A KÉPERNYŐ NEM HAZUDIK

 

 

 A News tudósítója ezt kérdezte:

– Mi a véleménye a jövevényekről, Mr. Nathen? Baráti szándékkal jönnek? A külsejük emberi?

– Nagyon is emberi – válaszolta a vékony fiatalember.

Kint, a hatalmas ablaktáblákon túl, lassú, ólmos eső dobolt halkan, homályos fátyol mögé rejtve a repülőtér képét, ahová Ők megérkeznek majd. A beton kifutókon eső pöttyözte a tócsákat, nedvesen csillogott a használaton kívüli repülőtér kifutósávjai között zavartalanul burjánzó fű, s le-lelapult egy-egy szélroham előtt.

Tiszteletteljes távolságra attól a ponttól, ahol a hatalmas űrhajó földre fog szállni, teherautók szürke tömbjei álltak: mozgó tv-kameraegységek, a bennük zsúfolódó, várakozó operatőrökkel. Még távolabb, a kihalt táj messzi homokdombjai mögött, nagy körben elhelyezett tüzérségi gyűrű állt készenlétben, a látóhatáron túl pedig bombázógépek a repülőtereken, védve a világot azzal az eshetőséggel szemben, ha az első hajó, mely a kozmoszból a Földre leszáll, netalán hitszegésre készülne.

– Tud valamit a honi bolygójukról? – kérdezte a Herald embere.

A Times tudósítója ott állt a többiek között, hallgatott, gondolkozott, egyelőre azonban még tartogatta a kérdéseit. A sajtótájékoztató résztvevői tisztelettel kezelték Joseph R. Nathent, a sima fekete hajú, fáradt arcú, vékony fiatalembert. Nyilvánvalóan ideges volt, és nem akarták túl sok kérdéssel zaklatni egyszerre. Lényegesebb volt számukra, hogy el ne veszítsék a jóindulatát. Holnapra ő lesz az egyik legnagyobb celebritás, aki valaha az újságok főcímeibe került.

– Nem, tudni nem tudok semmit.

– Van valami elképzelése, következtetése? – tartott ki kérdése mellett a Herald riportere.

– Az ő szemükben bolygójuk valószínűleg földszerű – válaszolta bizonytalanul az elgyötört külsejű fiatalember. – Az élőlényt a környezeti hatások alakítják ki. Mindez természetesen csak viszonylagos érvénnyel bír. – Egy futó pillantást vetett rájuk, azután elnézett a messzeségbe; sima szálú hajáról verejték csorgott le a homlokára. – Ennek nem okvetlenül van jelentősége.

– Földszerű – mondta egy riporter, s feljegyezte, mint aki mást meg sem hallott az egész válaszból.

A Times tudósítója a Herald embere felé pillantott, kíváncsi volt, hogy az észrevett-e valamit. A másik, válaszként, gyors tekintetet vetett rá, majd megkérdezte Nathentől

– Úgy véli tehát, hogy veszélyesek?

Az a fajta elevenbe vágó kérdés volt ez, mely rendszerint megtöri a titoktartást, és gyorsan felszínre hozza a tényeket – ha ugyan célba talál. Bár elvben nem lett volna szabad tudniuk a katonai óvóintézkedésekről, mindannyian ismerték őket.

A kérdés célt tévesztett. Nathen tétován bámult kifelé az . ablakon.

– Nem, ezt nem mondanám. – Tehát azt gondolja, hogy a közeledésük baráti jellegű? kérdezte most a Herald riportere: ugyanolyan határozottsággal csap le az ellenkező irányból.

Nathen ajka futó mosolyra húzódott: – Ezt tudom.

Ez az út nem volt járható, és ki kellett szedniük belőle a sztori fő elemeit, még mielőtt a hajó megérkezik. A Times embere megkérdezte:

– Mi vezette rá, hogy felvegye velük az érintkezést?

– Légköri zavarok. Rádiózavarok – válaszolta Nathen egy kis habozás után. – A hadsereg nyilván felvilágosította önöket arról, hogy miből áll az én munkám.

A hadsereg nem világosította fel őket semmiről. A tiszt, aki idevezette őket az interjúra, mereven figyelve állt, mintha ösztönszerűen ellenezné, hogy a közvélemény bármiről is értesüljön.

Nathen habozva pillantott rá:

– Rádió-rejtjeleket fejtek meg a Katonai Titkosszolgálat számára. Egy iránykereső vevőantennával dolgozom, behangolom idegen hullámhosszakra, szalagra rögzítek minden rejtjeles vagy kódolt üzenetet, és rejtjelmegfejtő automatákat építek minden alapvető rejtjelkulcshoz.

A katonatiszt megköszörülte a torkát, de nem szólt semmit. A riporterek mosolyogtak, és feljegyezték a hallottakat.

  

Amióta az ENSZ határozatot hozott a fegyverkezés ellenőrzéséről, mások lettek a biztonsági rendszabályok. Minthogy a titkos újrafelfegyverzés ellen az egyedüli biztosítékot a teljes tájékozottság jelenthette, a kémkedés és felderítés közszolgálattá vált. Megváltozott a dolog csengése. Csak használt, ha a nyilvánosság előtt is utaltak rá.

Nathen folytatta:

– Szabad időmben a csillagok felé irányítottam az antennát. Mint tudják, a csillagokról állandóan rádiózavarok érkeznek hozzánk. Amolyan szórványos légköri zavarfélék. És egy-egy éles sípolás. Az emberek régen figyelik és kutatják már, s megpróbálták megtalálni a nyitját; miért ilyen szaggatott foszlányokban érkezik ezeken a hullámhosszakon a csillagok rádiósugárzása. Felmerült bennük a gondolat, hogy ez esetleg nem természetes.

Rövid szünetet tartott, s bizonytalanul elmosolyodott; tudatában volt, hogy amit most mondani fog, az teszi majd híressé. Egy gondolat, mely a rádió mellett merült föl benne, egy olyan egyszerű és olyan tökéletes gondolat, mint Newtoné, amikor meglátta a leeső almát.

– Úgy döntöttem, hogy nem lehet természetes. Megpróbáltam megfejteni

Sietve igyekezett a dolgot mindenki számára érthető módon megmagyarázni.

– Tudják, van egy régi fogása a különféle titkosszolgálatoknak: az adásokat szalagon annyira felgyorsítják, hogy egyetlen gyors, sípolásszerű zörejnek hallatszik az egész, és úgy közvetítik. Illegális adók használják. Találkoztam ezzel a fajta sípolással már előbb is.

– Úgy érti, hogy rejtjeles adásokat sugároznak nekünk? kérdezte a News tudósítója.

