Poitiers grófja nem ringatta magát hamis ábrándokba. Az első látványos, gyors győzelmet learatta, de tudta, hogy ellenfelei nem egykönnyen teszik le a fegyvert.

Miután meghallgatta Valois nagyúr tessék-lássék hűségesküjét, keresztülment a palotán, hogy üdvözölje Klemencia sógornőjét. Anseau de Joinville és Mahaut d’Artois kísérte. Amikor Hugues de Bouville meglátta Fülöpöt, sírva fakadt, és térdre hullva csókolt kezet neki. Az egykori főkamarás nem vett részt a délelőtti gyűlésen, egy pillanatra sem hagyta el őrhelyét, kardját ki sem engedte kezéből a legutóbbi órák alatt, és rettenetes szorongás gyötörte, amíg a hadparancsnok ostrom alatt tartotta a palotát.

– Bocsásson meg, nagyuram, bocsássa meg gyengeségemet; az öröm okozza, hogy kegyelmed visszatért… – nedvesítette be könnyeivel a régens ujjait.

– Sebaj, derék barátom, sebaj – felelte Fülöp.

Az agg Joinville nem ismerte fel Poitiers grófját. Igaz, hogy a saját fiát sem ismerte fel, és bár háromszor is elismételték neki, hogy kik ők, összetévesztette a két férfit, és szertartásosan hajolt meg nevének örököse előtt.

Bouville kitárta a királyné szobájának ajtaját. De amikor Fülöp nyomában megindult Mahaut is, a kurátor minden bátorságát összeszedve, erélyesen megszólalt:

– Csak egyedül, nagyuram, csak egyedül!

És becsukta az ajtót a grófnő orra előtt.

A sápadt, bágyadt Klemencia királyné szemmel láthatóan távol állt mindattól, ami az udvart és Párizs népét oly élénken foglalkoztatta. Amikor megpillantotta a tárt karokkal feléje közelgő poitiers-i grófot, nem tudta elnyomni gondolatát: „Ha vele házasítottak volna össze, ma nem lennék özvegy. Miért Lajos? Miért nem Fülöp?” Útját akarta állni az elméjében kavargó ilyen kérdéseknek, mert úgy érezte, hogy ezzel a mindenható Teremtőnek tesz szemrehányást. De még az ájtatosság sem tilthatja meg egy huszonhárom éves özvegynek, hogy meg ne kérdezze magától: miért élnek más fiatalemberek, más férjek!

Fülöp közölte a királynéval, hogy régenssé választották, és egyben teljes odaadásáról biztosította.

– Ó, igen, fivérem, ó, igen! – suttogta Klemencia. – Segítsen nekem!

Bár nem helyesen fejezte ki magát, azt akarta mondani: „Segítsen élni, segítsen kimenekülni a kétségbeesésből, segítsen világra hozni ezt a szívem alatt hordott gyermeket, az egyetlent, aki ehhez a világhoz köt.”

– Miért hozott el Valois nagybátyánk csaknem erőszakkal vincennes-i házamból? – kérdezte. – Lajos utolsó leheletével ajándékozta nekem.

– Netán vissza óhajt térni oda? – érdeklődött Fülöp.

– Ez az egyetlen vágyam, fivérem. Ott erősebbnek érezném magam. És gyermekem az apja lelkéhez közelebb látna napvilágot azon a helyen, ahol férjem eltávozott e földről.

Fülöp még a kevésbé fontos ügyeket is gondosan mérlegelte. Az ablakon át a Sainte-Chapelle csúcsos tornyát nézte; rövidlátó szemével csak elmosódottan, homályosan látta az égre törő íveket.

„Ha teljesítem a kívánságát – gondolta –, hálás lesz nekem, pártfogójának tekint, és minden dologban rám hagyja a döntést. Másrészt Vincennes-ben ellenfeleim nehezebben érhetik el, és kevésbé használhatják fel ellenem. Ámbár jelenlegi fájdalmában senkinek nem lehetne hasznára.”

– Mindenben kedvére akarok tenni, nővérem – felelte. – Amint a főemberek gyűlése megerősít tisztségemben, első dolgom lesz nővéremet visszakísérni Vincennes-be. Ma hétfő van; ha megsürgetem, a gyűlés talán már pénteken összeül. Azt hiszem, a következő vasárnap már vincennes-i házában hallgathatja a szentmisét.

