Cressay, a tavaszi napfényben, áttetsző levelű fáival és a Mauldre folyó reszkető ezüstös szürkeségével boldog látomás maradt Guccio számára. S most mégis, midőn ez októberi reggelen az ifjú sienai, aki minduntalan hátrapillantott, hogy megbizonyosodjék, nincsenek-e nyomában az íjászok, megérkezett Cressay magaslataira, csalódást érzett. Mintha az ősz összébb zsugorította volna az udvarházat. „Ilyen alacsonyak voltak a tornyocskák? – tűnődött. – És fél év alatt ennyire megváltoznának az emlékek?” Az udvar sáros pocsolya lett, s lova csüdig gázolt a lucsokba. „Legalább kevés a lehetőség, hogy itt rám találnak” – gondolta. A kantárt odavetette szolgájának:

– Csutakolják le és etessék meg a lovakat!

Az udvarház ajtaja megnyílt, és Marie de Cressay lépett ki rajta.

A felindulástól kénytelen volt megkapaszkodni az ajtófélfában.

„Mily szép! – bámult rá Guccio. – És még mindig szeret!” S ekkor a falak repedései mintha eltűntek volna, s a tornyocskák Guccio emlékeinek megfelelő arányokat öltöttek.

De Marie már lelkendezve kiáltott:

– Anyám! Guccio úr visszatért!

Eliabel úrasszony nagy örömmel fogadta a fiatalembert, arcon csókolta, és telt kebléhez szorította. Guccio képe gyakran kísértett álmaiban. Kézen fogta a fiút, leültette, majd almabort és pástétomot hozatott számára.

Guccio szívből örült e fogadtatásnak, s az előre kitervelt módon adta elő jövetele célját. Azért jött Neauphle-ba, hogy rendet teremtsen az ottani fiókházban, mert az a gyönge vezetés következtében rosszul megy. Az alkalmazottak nem hajtották be idejében a követeléseket… Eliabel úrasszony e szavak hallatán nyugtalankodni kezdett.

– Kegyelmed egy egész évet adott nekünk – védekezett. – A tél igen silány termés után köszöntött ránk, s eddig még nem…

Guccio továbbra is általánosságokra szorítkozott. Cressay urai az ő barátai, s nem tűrné hogy sürgessék őket. De emlékszik, hogy annak idején meghívták… Eliabel úrasszony ennek nagyon megörült. A városban sehol nem találna nagyobb kényelmet Guccio, és jobb társaságot sem, bizonykodott. A fiatalember behozatta útitáskáját, amelyet szolgájának lova hozott idáig.

– Van itt néhány kelme – mondta –, remélem, megnyeri tetszésüket. Pierre és Jean számára két jól idomított sólymot hoztam, amelyekkel még eredményesebben vadászhatnak, ha ez egyáltalán lehetséges.

A kelmék, a csipkék, a sólymok elkápráztatták a ház népét, s mindnyájan hálás kiáltásokkal fogadták az ajándékokat. Pierre és Jean, akik most is átható föld–, ló– és vadszaggal átitatott ruhát viseltek, ezer kérdéssel ostromolták Gucciót. Ez az ismerős, aki csodával határos módon éppen most bukkant fel, amikor a hosszú, unalmas téli hónapokra készülődtek, még szeretetreméltóbbnak tűnt előttük, mint első ittlétekor. Mintha örök idők óta ismerték volna egymást.

– És mi lett barátunkkal, Portefruit elöljáróval? – kérdezte Guccio.

– Továbbra is fosztogat, ahogy csak tőle telik, de többé nem nálunk, hála Istennek… és hála kegyelmednek.

Marie nesztelenül tett-vett a szobában, a tűz fölé hajolva igazgatta a parazsat, majd intézkedett, hogy helyezzenek friss szalmát a függönyökkel elrekesztett nyoszolyára, ahol fivérei aludtak. Nem beszélt, de folyton Gucciót nézte. Az ifjú pedig, amint kettesben maradtak, tüstént megfogta a két karját, és gyengéden magához ölelte.