– Nem kimondottan rejtjelekről van szó. Ezzel nem kell mást tenni, mint szalagra rögzíteni és lelassítani. És nem nekünk sugároznak. Ha egy csillagnak bolygói vannak, mármint lakott bolygói, melyek rádió útján kapcsolatot tartanak egymással, akkor nyilván keskeny nyalábban sugároznak, az energiamegtakarítós miatt. Körülnézett, hogy megértik-e. – Tudják, olyasféleképpen, mint a reflektorfény. Egy keskeny sugárnyaláb elméletileg végtelen távolságba eljuthat anélkül, hogy veszítene az energiájából. Nehéz dolog azonban a sugárral megcélozni az egyik bolygóról a másikat. Nem várható, hogy egy sugárnyaláb ilyen hatalmas távolságokon keresztül néhány másodpercnél tovább egyfolytában a célponton maradjon. Természetesen adódnék tehát, hogy rövid, fél másodperce vagy egy másodperces időtartamú csomagba sűrítsenek minden rádióüzenetet, és egy hosszú adásban néhány százszor sugározzák. Így biztosak lehetnének abban, hogy az alatt a másodperc alatt, amikor a hullám végigsöpör a célponton, fel tudja venni, akinek szánták.

Lassan, gonddal beszélt, szem előtt tartotta, hogy az újságoknak szól a magyarázat.

– Valahányszor egy ilyen eltévedt sugárkéve keresztülsöpör a mi űrszakaszunkon, éles sípolás hallható az irányából. A sugárkévék, saját honi bongóikat követve, kört írnak le, és a köztünk és őközöttük levő távolság hihetetlen mértékben felgyorsítja ennek a körözésnek a sebességét, úgyhogy nem is foghatnánk föl az adásból többel, mint egy bip hangot, amint átsuhan a Föld felett.

– Hogyan magyarázta a beérkező sípolások nagy számát? – kérdezte a Times tudósítója. – A Galaktika síkján keringenek ezek a csillagrendszerek? – Magánkérdés volt; őszinte érdeklődés és izgatott kíváncsiság diktálta.

Nathen elvigyorodott, s egy pillanatra eltűnt az arcáról a feszültség.

– Lehet, hogy számtalan telefonhívásnak esünk az útjába, és az egész Galaktika hemzseg különböző gondolkodó lényektől, melyek naphosszat rádióadásokkal árasztják el egymást. Lehet, hogy a homo sapiens mindennapos jelenség a világegyetemben.

– Valahogy így kell lennie – bólintott a Times embere. Egymásra mosolyogtak.

– Hogy történt, hogy televíziós adást vett fel, és nem hangot? – Nem volt véletlen – magyarázta Nathen türelmesen. Felismertem, hogy képletapogató szerkezettel állok szemben, és a képet akartam rekonstruálni. A kép minden nyelven érthető.

 

 

A sajtótájékoztató résztvevőitől nem messze egy szenátor járkált fel és alá, és betanult üdvözlő beszédét mormolta maga elé, idegesen ki-kitekintve a víztől csurgó, tágas ablakokon át a szürke, ólmos esőbe.

A hosszú terem ablakaival szemközt kis dobogó emelkedett, melyet körülfogtak a TV-kamerák magas téglatestei és az álló, nyeles mikrofonok, valamint a kioltott reflektorok; s elrendezve, készen várták, hogy a szenátor a jövevények és a világ előtt elmondja üdvözlő beszédét. Egy ütött-kopott rádió-adókészülék állt mellette, alkatrészeit nem fedte doboz, s az egyik oldalán két csupasz katódsugárcső reszketett, a másikon a hangszóró zümmögött. Előlapját tárcsákkal és nyomógombokkal zsúfolt függőleges lemez képezte, ez előtt pedig kis kézi mikrofon feküdt készenlétben az asztalon. Ezt egy skatulya formájú, drága tokba burkolt készülékbe kapcsolták be, melyen ez a sokszorosított jelzés állt: "Rádió Labor, U. S. tulajdon".

– Szalagra vettem néhány ilyen zajköteget, melyek a Nyilas csillagkép irányából jöttek, és dolgozni kezdtem velük – folytatta Nathen. – Két hónapig tartott, amíg megtaláltam a szinkronjeleket és az eltérítők helyes időtartamának beállítását, hogy egyáltalán képet kapjak. Amikor azután a képeket megmutattam a Szolgálatnál, szabad kezet kaptam, hogy csak ezen dolgozzam, és adtak mellém egy asszisztenst. Nyolc hónapba telt, amíg kiválasztottuk a színfrekvenciasávokat, és kijelöltük az egyes hullámhosszaknak megfelelő színeket, hogy a képernyőn valamit ki lehessen venni.

A fedetlen alkatrészekből álló ütött-kopott szerkezet volt az eredeti vevőkészülék, amelyen több mint tíz hónapon át dolgoztak, véget nem érően próbálgatva. a beállításokat, amíg a szinkronizálatlan színes képbontók lüktető kockás mozaikja valamilyen elfogadható képpé állt össze.

– Próbálkozással dolgoztunk – mondta Nathen -, de egészen szépen sikerült. A széles hullámhossz-tartományban szétterülő zörejek kezdettől fogva színes TV-re mutattak.

Átsétált a készülékhez, és megérintette. A mikrofon halk bip hangot adott, s a szürke képernyőn átrezgett egy színhullám az érintésre. A készülék éber volt és érzékeny, beállítva az e pillanatban a légkörben keringő nagy csillagközi űrhajó adóhullámhosszára.

– Nem értettük, hogy miért adnak annyi különböző hullámhosszon, de amikor már működött a készülékünk, s kezdtünk szalagra rögzíteni és visszajátszani minden beérkező adást, rájöttünk, hogy egy kölcsönkönyvtárfélének az adásait vesszük. Irodalom volt az egész anyag; színdarabok.

Amikor Nathen hangja elhallgatott a magyarázat közben, a Times riportere azon kapta magát, hogy önkéntelenül is a sebesen közeledő rakéta sugármotorjainak dübörgő hangjára vár.

– Hogyan vette fel az érintkezést a hajóval? – kérdezte a Post embere.

– Televíziós képpé bontottam A tavasz ébredése című Disney-Stravinsky film egy kópiáját, szalagra vettem, és visszaküldtem ugyanazon a hullámhosszon, amelyen az adást vettük. Csak kísérletképpen. Tudtam, hogy jó néhány évig nem érhet el hozzájuk, még ha el is jut egyáltalán odáig; de úgy gondoltuk, hogy örülni fognak, ha egy új felvétellel gyarapodik a könyvtáruk.

