő cselekedete miatt szökött meg Burgundia grófjának kíséretéből, s mióta Robert szolgálatába szegődött, gyakorlatilag egy percre sem, egy tapodtat sem hagyta el gazdáját. Csodálatos volt látni, hogy a kis termetű, zömök, kövér és már szürkülő hajú emberke mennyire aggódik tagbaszakadt uráért, hogyan követi minden lépését, segíti minden vállalkozását, így legutóbb a d’Aunay fivéreknek állított csapda esetében is.

Már virradt, amikor a két lovas Párizs kapuihoz érkezett. Lépésre fogták gőzölgő lovukat, s Lormet vagy tucatnyi ásítást nyomott el. Bár ötvenéves elmúlt, jobban bírta a hosszú utat, mint akárhány ifjú fegyvernök, de az alvás hiánya megviselte.

A Gréve téren a munka nélküli napszámosok szokásos gyülekezete ődöngött. A királyi műhelyek munkavezetői és hajósgazdák sétálgattak a csoportok között, kisegítőket, rakodókat és teherhordókat keresve. Robert d’Artois átvágott a téren, és befordult a Mauconseil utcába, ahol nagynénje, Mahaut d’Artois lakott.

– Tudod, Lormet – szólt inasához az óriás –, azt akarom, hogy ez az elhízott nőstény az én számból hallja meg elsőnek balsorsa hírét. Íme, életem egyik legboldogabb pillanata közeleg. Látni akarom a néném ocsmány pofáját, amint megtudja, mi történik Maubuissonban. És azt akarom, hogy Pontoise-ba jöjjön, azt akarom, hogy a király előtt ordítozva önmagát buktassa meg, és azt akarom, hogy pukkadjon meg mérgében.

Lormet hatalmasat ásított.

– Meg fog pukkadni, nagyuram, meg fog pukkadni. Legyen nyugodt, kegyelmes uram mindent megtett, hogy megpukkadjon – mondta gazdájának.

Ott álltak a d’Artois grófok nagyszerű palotája előtt.

– Hát nem aljasság, hogy ebben a nagy házban éli világát, amelyet még az én nagyapám építtetett? – kezdte újra Robert. – Nekem kellene itt laknom!

– Itt fog lakni, nagyuram, itt fog lakni.

– És te leszel a házmesterem, évi száz livre jövedelemmel.

– Köszönöm, nagyuram – felelte Lormet, mintha máris övé lenne a magas tisztség, és zsebében csörögne a pénz.

D’Artois leugrott Perche-vidéki lova hátáról, a kantárt odavetette Lormet-nak, s megragadva a kopogtatót, akkora lármát csapott, hogy csaknem meghasadt a kapu. A szögekkel kivert kapuszárny megnyílt, s egy szép termetű, igen éber kapuőr jelent meg, karvastagságú bunkóval a kezében.

– Ki az? – méltatlankodott a kapuőr a lárma miatt.

D’Artois szó nélkül félrelökte, és benyomult a palotába. Vagy tucatnyi inas és szolgálólány szorgoskodott odabenn: az udvarok, folyosók, és lépcsők reggeli takarítását végezték. Robert mindenkin keresztülgázolt, hogy feljusson az emeleten levő lakosztályokba.

– Hé! – kiáltotta odafenn.

Egy rémült szolga rohant oda, vödörrel a kezében.

– Hol a nagynéném, Picard? Azonnal látnom kell a nagynénémet!

A lapos fejű, gyér hajú Picard letette vödrét.

– Reggelizik, nagyuram.

– Ez egyáltalán nem zavar! Jelentsd neki, mégpedig tüstént, hogy itt vagyok!

Fájdalmat és megindultságot erőltetve arcára követte a szolgát nénje szobájáig.