– Semmit nem lát a szememben, ami a boldogságra emlékeztetné? – idézett egy mondatot valamelyik nemrég olvasott lovagregényből.

– De igen, uram – felelt Marie remegő hangon. – Én szüntelenül itt láttam kegyelmedet, akármilyen távol volt is tőlem. Semmit nem feledtem, és semmit nem bántam meg.

Guccio valamiféle mentséget keresett, hogy hat hónapja nem jelentkezett, és üzenetet sem küldött. De Marie, legnagyobb meglepetésére, ahelyett, hogy szemrehányást tett volna, megköszönte, hogy a reméltnél hamarább tért vissza.

– Azt mondotta, hogy egy év múltán jön a kamatokért – mondta. – Előbb nem is reméltem, hogy viszontlátom. De ha nem jön, akkor egy életen át vártam volna kegyelmedre.

Guccio egy befejezetlen kaland felett érzett könnyed sajnálkozást vitt magával Cressay-ből, s e kalandra, őszintén szólva, az elmúlt hónapok során alig-alig gondolt. Most pedig egy kibontakozott szerelmet talált, amely a tavasz és a nyár folyamán növényhez hasonlóan fejlődött. „Milyen szerencsém van! – gondolta. – El is feledhetett volna, férjhez is mehetett volna…”

A hűtlen természetű férfiak, bármily elfogultak is, szerelem dolgában gyakran meglehetősen szerények, minthogy másokat is önmagukból ítélnek meg. Guccio csak bámult, hogy ily csekély erőfeszítéssel ilyen hatalmas és ritka szenvedélyt ébresztett.

– Én sem szűntem meg látni önt, Marie, és semmi nem szakított el öntől – mondta olyan forrón, ahogy egy ilyen egetverő hazugság megkívánta.

Szavaiktól és mozdulataiktól egyformán felindultan, egyformán zavartan álltak egymás előtt.

– Marie – szólalt meg ismét Guccio –, én nem a fiókház és nem valamely adósság miatt jöttem ide. De ön előtt nem akarok és nem is tudok titkolódzni. Ezzel megsérteném a bennünket összekötő szerelmet. A titok, amelyet most önre bízok, sokak életének s a magaménak is záloga… Nagybátyám és befolyásos barátai azzal bíztak meg, hogy néhány iratot, amelyek fontosak a királyság és saját ügyeik számára, biztos helyre rejtsek… Az íjászok már nyilván mindenütt kutatnak utánam.

Hajlamainak engedve, újra megkísérelte előtérbe tolni személyét.

– Húsz helyen is találhattam volna rejtekhelyet, de önhöz jöttem, Marie. Az életem függ a hallgatásától.

– Én függök kegyelmedtől, uram – felelte Marie. – Én csak Istenben hiszek, és abban, aki elsőnek tartott karjában. Az én életem a kegyelmed élete. A kegyelmed titka az enyém. Titkolni fogom, amit titkolni akar, hallgatok arról, amiről hallgatni kíván, s e titok velem száll a sírba.

Sötétkék szemét könnyek fátyolozták.

– Amit el kell rejtenem, egy ólomtokban van – mondta Guccio –, s az egész nem nagyobb, mint a két tenyerem. Van errefelé valahol egy megfelelő hely?

Marie elgondolkodott.

– Talán… a régi fürdőkamra kemencéjében – felelte. – Nem, ennél jobb helyet tudok. A kápolnában. Holnap reggel odamegyünk. Bátyáim hajnalban vadászni indulnak. Anyám ugyancsak korán elmegy, mert dolga van a városban. Tegyen úgy reggel, mintha sokáig aludna.