Két héttel később egy újabb adáscsoportot vettünk és lassítottunk le, s ekkor választ találtunk. Nem férhetett kétség hozzá, hogy nekünk szánták. A Disney-film egy részlete volt látható, nagyszámú nézőközönség előtt vetítették; azután az üres képernyő előtt ülve várakozó közönség. Rendkívül tiszta és erős adás volt. Egy űrhajó fogta fel az üzenetünket. Tudják, ismétlést kértek. Tetszett nekik a film, és várták a folytatást…

Egyszerre eszébe ötlött valami, és rájuk mosolygott:

– Megnézhetik önök is. Itt mindjárt a terem végében, ahol a nyelvészek dolgoznak a fordítógéppel.

A némán figyelő katonatiszt a homlokát ráncolta, és megköszörülte a torkát, mire a vékony fiatalember gyorsan feléje fordult:

– A biztonsági szempontok nem szólnak az ellen, hogy az adásokat megtekintsék, igaz? Talán ön oda is vezethetné őket. – Megnyugtatóan az újságírók felé fordult: – Mindjárt a csarnok végében. Ha az űrhajó közeledik, értesíteni fogjuk önöket.

Az interjú félreérthetetlenül véget irt. A sima hajú, ideges fiatalember hátat fordított nekik, és leült a rádiókészülék elé; a katonatiszt pedig lenyelte ellenvetéseit, és mogorván mutatta nekik az utat a csarnok végében az egyik csukott ajtó felé.

Kinyitották, és betódultak egy elsötétített helyiségbe, melyben szabad tábori székek álltak egy fényes képernyő előtt. Bezárult mögöttük az ajtó, és teljes lett a sötétség.

A Times embere hallotta, hogy körülötte a riporterek botladozva helyet keresnek maguknak, de ő maga állva maradt; és olyad meglepő érzése támadt, mint hogyha álmából felébredve, idegen országban találta volna magát.

Úgy tetszett, hogy az elsötétített teremben nincs más kézzelfogható valóság, mint a kettős kép, ragyogó színeivel. Homályos volt a rajzolata, de még így is látta, hogy a cselekmény egy kicsit idegen, a formák egy kicsit szokatlanok.

Akiket látott, nem földi emberek voltak.

Az volt a benyomása, hogy két álarcos embert lát, földi embereket, akik furcsán, félig táncolva, bizonyos merevséggel mozognak. Óvatosan, mintha attól tartana, hogy a kép szertefoszlik, a felső zsebéhez nyúlt, elővette polarizált szemüvegét, a két lencsét megfelelő szögbe igazította, és föltette.

Egyszerre éles fókuszba ugrott a két lény, valóságossá és tömörré váltak; a képernyő széles, megejtően közelinek tetsző ablak volt, melyen át kitekintett rájuk.

Egy szürke falú teremben beszélgettek, fojtott izgalommal vitatkozva valamin. A zöld tunikát viselő magas férfi a másiknak egy mozdulatára egy másodpercre lehunyta bíborszínű szemét, aztán elfintorodott, és olyan mozdulatot tett az ujjaival, mintha eltaszítana magától valamit.

Melodráma.

A másik az alacsonyabb, sárgászöld szemű lény közelebb lépett, és ismét mondott valamit, gyorsabb, mélyebb hangon. Az első nyugodtan állt, és meg sem próbálta félbeszakítani.

Láthatóan valami kifizetődő árulásra akarta rávenni a másik, ő pedig nem hajlott rá. ATimes tudósítója tapogatózva egy székért nyúlt a sötétben, és leült.

A kézmozdulat talán egyetemes érvényű: kifejez vágyat és idegenkedést, előre– vagy hátrahajlást, feszültséget és elernyedést. Ezek pedig valószínűleg kiváló színészek. Többször változott a szín: egy folyosó, egy parkszerű hely, ahol – most már rájött egy űrhajó állt; aztán egy felolvasóterem. Újabb szereplők bukkantak fel, beszélgettek, dolgoztak, a zöld tunikás emberrel tárgyaltak, és mindig világos volt, hogy mi történik, és ki hogyan érez.

A nyelv, amelyen beszéltek, lebegő volt, sok rövid magánhangzóval, hullámzó hanglejtéssel; gesztikuláltak a beszéd hevében, s a kezük mozgása furcsán elmaradt a szó mögött, nem lassú volt, csak valahogy lomha,

A nyelvet nem értette, de ez a különös mozgás egy idő múlva lekötötte figyelmét. Volt valami abban, ahogy jártak…

Erőt vett magán, hogy ne a cselekményt kövesse, s figyelmét a fizikai különbségekre fordította. A hajuk barna volt, rövid, selymes ~ tincsekben hordták; a szemük színe változó, és ez a szín tisztán látszott, mert széles volt a szivárványhártyájuk, a két kerek szem pedig távol feküdt egymástól az elkeskenyedő, világosbarna arcban. A nyakuk és a lábuk széles volt, s embernél rendkívüli erőre mutatott volna; a csuklójuk azonban vékony, az ujjak hosszúak, keskenyek és finomak.

Mintha több ujjuk lett volna ötnél.

Amióta bejött, egyfolytában zúgott mellette egy gép, és halk emberi beszéd hallatszott. Abbahagyta a vásznon mozgó figurák ujjainak számolását, és körülnézett. Nem messze tőle óvatos tekintetű férfi ült, fejhallgatóval a fülén, és karvaly módjára figyelt. Hosszú, áramvonalas doboz állt mellette. A vászonról az idegen nyelv hangjai hallatszottak. A férfi hirtelen elfordított a dobozon egy kapcsolót, sietősen bemondott egy szót a kis kézi mikrofonba, majd ideges gyorsasággal visszabillentette a kapcsolót.

A Times emberét az ENSZ fejhallgatós szinkron-tolmácsaira emlékeztette. A készülék valószínűleg vokális fordítógép volt, a hadaró ember pedig a nyelvész, aki ilyenkor egy-egy szóval bővítette annak szókincsét. A képernyő közelében két másik nyelvész ült; és időnként fel-feljegyzett valamit.

A Times tudósítójának eszébe jutott a szenátor, aki a megfigyelő csarnokban járkál fel-alá, és az üdvözlő beszédét gyakorolja. A beszéd tehát nem pusztán látványos gesztus lesz, ahogy gondolta.

A gép automatikusan fordítja majd, és a jövevények meg fogják érteni.

A ragyogó ablak – a térhatású képernyő – mögött egy szürke egyenruhás pilótával beszélt a zöld tunikába öltözött magas főszereplő. Egy űrhajó fényesen kivilágított, kanárisárga színű vezérlőtermében álltak.

