KILENC

 

 

Itt van. Hogy szedjük le? Hoztál kést? Hogy másszunk föl hozzá? Csúszik. Nem tudok ide fölmászni. Várj, majd tartalak.

 

Fölvillanó fény, villám nem lehet, hiszen legalább egy másodpercig tartott. Spet teljesen fölébredt, és belebámult a sötétbe, kereste a fényt, amely már ellobbant, hallgatta az idegen nyelv egymásba keveredő hangjait.

 

A zseblámpát ne, megijesztené.

Próbáljam megmagyarázni neki, hogy mit teszünk vele?

Nem, még nem. Jönni fog. Spet már a haverom.

Öregem, hogy micsoda gyökerei vannak ezeknek a fáknak. Akkorák, mint a koronáik.

Mint a mangrove.

Mi az a mangrove?

Floridai mocsári fa. A mély vízbe ereszt gyökeret. Segíts.

Ha így fog esni, szükségük is lesz a gyökereikre. Mégis, milyen magasba mászunk még, egyre csak gyökereken?

Ezt viccnek szántad? Mi másért lennének ilyen gyökerei? Ez a terület bizonyára víz alatt szokott lenni, mély víz alatt. Ez a síkság nyilván deltavidék. Csak éppen a száraz évszakban érkeztünk.

Mi az a deltavidék? Városi fiú vagyok, magyarázd meg nekem.

Úgy értem, hogy egy olyan nagy folyó torkolatánál vagyunk, mint a Mississippi vagy a Sárga Folyó, amelyik maga sem tudja, merre akar továbbmenni, sok kisebb folyóra szakad, és minden tavasszal változtatja a medrét. Észrevettem, hogy a fű a hajó körül sósvízi fűnek látszott. Gondolhattam volna.

 

Egy sötét alak jelent meg Spet mellett, aztán továbbmászott addig az ágig, ahová a kötél volt erősítve. A következő hang távolabbról hallatszott.

 

Azt akarod mondani, hogy egy folyómederbe szálltunk le? Miért nem akkor szóltál, amikor leszálltunk?

Akkor nem jutott eszembe.

 

Ez a hang hangos és közeli volt.

 

Jókor jut eszedbe. Tárva-nyitva hagytam a hajót. Még fönt vagy?

Aha. Lazítom a kötelet. Lassan fogom leereszteni. Kapd el, nehogy a fejére essen.

Jöhet. Eresztheted.

 

A hangok elhallgattak, forogni kezdett a világ, és a fa dereka mozogni kezdett Spet arca előtt.

Hirtelen nyirkos karok ölelték át, és hallotta a barna kísértet hangját.

 

Megvan.

 

Ebben a pillanatban a kötél meglazult Spet bokáján, a fiú fejjel előre a barna kísértetre zuhant, mindketten nekivágódtak a csúszós, magas gyökereknek, és tovagördültek a vastag gyökerek között, míg meg nem álltak a sáros földön. A kísértet néhány rövid szót morgott, és nekilátott, hogy kioldozza a bonyolult csomókat Spet bokáján és csuklóján.

Furcsa volt ott ülni a tavalyi, halott levelekkel borított, vizes földön. Az erdő még fejjel fölfelé nézve is különös képet nyújtott. Spet tudta, hogy ez a halál miatt van így, és énekelni kezdte halotti dalát.

A barna kísértet talpra segítette, és tisztán, érthetően szólt hozzá.

– Gyerünk, fiú, majd énekelhetsz, ha ott leszünk.

A barátja leugrott egy alacsonyan levő ágról a magas gyökerekre, megcsúszott, és odagurult melléjük.

Az álló alak Spet nyelvén szólt hozzá.

– Nincs idő pihenésre, Charlie, menjünk.

Nagyon sötét volt, és a fakoronákról alázúduló eső szinte verte a bőrét.

A földön fekvő kísértet néhány ahhoz hasonló szót morgott, mint előbb a társa, amikor elesett, aztán fölállt.

Elindultak az erdőn át, és intettek Spetnek, hogy kövesse őket. Spet eltűnődött, hogy ő maga vajon kísértet-e már. A kísértetek talán már maguk közé fogadták, anélkül, hogy megvárták volna a halálát. Ez igazán kedves volt tőlük, nagy tisztesség, és bizonyára azért tették, mert a rokonai voltak. Követte hát őket.