Gucciót az emeleten, abban a tiszta és hideg szobában helyezték el, ahol egyszer már aludt. Tőrrel az oldalán feküdt le, s feje alá tette az ólomládikát. Nem tudta, hogy ebben az órában a két Marigny fivér között már lezajlott a drámai párbeszéd, s hogy a lombardok ellen készülő rendelet már csak egy marék hamu.

A két fivér indulása ébresztette fel. Az ablakszárny mögül kilesve látta, amint Pierre és Jean de Cressay két sovány gebén ülve, öklükön sólymaikkal kikocognak a kapun. Aztán ajtók csapódtak. Valamivel később egy szürke, a kortól kissé megviselt kancát vezettek elő Eliabel úrasszony számára, aki a sánta szolga kíséretében maga is útra kelt. Guccio ekkor felhúzta csizmáját, és várt.

Kis idő múlva Marie hangját hallotta a földszintről. Őt hívta. Guccio köntöse alá rejtette a ládikái, s lement.

A kápolna az udvarház keleti szárnyán volt, egy kicsi, boltíves, fehérre meszelt helyiség.

Szent János evangélista durván faragott szobra előtt olajmécs égett, s Marie annak lángjánál gyújtotta meg gyertyáját. A Cressay családban a legidősebb fiút mindig a szent nevére keresztelték.

Marie az oltárhoz vezette Gucciót.

– Ezt a követ fel lehet emelni – mutatott egy rozsdás vaskarikával ellátott kis kőkockára.

Guccio némi erőfeszítéssel kimozdította helyéből a követ. A gyertyafényben egy koponyát és néhány csontot látott az üregben.

– Ki ez? – kérdezte, és ujjaival szarvat mutatott.

– Egyik ősöm – felelte Marie. – Nem tudom, melyik. Guccio az üregbe csúsztatta az ólomtokot, a fehérlő koponya mellé. Azután a követ visszaillesztette a helyére.

– Titkunk Isten színe előtt pecsételődött meg – mondta Marie.

Guccio karjába vette, és meg akarta csókolni.

– Nem, ne itt! – védekezett kissé megrettenve a lány. – Ne a kápolnában…

Visszamentek a nagyterembe, ahol egy szolgálóleány éppen az asztalra rakta a reggelit: tejet és kenyeret. Guccio a kandallónak vetette hátát; amikor a szolgáló kiment, Marie odalépett hozzá.

Ujjaik összefonódtak, a leány Guccio vállára hajtotta fejét, és sokáig úgy maradt, hogy kiismerje, felfedezze e férfi testét, akihez – amint Isten és önmaga által elhatároztatott – tartozni fog.

– Én örökké szeretni fogom, még ha kegyelmed megszűnne is szeretni engem – mondta.

Aztán fatálkákba öntötte a meleg tejet, és kenyeret aprított bele. Minden mozdulata boldogságot sugárzott.

Négy nap telt el. Guccio elkísérte vadászataikra a fivéreket, és nem bizonyult ügyetlennek. Hogy itt-tartózkodására ürügyet találjon, többször meglátogatta a neauphle-i fiókházat. Egy ízben Portefruit elöljáróval is találkozott, aki felismerte, és alázatosan köszöntötte. Ez megnyugtatta Gucciót. Ha bármilyen rendeletet hoztak volna a lombardok ellen, Portefruit úr nem fárasztotta volna magát az udvariaskodással. „Ha egy napon le kell tartóztatnia engem – gondolta Guccio –, a magammal hozott arany majd segít, hogy megkenjem a markát.”

Eliabel úrasszony szemmel láthatóan semmit nem sejtett leánya és az ifjú sienai kalandjáról. Gucció erről akkor győződött meg, amikor egy este véletlenül kihallgatott egy beszélgetést, a kastély úrnője és a fiatalabb fiú között. Guccio emeleti szobájában tartózkodott, Eliabel úrasszony és Pierre de Cressay pedig a lenti nagy teremben, a kandalló közelében, s hangjuk a kéményen át felhallatszott.