A Times riportere megpróbált újra beleilleszkedni a cselekménybe. Már megszerette a hőst, érdekelte a sorsa. Ez nyilván a jó színészi alakítás eredménye – gondolta -, hiszen a játékhoz hozzátartozik a közönség együttérzésének megnyerése, s könnyen lehet, hogy ez a színész egész naprendszerek bálványozott matinésztárja.

Visszafojtott feszültségről árulkodott a kéz egy-egy rándulása, egy kérdésre adott elhamarkodott válasz. Az egyenruhás férfi gyanútlanul hátat fordított a másiknak, és lekötötte valami feladat, melyben egy térkép felvillanó tűzpiros lámpáinak is szerepe volt. Ugyanolyan cseppfolyós, vontatott kecsességgel mozgott ő is, mint a többiek; mintha víz alatt játszódna a cselekmény, vagy lassított filmen vetítenék. A másik feszülten figyelt egy szerelvényfalból kiemelkedő kapcsolót; egyre közelebb húzódott hozzá, közben közömbös hangsúllyal beszélt, s gyors, feszült akkordokkal egyre hangosabbá váló aláfestő zene csendült. Most premier plánba került a kapcsolót figyelő lény arca, és a Times tudósítója észrevette, hogy a fülei csaknem tökéletes, szimmetrikus félkörök, szemmel látható fülnyílás nélkül. Az egyenruhás ember válaszolt – aggódó, mély hangon, egyetlen rövid szóval. Háttal állt még mindig. A másik a kapcsolóra sandított, közelebb húzódott hozzá, tovább beszélt, közömbösséget tettetve, s a kapcsoló – három dimenzióban egyre közelebb került a nézőhöz. Már karnyújtásnyira volt, s betöltötte a képet. Megjelent egy kéz, kinyúlt, megragadta a kapcsolót…

Éles csattanás hallatszott, és a kéz a jeges iszonyat rándulásával elengedte a kapcsolót. Tulajdonosa felnézett: az egyenruhás tiszt állt mögötte, mozdulatlanul, kezében a fegyver, még ugyanabban a dermedt tartásban, amellyel sarkon fordulva tüzelt, s most tágra kerekedett szemmel nézte, amint a zöld tunikás meginog, és végigzuhan a padlón.

A kép nem változott; az egyenruhás alakja meggörnyedt, lenézett a gyilkos fegyvert szorongató kezére, s zene úszott be a háttérből. Egy pillanatra zavarba ejtő színváltozáson esett át a vezérlőterem és a benne levő tárgyak. Színes televízióval előfordul néha: negatívra fordultak a színek; s egy zöld ember állt az ibolyaszínű vezérlőteremben, s egy vörös tunikás ember zöld testére bámult. Az egész nem tartott egy másodpercig; azután a színkiválasztó visszaugrott a rendes fázisba, s minden szín a helyén volt megint.

Egy másik egyenruhás férfi lépett be, kivette a fegyvert az ott álló tiszt elernyedő kezéből; az halkan, leverten kezdett magyarázni valamit. Közben felerősödött a zene, elnyelte szavait, s a képernyő lassan megüresedett, valahogy úgy, mint amikor egy ablakot lassan rátelepedő szürke ködfátyol takar el.

A zene egyre halkult, majd elhallgatott. Valaki elismerően tapsolt a sötétben.

A Times tudósítója mellett ülő fejhallgatós férfi hátratolta füléről a hallgatópárt, és sietősen megszólalt:

– Többet nem tudok kivenni. Akarja valamelyiktek, hogy újra lejátsszuk?

A készülékhez legközelebb ülő nyelvész válaszolt egy kis szünet után:

– Azt hiszem, hogy ezt már kifacsartuk, mint a citromot. Tegyük fel azt a szalagot, ahol Nathen és a hajó rádiósa a CQ jelzéssel meg a hullámhosszak összehangolásával bíbelődik. Az a gyanúm, hogy a rutin halandzsát mondja a fiú, az ősi szöveget: mikrofonpróba – egy, kettő, három.

Motozás hallatszott a félhomályban, majd ismét megelevenedett a képernyő.

A felvillanó kép hallgatóságot mutatott; egy képernyő előtt; aztán egy szimfónia néhány kiragadott ismerős akkordja hallatszott. – Rajonganak Stravinskyért és Mozartért – jegyezte meg a fejhallgatós nyelvész, a Times embere felé fordulva, s visszahelyezte a fejhallgatóját. – Gershwint nem szenvedhetik. Érti ezt? Azután folytatódott az adás, és ő ismét a képernyőnek szentelte a figyelmét.

A Post riportere, aki éppen a Times tudósítója előtt ült, hátrafordulva ezt mondta:

– Fura, hogy mennyire hasonlítanak az emberre. – Közben írt, jegyzeteket készített a telefonon megküldendő riportjához. Milyen színű volt a haja ennek a pofának?

– Nem figyeltem. – Gondolkozott, ne emlékeztesse-e a riportert Nathen megjegyzésére, mely szerint csak találomra állította be a színfrekvenciasávokat; egyszerűen kiválasztva azokat a színeket, melyek a legelfogadhatóbb képet adták. Mikor megjönnek a vendégek, könnyen kiderülhet, hogy a bőrük zöld, a hajuk meg kék. A kép színeiből csak a fokozatok voltak biztosak, csak a hasonlóságok és az ellentétek; az egyik szín viszonya a másikhoz.

Ismét az idegen nyelv hangjai hallatszottak a képernyőről. Ennek a fajnak egyedéi általában mélyebb hangon beszéltek, mint az ember. Kedvelte a mély hangot. Ezt vajon leírhatja?

Nem. Valami itt sem egyezett. Vajon minek alapján állította be Nathen a hangsáv frekvenciáját? Csak szalagra kellett vennie a beérkező hangszínt, vagy valamilyen módon fel– és letranszponálva, megközelítéssel kellett beállítania a hang magasságát is? Valószínűbbnek látszik az utóbbi.

Talán jobban megközelíti a valóságot, ha egyszerűen abból a feltételezésből indul ki, hogy Nathen egyszerűen a mély hangok mellett döntött.

Tűnődve ült ott, s még jobban elbizonytalanodott, amikor eszébe jutott, hogy milyen zavartnak látta Nathent; és most emlékezett arra is, hogy a tudós zavart viselkedése milyen közel volt ahhoz, hogy elfojtott félelemre emlékeztessen.

– Nem tudom megérteni, hogy miért vállalkozott erre az egész kínlódásra, hogy TV-műsorokat vegyen fel, ahelyett, hogy egyszerűen érintkezésbe lépett volna velük – panaszoltaa News embere. – Jók a műsorok, de mi értelme van az egésznek?