– Tudtam, Fülöp, hogy kegyelmed jó fivér. Visszatérte az első vigasz, amelyben Isten részesít.

A királyné szobájából kilépve Fülöp csatlakozott ott várakozó anyósához és Anseau de Joinville-hoz. Mahaut az imént összeszólalkozott Bouville-lal, és most erélyes férfiléptekkel járkált fel-alá az egyik galéria kövezetén, a csatlós-testőrök között.

– Nos, hogy érzi magát a királyné? – kérdezte Fülöpöt.

– Jámbor, belenyugvó, és méltó rá, hogy királyt adjon Franciaországnak – felelte Poitiers grófja oly módon, hogy szavai eljussanak a közelben levőkig.

Aztán halkabban hozzátette:

– Nem hiszem, hogy ilyen gyenge állapotban ki tudja hordani a gyermeket.

– Ez lenne a legszebb ajándék, amelyet nékünk adhat. A dolgok is könnyebben elrendeződnének – felelte ugyancsak suttogva Mahaut. – Akkor aztán vége szakadna ennek a bizalmatlanságnak meg háborús készülődésnek, amely körülveszi. Mióta nem szabad a királyság pairjeinek bemenniök a királynéhoz? Az ördögbe, én is özvegy voltam, de államügyekben bárki felkereshetett!

Amióta Fülöp visszatért, még nem találkozott a feleségével; most elkísérte Mahaut-t az Artois-palotába.

– Távolléte súlyosan megviselte leányomat – mondta Mahaut. – De ennek ellenére elragadóan frissnek fogja találni. Senki nem hinné, hogy közvetlenül szülés előtt áll. Én is ilyen élénk voltam terhességeim idején, egészen az utolsó napig.

Poitiers grófjának és hitvesének találkozása megható volt, bár könny nem hullott. A nagyon elnehezedett Johanna már nem szívesen járkált, de egészség és boldogság sugárzott róla. Leszállt az est, és a hízelgő gyertyafényben nem látszottak a fiatalasszony arcán állapotának jelei. Nyakában piros korallfüzért hordott, amelyről azt tartották, hogy áldásosan hat a szülésnél.

Fülöp csak most, Johanna mellett ébredt győzelme valódi tudatára, és nagyon elégedett volt önmagával. Felesége vállát átölelve mondta:

– Azt hiszem, kedves barátnőm, mától kezdve régensné úrasszonynak nevezhetem.

– Adja Isten, szép uram, hogy fiúval ajándékozhassam meg kegyelmedet – felelte Johanna, s kissé ellankadva, férje sovány, szikár testének támaszkodott.

– És Isten tetőzze be kegyességét azzal – suttogta Fülöp hitvese fülébe –, hogy csak péntek után segítse világra.

Mahaut és Fülöp között csakhamar vita támadt. Artois grófnője ugyanis azt akarta, hogy leányát azonnal szállítsák át a palotába, és ott ossza meg férje szállását. Fülöp másként vélekedett: azt kívánta, hogy Johanna maradjon az Artois-palotában. Több és önmagában helytálló érvvel hozakodott elő, ezek azonban nem fedték fel rejtett gondolatait, és Mahaut-t sem győzték meg. Egyrészt a palota a következő napokban szenvedélyes hangulatú gyűlések és egy vajúdó nő számára ártalmas zűrzavarok színhelye lehet, másrészt Fülöp illendőbbnek találta, ha csak akkor viteti Johannát a palotába, amikor Klemencia már visszatért Vincennes-be.

– De megtörténhet, hogy Johanna holnap már egyáltalán nem tud megmozdulni – jegyezte meg Mahaut. – Hát nem szeretné, ha a gyermeke a palotában látna napvilágot?

– Éppen ezt szeretném elkerülni.

– Ezt aztán valóban nem értem, fiam – vonta meg széles vállát Mahaut.