Mahaut, Artois grófnéja, pair és Franche-Comté exrégense, negyven-negyvenöt év körüli tagbaszakadt, magas, erőteljes, vastag derekú asszony volt. Zsíros arca erélyről és akaratról tanúskodott. Széles, domború homloka, gesztenyebarna haja, túlságosan pelyhes ajka és kicsattanóan piros szája volt.

Minden nagyra sikerült ezen az asszonyon: vonásai, tagjai, étvágya, haragja, mohósága, nagyravágyása és hataloméhsége. Egy katona energiájával és egy jogtudós szívósságával kormányozta most arrasi, azelőtt pedig dole-i udvartartását, felügyelt területei igazgatására, engedelmességet követelt hűbéreseitől, kihasználta mások erejét, és könyörtelenül lesújtott a leleplezett ellenségre.

A tizenkét esztendeje folyó harcban alaposan kiismerte unokaöccsét. Valahányszor valamiféle nehézsége támadt, valahányszor lázadoztak artois-beli hűbéresei, valahányszor egy város tiltakozott az adófizetés ellen, Mahaut csakhamar kiderítette, hogy Robert keze van a dologban.

„Ez egy ordas farkas, egy hatalmas, kegyetlen és álnok farkas – mondogatta. – De nekem több eszem van, s végül is a nagy erőlködésben, hogy ártalmamra legyen, saját magát zúzza majd össze.”

Hosszú hónapok óta alig váltottak szót, s csak az udvarnál, kényszerűségből találkoztak.

Ezen a reggelen Mahaut grófnő az ágya lábánál megterített kis asztalnál ülve nyúlpástétomot falatozott, s egyik szeletet a másik után tömte a szájába. Ezzel kezdte ébredés utáni étkezését.

Robert ügyelt rá, hogy nyugtalanságot és gondterheltséget mutasson, Mahaut pedig, mikor unokaöccsét belépni látta, igyekezett elfogulatlan és közömbös arcot vágni.

– Ej, bár még alig pirkad, kegyelmed ugyancsak eleven, öcsém. Szélsebesen jött, akár a vihar! Miért ez a nagy sietség?

– Nénémasszony – kiáltott fel Robert –, minden elveszett!

Mahaut, anélkül, hogy magatartásán bármit is változtatott volna, nyugodtan felemelte ezüst serlegét, és leöblítette torkát a szép rubinpiros arbois-i borral, amit; mindenekfelett szeretett.

– Mit vesztettél el, Robert, Egy újabb pert? – kérdezte.

– Esküszöm, néném, ez a perc igazán nem alkalmas arra, Hogy körömmel essünk egymásnak. A családunkat sújtó szerencsétlenség nem tűri a tréfát.

– Miféle egyikünket sújtó szerencsétlenség lehetne baj a másikra nézve is? – kérdezte Mahaut gúnyos nyugalommal.

– Néném, a király kezében vagyunk!

Mahaut szemében parányi nyugtalanság villant. Tanakodni kezdett, hogy ugyan miféle újabb csapda készül számára, s mit jelent ez az egész bevezetés.

Megszokott mozdulattal gyűrte fel ruhája ujját hájas, húsos karján. Aztán az asztalra csapott.

– Thierry! – kiáltotta.

– Nem beszélhetek más személy jelenlétében! – tiltakozott Robert. – Amit tudatni akarok nénémmel, az becsületünkbe vág.

– Ugyan, a kancellárom előtt nyugodtan beszélhetsz.

Mahaut bizalmatlankodott, és tanúra volt szüksége.

Egy ideig méregették egymást – Mahaut várakozón, Robert élvezve a komédiázást. „Hívd hát a tieidet – gondolta. – Hívd, hadd hallja meg mindenki.”

Különös volt szembeállítani, megfigyelni és értékelni ezt a két, oly sok közös vonással bíró lényt, ezt a két egy fajtából, egy vérből származó fenevadat, akik hasonlóságuk ellenére annyira gyűlölték egymást.