– Talán mert így megtanulhatjuk a nyelvüket is – mondta a Herald riportere.

A képernyő most egy félreérthetetlenül valódi, nem beállított képet mutatott: egy fiatalembert, a várt űrutasok egyiket, amint egy szerelvényasztal fölé hajolva dolgozik. Feléjük fordult, intett, és szája felvette azt a furcsa O alakot, amelyről a Times embere kezdte felismerni, hogy a mosoly megfelelője náluk; majd megfontolt, nyugodt kézmozdulatokkal és gondosan artikulált szavakkal igyekezett magyarázatot adni a szerkezet rendeltetéséről.

A Times riportere csendesen felállt, kilépett a világos kőlapokkal burkolt folyosóra, visszasétált azon az úton, amelyen jött, és menetközben elgondolkodva összehajtotta és eltette térhatású szemüvegét.

Senki sem állította meg. A biztonsági megszorítások itt nem voltak egyértelműek. A hadsereg szűkszavúságát szemmel láthatóan inkább a megszokás eredményezte – pusztán azt a tényt tükrözve, hogy a dolog a titkosszolgálattól indult ki -, semmint valamely átgondolt politika, melynek értelmében titokban akarták volna tartani a földre szállást.

A központi terem zsúfoltabb volt, mint amikor elhagyta. A TV-operatőrök és hangtechnikusok a készülékeik mellett álltak, a szenátor talált magának egy széket, és azon ülve olvasott valamit; a terem túlsó végében pedig nyolcan ültek körbeállított székeken, és szenvedélyes odaadással vitatkoztak valamiről. A Times tudósítója személyesen ismerte néhányukat: nagynevű elméleti tudósok voltak valamennyien.

Megcsapta a fülét egy mondatfoszlány: "…hivatkozással az olyan univerzális állandókra, mint az arány…" Valószínűleg arról vitatkoztak, hogy mi módon lehetne képleteket átültetni az egyik fajta matematikából a másikba, s ezzel lehetővé tenni a gyors információcserét.

Okkal mélyedtek el a vitában; tudták, hogy a jól megfogott új meg új szempontok a világos gondolatok egész áradatát indíthatják el. Szívesen átment volna ehhez a csoporthoz, és meghallgatta volna, amit beszélnek, de már erősen közeledett az űrhajó érkezésének időpontja, és ő még meg akart kérdezni valamit Nathentől.

A házilag összetákolt adó-vevő változatlanul zümmögött; a föld-körüli pályán keringő hajó adóhullámhosszára volt beállítva, a fiatalember pedig, aki ezt az egész ügyet elindította, a tenyérébe támasztott állal ült a TV-emelvény szélén. Nem nézett föl a Times-tudósító közeledtére, közömbössége azonban nem udvariatlanságból eredt, hanem abból, hogy mélyen elgondolkodott.

A Times riportere mellé kuporodott az emelvény szélére, elővett egy csomag cigarettát, aztán eszébe jutott a küszöbönálló TV-közvetítés, valamint az ezzel kapcsolatos dohányzási tilalom. Eltette a cigarettacsomagot, s elgondolkodva meredt kifelé a csuromvizes ablaktáblákon túl szemerkélő, ritkuló esőbe.

– Hol van a baj? – kérdezte.

Nathen fejének egy apró mozdulatával jelezte, hogy figyel, és hogy nincs ellenére a beszélgetés.

– Maga szerint hol van?

– Van valami balsejtelmem – mondta a Times embere. Puszta megérzés. Minden túl olajozottan megy, mindenki nagyon is biztosra veszi a sikert.

– Hallgatom. – Nathen feszültsége valamelyest felengedett. – Valami nincs rendjén a mozgásukkal…

Most már megmoccant Nathen, és felpillantott rá. – Ez engem is zavart.

– Biztos benne, hogy a mozgás beállításánál rátalált a megfelelő sebességre?

Nathen elgondolkodva bámult maga elé, a kitárt tenyerébe.

– Nem tudom. Ha gyorsabban pörgetem a szalagot, mindenki rohan, és az embert zavarja, hogy a ruhájuk nem lebeg mögöttük zászlóként, hogy az ajtók olyan villámsebesen csukódnak be, és mégsem hallani a csapódásukat, hogy olyan gyorsan esnek le a tárgyak. Ha meg lassúbbra fogom, olyan, mintha úszna mindenki. Mérlegelő oldalpillantást vetett a Timestudósítójára: – Bocsánat, nem értettem a nevét.

Vidéken nevelkedett a fiú, gondolta a Times tudósítója. – Jacob Luke, a Times-től – mondta, a kezét nyújtja.

Nathen gyorsan, keményen kezet szorított vele; nem volt ismeretlen előtte a név:

– A Vasárnapi Tudományos Melléklet szerkesztője. A rendszeres olvasói közé tartozom. Meglep, hogy itt találom.

– Engem is – mosolyodott el Jacob Luke, a Times-től. Mondja, végigment az egész dolgon matematikailag, képletekben?

– Előkotort a zsebéből egy ceruzát. – Ott lehet valami tévedés, ahogy a súly-sebesség-forgatónyomaték viszonyukat megítéljük. Lehet, hogy valami egyszerű magyarázata van a dolognak; például az, hogy csekély a hajó fedélzetén a gravitáció, és valamennyien mágneses talpú cipőt viselnek. Lehet, hogy bizonyos tekintetben tényleg lebegnek.

– Ezen hiába törjük a fejünket – vágott közbe Nathen. Nem látom sok értelmét, hogy most találgassunk. – Felnevetett, és idegesen hátrasimította fekete haját. – Húsz percen belül meglátjuk őket.

– Meglátjuk? – kérdezte lassan Jacob Luke.

A beálló csendben hallani lehetett a halk papírzizegést, amint a szenátor lapozott egyet az újságján, meg a terem másik végében vitatkozó tudósok hangját. Nathen ismét hátragereblyézte sima szálú, fekete haját, mintha minduntalan a szemébe akarna hullani, és zavarná a látását.

– Csakugyan. – A fiatalember váratlanul felnevetett, és sietősen beszélni kezdett. – Persze hogy meglátjuk őket. Miért ne látnánk, ha egyszer az egész kormány készen áll az üdvözlő beszédekkel, és az egész hadsereg kivonult, és ott lapul a hegyek mögött; itt meg hemzsegnek a riporterek, a híradósok kamerái . . , mind készen arra, hogy a földre szállást közvetítsék a világnak. Az elnök személyesen szorított kezet velem, és most Washingtonban várja, hogy…

Lélegzetvételnyi szünetet sem tartva tért rá a valóságra.