Az eső csöndesedett, most már úgy esett, kitartóan és könnyen, ahogyan napokig fog. Nehéz volt járni, mert az erdő alja csúszós volt a vizes levelektől, és a talaj egyre lágyabb lett, visszaemlékezve arra az időre, amikor folyómeder volt, visszaemlékezve arra is, hogy a folyó csupán egy évvel ezelőtt hagyta el. A mellette haladó kísértetek néha rövid szavakat mormoltak kísértetnyelven, néha bukdácsoltak, megbotlottak és elestek, fölsegítették egymást, és sürgették Spetet.

Az erdőt átjárta a nedves föld és a friss, zöld levelek édes, jó illata. A víz meg a sár kellemesen hűsítette sajgó lábát, és Spet valahogy szeretett volna az erdőben maradni, leülni vagy elaludni.

Az áradat közeledett, és a kísérteteknek nem volt csónakjuk.

– Gyerünk, Spet. A nagy hajóhoz megyünk. Gyerünk, Spet.

Miért bukdácsoltak végig az erdőn csónak nélkül? És mitől féltek? Vagy a kísértetek is vízbe fulladhatnak? Ezek az állandóan nedvesnek látszó kísértetek – miután egyszer már vízbe fulladtak – talán arra ítéltettek, hogy évről évre újra és újra átéljék a fulladást az áradatban? Az egyszer megtörtént rosszat újra és újra átélhetjük álmunkban. És álmunkban az élmény minden alkalommal új. Az álmok országában nincs emlékezet. Ezek a kísértetek pedig az álmok népéből valók voltak, még ha a való világban keresték is föl őt. Ezért bizonyára az álomvilág törvényei kötötték őket.

Nyilván újra el kell játszaniuk a vízbe fulladásukat. A hajójuk messze volt, és arrafelé tartottak a folyómederben, amerről a legnagyobb árhullám volt várható.

Spet hirtelen megértette: a kísértetek azt akarják, hogy ő is vízbe fulladjon. Addig nem válhat olyanná, mint ezek a barátságos barna kísértetek; nem élhet az ő világukban anélkül, hogy meghalna.

Eszébe jutottak a legelső gondolatai velük kapcsolatban: azért látszanak vizesnek, mert egyszer vízbe fulladtak. Azt akarták, hogy ő is olyan legyen, mint ők. Olyan vizekre akarják csalni, ahol majd alámerül, és megfullad, mint egykor azok. Sürgető gesztusaik természetesen idegesek és bűntudatosak voltak. Nem könnyű egy barátot a halálba csalni. De ahhoz, hogy olyan legyen, mint ők, fiatal, vidám, barna és vizes, nyilván fiatalon és vidáman kell vízbe fulladnia, ahogyan ők, mielőtt még az akasztás szomorú felnőtté változtatta volna őket.

Nem fogja tudtukra adni, hogy kitalálta a szándékukat. Miközben együtt futott velük a legerősebb áradás irányába, arra próbált visszaemlékezni, hogy melyik versszaknál hagyta is abba halotti dalát, és ugyanonnan ismét énekelni kezdte a dalt, hogy elűzze félelmét. Futás közben az eső hűvösen mosta a testét és az arcát.

A három futó alak – mindegyik a maga módján rettegve – kirontott az erdőből a síkra. A mérnökök megkönnyebbülten látták, hogy az űrhajó még a helyén van, halványan csillog a víz közepén. A rét helyén most sekély vizű tó volt, amely tükrözte az égbolt halvány fényét, felszínét pedig felborzolta az eső.

– Hogy jutunk oda? – fordult feléjük Charlie.

– Milyen mély a víz? A dombot elöntötte? – kérdezte gyakorlatiasan Henderson, és pislogott az esőben.

– A domb ott van. A vízből még kilátszanak a fűszálak. Nem lehet mély.

Charlie egy óvatos lépést tett az ezüstösen csillogó vízben, aztán még egyet. A felszín alatt vizes füvön taposott a lába, és a víz a bokájáig emelkedett, de nem tovább.

– Sekély.

Megindultak a hajó felé. Minden lépéshez bátorság kellett, mert a felszín beláthatatlan mélységeket sejtetett. A sodrás bokájuk körül egyre erősebb lett, és egyre följebb emelkedett.