– Valóban kár, hogy Guccio nem nemes – mondta Pierre. – Jó férj lenne húgom számára. Arányos termetű, tanult, és előnyös helyet foglal el az életben… Az jár az eszemben, nem kellene-e fontolóra venni ezt az ügyet.

Eliabel úrasszony igen rosszul fogadta ezt az ötletet.

– Soha! – kiáltotta. – A pénz megszédített, fiam. Jelenleg szegények vagyunk, de vérünk a legnagyszerűbb kapcsolatokra jogosít, és nem adom a lányom egy polgárfiúhoz, aki ráadásul még nem is francia. A legényke, persze, nagyon csinos, de nehogy udvarolni merjen Marie-nak. Majd adnék neki!… Egy lombard! De erre nem is gondol… Ha éveim száma nem tenne szerénnyé, bevallanám, hogy inkább engem néz, mint Marie-t, s éppen ez az oka, hogy úgy megtelepedett nálunk, mint oltvány a fában.

Bár Guccio mosolygott az úrnő elképzelései hallatán, mégis sértette a megvető hang, amellyel az asszony születéséről és mesterségéről nyilatkozott. „Ezek az emberek kölcsönöket vesznek fel, hogy ehessenek, nem fizetik meg adósságaikat, de kevesebbre becsülnek, mint a parasztjaikat. Ugyan mihez kezdene, jóasszony, a lombardok nélkül? – morgott ingerülten Guccio. – Nos, csak próbálja meg férjhez adni a leányát egy nagyúrhoz, majd meglátja, hogyan fogadja az ajánlatot.”

Ám ugyanakkor meglehetősen büszke volt rá, hogy ily eredményesen elszédített egy nemes leányt: ezen az estén határozta el, hogy minden várható akadály ellenére is feleségül fogja venni.

Az étkezés alatt Marie-t nézte: „Ő az enyém, ő az enyém!” – ujjongott. S ez a szép arc, a hosszú szempilla, a félig nyílt ajak mintha azt felelték volna: „A kegyelmedé vagyok!” Guccio csodálkozott: „Miként lehetséges, hogy a többiek nem vesznek észre semmit?”

Másnap Neauphle-ban nagybátyja üzenete várta Gucciót, amelyből megtudta, hogy a veszély pillanatnyilag elhárult, s hogy haladéktalanul térjen vissza Párizsba.

Kénytelen volt bejelenteni Cressay-ben, hogy egy fontos ügy a fővárosba szólítja. Eliabel úrasszony, Pierre és Jean élénk sajnálkozást mutatott. Marie nem szólt semmit, s továbbra is hímzésével foglalatoskodott. De amikor négyszemközt maradt Guccióval, kitört belőle a féltés. Csak nem történt valami baj? Csak nincs veszélyben Guccio?

A fiú megnyugtatta. Ellenkezőleg. Hála önmagának, és hála Marie-nak, legyőzték azokat, akik az olasz bankárok vesztére törtek.

Marie ekkor könnyekre fakadt, hogy Guccio elmegy.

– Kegyelmed elhagy engem – zokogta –, s ez olyan, mintha meghalnék.

– Amint lehet, visszatérek – fogadkozott Guccio.

Csóközönnel borította Marie arcát. A lombard társaságok üdve e pillanatban csak félig tudta lelkesíteni. Szerette volna, ha még tovább tart a veszély.

– Esküszöm, visszajövök, szép Marie! – ismételgette. – Nincs hőbb vágyam az életben, mint ön.

S ez egyszer őszintén beszélt. Rejtekhelyet keresve érkezett, és szívében szerelemmel távozott.

Minthogy nagybátyja az üzenetben nem említette az elrejtett iratokat, Guccio ezt szándékosan úgy értelmezte, hogy továbbra is Cressay-ben kell hagyni őket. Így szerzett ürügyet a visszatérésre.