– A fenébe is, nem – mondta -, nem fognak ideérni. Valahol valami hiba van. Valami, ami nem egyezik. Meg kellett volna mondanom ezt a katonai fejeseknek már tegnap, amikor kezdtem belegondolni a dologba. Nem tudom, miért nem szóltam semmit. Azt hiszem, megijedtem. Túl sok nagyágyú nyüzsög itt. Elvesztettem a fejemet.

Megragadta Luke kabátujját.

– Ide hallgasson. Fogalmam sincs róla, hogy mi a…

Zöld fény villant az adó-vevő készülék ernyőjén. Nathen nem fordult arra, de elhallgatott.

Megszólalt a készülék hangszórója, s valamit mondott a jövevények nyelvén. A szenátor felriadt, idegesen a vevő felé pillantott, és megigazította a nyakkendőjét. Elhallgatott a hang.

Nathen megfordult, és a hangszóróra pillantott. Úgy tetszett, hogy egy csapásra megszűnt minden aggodalma.

– Mi az? – kérdezte sürgetően a Times embere.

– Azt mondja, hogy kellőképpen lefékezték a hajót, és már be tudnak lépni a légkörbe. Gondolom, öt vagy tíz perc múlva itt lesznek. Ez Kölyök. Rettentően izgatott. Azt mondja: "Szent isten, micsoda borongós égitesten laktok ti." – Nathen elmosolyodott. – Tréfál.

Jacob Luke zavarba jött;

– Hogy érti, hogy borongós? Nem valószínű, hogy a Föld felszínének nagy hányada fölött esne az eső e pillanatban. – Kívül egyre lassúbbodott az eső, és a felhőtakaró nyílásain át foltokban villant elő az égbolt, s az ablaktáblákon leszaladó esőcseppek visszaverték ragyogó kék fényét. Jacob Luke igyekezett magyarázatot találni a dologra. – Talán a Venuson próbálnak leszállni. – Tudta, hogy nevetséges a gondolat. Az űrhajó Nathen adó-hullámhosszát követi. Nem tévesztheti el a Földet. "Kölyök" nyilván valóban tréfált.

Ismét felvillant a zöld fény; valamennyien elhallgattak, várták, hogy a készülék felvegye, lelassítsa és visszapergesse az üzenetet. Egyszerre megelevenedett a katódcső, s ernyőjén megjelent az adókészüléke mellett ülő fiatalember: háttal ült feléjük, s egy oldalt álló képernyőt figyelt, melyen egyszer csak egyre közeledő hatalmas, sötét felület tűnt elő. Ahogy rohanva süllyedt felé a hajó, a felszín látszatszilárdsága örvénylő, sötét ködök forrongásává lazult fel. Felnagyítva látszottak, tintaszerű forgatagban; egy másodpercre betöltötték az űrhajó vevőernyőjét, majd elnyelte a képet a feketeség. Az ifjú űrhajós felpattant, szembenézett a kamerával, s e mozdulat közben néhány szót szólt, majd arca ismét a mosolygást jelentő O formára kerekedett. Ezután lekattintotta a kapcsolót, és a képernyő megint szürke lett.

Nathen hangja most tompán, erőltetetten kongott:

– Valami olyasmit mondott, hogy: bonthatjátok az üvegeket, jönnek a vendégek.

– A légkör nem úgy fest – szólalt meg vaktában a Times tudósítója, bár tudta, hogy amit mond, az olyan nyilvánvaló, hogy kár is vesztegetni rá a szót.

– Nem a Föld légköre.

Előbukkantak néhányan:

– Mit mondtak?

– Most lépnek be a légkörbe; öt-tíz percen belül esedékes a leszállás – felelte nekik Nathen.

Felcsapó izgatottság hangja morajlott végig a termen. Az operatőrök újra nekiláttak, hogy beállítsák a lencséik látószögét; kipróbálták a mikrofonokat, bekapcsolták a reflektorokat. A tudósok felálltak, és az ablak mellett folytatták a beszélgetést. A csarnokból betódultak a tudósítók, s az ablakhoz tömörültek, hogy ott várják be a nagy eseményt. Bejött a három nyelvész: egy nagy, kerekeken mozgó dobozt toltak maguk előtt, a fordítógépet, és ügyeltek rá, amíg a technikusok bekapcsolták a hangközvetítő rendszerbe.

– A leszállás? Hol? – kérdezte nyersen Nathentől a Times tudósítója. – Miért nem tesz valamit?

– Mondja meg, hogy mi legyen az, és én megteszem mondta csendesen Nathen, és nem mozdult.

Nem gúnynak szánta. Jacob Luke, a Times-től, oldalt pillantott, látta a másik arcának feszült sápadtságát, és mérsékeltebb hangnemben megkérdezte:

– Nem tud érintkezésbe lépni velük? – Amíg a leszállás tart, addig nem.

– Most mi lesz? – A Times riportere elővett egy csomag cigarettát, eszébe jutott, hogy tilos a dohányzás, és visszatette.

– Semmi, várunk. – Nathen a térdére könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az állát.

Vártak. Mindenki várt a teremben. A beszélgetés megszűnt. A tudósok csoportjából egy kopasz férfi gépiesen újra meg újra a körmeit fényesítette, azután megnézte, de mégsem látta; egy másik szórakozottan törölgette a szemüvegét, majd a fény felé tartotta, föltette; hogy azután egy pillanattal később levegye, és ismét törölgetni kezdje. A televízió emberei a maguk feladatára fordították a figyelmet, nyugodt, eredményes mozdulatokkal, a szakember tökéletes gondjával és pontosságával rendeztek el tárgyakat, amelyeket nem kellett elrendezni, vizsgáltak meg dolgokat, amelyek már átestek a vizsgálaton.

Az emberi történelem egyik nagy pillanatának ígérkezett ez; s valamennyien azon voltak, hogy ezt elfelejtsék, hogy szenvtelenek maradjanak, elmélyedve feladataikban, jó szakemberek módjára.

Végtelennek tetsző idő után pillantott az órájára Jacob Luke. Három perc telt el. Egy másodpercig visszafojtott lélegzettel várta a távoli rakétamotorok közeledő robaját. Semmiféle hang nem hallatszott.

Előbukkant a felhők mögül a nap, s mint hatalmas reflektor az üres színpadot, fénybe borította a repülőteret.

Egyszerre ismét felvillant a zöld fény a készüléken, jelezve, hogy felvett egy sípolásnyi zörejt. A felvevő rögzítette az adást, lelassította, majd visszatáplálta a hangszóróba. A hangszóró kattant egyet, s a terem feszült csöndjében aránytalanul erősen szólalt meg a hang.