– Henderson, várj!

Mindhárman megálltak, és megfordultak a hang irányába. A faluba vezető ösvény keskeny volt, az erdőtől kanyarodott a távoli folyópart felé, ezüstös vízi út a sötét bokrok között. És egy sötét alak botladozott végig ezen az ösvényen, az ezüstösen csillogó, egyre emelkedő vízben. Futás közben a bokája körül fodrot vetett a víz.

Odaért az erdő szélére, ahol megszakadt a bokrok sora, és kezdődött a rét, látta a rét helyét, és megtorpant. A többiek már vagy harminclábnyira voltak.

– Henderson! Charlie!

– Jöjjön, nem mély. Siessen. – Charlie intett, hogy gyorsan kövesse őket. Még mindig harminclábnyira voltak, ott álltak az ezüstösen csillogó, egyre emelkedő vízben. Már majdnem a térdükig ért.

Winton nem mozdult. A csillogva elterülő, sekély vizet nézte, és élesen csattant a hangja.

– Ez már valóságos tó; csónak kell!

– Sekély! – kiáltotta Charlie. Az eső verte a vizet, apró, azonnal felpattanó hólyagokat vetett. A két mérnök habozott, visszanéztek Wintonra; érezték, hogy baj lesz.

Winton nem emelte meg a hangját, de a vad kétségbeeséstől mégis olyan tisztán hallatszott minden szava, mintha kiáltana.

– Kérem. Nem tudok úszni!

– Menj érte – mondta Henderson Charlie-nak. – Víziszonya van. Én Spetet a hajóra viszem, és visszajövök segíteni.

Charlie máris hosszú lépésekkel gázolt a prédikátor mozdulatlan alakja felé. Mihelyt hallótávolságba ért, kiabálni kezdett.

– Miért nem szólt, ember? Majdnem itthagytuk! – Leguggolt a félelemtől mozdulatlanná dermedt prédikátor előtt. – Szálljon be. Megjött a taxi.

– Mit akar? – kérdezte elhaló hangon Winton.

A víz emelkedett.

– Másszon a hátamra! – csapott a térdére Charlie türelmetlenül. – Elviszem.

– A házak összeomlottak, ők meg elmentek a csónakjaikon, és egyedül hagytak engem. Azt mondták, rossz szellem vagyok. Azt hiszem, mégis sor került az akasztásra, pedig mondtam nekik, hogy rosszat cselekszenek. – Winton alig hallhatóan motyogott, de azért fölmászott Charlie hátára. – Elolvadtak a házak.

– Beszéljen hangosabban, ne motyogjon – morogta Charlie.

Az űrhajó ott állt előttük, annak a sekély ezüst tónak a közepén, amely valaha a rét volt. Az ajtók nyitva álltak, és a domb lábát már körülfogta a víz. Charlie arcán és vállán hűvösen dobolt az eső.

Nem is lett volna kellemetlen, csak hogy most már Charlie-t is elfogta a vízbe fulladástól való félelem, és a sekély tó ezüstje ismeretlen mélységekkel fenyegetett.

– Mintha áramlatban lennénk – mondta Winton, aki társalogni próbált. – Fura, de olyan ez a hely, mint egy folyómeder, és ott, azok a fák alkotnák a partot.

Charlie hallgatott. Wintonnak igaza volt, de egy vízbe fulladástól rettegő embernek nem bölcs dolog megmondani, hogy folyómederben haladnak, méghozzá épp akkor, amikor a víz éppen visszatérőben van.

– Miért futsz? – kérdezte a hátán az utasa.

– Hogy utolérjem Hendersont.

Ha már bent lesznek az űrhajóban, és bezárják az ajtót, nem kell törődniük a kinti vízszint emelkedésével. Ha már odabent lesznek, el sem kell mondaniuk Wintonnak, hogy mi történik odakint. Az űrhajó tengeralattjárónak is beválik.

A víz már majdnem Charlie térdéig ért; a mérnök furcsán, oldalazva futott. Winton idegesen fölhúzta a lábát, hogy ne érintse a vizet. A testüket borító műanyag félig áteresztette a nedvességet, így mindketten máris bőrig áztak.

– Ki az ott Hendersonnal?

– Spet, egy bennszülött fiú.

– Hogyan tudtátok rábeszélni, hogy távol maradjon a szertartástól?