Az ajtó kinyílt, és Thierry d’Hirson lépett be a szobába. Az arrasi székesegyház káptalanjának kanonokja, Mahaut kancellárja (és alkalmasint a szeretője is), pöffeszkedő kis emberke volt, pufók arccal, hegyes, fehér orral, és sem a magabiztosságnak, sem a tekintélynek nem volt híján.

Miközben köszönt, a szemhéja alól figyelte Robert-t, s emiatt kénytelen volt hátrahajtani a fejét.

– Kegyelmességed látogatása, nagyuram, ritka esemény – mondta.

– Azt hiszem, unokaöcsém egy súlyos szerencsétlenségről óhajt beszámolni – vágott közbe Mahaut.

– Sajnos! – zökkent le Robert az egyik székre.

Mély hallgatásba merült. Mahaut modora most már némi nyugtalanságról árulkodott.

– Köztünk igen sok ellentét volt, néném… – kezdte végül Robert.

– Sőt, mi több, öcsém, igen csúnya veszekedések, amelyekből kegyelmednek semmi haszna nem származott.

– Persze, persze… és Isten a tanúm, hogy milyen sok rosszat kívántam nénémnek.

Kedvelt fortélyát alkalmazta most is, a jó, zsíros őszinteséget és gonosz szándékai beismerését, hogy így leplezze a markában szorongatott fegyvert.

– De ilyesmit soha nem kívántam volna kegyelmednek – folytatta. – Mert tudnia kell, hogy igazi lovag vagyok, és szilárd, ha a becsületről van szó.

– De végre is, mi történt? Beszélj hát! – kiáltott rá Mahaut.

– Néném leányaira, unokatestvéreimre rábizonyították a házasságtörést, és a király parancsára Margittal együtt letartóztatták őket.

Mahaut nem fogta fel azonnal a szavak értelmét. Nem hitt a fülének.

– Kitől hallottad ezt a mesét?

– Magam győződtem meg róla, néném, csakúgy, mint a maubuissoni udvar. A mára virradó éjszaka történt.

Élvezettel játszadozott Mahaut idegeivel, csak apró részletekben közölte vele a történteket, vagy legalábbis azt, amit tudomására akart hozni.

– Bevallották? – kérdezte Thierry d’Hirson, továbbra is félig lezárt szemhéja alól leskelődve.

– Nem tudom – felelt Robert. – De az ifjú d’Aunay fivérek e pillanatban a kegyelmed Nogaret barátjának karmai között éppen rájuk vallanak.

– Nogaret barátom… – ismételte meg lassan Thierry d’Hirson. – Ha ártatlanok lennének is, az ő kezéből a szuroknál feketébben kerülnek majd ki.

– Néném – kezdte újra Robert –, Pontoise-tól Párizsig tíz mérföldet tettem meg éjnek idején, hogy értesítsem, minthogy rajtam kívül senki más nem gondolt erre. Hiszi-e még, hogy a rosszindulat vezérelt ide?

Mahaut unokaöccsére nézett, s az őt érintő dráma közepette eltűnődött: „Lehet, hogy olykor valami jótettre is képes?”

– Akarsz enni? – kérdezte mogorván.

Robert ebből a két szóból megértette, hogy nénjét valóban porig sújtotta a hír.

Az asztalról felkapott egy hideg sült fácánt, kezével kettéroppantotta, és beleharapott. Ekkor vette észre, hogy nénje színe furcsa módon elváltozik. Előbb a hermelinszegélyes ruha alól kikandikáló melle lett skarlátvörös, aztán a nyaka, majd az álla. Látni lehetett, miként önti el arcát a vér, miként éri el homlokát, és festi azt is karmazsinpirosra. Mahaut grófnő a melléhez kapott.

„Helyben vagyunk! – ujjongott Robert magában. – Beledöglik! Bele fog dögleni!”