A képernyő ezután is szürke maradt, és néhány szót lehetett hallani a jövevények nyelvén; Kölyök beszélt. A hang elhallgatott, majd kattant a hangszóró, és kihunyt a fény. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmi egyéb nem fog történni, és nem hangzik el bejelentés az adással kapcsolatban, a teremben álló férfiak ismét az ablakok felé fordultak, és újra megindult a beszélgetés.

Valaki elmondott egy viccet, és egyedül nevetett rajta.

Az egyik nyelvész változatlanul a hangszóró felé fordulva állt, aztán kinézett az ablakon, és zavart arckifejezéssel bámulta az egyre nagyobbodó kék foltokat az égen. Ő értette az üzenetet.

– Sötét van – fordította halkan a vékony fiatalember, a titkosszolgálat rejtjel-szakembere, Jacob Luke felé fordulva. – Sűrű a légkörötök. Szó szerint ezt mondta Kölyök.

Újabb három perc telt el. A Times tudósítója azon kapta magát, hogy rá akar gyújtani, halkan átkozódott, elfújta a gyufát, és visszatette a cigarettát ~ csomagba. Figyelt, várta a rakétamotorok fúvókáinak hangját. Elkövetkezett a leszállás ideje, de nem hallatszott motorrobaj semerről.

Az adó-vevő ernyőjén felvillant a zöld fény. Vétel.

Ösztönösen felemelkedett. Egyszerre talpra ugrott a mellette ülő Nathen is. Aztán beérkezett az adás: a beszélőben Kölyök hangját vélte felismerni Luke. Mondott valamit, azután elhallgatott. A Times riporterén most egyszerre keresztülvillant a felismerés.

– Leszálltunk. – Nathen suttogva ejtette ki a szavakat. Szélrohamok korbácsolták végig az üres repülőtér betonját, nedves földjét, elzúgtak a nyílt sík területek fölött, s meglengették a nedvesen csillogó füvet. A teremben álló emberek kinéztek, várták a sugármotorok dörgését, s pillantásuk az űrhajó ezüstös tömegét kereste az égen.

Nathen megmozdult, leült az adókészülék mellé, bekapcsolta, hogy bemelegedjék, tárcsákat ellenőrzött és állított be. Jacob Luke, a Times-tól, csöndesen mögéje állt jobb felől; remélve, hogy segíthet valamiben. Nathen befejezetlen mozdulatot tett a fejével, mintha hátra akarna pillantani rá, a fordítógép áramvonalas dobozának oldaláról leakasztott két pár fejhallgatót, bedugta a banándugókat, és az egyiket hátranyújtotta a vállán át a Times tudósítójának.

Ismét megszólalt az előbbi hang a hangszóróban.

Jacob Luke sietve a fülére illesztette a fejhallgatót. Mintha remegést hallott volna Kölyök hangjában. Egy pillanatig csak ez a hang hallatszott az ismeretlen nyelven, azután nagyon távolian és világosan egy angol szó a nyelvész szalagra rögzített hangján, majd egy gépikattanás, utána ismét egy világosan érthető szó, valamelyik másik fordító hangján, azután még egy, a szerint az ütem szerint, ahogy a jövevény beszéde a hangszóróból áradt; ridegen, alig hallhatóan ugrottak be az egyes szavak, zavarosan egymásba fonódva, mintha a gondolatot fordítaná a gép, ki-kihagyva egy-egy ismeretlen szót és mégis meglepően érthetően.

– A radar nem jelez a közelben sem épületet, sem a civilizáció egyéb nyomait. A légkör, a műszerek tanúsága szerint, sűrű és tapadós. Óriási gáznyomás, alacsony gravitáció és teljes sötétség. Nem ilyennek festetted le. Hol vagy, Joe? Ugye, ez nem valami kelepce?

Kölyök tétovázott, aztán egy mélyebb, hivatalos hang unszolására kibökte:

– Ha netalán az, minden támadás visszaverésére készen állunk. A nyelvész figyelt, és fokozatosan elsápadt. Magához intette a másik két nyelvészt, és suttogva tárgyaltak.

Joseph Nathen igazságtalanul ellenséges, kereső pillantást vetett rájuk, miközben felemelte a kézi mikrofont, és bekapcsolta a fordítógépbe

– Itt Joe – mondta a mikrofonba nyugodtan, tiszta, tagolt angolsággal. – Kelepcéről szó sincs. Nem tudjuk, hogy hol vagytok. Megpróbálom az adásotokból kiindulva meghatározni az irányt. Ha van mód rá, írjátok le a környezetet.

Nem messze rendületlenül megvilágították a televízió emelvényét a reflektorok, készen várva a Földre érkező űrhajósok hivatalos üdvözlésére. A világ televíziós adóállomásai értesítést kaptak, hogy szakítsák meg rendes adásukat, és készüljenek fel a műsoron kívüli nagyhorderejű esemény közvetítésére. Ott álltak a hosszú teremben az emberek, hallgatóztak, várták a sugármotorok feldübörgő robaját.

A fény felvillanását ezúttal hosszú szünet követte. A hangszóróban ismételten hadarva megszólalt a hang; alig lehetett hallani az állandó recsegésen át. Néhány bádogszerűen kongó szó törte csak át a zörej falát, azután újra érthetetlenségbe fúlt az adás szövege. A gép a kivehető szavakat fordította a fejhallgatóba.

– Próbáltuk… valószínűleg … megjavítani… – aztán egyszerre, világosan: – Nem tudom, vajon a tartalék vevő is kiégett-e. Megpróbálom. Lehet, hogy a következő kísérletre már tisztán tudjuk venni az adásotokat. A minimumra csökkentettem a hangerőt. Hol a leszállóhely? Ismétlem. Hol a leszállóhely? Hol vagytok?

Nathen letette a kézimikrofont, gondosan beállított az adó-vevő szerelvénylapján egy tárcsát, azután lenyomott egy kapcsolót, s a válla fölött hátraszólt:

– Ennél a beállításnál azt ismétli, amit utoljára mondtam. Most azt adja újra meg újra. – Leült természetellenes nyugalommal, még mindig féloldalt fordítva a fejét; mint aki csaknem rábukkant a megoldásra, s most hasztalan igyekszik megragadni.

Felvillant a zöld jelzőfény, kattant a felvevő-készülék, azután Kölyök arca jelent meg a képernyőn, és mindjárt hallani lehetett a hangját is.