A vitatkozás kimerítette Fülöpöt. Harminchat órája nem aludt, az elmúlt éjszaka tizenöt mérföldet tett meg lóháton, és utána élete legnehezebb, legmozgalmasabb napját élte át. Érezte serkenő szakállát, szemhéja olykor magától lecsukódott. De elhatározta, hogy nem enged. „Az ágyam… – gondolta. – Fogadjon hát végre szót nekem, hogy ágyba térhessek!”

– Halljuk Johanna véleményét. Hogyan kívánja, kedvesem? – fordult feleségéhez.

Mahaut férfias intelligenciával, férfias akaraterővel rendelkezett, és állandó gondja volt, hogy fajtájának tekintélyét megszilárdítsa. Az alapvetően más természetű és sokkal tartózkodóbb Johannát a sors mindeddig látszólag arra jelölte, hogy csupán a második helyet foglalja el mind a dicsőségben, mind a drámákban. Előbb őt jegyezték el Civakodó Lajossal, aztán egyfajta csere révén Szép Fülöp második fiához adták nőül, tehát egy ideig – amíg unokanővére, Margit el nem foglalta helyét – bízvást hihette, hogy Navarra és Franciaország királynéja lesz. A lehető legnagyobb mértékben belekeveredett a Nesle-torony botrányába; kerülgette a házasságtörést, de nem követte el, és bűnhődése során megmenekült az életfogytiglani rabságtól. A börtönében meggyilkolt Margit már a föld alatt porladt, Blanka még mindig elzártan, hasztalan várakozott, ő pedig visszakapta férjét, családját és rangját az udvarnál. A dourdani fogság egy esztendeje alatt megtanulta az elővigyázatosságot, és most semmit nem akart kockáztatni. Nem tartotta különösen fontosnak, hogy gyermeke a palotában szülessék meg, inkább a férje kedvére akart tenni. Most kitalálta, hogy Fülöp nyomós okok miatt ragaszkodik álláspontjához, és ezért így felelt:

– Itt szeretnék szülni, anyám. Itt jobban érezném magam.

Fülöp köszönetképpen rámosolygott. Hosszú lábszárát keresztbe vetve ült egy egyenes támlájú nagy széken, és a Johanna szülésénél majd segédkező tudósasszonyok és bábák felől kérdezősködött. Tudni akarta, hogy honnan jönnek, és hogy megbízhatók-e. Azt kívánta: eskessék meg őket, ámbár ezt az elővigyázatosságot rendszerint csak királyi szüléseknél szokták alkalmazni.

„Lám, milyen jó férj, mennyire gondomat viseli!” – lágyult el Johanna.

Fülöp azt is elrendelte, hogy amint Poitiers grófnéjának szülési fájdalmai megkezdődnek, azonnal zárják be az Artois-palota minden kapuját. Senki nem hagyhatja el a házat, kivéve azt az egyetlen személyt, aki őt majd értesíti a szülés eredményéről…

– …a leányasszonyt… – mutatott a beszélgetésnél jelenlevő Béatrice d’Hirsonra. – Utasítani fogom kamarásomat, hogy a leányasszony bármikor bejusson hozzám, akár a Tanácsba is, De ha netán többen állnának körülöttem, akkor halkan közölje a hírt, és másnak egy szót sem… ha fiú születik. Bízom a leányasszonyban, mert egy ízben már jó szolgálatot tett nekem.

– Még többet is, nagyuram… semmint gondolná… – biccentett könnyedén Béatrice.

Mahaut mérges pillantást vetett a leányra, mintha rendre akarná utasítani. Béatrice szenvelgő arcával, hamis naivságával, alattomos vakmerőségével valamiféle borzongást keltett benne. De a leány továbbra is mosolygott. A két arc kifejezése nem kerülte el Johanna figyelmét. Megérezte, hogy anyja és az udvarhölgy között titkok sűrűsödnek, de inkább nem akart tudni róluk.

Szemét férjére emelte. Fülöp semmit nem vett észre. Feje a szék támlájára hanyatlott, és a győztesek álmától letaglózva aludt. Megnyúlt, rendszerint szigorú arca most a figyelmes szelídség kifejezését öltötte fel, és ennek nyomán el lehetett képzelni azt a hajdani gyermeket, aki valaha volt. Johanna meghatottan, óvatosan lépett mellé, és könnyű csókot lehelt a homlokára.