– Fölakasztva találtuk, de levágtuk.

– Ó! – Wintonnak egy pillanatra torkán akadt a szó; megdöbbentette, hogy a mérnököknek sikerült, ami neki nem: megmentettek valakit. – Így már más. Én csak szóltam hozzájuk, de nem hallgattak rám. – Charlie vállába kapaszkodva mentegetőzött, és a hangja mindannyiszor megbicsaklott, valahányszor Charlie egy-egy rejtett fűcsomóra vagy kisebb bokorra lépett a víz alatt. – Nem is válaszoltak, rám se néztek. Amikor már elég mély volt a víz, elmentek a csónakjaikon, és nekem nem hagytak csónakot.

Charlie ismét megbotlott, és féltérdre esett. Egy pillanatra mindketten derékig a vízbe merültek, de Charlie azonnal talpra állt.

Amikor ismét megszólalt, Winton hangja hisztérikusan magassá vált.

– Kértem tőlük csónakot, de rám se néztek.

Charlie nem válaszolt. Furcsa mód tiszteletet érzett Winton iránt, mert az titkolni próbálta a rettegését. A víz érintése iszonyatos érzés lehet annak, aki retteg a megfulladástól. Semmit sem tudott kisütni, amivel elterelhette volna Winton figyelmét a veszélyrő1, de kétségbeesetten remélte, hogy a prédikátor nem veszi észre a vízszint emelkedését. A térden felül érő vízben már nem lehet futni. Addig kell a lehető legtovább jutniuk. Az eső függönye mindent eltakart, mégis látni vélte, amint a távolban Henderson és a bennszülött eléri a domboldalt, ahol az űrhajó állt.

Ha most jön az áradat, Henderson és Spet már bejuthat, de hogy fogja ő ezt a víziszonyban szenvedő embert rávenni, hogy szálljon le a válláról és ússzon? Már szinte érezte, ahogyan a csontos karok szorosabbra fonódnak a torka körül, és fojtogatják. Ha egy fuldokló beléd kapaszkodik, le kell ütnöd, és vontatnod kell. De hogyan fogja ő ledobni a hátáról ezt az úszni nem tudó embert, és hogyan fogja leütni?

Ha Winton nem volt hajlandó gyalogolni a bokáig érő vízben, még kevésbé lesz hajlandó úszni a nyakig érőben. Kapálózni fog, az biztos! Charlie nem látott kiutat. A torkát és vállát szorító erős karok, meg a hátán ülő ember szaggatott lélegzése mindinkább meggyőzte arról, hogy csapdába esett.

A víz még egy hüvelyknyit emelkedett, és a sodrás a lábszára körül egyre erősebb volt. A sodrás oldalra húzta.

– Lassan mégy. – Winton hangja éles volt a félelemtől.

– Kár sietni. – Charlie-nak nagy nehezen sikerült normális hangon megszólalnia. – Már majdnem ott vagyunk.

Az eső függönye egy pillanatra fölszakadt; meglátták az ég hátterében sötétlő űrhajót, meg a nyitott ajtó felé emelkedő domboldalt. A domb mintha összezsugorodott volna, már félig víz borította. Az út még nagyon hosszúnak tetszett.

Hirtelen fény villant föl.

Az űrhajó bejáratánál Henderson elfordított egy kapcsolót, és minden fénybe borult.

Spet megdöbbent. A kunyhó belsejében hirtelen kisütött a nap, és erőteljes sugarai megvilágították az esőt. A fénysugárban úgy csillogtak az esőcseppek, mint a tűz fehér szikrái. Mindez igen valószerűtlen volt, de hát az álomban egyszerre süthet a nap és eshet az eső, az álmok országában senki sem csodálkozik. És ezek az emberek az álmok országában éltek, így nyilván hatalmukban állott, hogy a való világban is csodákat tegyenek.

Spet mégis félt, mert a napfény nem látszott valódinak, ahogy egyre szélesedő sugárban megvilágította az esőtől hólyagos vizet. A napfény meg az eső nem fér össze.

– Napfény – mondta Spet bocsánatkérően a rokon kísértetnek. A kísértet bólintott, és levezette a domboldalon, át a szikrázó napfényen.

A domboldal furcsán szilárd volt a lába alatt.