– Néhány szót hallottunk, Joe, azután újra kiégett a vevő. Most felszerelünk egy kémlelő kamerát, amely felfogja és látható fénnyé alakítja át a ködön áthatoló hosszúhullámokat. Hamarosan ki fogunk látni innen. A gépész azt mondja, hogy valami baj van a hátulsó motorokkal, és a parancsnok utasítására segítséget kértem a legközelebbi űrbázisunktól. – Szája felvette a mosolygó O alakot. – Eltart majd néhány évig, amíg odaér az üzenet. Én megbízom benned, Joe, de húzzatok ki innen, kérlek… Idecsöngettek, hogy végre készen van a kémlelő ernyő. Maradj vételen.

A képernyő elszürkült, a zöld fény kihunyt.

A Times tudósítója azt mérlegelte, hogy mennyi időt vett igénybe az SOS-jelzés leadása, a most vett üzenet elmondása és szalagra rögzítése; s hogy meddig tartott a kémlelő kamera felszerelése.

– Gyorsan dolgoznak. – Zavartan topogott, majd bizonytalanul hozzáfűzte. – Valami nincs rendjén az idő-tényezővel. Semmi sem egyezik. Túl gyorsan dolgoznak.

Egyszerre ismét kigyulladt a zöld fény. Nathen félig Luke felé fordult, s szavait sietve csúsztatta bele abba a kis időközbe, amíg a gép rögzítette és lelassította az adást. – Elég közel vannak hozzá, hogy az adónk energiája kiégesse a vevő-készülékeiket. Ha a Földön vannak, mit jelent a hajójukat körülvevő sötétség?

– Talán a szélső színtartományban látnak . . , azon a hullámhosszon átlátszatlan a levegő – találgatta kapkodva Jacob Luke, a Times-tól; majd felhangzott a hangszóróból a fiatal űrhajós hangja.

Ez a hang most csakugyan remegett – Készülj fel vételre. Következik a környezetleírás.

Feszülten várakoztak. A Times szerkesztője maga elé képzelte az állam térképét. A látóhatáron félkör alakú sziklavonulat. Egy nagy, mocsaras tó, mely úszó élőlényektől hemzseg. Hatalmas, különös fehér lombozat burjánzik körös-körül, és hihetetlenül nagyméretű, kásás testű szörnyetegek harcolnak, és falják fel egymást. Kis híján a tóban szálltunk le; a mocsaras szélén állunk. Az iszap nem bírja megtartani a hajó súlyát, süllyedünk. A gépész szerint kiszabadulhatnánk, ha fel tudnánk szállni, de a fúvókákat eltömte az iszap, s így az indítás felrobbanthatja a hajót. Mikor tudtok elérni minket?

A Times embere a Karbon-korszakra gondolt tétován. Nathen közben nyilván látott valamit, amit ő nem.

– Hol vannak? – kérdezte Jacob Luke csendesen.

Nathen az Antenna-helyzetjelzőkre mutatott. A Times riportere követte pillantásával a készülék képzeletben meghosszabbított vonalait; az ablakon keresztül, ki a napsütötte repülőtérre, az üres repülőtérre, a felszáradó betonon át, a hullámzó zöld fű fölé, ahol a vonalak összetalálkoztak.

Ahol a vonalak találkoznak. Ott áll az űrhajó.

Egyszerre rátört a félelem az ismeretlentől. Újra megszólalt az űrhajó rádiója:

– Hol vagytok? Feleljetek, ha tudtok! Süllyedünk! Hol vagytok?

Látta, hogy Nathen tud már mindent.

– Mi ez? – kérdezte a Times tudósítója rekedten. – Egy másik dimenzióban vannak? A múltban? Vagy egy másik égitesten, vagy micsoda?

Nathen keserűen mosolygott, és Jacob Luke-nak eszébe jutott, hogy a fiatalembernek egy barátja van azon az űrhajón.

– Azt hiszem, hogy nagy gravitációjú, ritka atmoszférájú bolygón élnek, mely egy kék-fehér csillag körül kering. Bizonyos hogy az ibolyántúli színképtartományban látnak. A mi napunk rendellenes módon kicsi, homályos és sárga. A légkörünk pedig olyan sűrű, hogy kisűri az ibolyántúli sugarakat. – Élesen felnevetett. Szép kis tréfát űz velünk ez a furcsa hely, ahol emberré lettünk!

– Hol vagytok? – hívta őket az idegen űrhajó. – Siessetek! Süllyedünk!

 

A rejtjel-szakértő lelassította ezeket az elcsukló, riadt szavakat, és felnézett Jacob Luke arcába, a megértés fényét keresve a laptudósító szemében.

– Meg fogjuk őket menteni – mondta nyugodtan. – Igaza volt abban, amit az idő-tényezőről mondott; meg arról, hogy nem ilyen sebességgel mozognak. Én értettem félre. Ez a história a rejtjelszerű üzenetekről: hogy felgyorsítják őket, és így ellensúlyozzák az energianyaláb kilengéseit… ebben tévedtem.

– Hogy érti?

– Nem gyorsítják fel az adásaikat.

– Nem gyorsítják fel…?

A Times tudósítója egyszerre ismét maga elé képzelte az előbb látott színdarabot… csakhogy most kápráztató sebességgel mozogtak a színészek, véget nem érő, szédítő áradatban ömlöttek ajkukról a szavak, hihetetlen gyorsasággal követték egymást a gondolatok és elhatározások, villantak fel a hullámzóan torz, elmosódó arckifejezések, a falakat megreszkettető erővel vágódtak az ajtók, ahogy a színészek be– és kirohantak rajtuk.

Nem elég… gyorsabban, még gyorsabban… nem tudta olyan gyorsan megjeleníteni maga előtt, mint ahogy a valóságban lepergett; szinte pillanatnyi "sípolássá" vált egy órányi beszéd és cselekedet, rövid "zajcsúccsá", mely a földi rádióadás egyetlen szavának felel meg időben! Gyorsabban… még gyorsabban…Lehetetlen. Az anyagnak össze kell roppannia ekkora nyomás, tehetetlenségi erő, forgatónyomaték és hirtelen súly alatt. Ez tébolyító volt.

– Miért? – kérdezte. – Hogyan?

A mikrofon után nyúló Nathen megint élesen felnevetett:

– Húzzuk ki őket! Több száz mérföldnyi körzetben nincs itt se tó, se folyó.

A Times-tudósító gerincén végigfutott a valószerűtlenség borzongása. Gépiesen, ostobán egy cigaretta után kotorászott a dobozban, miközben próbálta felfogni, hogy mi is történt:

– Hol vannak hát? Miért nem látjuk az űrhajójukat?

Nathen bekapcsolta a mikrofont egy olyan kézmozdulattal, mely világosan elárulta keserű csalódottságát:

– Nagyítóüveg nélkül ez nemigen fog menni.

 

 

Lengyel Péter fordítása