Ám csalódnia kellett, mert a grófnő kihúzta magát, és egyetlen széles karmozdulattal leseperte az asztalról a nyúlpástétomot, az ezüst serlegeket, és tálakat, amelyek csörömpölve gurultak szerte a földön.

– A ringyók! – üvöltötte. – Azok után, amit értük tettem, a házasság után, amit létrehoztam! Rajtakapatják magukat, mint holmi hitvány lotyók! Akkor hát veszítsenek el mindent! Csukják le, húzzák karóba, akasszák fel őket!

A kanonok-kancellár nem mozdult. Megszokta a grófnő dühkitöréseit.

– Látja, én is éppen erre gondoltam, néném – helyeselt Robert tele szájjal. – Ugyancsak nem szép tőlük, hogy így hálálják meg a fáradozásait…

– Azonnal Pontoise-ba kell mennem – mondta Mahaut, oda sem figyelve unokaöccse megjegyzésére. – Látnom kell őket, hogy megsúghassam nekik, mit mondjanak.

– Kétlem, hogy bejut hozzájuk, néném. Be vannak zárva, és senki…

– Akkor a királlyal fogok beszélni. Béatrice! Béatrice! – kiáltotta Mahaut torkaszakadtából.

Meglebbent a kárpit, s egy húsz év körüli magas, barna, rugalmas, kerek mellű, domború csípőjű, hosszú lábú lány lépett be igen ráérősen, sietség nélkül. Robert d’Artois, amint megpillantotta a lányt, tüstént ráéhezett.

– Ugye, mindent hallottál, Béatrice? – kérdezte Mahaut.

– Igen… asszonyom… – felelt a lány kissé kihívóan, elnyújtva a szavak végét. – Az ajtó mögött álltam… mint rendesen…

A hangjában és mozdulataiban megnyilvánuló vontatottság járásában és tekintetében is kifejezésre jutott. Valamiféle hullámzó renyheség, természetellenes tunyaság áradt belőle, de szemében, a hosszú, fekete pillák között gúny csillogott. Mások szerencsétlensége, mások küzdelmei és szenvedései bizonyára mulattatták.

– Thierry unokahúga – mutatott Mahaut a lányra. – Megtettem első udvarhölgyemnek.

Béatrice d’Hirson alattomos szemérmetlenséggel bámult Robert d’Artois arcába. Szemmel láthatóan szeretett volna közelebbről megismerkedni ezzel az óriással, akiről mint gonosz emberről, már annyit hallott.

– Béatrice – folytatta Mahaut –, fogass be a gyaloghintómba, és nyergeltess fel hat lovat. Pontoise-ba megyünk.

Béatrice továbbra is farkasszemet nézett Robert-rel, mintha nem is hallotta volna asszonya utasítását. Ebben a szép lányban volt valami ingerlő és zavaró. A férfiakkal már első látásra azonnali cinkos kapcsolatot teremtett, mintha semmiféle ellenállást nem kellene tanúsítania velük szemben. De ugyanakkor olyan gondolatot ébresztett bennük, hogy képtelenek voltak eldönteni: teljesen ostoba-e a lány, vagy csak jámboran csúfolódik velük.

„Csinos kis lotyó… Jó szórakozás lenne egy estére” – nézett utána Robert, mialatt a lány lassan kivonult a szobából.

A fácánból megmaradt csontokat d’Artois a tűzbe dobta. Most megszomjazott. Az egyik pohárszékről felkapta Mahaut füles kancsóját, és fenékig ürítette.

A grófnő feltűrt ruhaujjal járkált fel s alá.

– A mai napon nem hagyom magára, néném – mondta Robert. – Elkísérem. Ez családi kötelesség.

Mahaut még mindig kissé gyanakvón nézett rá. Végül úgy döntött, hogy kezet nyújt neki.

– Te gyakran ártottál nekem, Robert, s fogadok, hogy még ártani is fogsz. De el kell ismernem, ma derék fiú módjára viselkedsz.