– Ne menj be, míg vissza nem jövök. – A kísértet kereste a szavakat. A korlátra tette a kezét. – Ebbe kapaszkodj, és várj meg – mondta a rokoni barna kísértet, és belegázolt a vízbe.

Spet követte, le a kellemes, simogató vízbe, míg fájó lába el nem érte a hűsítő iszapot, akkor aztán engedelmesen megfogta a korlátot, és várt. A víz körülölelte a derekát, és a szél halotti dalt énekelt neki.

Gyönyörű volt a különös napfény csillogó tánca a vízen, de már bántotta a szemét. Behunyta, és így már nemcsak a szél hangját hallotta, hanem két másik hangot is.

Az egyik az első árhullám hangja volt, amely most tört át a fák között észak felé; feléjük közeledett, és Spet tudta, hogy igyekeznie kell, hogy megfulladjon, mielőtt még ideér, mert az árhullám durva és vad.

A másikban annak a fekete kísértetnek a fura hangját ismerte meg, amelyik rendszerint a Beszélő Láda tetején halandzsázott. Spet kinyitotta a szemét, és látta, hogy a kísértet az egyik barna társa vállán ül, az pedig barátjával, a másik barna kísértettel együtt, a derékig érő vízben gázol Spet és a rámpa felé.

A fekete kísértet motyogott valamit neki, amint elhaladtak mellette, és Spet kicsit mérges is volt rá, mert nem volt biztos benne, hogy a fekete kísértet szavai nem hoznak-e rá balszerencsét, hiszen szándékai nem lehettek azonosak a barátságos barna kísértetek szándékaival.

 

Spet, gyere föl velünk. Odabent száraz lesz. Ne nézz így rám, most már nincs mitől félnünk, bemegyünk, bezárjuk az ajtót, az nem ereszti be a vizet, nem juthat be… Gyere, Spet.

 

A fekete kísértet hirtelen leugrott a társa válláról, és furcsa kiáltást hallatott.

 

Aaaaiiii… Gyökeret ereszt! Gyorsan, húzzuk ki a vízből! Segítsetek!

 

A fekete burkolatú, fehér arcú kísértet biztosan a maga sötét szellemvilágába akarta őt hurcolni; ordítva rohant le Spethez. De már elkésett: Spet tudta, hogy biztosan eljut a barátságos, barna kísértetek homályos országába. Érezte, hogy a lába gyökeret ereszt a sárba, egyre mélyebben. Vad öröm áradt szét tudatában, és biztos volt benne, hogy ez így helyes, sokkal helyesebb és természetesebb, mint magas, szomorú felnőtté válni.

Levegő után kapkodott, mélyen a tüdejébe szívta a hideg levegőt. Mihelyt a sötét szellem karmos keze megragadta a nyakát, Spet úgy érezte, hogy elég volt a levegőből. Lehajolt a sötét és otthonos vízre, el a ragyogó fények és mozgó formák fájdalmas szépségétől. A víz körülzárta, a hangok elhaltak.

Még mindig érezte a nyakán a szellem csontos kezének szorítását, amint fölfelé húzta őt, de látta, hogy a barna kísértetek is feléjük rohantak, azok majd nem engedik, hogy bántsa őt… Elűzte hát a félelmet, még mélyebbre hajolt a sötétbe, szétterpesztett ujjú kezét mélyen az iszapba fúrta, és megragadta a bokáját, mintha mindig is tudta volna, hogyan kell ezt csinálni. A keze körülfonta két bokáját, és többé el sem eresztette. Soha többé. Lágy ringatózást érzett, amint az első árhullám elérte, és áthaladt fölötte, de nem törődött vele. Félig rettegve, félig bizonyosan abban, hogy helyesen cselekszik, kinyitotta a száját, és mélyet lélegzett a hideg vízből.

És nem voltak többé gondolatai. Amint a víz behatolt a tüdejébe, a gyökeres vízinövény, amely Spet fajának régen elfeledett felnőtt életformája volt, megkezdte öntudatlan álnövényi létezését, és mindent elfelejtett, ami valaha is történt vele. Megváltozott a formája is.

Az első árhullám akkor ért a hajó bejáratához, amikor a két mérnök éppen vonszolta az üvöltő harmadikat a bejárat felé, és amikor levonult, a három ember még mindig ott volt. Az egyikük leütötte az üvöltő alakot, aztán bevitték a hajóba.